Part 4

– Bizony Sándor, ily izgalmas időkben az sem volna csoda.

– Csak azért, mert különben tudnád, hogy egy herczeg kedveért a kisujjamat sem mozditom meg.

– Hát az igaz, hogy Vorinyetzky szerencsétlenségből herczegnek született, de tehet-e róla? A miről ő tehet, az elismerésre, az csodálatra méltó. Szive, lelke a szabadságé, ő jogainkért küzdeni akar, ő barátja, ő testvére a népnek, ő lengyel!

– Hm, igazán? dörmögé Sándor, kissé megszelidülve.

– Zászlóját, hol rá annyi kitüntetés, fényes előmenetel várt, ott hagyta s eljött, hogy honvéd legyen. Nagy tüntetéssel vált meg a vértesektől, s a szabadkai nép vállaira kapva vitte végig az utczákon. A magyar kormánytól egy vadász-zászlóalj felállitásával van megbizva, s eziránt óhajt veled értekezni.

Sándor hirtelen kikapta zsebéből a tallért, heves léptekkel járt fel-le, miközben a tallért felhajgálva, csattanósan elkapkodta; ez volt szokása, ha gondolkozott valamin.

– Te is mégysz? kérdé hirtelen Vasvárytól.

– Hogy ne? hazafiui kötelességnek tartom.

– De az a Kemnitzer is olyan félmágnás.

– Az a Kemnitzer honvéd kapitány.

Megint fel-alá járkált, hajgálta s csattogtatta tenyerében a tallért, most hevesebben, mint elébb.

Megállt, felütötte fejét s mondá: »Hallod-e, ha máskép lesz a dolog, mint ahogy mondod, többé szemem elé ne kerülj. Jó, majd együtt megyünk.«

Este, midőn Kemnitzerhez mentünk, utközben Petőfi nehányszor megrázta fejét, aztán vállán egyet ránditott, s legalább két lépéssel előttünk haladt.

A mint a szobába léptünk, Vorinyetzky felugrott s Petőfit átölelte e szókkal: »Tőled tanultam, tőled! Mindég szerettem a szabadságot, de imádni csak dalaidból tanultam.« Aztán nyaka körül fonta karját s alá-fel járkálva, melegen beszélgettek. Mikor estelihez ültünk, benső barátok voltak. Elenyészett a rangkülönbség, mindkettő csak szabadsághős. Étkezés, vagy inkább borozás közben, Vasváry ékesszólásának egész bensőségével mondott ragyogó pohárköszöntőket. Petőfi is neki hevűlt, s elkezdte szavalni szabadságdalait. A házigazda és Vorinyetzky nem maradtak az ölelésnél, hanem össze-vissza csókolták Sándor borzas fejét.

Az elragadtatásnak és lelkesedésnek nem volt hossza-vége. Ha Petőfi szavalt, s Vorinyetzky gyönyörittas szemeit rászögzé, senki se mondta volna, hogy nem szerelmespár. Vorinyetzky oly ifju és szép volt; arczbőre, vonásai és szine oly finomak, hogy ha átöltözködik, akárki igen szép nőnek hihette.

Hévvel folyt a beszélgetés a viszontagságok felől, melyeknek eléje néz a nemzet.

Egyik sem tőn fogadást, egyik sem esküdött, de mindenik homlokáról lehetett leolvasni: Ott leszek!

Ott is volt.

Közűlök csak magam éltem túl az eseményeket.

Petőfi elesett a csatában, s nemcsak magasztos lelke szállt az égbe, de testét is, mint valami szentét, tán angyalok ragadták boldogabb hazába, mert a földről nyom nélkül eltünt, de halhatatlan szelleme itt él és uralkodik; itt fog élni és uralkodni, mig csak magyar lesz e hazában, sőt azontúl is… A nemzet kegyelete szobrot emelt neki.

Vorinyetzky herczeget a temesvári csatában ifju heve elragadta; jobb lova levén, mint a többieknek, a rohamban seregétől elszakadva, egymaga csapott az ellenséges tömeg közé, hol karddal a kezében elfogták. Pesten halálra itéltetett. Oly bátran lépett a vesztőhelyre, mintha csatatéren dicsőséges halálba menne. A bakó rövid percz alatt kioltott egy gyönyörüen virágzó életet. A tisztelet és hála emléket állitott neki a Kerepes-uti temetőben, melyet évenkint, halottak-napján, meglátogat az egyetemi derék ifjuság, hogy az elismerés koszorujával feldiszitse, mit megható szónoklattal kisér.

De elmulik egyik halottak-napja a másik után, a nélkül, hogy valakinek eszébe jutna megemlékezni Vasváry Pálról, kit Abrudbányán agyonvertek a mótzok. Sirja ott jeltelen, s emléke itt enyészőben van.

Pedig őt nemcsak mint csatában elesett hőst illeti a babér, de mint a márczius 15-nek egyik leglelkesebb kezdeményezőjét, ki hatalmas szónoklatával a Muzeum-téren annyiszor elragadta az ezrekre menő gyűlési hallgatóságot; ki a városház termében oly magvasan s magasztosan szónokolt, hogy maga Klauzál Gábor miniszter, a szónoklat nagymestere, ki ép akkor érkezett le Pozsonyból, ezen ülés alatt történetesen mellettem foglalván helyt, hozzám fordult e kérdéssel: »Jaj, ki ez a kedves fiu? ebből nagy ember válik.« Vasváry volt a márcziusi napok egyik kiváló lelke. És ő megmutatta, hogy azokért az eszmékért, a melyeket hirdet, meg is tud halni.

Bizony kedves volna, ha az a minden szépért és dicsőért lelkesedni képes egyetemi ifjuság, minden márczius 15-ik napján egy kis Vasváry-ünnepélyt rendezne. Hisz ő egyéb kitünőségei mellett, még oly kedves történelmi tanár is volt.

Na, de ezekről irtak már ragyogó tollú költők és remek történészek, a kiről én tulajdonképen megemlékezni akarok, arról alig tud valaki valamit, pedig megérdemli, hogy tudjanak.

Kemnitzer Károly, a fővárosi uritermek egyik hőse, kiről fel sem tudták tenni, hogy egy hadjárat nyomoraival meg birjon küzdeni, s többen mondták: Tetszett neki a szép egyenruha, majd ráun.

És nem unt rá, hanem viselte ugy, hogy becsületet szerzett neki. Fáradhatlan s rettenthetlen katona volt. Megnyerte feljebbvalói tiszteletét s az alantiak szeretetét.

A selmeczi csatában egy ütegnek feladata volt, az ellenséget tüzelésével feltartóztatni. Legnagyobb veszély környezte, a tüzérekből és fedezetből is már sokan elhulltak. Egyszerre a mieink kezdtek az ágyukkal megfutamodni. Kemnitzer Károly mint vezérkari tiszt, utánok vágtatott, s az ágyuslovakat megragadta zablájuknál fogva, s a legnagyobb kereszttűzben az ágyukat egyenkint visszavezette előbbeni helyökre, s onnan el sem mozdult többé. Egyszerre csak be volt keritve. Az ellenség parancsnoka felszólitotta Kemnitzert, hogy tegye le a fegyvert, s adja meg magát, különben valamennyiöket kardélre hányatja.

Kemnitzer egész nyugodtan válaszolt: »Ön fogja ismerni kötelességét mint katona, én is ismerem az enyémet mint katona. Magamat meg nem adom soha!«

A tiszt tüzet vezényelt, s Kemnitzer Károly több golyótól találva, lefordult lováról.

Sulyos sebeivel egy házba vitték, hol rögtön iróeszközt kért. Levéliráshoz kezdett:

»Drága egyetlen Gizel…« a toll kiesett kezéből, feje hátra hanyatlott… meghalt.

Sirját a nők teleültették virágokkal.

Én nem voltam ott, de egy barátom, a ki tudta, mily jól vagyok Kemnitzerrel, sirjáról kis bokrétát kötött, s levél kiséretében (ki mint szemtanu irja, mily hősiesen, mily szépen esett el Károly) nekem elküldte.

A bokrétát hiven őriztem.

Buda bevételekor Pesten lévén, Kemnitzer aráját fölkerestem, a városligeti Bártl-féle nyaralóban laktak.

A báró kisasszonyt a nagyszerü üvegházban találtam, mély gyászban volt. Amint engem megpillantott, sirva fakadt. Átadtam neki a száraz bokrétát, e szókkal: Károly sirjáról van.

Jót állok, ma is őrzi, bizonyosan por már az egész, de ő a port is tiszteletben tartja, mert soha se ment férjhez. Találkoztam vele többször, most is oly bús, levert, mintha csak a mult napokban érte volna a csapás. Valóban nem látszik rajta, hogy az idő enyhitette bánatát. Midőn megemelem előtte kalapomat, bizonyos vagyok arról, hogy egyet gondolunk.

Ugy látszik, Kemnitzer kis estélyén már ott lebegett a kis társaság feje felett a halál angyala. Mindnyája elvérzett, csak én szabadultam meg nehány sebbel, tán azért, mert ahol oroszlánokra vadásznak, a kisebb vad könnyen elsurran.

Jókai Mór sok szerencsés órát tölthetett a Svábhegyen, de szerencsésebbet, mint ez napon, aligha; mert ha megkapjuk, nincs rá eset, hogy azon estély alól kibujhatott volna, s akkor meglehet ő is belekerül ebbe a halál-lajstromba. Bizony pedig kár lett volna, ki tudna most annyi szép és hű dolgot irni Petőfiről az utókor számára. Legyen ő az utolsó a tizek közül, s akkor is maradjon még annyi ideje, hogy a tizek történetét megirhassa.

XI.

Nehány napig gyakoroltunk az Ujtéren, hogy legalább rendes menetben tudjunk felvonulni, tudjunk arczot változtatni, s ne kavarodjunk össze a kanyarulatoknál, megértsük a vezényszót, s fegyverrel tisztelegni képesek legyünk. Mindez bámulatos gyorsasággal ment. Meglátszott, hogy az értelmiség, s nagy a lelkesedés; csak e két tényező képesitett ily csodás haladásra. Már fegyverben álltunk, s ütött az indulás órája. Mindenki elismerte, hogy szép csapat. Szakaszokra oszolva felvonultunk a Dunapartra, a redout előtt Földváry arczot vezényelt, s az ott ülésező képviselők megszemlélésre jöttek. Midőn a kormány tagjai az emeleten mutatkoztak, fegyverrel tisztelegtünk, s aztán szerencsekivánatok közt, kiváncsiak tömegétől kisérve, a vasut indóházához mentünk, a honnan külön vonat szállitott Szolnokra.

Szolnokon nehány sorezredbeli gyalog altiszt öt nap alatt csapatunkat ugy begyakorolta, hogy tudott annyit, a mennyit az ujonczok rendesen egy év alatt tanulnak be.

Egy gőzösön s megfelelő vontató-hajókon usztunk le Szegedre. Az első sebesültünk e hajón volt; sötét éjszaka nagy jajgatásra szövétneket gyujtunk, ugy rémlett, mintha a Tisza mélyéből jönne a hang. Hamar ráakadtunk, egy ajtó, melyen a szállitandó portékákat szokták a hajótárba leeregetni, nyitva volt, s azon valaki beesett. Többen lementek, s felhoztak egy félalélt közvitézt. Arányi Lajos, a csapat orvosa, azonnal megvizsgálta s gyógykezelés alá vette, három oldalbordája volt betörve. Századomból való volt, ma is él. Schönberger B. nádor-utczai szabó.

Szegeden lelkesen s vendégszeretőn fogadtak; a mint a városháztéren fel valánk állitva, nagy sokaság vett körül. A sokaságból egyszerre kiválik egy kegyesrendi pap; magas, szikár, beteges kinézésü, felém tart, megölel örömkönyektől ragyogó szemekkel; engem a hála és boldogság érzete fogott el, megismertem Tóth Józsefet, az én mélyen tisztelt és szeretett hajdani természettan tanáromat. Az isten áldja meg, jó ember, jó hazafi, mint ezen derék rend legtöbb tagja.

A szegediek igaz magyar szivvel, ősi vendégszeretettel fogadtak; kevesen voltunk, hogy minden gazdának jusson egy vitéz, hát majd széjjelszedtek. Egy éjt töltöttünk Szegeden, de az egész zászlóalj összesen ezalatt nem aludt annyit, a mennyit valami kifáradt vadász a fa árnyékában aludni képes. Lakoma, táncz, zene folyt mindenfelé. Reggel, midőn hajóra szálltunk, minden legény mellét kis bokréta diszesitette. A szegedi vigság behatása alatt utaztunk lefelé, s harczi dalaink messze vidékre betöltötték a sikföldet.

Ó-Becsére megérkezvén, Fakh és Kiss Ernő huszárezredesek tartottak szemlét a csapat felett. Azután a tiszteket maguk körül gyüjtvén, katonai rövidséggel figyelmeztették, hogy mily terhes szolgálat vár itt reájok, egyuttal kifejezést adtak azon reményöknek, hogy a kötelességérzet e nehéz időkben mindenkit serkenteni fog helyét férfiasan s hazafiasan betölteni. Földváry Lajos a tiszteket névszerint bemutatta. Ekkor, ugy ahogy beszállásoltak. Én egy rácz pap házába jutottam; üres négy falból állott, még csak egyetlen rozzant széket sem találtam benne. A pópa mindenét elvitette Szent-Tamásra, s ő maga is oda vonult.

Ó-Becse nem volt más, mint valami katonai nagy laktanya; rácz népessége itt hagyva üres házait, mind a római sánczokba vonult, az üres házak meg mind katonasággal voltak megrakva. Itt volt a Ferdinánd huszárezred, a Hannover huszárok, Lenkey a Würtenberg huszár osztálylyal, Lo-Presti huszár önkénytesei; továbbá egy sorezredbeli zászlóalj, a 3-ik honvéd zászlóalj, a debreczeni vörös szalagos önkénytesek, kik oly hiressé váltak; a mi zászlóaljunk; a pestmegyei, makói és más vidékbeli nemzetőrök. Felváltva fele mindég táborozott, a másik felének egy része képezte a helyőrséget, a nagyobb rész pedig a fenyegetett s veszélyes pontokon, mint a Jovicsszállás, a merről többször kisérlettek a ráczok megrohanásokat – őrségre volt vezényelve.

A szolgálaton kivüli időt a viszonyokhoz képest elég kellemesen töltöttem. Századomnál igen sok művelt és derék fiu volt; főhadnagyom: Hild, hadnagyom: Kölcsey Kálmán, őrmesterem: Gelinczey tanár. Aztán olyan hadapródféle közvitézek: Görgey Pista, kit nem sokára elvesztettünk, mert bátyja Arthur maga mellé vette segédtisztnek; idősb, akkor ifjabb gróf Ráday Gedeon, Csernyus Bandi, Dulovics, Laky Adolf, Müller Emil, Bogisits Lajos, ki azt állitja – én ugyan nem emlékszem rá, – hogy valami kötelességmulasztásért egyszer bezárattam; most Pestvidéki törv.-széki elnök, ugyan vigyáznom kell, hogy 34 év mulva vissza ne fizesse.

Hát van ma hétszemélynök, királyi táblai biró, nyugalmazott államtitkár, közjegyző, tekintélyes hivatalnok, orsz. képviselő, előkelő ügyvéd, befolyásos kereskedő s hirneves iparos, ki zászlóaljunkban szolgált.

Ez egy hadászati gyakorló tanoda volt; tanultunk katonai fegyelmet, táborozást, hadászati szolgálatot, nem elméletileg, hanem valóságban; megismerkedtünk az ágyugolyók zugásaival, a puskagolyók fütyüléseivel. Víttunk csatákat, szenvedtünk veszteségeket, de nem láttunk ellenséget. Lövöldöztek ránk öles magasságu tengeriből, árkokból, házakból; néha egész sorkocsi vonult fel, hirtelen megálltak, s a kocsik mögül a legveszettebb tüzelést intézték ellenünk, s midőn rohammal közeledtünk hozzájok, kocsira pattantak, s nagy porfelhőt hagyva magok után, elvágtattak. Éjjel sötétségben, mintha csak a földből bujtak volna ki, megtámadták őrtanyáinkat; ily támadásoknak legsürűbben a Jovitsszállás volt kitéve, azért oda mindég kettős őrség volt vezényelve, kik minduntalan kisebb csatározásokba keveredtek. Ott többször tiszt is megsebesült. Ha aztán az a müvelt ellenség közűlünk élve vagy halva valakit megkerithetett, annak hulláját irtóztatón megcsonkitva találtuk valahol a mezőkön.

Borzasztó »furcsa háboru«, de jó tanoda volt, mert mindenki megtanult éber, gyors és elszánt katona lenni.

Damianics is itt nevelte az ő világra szóló 3-ik zászlóalját. És hogyan nevelte!? kérlelhetlen szigorral, még a tisztek irányában is; a ki nem vált be az ő keretébe, nem felelt meg igényeinek, annak egyszerüen megmondta, köszönjön le, vagy helyeztesse át magát, mert nála nem boldogul, s vele nem fog megférni. A közvitézt, ha nem volt jóravaló, a sorból kilökve, elkergette. Damianicsot ekkor gyülölték. Mikor aztán megteremtette ezt a halhatatlan zászlóaljat, melylyel oly csodákat mivelt, mint például Bicskénél, midőn az erdőből kellett az ellenséget kiverni, de elébb egy hidon átmenve, mely kereszttűzben volt, egy üteget kellett elhallgattatni. Erre a jeles 10-ik zászlóalj kapta a rendeletet. Elő is nyomult a hidig, többen elestek, de azért itt helyben állva a parancsnok jelentést küldött, hogy a hid bevehetlen, mert kereszttűzben van.

Damianics felkiáltott: megmutatom, hogy bevehető; harmadik zászlóalj előre!

És a harmadik zászlóalj karra vett fegyverrel, énekelve vonult át a hidon, oda se nézve neki, hogy jobbra-balra, elől és hátul is hullnak a pajtások.

Vagy Szolnoknál, mikor a harmadik zászlóalj rohammal egy ágyuüteget foglalt el, a mi gyalogságnál csaknem hallatlan. Ekkor már imádták Damianicsot.

A szolnoki győzelem után a szemlénél Damianics minden zászlóaljat, huszár-osztályt vagy századot külön megdicsért, mikor a harmadik zászlóaljhoz ért, elnémult, levette csákóját s ugy lovagolt végig a zászlóalj előtt.

Nem volt oly előléptetés, a miért valaki ettől a zászlóaljtól megvált volna.

De térjünk vissza Ó-Becsére.

Tisztelegtem Damianicsnál. Ismertem őt, még mikor aradi tanuló voltam. Ő mint toborzó főhadnagy működött ott, az ezred Velenczében volt. György bátyám ugyanazon ezrednél mint hadapród szolgált, s havi járulékait mindég én vittem el Damianicshoz, továbbitás végett. Akkor is nagyon szives volt hozzám, most, a mint meglátott, barátságos, de erős kézszoritással mondá:

– Örülök öcsém, hogy e téren látlak. Hát György hol késik?

– Mácsán van Csernovics Péternél, kineveztetését várja.

– Reméllem a honvédséghez.

– Természetesen.

– Jó katona, csak kissé tüzes és szilaj. Veronában majd megadta az árát, s ha én fel nem találom magamat, hát a legjobb esetben ma is valami várfogságban ül.

– És hogyan?

– Az ezredtulajdonos báró Rukovinának öcscse főhadnagy és irtóztató magyarfaló volt; a gyakorlatnál mindég agyba-főbe szidta a magyarokat. El voltak ellene keseredve.

Egy reggel a gyakorlatra felállitvák, s Rukovina a vezénylő elkezdi megint: a magyar betyárokat, a kik csak kocsisoknak valók, majd igy meg amugy fogja megtanitani.

Gyuri kiugrik a sorból, kardlappal végig húz a főhadnagyon. Rukovina meglepetésében futásnak indul, Gyuri utána, s Verona utczáin végig kardlapozza.

Elfogták, börtönbe kisérték, s haditörvényszék elé állitották.

Láttam, el van veszve a kölyök. Hozzá mentem a fogházba, s titkon odasugtam neki: »Te nem tudsz semmiről, nem emlékszel semmire. Olasz ifjak megvendégeltek reggelivel, ittál velök és fogságban találtad magadat. Ennél maradj.«

Ekkor már tudtam, hogy benn vagyok a haditörvényszékben.

A birák nagy komolyan összeültek, senki sem minősitette oly nagymérvünek a bűnt, mint én. Egészen egy véleményen voltam a hadbiróval, s nem láttam enyhitő körülményt.

Gyurit bekisérik fegyver közt. A hadbiró felteszi neki a kérdéseket, s mindnyájok roppant álmélkodására, ő nem tud semmiről semmit.

Szerettem volna megölelni, oly jól játszotta szerepét.

– Ez Unsin, mond a hadbiró, a mit állit.

– Unsin, viszhangozá a többi.

– Ez nagyon meggondolandó, s minél inkább elmélkedem felette, szóltam hozzá, annál valószinűbbnek, sőt bizonyosnak látszik.

– Mi?

– Hogy őrülési roham volt.

– Az nem jő oly hirtelen, azelőtt soh’sem volt baja, most sincs, hát csak akkor…

– Igen is, csak akkor. Tudjuk mindnyájan s tapasztaltuk, hogy az olaszok gyűlölnek bennünket, s akár tőrrel vagy más gyilkoló eszközökkel életünk ellen törnek. Hát nincs-e parancs kiadva, hogy az utczákon egyes katonának járkálni tilos, mert élete veszélyeztetve van. Bizonyos vagyok benne, hogy azok az olasz ifjak, kik a foglyot megvendégelték, italába mérget kevertek. Az adag nem volt elégséges, hogy megölje, de különben is erős alkotásu, hát a szer darab ideig agyvelejére hatott.

A birák összenéztek, egyik-másik olyat bólintott fejével, mintha mondani akarná: lehetséges biz az.

A hadbiró az ezredorvos véleményét kivánta.

Ez meghallgattatván, nem zárta ki lehetőségét annak, hogy mérgezési kisérlet foroghatott fenn.

Gyurit fölmentették, s csak a tilalomparancs áthágásáért, s mert ismeretlen ifjak meghivásának engedett, lőn kétszer negyvennyolcz órai fogságra itélve.

Eljött hozzám megköszönni, s kérdeztem tőle:

– Aztán megverted-e legalább becsületesen azt a németet?

Hanem azért mégis ártott magának; kétszer terjesztette fel előléptetésre az ezredes, de a tulajdonos egyszer sem erősitette meg. Na, de kipótolhatja most.

Ezután igen sokat voltam Damianicscsal nála is, meg Földváry Lajosnál, kivel szoros barátságban élt.

Századomban volt két mészáros-legény, mindkettő egészséges, szép fiu; megtettük szakácsnak. Magok válogatták meg s hozták haza a húst, tehát mindég a javából. Együtt étkeztünk, a századombeli tisztek, Kráy Jancsi, Ferdinánd-huszár kapitány, gr. Ráday Pál Ferdinánd-huszár főhadnagy, gr. Ráday Gida, s mindég a napos altiszt. Rostbeafjeink hire hamar elterjedt, s aztán nem mult el nap vendég nélkül. Leggyakrabban ellátogatott Lenkey és báró Orczy István, még Damianics is eljött Földváry Lajos társaságában.

– Hallom, szólit meg gróf Kolowráth, Ferdinánd-huszár ezredes, hogy olyan jó konyhájok van.

– Ha mertem volna meghivni ezredes urat…

– Meghivom én magamat holnapra, vágott szavamba nevetve, Aradról Edelspacher kitünő magyarátit küldött, tehát borral én látom el az asztalt.

Haza siettem s előhivattam a két szakácsot.

– Na fiuk! holnap, a ki lelke van, kitegyetek magatokért, itt ebédel a Ferdinánd-huszár ezredes.

– Minden rendén lesz, százados ur.

– Tehát a javából, bőviben és kitünőn.

– Meg lesz velünk elégedve, százados ur.

– Asztalt, székeket s teritéket a vendéglőből kell kikölcsönözni. Fizetünk érte, a mit kérnek.

– Értem.

Ez a pópa-ház soh’sem látott még ily fényes társaságot, s hihetőleg nem is fog látni.

Volt gulyáshús olyan lével, a minőben még a bagariát is meg lehetne enni; tészta kétféle, ökölnyi gombóczok, s töpörtyűvel boritott túrós haluska; végre a rosbeaf, melyet akár Lord Palmerston asztalára föl lehetett volna tálalni, legalább Dopping huszártiszt, mint illetékes itész, azt állitotta. Persze Kolowráth sem maradt a magyarátinál, hanem ráadásul egy kosár pezsgőt mellékelt. Ilyen sikerült lakomát, ömledező jókedvet csak azoknál lehet keresni, kik ügyök igazságában s fegyvereik erejében biznak.

Legyen szabad itt nehány sorban Kolowráthról megemlékeznem. Tetőtől-talpig lovag, szeretetreméltó, jószivű és barátságos. Alanti tisztjei rajongtak érte, s a legénység bálványozta. Kitünő katona, bátor harczos, s a magyarnak, az országnak s ügyünknek barátja volt.

És mégis megszökött.

Szivesen maradt volna, s jót állok, végig küzdi szabadságharczunkat, mint akármelyik jó magyar, de az ország minden zugában tele volt adóssággal. Ő felhasználta az alkalmat, s a hitelezők elől szökött meg jómódjával. Ha kormányunk egy csomó pénzt vesz a kezébe s Kolowráth gróf ügyeit rendezi, kitünő, értelmes, bátor és hű vezért nyert volna meg ügyünknek. Persze, ez igen sok pénzt kivánt, mert Kolowráth igen könnyelmü volt, s bizony a mi szegény kormányunk akkor nem nagyon adhatott ki egy emberért ily tetemes összeget.

Gróf Kolowráth kereket oldott, ezredének tisztikarából is többeket érzékenyen megkárositván.

Bécsben azonnal dandárt adtak neki, s Magyarország ellen akarták küldeni.

Kolowráth azt felelte: »A hova annyi kedves emlék fűzi, a hol oly sok jóbarátja van s a hol élte legszebb napjait töltötte: oda, mint ellenséget ne küldjék, mert ő Magyarország ellen nem fog harczolni soha.«

Azonnal nyugdijazták, s Velenczébe küldték felügyelet alá, a hol aztán főbelőtte magát.

Csapatunkban, különösen az első századnál, Földváry Lajos iránt az ellenszenv minden alkalomkor kirítt. Ezen századnál voltak a helytartótanács fiatalai seregestől, több ügyvéd, hivatalnok s egyéb értelmiség. Nem tudom, az bánthatta-e őket, hogy Földváry irányokban nem ugy járt el, mint urfiakat illetné, hanem csak katonásan, vagy pedig Baldacci Antal százados ukra vezethető vissza az egész, kinek feszült viszonya Földváryval a párbajozásig ment, annyi bizonyos, hogy békétlenkedtek. Hát az igaz, hogy Földváry modorában volt valami nyers, de mit bánthatta azt, ki kötelességét teljesitette?

Ezek az urak szerettek táblabiráskodni, s meg nem barátkozhattak azzal, hogy ezt vagy azt a parancsot teljesiteni kell, ők az okát is akarták tudni, miért e parancs? és miért teljesitendő? És mert Damianics katonai dolgokban szintén tekintet nélkül szigorú volt, ellene is zugolódtak, sőt gyanusitgatták.

Egy alkalommal ép az első század volt előörsön, s beszédet hallottak, a tengeri elfedte az egyéneket, de az egyiknek hangjában felismerték Damianicsot. Szaggatott mondatokat ki birtak venni, s azok igen kompromittálók voltak. Nosza! Damianics áruló, alkudozott a szerbekkel, hallottuk.

Pedig mi volt? Párbaj báró Baldacci és Földváry Lajos közt. Damianics mint Földváry segéde beszélt a vívás feltételeiről, s itt fordulhattak elő oly kitételek, mik félreértésre adtak okot.

Damianics legkedvesebb eledele a pörkölt malacz volt. Erre hivott meg nehányunkat.

Ezalatt a bizalmatlankodók gyűlést tartottak, hol Damianics iránti aggodalmuknak adtak kifejezést, s öt tagu küldöttséget választottak, mely Damianicsnak megvigye a bizalmatlansági szavazatot, s egyuttal a leköszönésre felszólitsa.

Ép asztalnál ültünk; a debreczeni kenyér nagyságu s idomu kulacs járt körbe, mikor a küldöttség megjelent. A küldöttség vezetője egy kicsiny uriember volt.

Damianics felállt; ugy nézett ki a küldöttség vezetője mellett, mint nagy Kristóf.

A kicsiny uriember, kit megnevezni nem akarok, hosszú, szép és átgondolt beszédben előadta, hogy Damianics iránt nincs bizalom, s elvárják mielőbbi leköszönését.