Part 3

Pest kissé nyugodtabb alakot öltött; az emberek lassankint foglalkozásukhoz láttak, a népgyülések elmaradoztak, az izgatottság csillapult. Nem volt semmi csoportosulás, nem érkeztek uj hirek, nem készült kivilágitás, a »Márczius tizenötödike« nem tett leleplezéseket, s Pálffy Albert párbajban senkinek sem lőtte át kalapját, mint a multkor Csiky Sándor képviselőét; még csak sajtótörvényeket sem égettek el. Itt-ott ujonnan alakult csapatok vonultak végig, katonai menetben, többnyire még fegyvertelenül, vagy nemzetőrök siettek a szolgálaton levőket felváltani.

Én akkor a lovas nemzetőrségnél szolgáltam, hadnagyom Karácsonyi Guidó, szakaszvezetőm Almay Rezső volt. A pesti lovas nemzetőrség fényességben felülmult minden más sereget; a közvitézek huszártiszti egyenruhát viseltek.

Szakaszunk éji 11 órai őrjáratra lőn kirendelve. Este 7 órakor fölvettem az egyenruhát, lovamat az őrtanyára rendeltem, s a szinházba sétáltam oly szándokkal, hogy előadás után valahol megestelizvén, 11 órára majd ott leszek az őrtanyán.

Ha jól emlékszem, »Borgia Lucretia«-t adták. Itt alkalmam volna összehasonlitást tenni a 48 előtti s a mai dalművel; akkor élveztünk tisztán, magyar, jó előadásokat, most néha három-négy egyszerre énekel olaszul, az ötödik meg csak ugy tekeri ki a nyakát a magyar szónak. Akkor volt Schodelné, Hollósy Kornélia, Stéger virágjában, Farkas (Wolf) Károly, Benza, Füredy. Ma van Nádayné elmenő félben, majd szerződtet helyébe báró Podmaniczky Frigyes valami olasz kávéházból egy Signorinát fele hanggal, s két annyi fizetéssel. Mert annak idejében a kitünő magyar dalmű nem emésztett fel ötödrész annyit, mint ma a rosz zagyvalék. És ha jött külföldről vendég, ha csak négyszer-ötször lépett is fel, legalább egy dalművet betanult magyarul. Lagrange bizonyosan állott a dalművészet azon fokán, a hol Wiltné asszonyság, föllépett néhányszor s elénekelte legalább Hunyady Lászlóban Szilágyi Erzsébetet magyarul. Wiltné hónapokon s hónapokon át, évről-évre ismételten roppant árak mellett énekel folytonosan idegen nyelven, s még Szilágyi Erzsébetet, Mátyás király édes anyját; Melindát, Bánk-bán nejét is olaszul énekli. Hiszem, ama lelkes magyar nők megfordultak sirjaikban. Aztán van egy cseh olaszunk, mesés fizetéssel, már évek óta énekel olaszul. Roger világhirü énekes volt, egyszer lépett fel a nemzeti szinháznál, a Hugenottákban, s érdemesnek tartotta mindjárt a játék elején egy hosszu dalt magyarul elénekelni. Reina meg igazi olasz volt, s énekesnek is a maga szakmájában betölté helyét, ugy mint Perotti a magáét; és Mazzi? nem énekelt-e mindig magyarul? mig most egy kis Bartalucci, s minden birálaton alóli Szigeti Imréné sok követeléssel a nemzeti szinháznál egész arczátlansággal segit irtani a magyar szellemet.

Ezért bizony kár nagy fizetéssel két nagyképü igazgatót tartani. Festetich Leó gróf és Ráday Gedeon gróf egyet sem tartott s jobb, azonfelül magyar, de még hasonlithatlanul olcsóbb, sőt többet mondok, változatosb dalművekkel látta el a szinházat.

Sokat lehetne erről beszélni, később alkalmilag tán rátérek.

A szinház megtelt, az előadás kezdetét vette. A szereplők kitünően voltak hangolva, s a közönség lelkesülten tapsolt. Javában folyt az előadás, midőn az ajtókon zajosan tódult be néhány fiatal ember, ily kiáltással: »Árulás! a honvédeket lövöldözik!«

Lőn zűrzavar, kiabálás, a páholyok kiürültek, a függönyt leeresztették, a közönség tódult az ajtó felé; a lépcsőkön mint felhőszakadás után hegyről az ár, ugy hömpölygött lefelé a sokaság. Egyik férjét, másik leányát kereste. A férfiak rohantak az utczára, a női közönség a csarnokba szorult, nem mert távozni.

Megláttak a Révay báró kisasszonyok. Az istenre kértek, kisérjem haza, mert félelmökben meghalnak. Elindultam velök, fölkerestük hintójukat; az inast leszállitottam a bakról, s helyét elfoglaltam, aztán indultunk.

Az utczákon össze-vissza futkosott a nép. »Fegyverre!« hangzott mindenfelé. Alig lehetett haladni a sokaságtól. Több kocsit feltartóztattak, a miénk akadálytalanul haladt; tán nemzetőr öltözetem adta meg a kiváltságot. A Károly-laktanya környékét sűrü fegyverropogás s mindenféle vészhang tölté el. Az uj-téren áthaladva, láttam, hogy a város e részében nincs oly tolongás és lárma, bucsut vettem védenczeimtől s a »két oroszlán« felé siettem, hogy lóra ülve, a gyülekezési helyen megjelenjek.

Utközben nagy csoportosulásra bukkantam. »A lámpára vele! a lámpára!« odasietek s látom, hogy Móga tábornok van fenyegetve.

– Mi ez? kérdém.

– Ő adta ki a rendeletet, hogy a besorozott s a laktanyába szállásolt fegyvertelen honvédeket a sorkatonaság lelövöldözze.

– Föl kell akasztani! kiabáltak.

– Ki a birája? kérdeztem.

– Mi, a nép! felelték.

– Jó, de előbb ki kell hallgatni, itéletet mondani fejére, ha bűnös, s aztán lakoljon vétkeért. Hát mi se legyünk jobbak, mint a kik ott gyilkolnak? Nem akarjuk-e mi elnyomni a zsarnokságot, s magunk még zsarnokabbak legyünk? Fogságba vele!

Némelyek helyeselték nyilatkozatomat, mások lezúgtak. Én Mógához léptem e szókkal:

– Tábornok ur! a nép nevében ezennel fogolynak nyilvánitom.

Móga nem felelt, csak erősen kikent bajsza rándult egyet. Szerencsére több fegyveres nemzetőr is akadt a tömeg közt, s én ezekben biztam.

– Ide, nemzetőrök! Fegyver közé fogták az öreg urat, s szállásomra mentünk. Az egész tömeg kisért, váltig mondogatván: »Dejszen, ki nem szalasztjuk. Őrt fogunk állni.«

Én Mógának tisztelője voltam; kiismertem őt egy komoly esetnél. Régebben még, néhány fiatal emberen sértést követett el több ismeretlen, ez történt a megyeház-utczában. Az ifjak üldözőbe vették s azok a rostély-utcza egyik kétes hirü házába menekültek. Néhány percz alatt a Pillvax-kávéházból az egész fiatalság odaözönlött, s a házat ostrom alá fogták, ugy hogy katonaság vonult fel ellenök. A katonaság elzárta az utczát s a fiatalság szuronyokkal lőn bekeritve. Móga az országut és rostély-utcza sarkán, a Remekházy-házban lakott. Föltette pofonütött kalapját, kardot kötött s lement a hely szinére. Az ifjuság sértegette őt, gúnyolta, kinevette, s ő lábhoz vezényeltetett. A szó szoros értelmében megtaszigálták, méltatlankodtak vele, s mégsem engedte, hogy a katonaság fegyverét használja. A tiszteket nyugodt magatartásra s elnézésre intette. Üzenetet küldött a királyi személynökhöz, s mihelyt onnan intézkedés történt, elvezényeltette a katonaságot anélkül, hogy egyetlen fiatal embernek csak a hajaszála is elgörbült volna.

Az »Angol királyné« szállodában laktam, lakásom a kishid-utczába eső második emeleten volt. Ide kisértük Mógát, az ajtót rázártuk, s két fegyveres nemzetőrt állitottunk oda; a tömegből is ottmaradt egy csomó, tán hogy ők meg a nemzetőröket őrizzék. Lent a kapuban is két nemzetőrt állitottak, az udvart meg utczát pedig ellepte a sokaság.

Siettem Mészáros Lázár hadügyérnek tudomására hozni az eseményt. Nem találtam, azt mondták a Károly-laktanyába ment; egy pillanatig sem haboztam őt akár ott is fölkeresni. Akadály nélkül jutottam be a laktanyába; a tömeg utat nyitott, mert nemzetőr vagyok, s Mészáros Lázár hadügyér urnak üzenetet viszek. A katonaság sem tartóztatott fel, valószinüleg huszártisztnek nézett. Igy a kapun szerencsésen bejutottam.

Megdöbbentő látvány volt. Az olasz katonák nekivadulva, töltött fegyverekkel üzték a fegyvertelen honvédeket, a kit czélba vehettek, lelőtték; jaj, káromkodás, lövöldözés és lőporfüst tölté el az udvart; honvédek az emeletről ugrottak le a kövezetre, a katonák meg oda is utánok lövöldöztek; itt halott, másut halálra sebesült feküdt. Idegeimen jéghideg futott végig s minden hajszálom éghez meredezett.

Künn a nép mint morajló tenger háborgott; benn a katonaság Vezuv kitöréseként szórta a tüzet s Mészáros Lázár e két pusztitó elem közepette állt a lépcső alján s a katonasághoz felszónokolt olasz nyelven. A válasz sortűz volt, s Mészáros oldalán segédtisztje, báró Maszburg több golyótól találva, holtan rogyott össze. Mészárosnak e jelenetre egy arczizma sem rándult meg, s a helyett, hogy hátrált volna, öt-hat fokkal feljebb ment a lépcsőn, s még emeltebb hangon annál nagyobb hévvel beszélt.

A tény ez volt: Ezen honvédzászlóalj szerencsétlen legénységét addig, mig fölszerelték, a Károly-laktanya üres helyiségeibe szállásolták, a többi részt egy olasz zászlóalj, ha jól emlékszem, Ceccopierik foglalták el. Tisztjeik alattomban felbujtogatták a legénységet, azt állitván, hogy a honvédeket az olaszok ellen viszik töltényeket osztogattak, s előidézték a gyászos jelenetet, melynek huszonkilencz áldozata lőn.

Sokan élnek még Budapesten ez időből, s bizonyára emlékezni fognak e megrenditő esetre.

Mészáros fokról-fokra feljebb haladt, s egyszerre csak benn volt a forrongók közt. Most már lehetlen, vele beszélnem. Mi történik Mógával? abban reménykedtem, hogy Mészáros föllépte el fogja oszlatni a gyanut és tömeget. Visszatértem az »Angol királynő«-höz, távolról láttam az őröket és sokaságot. Észrevétlen a kávéházba mentem, behivattam Fritz szobalegényt. Külön szobába nyitottunk.

– Hány szobával van az enyém összeköttetésben?

– Oh! egész a Dunára eső részig; felelt ő.

– Jó, mondám, ketten meg kell hogy mentsük a tábornokot. Fogja ruhaszekrényem kulcsát. A legvégső összekötő szobától az enyémig, csöndesen nyisson fel minden közbeeső ajtót, bárkitől lakvák is a szobák, ily esetben senki sem fog érte neheztelni. A tábornok öltözzék át polgári ruhába, azután vezesse őt azokon a szobákon keresztül, a kis lépcsőn le az első emeletbe, onnan majd könnyü lesz a többi.

– Erre már én is gondoltam, s beszéltem is felőle Bártl urral.

Nyugodtabban mentem az őrtanyára, hol ép Nemeshegyi Náczi és Szitányi Adolf közvitéz kartársaim kitünő estelit hozattak. Csak most értem rá érezni, hogy éhen vagyok, meghivtam magamat hozzájok vendégül, s bizony majdnem az egész estelit elettem előlük.

Tizenegy órakor Almay Rezső lóra vezényelt bennünket, s megkezdtük az őrjáratot, a városban összevissza, aztán ki a lőpor-toronyig. Mindenütt volt ember, mindenütt látszott az izgatottság.

Bevégzett szolgálat után, természetesen, feléje se mentem az »Angol királyné«-nak, hanem a főutra tartottam Csernovits Arzénhoz, hol az éjet töltöttem.

Másnap az egész nemzetőrség fegyverbe volt szólitva, s a Károly-laktanyában hosszasan folytak a tárgyalások. A vége az lőn, hogy az illető olasz zászlóalj letette a fegyvert.

Nemzetőrök képeztek sorfalat a Károly-laktanya kapujától, a gőzhajó kikötőig.

A zászlóalj kezdett elvonulni; rendkivül szomoru menet volt; nem pergett a dob, nem harsogott a zene; s a napsugarak nem törtek meg a szuronyok fényén. Szemlesütve s fegyvertelenül haladtak a sorfal közt a Dunapartig. A Servita-tért, Kristóf-tért, a váczi-utczát, német szinház-tért, nagyhid-utczát óriási tömeg lepte el. Az egész inkább hasonlitott temetkezési, mint katonai menethez. Nem lehetett köztük egyetlen hangos szót hallani.

És a sokaság dicséretére legyen fölemlitve, semmi gúnyos vagy sértő megjegyzés nem kisérte a távozókat. Csak mikor a hajó már vitte őket Komáromba, tört ki a dicsőités hangja Mészáros erélye felett.

Szállásomra menvén, hallottam, hogy az őrök s a tömeg egy része reggelig csak kiállották a sarat, de ekkor türelmet veszitve, mert senki sem jő intézkedni, követelték az ajtó felzáratását, majd elszállitják ők a foglyot illető helyre. Az ajtót felnyitották, a szoba üres volt. Lőn szitok meg káromkodás. Még sokáig dúltak-fúltak s tanakodtak az udvarban és az utczán, végre lassankint széledezni kezdtek. Az utolsókat a lefegyverzett olasz zászlóalj kivonulása csalta el.

Estefelé Móga veje gróf Lázár jött hozzám, megköszönni a szivességet, s haza hozván ruháimat, elvitte ipja tábornoki öltözetét.

Ezután már rohamosan jöttek a hirek, események, s fölfegyverzés. A dolog kezdett komoly fordulatot venni.

Asztalnál ültünk. Egy huszártiszt lépett be, s a teremben széttekintett. Öltözete kissé elhanyagolt, mint táborozáskor szokott lenni; haja rendetlen s kinézése izgatott volt. Hozzánk lépett e kérdéssel:

– Bocsánat uraim, nekem azt mondották, hogy a hadügyér urat e teremben találom.

– Itt szokott étkezni azon kis asztalnál, de még nincs itt.

– Kissé várni fogok.

Helyet csináltunk neki asztalunknál, s megkináltuk.

Elfogadta e szókkal:

– Főhadnagy Tölgyesy vagyok. Éjjel-nappal uton voltam Lengyelországból.

– Hireket hozott?

– Igen, azt, hogy a Koburg huszárezred nincs többé.

– Nem értjük.

– Feloszlott. A legénység megtagadta az engedelmességet, s kisebb-nagyobb csapatokban jön hazafelé.

– Hiszen ez dicső!

– A lengyel urak felhivást osztogattak titokban, mit az altisztek az istállókban olvasgattak fel a legénységnek, ott tartották aztán tanácskozásaikat, s vették át titkos kezekből az utiköltségre szánt kis összeget. Most utban vannak hazafelé. Nehány tiszt is érkezik, ki szolgálatát felajánlani jő.

Aztán beszélt sokat arról a rokonszenvről, a melylyel a lengyelek kisérik a magyarországi mozgalmat; hogy az uraságok mint vendégelték a magyar katonát, s minden úton-módon lelkesitették; a nők minő rábeszélő ékesszólással s igéző viselettel igyekeztek hatni a tisztekre, s mindent elkövettek, hogy őket a szabadság ügyének megnyerjék.

Tölgyesy röviden étkezett, barátság-poharat üritett velünk, aztán sietett a hadügyért felkeresni bárhol, hogy a szükséges jelentést neki megtegye.

Már ekkor a Würtenberg-huszárok jövetelének hirét is vettük. A Császár, Hannover és Ferdinánd ezredek itthon voltak, s ezek képezték a magot, melyből a világhirű magyar lovasság kelt ki.

Csúzy Palit is Pestre hozták az események, hogy ő, a nagy uradalmak egyedüli örököse, többé jószágaira vissza se térjen, mert ő is honvéd lett, aztán besorozták, s a bosszú, irigység s hatalmaskodás áldozatául esett. Majd szólok erről a maga helyén.

Csúzy, régi szokásához hiven, sietett barátaival jót mulatni, mert mintha érezte volna kora halálát, ahol csak tehette, mindenütt szedett örömvirágot. Barátait meghivta estelire az »Angol királynő« szállodába.

Egyik nagyobb mellékteremben ragyogón teritett asztal körül gyülekeztünk: Kúthy Lajos, Irinyi Józsi, Farkas János, Lisznyay Kálmán, Damaszkin György, Zákó Pista, Lauka Guszti, Motesitzky Mór, Csillag László, Dőry Pál, Festetich Oszkár gr., Inkey Kázmér, s még többen, a kikre már nem emlékszem.

Sárközy Ferkó ott húzta a szivhez és érzelemhez szóló hangon, aztán legszebb futamai közé beledurrogtak a pezsgő-palaczkok. Az elmés, majd pedig a megható pohárköszöntők egymást váltották.

Tudja isten, akkor még a mulatság is máskép folyt, mint más időkben; szilajabb volt a kedv, kitörőbb az öröm s lángolóbb a vér; mindenki fenékig akarta üriteni az örömpoharat, mert nem tudta, mit hoz a jövő óra?

A legzajosabb vigság közepette belép egy huszár, sarkantyuja peng, kardja csörög, a mint szabályos léptekkel a terem közepére megy, ott megáll, katonailag tiszteleg, s megszólal:

– Jelentem alássan, a kapitány ur itt a szomszédban nem bir aludni.

– Akkor hát jőjjön közibünk mulatni, mond Csúzy, szivesen látjuk.

– Értem, lőn a huszár válasza; tisztelgett, sarkán megfordult, s ép oly léptekkel a mint jött, távozott.

Ez a kis megszakitás csipős és elmés kitételekre nyitott tért, a miknek éle – természetesen – a nyuga lomra áhitozó kapitány urat érte. Sokat nevettünk rajta.

Egyszerre megnyilik az ajtó, s belép egy szálas, halovány huszártiszt. Koponyája közepéig érő homloka, sas orra, keskeny ajka s villogó szemei bátor s elszánt harczosra mutattak.

– Köszönöm a meghivást, mond éles, csengő hangon. Bizony nem azért üzentem át, mintha pihenés után sovárogtam volna, de fájt a szivem, hogy szomszédságomban oly jókedvü társaság mulat, s én nem lehetek köztük. Jóreménység fejében üzentem át, s önök csakugyan szivesek voltak engem meghivni. Én Lenkey vagyok.

E névre olyan »éljen!« tört ki, hogy azt hittem, összeomlanak a terem falai. Mindenki felugrált helyéről, s pillanat alatt Lenkey körül volt véve; egyik ölelte, másik kezet szoritott vele, aztán felkapták s ugy vitték az asztal főhelyére.

Most aztán megeredtek a harczias felköszöntők; dicsőitették Lenkeyt, ki egy osztály huszár élén az országba jött.

– Az érdem, mond Lenkey, az altiszteké és legénységé, meg Fiáth hadnagyé, kit titkukba beavattak. Összeesküvés folytán engem elfogtak, s csak akkor adták vissza kardomat, mikor a határt átlépve, édes hazánk földjére értünk. Itt aztán fölkértek, hogy vezéreljem őket.

– És te, kérdé Csúzy, addig nem tudtál semmit a dologról?

– Mindent tudtam, s engedtem őket cselekedni. Derék volt, mikor beállitottak hozzám, s felszólitottak, hogy vezényeljem őket haza, s azt feleltem: ‚Még nem kaptam parancsot.‘ »Na, akkor mi visszük a kapitány urat, mert arra a parancsra nincs időnk várni.« Közbe fogtak s az utczára kisértek. Ott volt felállitva az osztály, kocsim, lovaim mind indulásra készen. Fiáth vezényelt s a csapat hazafelé indult. Meginditó volt látni azokat az edzett férfiakat, hogy könyeztek, mikor a haza földjére léptünk.

Csúzy kivett egy százast, s Lenkeynek adta azon kéréssel, hogy nevében vendégelje meg a legénységet.

– Édes barátom! állitá Lenkey, vendéglik azokat, a merre csak néznek.

– Mindegy, majd lesz oly alkalom, mikor épen senki sem vendégli őket, akkor állj elő az én adományommal.

– Barátom! jegyzé meg Lenkey, elkapatjátok az embereket.

– És Fiáthot nem üdvözölhetnők-e itt?

– Ezuttal nem; én is csak a hadügyér rendeletére vagyok Pesten. Azt hiszem kikapok.

– Szinleg lehetséges, de azért a kis kellemetlenségért majd kárpótol az egész nemzet elismerő nyilatkozata.

A hangulat egészen megváltozott, többé nem a szilaj jókedv, hanem hazafias lelkesedés lőn uralkodóvá; többé nem pohárköszöntők, de valóságos szónoklatok tartattak; jósszellemmel nézett mindenki a jövőbe, lerajzolta a nehéz napokat, mik a hazára várnak, s magasztos szivvel hivatkozott a kötelességekre, miket a nemzet kell hogy teljesitsen. Azért Sárközy Ferkó csak húzta, s a pezsgő-dugaszok repültek. Elneveztük az estelit »Lenkey-ünnepély«-nek, s reggel a legfeláldozóbb érzelmektől áthatva váltunk szét.

Lenkeyvel a hadjárat idején többször találkoztam, mikor már tábornok volt, s ezen éjt mindég oly szivesen emlegette.

Déltájt első álmomból Földváry Lajos, (később báró) vert fel.

– Oly ügyben jövök, kezdte beszédét, a melyben segitségemre lehetnél. A kormány megbizott egy önkénytes zászlóalj szervezésével itt a fővárosban. E zászlóaljba belépő csak két havi szolgálatra kötelezné magát, s hivatása leendne a felkelő ráczok ellen működni. Szeretném, ha a müveltebb osztály ifjai kezdenék meg a beiratkozást.

– Ha gondolod, hogy az én példám vonz, bátran beirhatsz elsőnek.

– Nagyon szép és köszönettel veszem, de valódi szolgálatot akkor teszesz, ha egy népgyülésben felszólalsz ez ügyben, s a magad körében iparkodnál az eszmét népszerüvé tenni.

– Szivesen. Ámbár oly korszerü a terv, hogy minden rábeszélés vagy toborzás nélkül özönleni fog a zászló alá az ifjuság.

– A beiratás megkezdődik holnap, a Servita épületben. A szabályok mint a nemzetőrségnél, a zászlóalj parancsnokot kinevezi a kormány, a többi tiszteket megválasztják az illető századok. A mint a zászlóalj szervezve van, a tisztek huzzák a fizetést, altisztek és közvitézek kapják a hadi illetéket, ugy, mint a rendes katonák.

– Jó, rám számithatsz. A mi erőmtől telik, légy meggyőződve, mindent elkövetek, hogy a sikerben egy kis részem legyen. Zászlóaljadban pedig én vagyok az első közvitéz.

Nagy kő esett le szivemről, mindég haboztam, megmaradjak-e hivatalomban, vagy honvéddé legyek? Most a kecske is jó lakik, a káposzta is megmarad. Két havi szabadságot kérek, s el a harcztérre! Lelkem nehéz nyomástól szabadult meg; fejemet egy araszszal feljebb hordoztam, hisz most mint ép szivű, igaz lelkű s bátor ifjuhoz illik, én is fegyverrel védelmezhetem a hazát.

A mint ezen zászlóalj alakulásának hire futamodott, nagy lőn iránta az érdeklődés; minden osztálybeli ifjuság sereglett beiratkozni. Alig telt el négy-öt nap, a teljes szám megvolt. Ügyvéd, hivatalnok, jurátus, a helytartótanács minden fogalmazói és gyakornokai, fiatal birtokos, kereskedő, iparos, tanuló, művész és alsóbb osztálybeliek egészitették ki a számot. Felosztattak négy századra, s minden század megválasztotta tisztjeit. Az első század kapitánya báró Baldacci Antal lőn, a másodiké Burián János, a harmadiké Hits, s a negyediké én.

Az eskü letétel a serviták udvarában történt, de nem zavar nélkül. Valami akadékoskodó legényeknek eszökbe jutott, hogy ők nem biznak Földváryban, s mondjon le a parancsnokságról; hiában volt az ellenvetés, hogy hisz őt a kormány nevezte ki, csak az maradt rá a felelet, de mi nem bizunk benne. Neki mentek, s a lóról akarták lerántani, s majdnem itt lett volna az első ütközetünk. Földváry személyes bátorsága és erélye vetett véget az egész forrongásnak; elfogatta a főtetteseket azon kijelentéssel, hogy most már katonák vagytok, s a ki a subordinatió ellen vét, arra kivétel nélkül alkalmaztatni fog a katonai szigor. Röviden, velősen s határozottan szólt a felállitott csapatokhoz. Utána Ottinger huszárezredes beszélt a hadügyér nevében; hűségre, állhatatosságra s a haza iránti kötelességre intvén az önkényteseket. Ő maga ugyan rossz példát adott, mert az elsők közt volt, a kik a hűséget, állhatatosságot s a haza iránti kötelességet cserben hagyva, az ellenséghez átpártoltak.

X.

E lapot a baráti visszaemlékezésnek szentelem. Nem pajtásság visz rá, hisz a kiről szólok, mint hazafi, katona és jellem megérdemli – nem ily szerény naplóban az elismerést, de a forradalom történetében is, hol ő csak mint névtelen hős szerepel.

Az »Angol királynő« fogadóban esténkint kedélyes asztaltársaság gyült össze: Szabó János h. alezredes, Földváry Albert, Földváry Guszti, Földváry Elek, Csernovics Arzén, gr. Ráday Pál, Ferdinánd-huszár főhadnagy, gr. Széchen Sándor, Kállay Guszti, gr. Bethlen Gergely, Kemnitzer Károly és én.

Kemnitzer Károly leköszönt vértestiszt, oroszlán termetű, szép, barna s igen választékos férfi volt sokat adott az öltözékre, mindég a legdivatosb s egyszersmind legdrágább illatszerei voltak. Hölgyek termeiben s vig czimborák közt egyaránt jóltalálta magát. Különben egy igen kedves és szellemes báró-kisasszony kimondott jegyese volt.

Egy szép reggel olvassuk a hiv. közlönyben: Kemnitzer Károly ki van nevezve a törzskarhoz kapitánynak. Már akkor Földváry Albert is honvédtiszt volt.

Jön hozzám nagy nevetve gr. Ráday Gedeon, nem a honvédelmi miniszter, ő akkor még a porban játszott, hanem az idősb Gida.

– Hallottad-e, mond az ő nevetségest jelző túlkomoly kifejezésével, Károly honvéd kapitány?

– Tudom.

– Nem lepett meg?

– De igen, még pedig kellemesen. Fölismerte kötelességét, megfelel hivatásának s jó példát mutat a többi urfinak.

– Na, de kérlek Lojzi, hol veszi majd ott az időt öltözködni? hol tartja a pachulit? Na, lesz abból honvéd!

És lett olyan, hogy emlékének Ráday Gida gróf, velem együtt, kalapot emelhet.

Egyszer a reggeli órákban Kemnitzer Károly benyitott hozzám e szókkal: »Nagy szivességet kérek. Herczeg Vorinyetzky, ki a Bácskában oly feltünést és lelkesedést keltett azzal a móddal, a melylyel a vértesektől kilépett, itt van és vendégem. Igen ohajtana Petőfi, Jókai és Vasváryval megismerkedni. Szűkkörü kis estélyt adok ma szállásomon, hivd meg azokat az urakat. Csak ti négyen és mi ketten leszünk.«

– Ez nem fog sikerülni.

– Miért?

– Nem ismered Petőfit.

– Igen sajnálnám, ha igazad volna. Kövess el mindent.

– Mindent elkövetek.

Megindultam fölkeresni Jókait, hadd legyen e nehéz feladatban segitségemre, mert közűlünk neki volt Petőfire legtöbb befolyása. Jókai a svábhegyen takaródzott kétcsövű fegyverével, nem találtam. A svábhegyre menni két ok gátolt, mert akkor Mór barátunk ott hozzáférhetlen volt; másodszor, mert elkéstem volna az idő rövidsége miatt.

Isten neki, elhatároztam egyedül szemébe nézni Petőfi szitkainak.

Vasváry Pali örömmel fogadta a meghivást. Együtt mentünk Petőfihez.

Minden bevezetés nélkül elmondtam jövetelünk okát.

Petőfi előmbe állt; fején éghez meredező hajszálai megmozdultak, szemeit vadul megforgatta, s aztán keserü mosolylyal kérdé: »Megbolondultál?«