Part 2

A közönség elragadtatásában szitkot szórt a bujtogatókra, s megfogadta, hogy majd elbánik velök, ha megint kisérteni merészlenek; pedig okvetlen volt a közönség egy része olyan, mely tegnap követte a rendzavarókat, de Nyáry hatalmas föllépése, Vasváry megnyerő szónoklata fényesen elhóditotta őket, s minden kétes jellemű egyént a cselekvés teréről leszoritott.

A nemzet valóban büszke lehetett Vasváry és társaira; oly ifjan ezrek s ezrek élén példásan, e dicső szerephez méltón viselték magokat; egyetlen helytelen tettre nemcsak nem ragadtattak, de egész népszerüségökkel, minden befolyásukkal oda működtek, hogy a józanság, erkölcs és jellem keretében maradjon az egész mozgalom. Nagy eszmékért kivántak küzdeni, de csak ahoz méltó fegyverekkel.

A nép nem rosz, csak lelketlen vezetők ne csábitsák tévutra. A szerencsevadászokat az első kisérletnél szétugrasztották, egy második meghiusult erőfeszités után pedig eltüntek. Szerencsére! különben a közvélemény számolt volna le velök.

És ezután oly példás forradalommá lőn, melyhez hasonlót a világ alig képes felmutatni.

Este találkozom idősb, akkor még ifjabb gróf Ráday Gedeonnal, ki nagy nevetve azt mondja:

– Hallod csak, Fekete Tóni el akarja fogni a Dunát.

– Mit akar?

– Hát, mert sehol ellentállásra nem talál, s csapatának babért akar szerezni, körülzárolta a Dunát.

Tudtam, hogy Fekete Tónitól sok bolond kitelik, elmentem őt felkeresni.

És csakugyan a bécsi hajó kikötőjétől kezdve fel a Margit-sziget felé, mindkét oldalon Fekete csapatát csatárlánczban feloszlatva találom.

Keresem Fekete Tónit, végre ráakadok, a mint roppant komoly fontoskodással jár fel-alá.

– Tóni! kérdem, mi a mennykőt akarsz?

– Megmenteni valamennyitöket.

– Ah, ah! ki akar önteni a Duna?

– Ne tréfálj, mert ez komoly ügy. Eddig hagyták folyni a dolgokat, mert nem volt megfelelő katonai erő Pesten. Hiteles értesülésem van, hogy Komáromból hajón szállitanak megerősitést, s ma este ide érkezik.

– És te?

– Megakadályozom a partraszállást.

– Igy, egyenkint felállitva embereidet?

– Majd akkor összevonom.

– Kitől van rá megbizásod?

– Hazafiui érzületemtől.

– Ah, ah!

– Te nem értesz a katonai dolgokhoz, ne avatkozzál belé.

– És te?

– Én két évig voltam testőr.

– Ilyen viszonyok közt nagy előny, aztán csak kellően használd is fel.

– Az én dolgom.

Ő aztán ugy végezte a dolgát, hogy azokat a jó zsidó-fiukat egész éjen át hagyta fázni, álmatlankodni, a nélkül, hogy a várt katonaság reggelig megérkezett volna, s midőn buzgólkodását csipősen felhoztuk, azt felelte:

– Jobb előrelátásból megtévedni, mint elbizakodottságból követni el a mulasztást.

Hasonló ártatlan furcsaság akármennyi adta elő magát, a mit aztán felváltva a leglelkesitőbb események követtek, mint ma is, reggel Fekete Tóni katonai hóbortját nevettük, este meg az önkényt fényesen kivilágitott város elragadtatásában gyönyörködtünk.

Szinházban voltunk, egyszerre felgördül a függöny s kilép fekete díszmagyarban Egressy Gábor, s az épen megérkezett ujdonságot, hogy az első felelős magyar miniszterium ki van nevezve, tudtul adja.

Na, ha erre össze nem omlott az a szinház, minden vihart és földrengést ki fog állni. Olyan tapsot, éljenzést és tombolást életemben soh’se hallottam; a falak rengtek, a padok recsegtek, s a zenekar felállva a Rákóczy-indulót játszotta. Alig lehetne megmondani, hogy meddig tartott ez, mert néhányszor megujult, mialatt Egressy Gábor kőszoborkint mozdulatlan maradt. Végre egy kis felvonásra nyuló idő után helyreállt a csend, de csakis azért, hogy az uj kitörésekhez uj erőt nyerjen a közönség.

Egressy Gábor kezdte felolvasni a miniszterek névsorát, a legnépszerűbb nevek voltak, s a közönség mindenik nevet hosszan tartó viharos éljenzéssel üdvözölt.

A szinház hangos társalgási helylyé alakult; a páholyokból lebeszéltek a földszintre, innen a harmadik-negyedik sor zártszékbe, mialatt az előadás folyt, de alig tudta valaki, hogy mit játszanak?

A közönség a szinházból kijőve, láthatta csak, mit képes a lelkesültség felmutatni? alig futotta be a várost a miniszterek kinevezéséről szóló hír, összebeszélés vagy bemondás nélkül önkényt és fényesen kivilágitották a várost; az ablakokból nemzeti szín zászlók lengtek, s az utczákon »éljen Kossuth! éljen Deák! éljen Batthyányi! éljen Szemere! éljen márczius 15-ke!« hangzott.

A legszebb meglepetés érte az arra járókat, különösen a szinházból hazatérőket a hatvani-utczában. Landerer előtt az utczán egy nyomda volt kivilágitva, a körűl kék zubbonyos nyomdászok sürgölődtek. A sajtó működött, melynek tetején e néhány szó volt kivilágitva: »éljen a sajtószabadság!« felette a magyar czimer, jobbra-balra nemzeti zászló. A »talpra magyar«-t, 12 pontot, s a magyar miniszterium névsorát díszes példányokban szórták a közönség közé.

Az egész város ittas volt az örömtől, a boldogságtól.

Következő nap reggelén zajosan állit be hozzám egy vörös szakállu, eléggé fiatal, de meglehetősen kopasz egyén. Megjelenése urias, arcza rokonszenves s tekintete bátor.

– Kapok-e reggelit? nem akarok ám mindjárt elszaladni.

– Lesz, feleltem, kétkedve tekintve vendégemre.

– Nem vártál, ugy-e? na, de hallottam, meg akarsz velem ismerkedni, hát itt vagyok.

– Itt ám, de ki?

– Ki? látszik, hogy nem vagy tőkepénzes, mert akkor megismernél, mint harist a hangjáról. Teleki Sándor vagyok.

Majd kiugrottam a bőrömből örömömben.

– Na fiúk! ezt ugyan jól csináltátok, csak sajnálom, hogy nélkülem, de remélem, kijut még nekem is, mert nem marad ez folytatás nélkül.

A pinczér felszolgálta a reggelit s mi hozzá ültünk.

– Eszem a lelkedet, kezdé Teleki, sokat voltam Spanyolországban, hát ne ütközzél meg, ha rajtam egy kis czigányost fogsz fölfedezni. Ma találkozunk először, s én azzal kezdem az ismeretséget, hogy kérek tőled valamit.

– Parancsolj.

– Jer holnap Kolozsvárra.

Nagy szemeket meresztettem rá.

– Na igen, itt szerepeitekből az első felvonást lejátszottátok, most jőjjetek kisegiteni minket. Na ne sokat gondolkozzál; Lisznyay, Bulyovszky, Oroszhegyi s többen jönnek. Szeretném, ha te is segitenél ott valamit.

– Lehetlen, a rendre felügyelőbizottság egyik jegyzője vagyok, hát nem távozhatom.

– Jaj beh kár! Csupa politikából milyen jó egy-két napot csaptunk volna.

Aztán ugy elbeszélgettünk, mintha rég sok elmondani valónk lett volna egymásnak.

Egy csomó fiatalság csakugyan elutazott Kolozsvárra, hogy tüntessen, szónokoljon s lelkesitsen.

Az uj kormány, hogy addig is, mig a fővárosba átteszi székhelyét, képviselve legyen, leküldte Klauzál Gábor minisztert.

Ugy fogadták, mint a jeles szeretetreméltó hazafi érdemelte; bizalommal, előzékenységgel s hódoló kitüntetéssel.

Nyáry Pál belügyi államtitkárrá történt kinevezése is megjött. Ez alkalomra nagyszerü fáklyásmenetet rendeztek neki, s engem biztak meg az üdvözlő szónoklattal.

Nyáry Pál legelőször is nekünk jelentette ki lemondását. És amellett is maradt, nem fogadta el az államtitkárságot. Ma is azt mondom, halálos vétek volt, mert oly erély s szervező képesség, mint az övé, az országban aligha találkozott. Ha az ő keze, az ő szelleme működik a belügyek terén, sok máskép történt volna, még pedig egész valószinüséggel az ország s a közügyek előnyére.

Pálffy Albert is meginditotta lapját, a »Márczius tizenötödike«-t. Ez az eddigi lapok nehézkes modorával, nagyképü komolyságával s tudákos szenvelgéseivel szakitva, eleven, éles, találó s néha merész hangjával mindjárt hatást keltett. Főmunkatársa Csernatony Lajos oly irályt gyakorolt, mitől a vakandokok prüszköltek, s ha egy-egy Tihanyi Ferenczet, vagy tökhetest tollára vett, azt ugy szétapritotta, hogy azon egy ép darab sem maradt. Már pályája kezdetén oly érdekeltséget tudott kelteni, hogy megjelenését a közönség naponkint izgatottan várta, mert egyik kezében mindig tükröt, a másikban meg ostort tartott. Mikor már az összes kormány Pesten volt, s Erdélyből meg az alvidékről szomoru hirek érkeztek, mindenkit megdöbbentett a márczius tizenötödikének hangja, amint a kormányt erélytelenséggel vádolta, s irta, hogy nem kell táblabiró-politika. És volt hatása, mert a kormány nagyobb buzgalommal látott a nemzetőrség szervezéséhez.

Vasváry Pál kineveztetett a miniszteriumhoz titkárnak, Bulyovszky Gyula fogalmazónak.

A muzeum-terén nagy népgyülés volt. Petőfi feltárta itt, hogy a ráczoktól és oláhoktól mennyire fenyegetve vagyunk, hogy azokat Rajasich érsek, ezeket meg Janku Ávrám s a szászok lázitják a magyarok ellen, s mi itt puszta kézzel várjuk a támadást. Kérjük, követeljük a kormánytól, hogy adjon fegyvert a népnek, mert a kiket ellenünk fellázitottak, kaptak titkos uton gonosz kezekből.

A népgyülés azonnal küldöttséget választott, mely e kivánságot előterjeszsze a kormánynak.

Nem emlékszem már, kik voltunk tagjai, de Petőfi vezetett.

Megindultunk s a sokaság kisért.

Gróf Batthyányi Lajos miniszterelnök a hatvani-utcza azon házában és részt lakta, hol most a kaszinó van. Bementünk s a sokaság az utczát foglalta el.

Az előteremben találtuk Kúthy Lajost és Ivánka Imrét. Azt mondották, benn miniszteri tanács van. Kértük, hogy ennek daczára jelentsék be a népgyülés küldötteit. Ivánka teljesitette kivánságunkat, s kis idő mulva visszatért azon üzenettel, hogy bemehetünk.

Petőfi elmondta küldetésünk okát.

Batthyányi Lajos azt felelte:

»Nem csodálom, hogy türelmetlenek, mert csakugyan van baj; de gondolják meg, e kormány oly rövid életü még, hogy tájékozásra sem volt elég ideje. A mit átvett, csupa zür-zavar, s az ország pénztárát tökéletes üresen találta. Pedig a fegyver beszerzéséhez pénz kell«.

Petőfi e válaszra különösen mosolyoghatta el magát, mert gróf Széchenyi István odalépett hozzá, megállt előtte s igy szólt:

– Ön most azt gondolja, azért vagytok miniszterek, hogy teremtsetek; s ha máskép nem lehet, hát a pokolból is.

– Ha tagadnám, se hinné el a miniszter ur.

– De önök elhihetik, hogy ily hirtelen még a pokolból sem lehet. Nekünk csaknem a semmiből kell teremteni.

Végre azzal bocsátottak el, hogy a kormány nem csak kötelességének ismeri, de lelkiismereti feladatának is, hogy a védelmi eszközök beszerzéséről minél sürgősebben gondoskodjék.

Visszamentünk a muzeum-térre, a népgyülésnek eljárásunkról jelentést teendők, mit a gyülekezet elégületlen zúgolódással fogadott.

A rosz benyomásnak kedvező fordulatot adott, hogy Bécsből egy küldöttség érkezett a helyszinére. Vállalkozó derék ifjaknak látszottak. Hévvel s elragadtatással szóltak a néphez, Bécs rokonszenvét tolmácsolták a pestiek iránt. Elismerték, hogy Bécs vivmányait csak a magyaroknak köszönheti, s ha e hazának hű karokra lesz szüksége, mindig számithat a bécsiekre.

Ennek köszönhető, hogy a népgyülés a legjobb hangulatban oszlott el.

Mi a jó bécsiek tiszteletére díszlakomát rendeztünk a »Tigris«-ben. Volt itt aztán összebarátkozás, ölelkezés s felköszöntés annyi, a mennyit csak elbir egy éjszakán át ennyi igaz magyar s jóravaló német sziv. Megmentettük itt nemcsak a hazát és Ausztriát, de egész Európát; nem ismertünk lehetlent, levertük a bilincseket s felszabaditottunk minden népet. Oh beh sok szép beszéd, beh sok jóakarat volt! Mindegyik ugy szólt, mintha felfegyverkezett sereg volna mögötte. Kár az ilyenre aludni egyet!

Ébredésem azért mégsem volt kellemetlen, a mint kimentem hazulról, találkozom Teleki Sándorral, ki néhány óra előtt érkezett Kolozsvárról.

– Jaj beh kedves, hogy látlak, ép hozzád készültem. Itt van Knecht Péter nagy kardkészlettel, jer, válaszszunk ki néhányat. Nincs Európában az övéhez fogható. Ismerem.

A német szinházépületben volt a raktára. Odamentünk. Gyönyörüség volt nézni ezt a sok remek aczélt.

Teleki kiválaszt egyet, nekem nyujtja s kérdi:

– Mit mondasz hozzá?

Oly tetszetős volt, hogy az ember szinte kedvet érzett magán vele vágatni egyet. Megsuhintottam e szókkal:

– Felséges példány!

– Neked választottam ki emlékül. Az előitélet azt tartja, hogy vágóeszközt nem jó emlékül adni, mert elvágja a barátságot. Ez ne aggaszszon, édes czimborám, jut majd kaszabolni valód annyi, hogy mire a barátságra kerül a sor, fűrész lesz már ebből.

Jellemzi a kort, hogy alig időztünk félórát Knecht Péter üzletében, s ezalatt legalább ötven vásárló fordult, meg ott.

Az nap este víg társaság voltunk együtt az »Angol királynő« éttermében. Beszélgettünk a horvát, rácz és oláh állapotokról; a mit ezek művelnek, már nem mozgalom, de nyilt lázadás. Már innen, onnan s amonnan a magyar érzelmüek a fővárosba menekülnek, életök többé otthon nem biztos. A karloviczi értekezleten Rajasich érsek teljes egyházi díszben jelent meg s hiveit a magyarok ellen vallási rajongás felhasználásával bujtogatta, s isten tudja kinek védnöksége alatt végvidéki s szerbiai főtisztekkel a római sánczokra vetették szemeiket. A mótzok vad gyilkosságokat űzve, a havasokba gyülekeznek.

E sötét állapotokról beszélgetve, korántsem busultuk el magunkat, sőt ellenkezőleg föllelkesültünk, mert ki kétkedett abban, hogy majd megtanitja őket a magyar. Meg is tanitotta.

A pinczér Teleki Sándornak egy csomagocskát adott át, mely a »vadászkürt«-ből érkezett.

Teleki felbontja a csomagot, s egy gyönyörü kis czipőt talál benne. Elkiáltja magát:

– Ilyen láb csak kettő van a világon s az Clemenczé. Megérkezett; mindjárt hallunk párisi hireket. Elrohant.

Sokáig vártuk a párisi hireket, de biz azok Sándorral együtt elmaradtak. Erre aztán a társaság ki nem fogyott az élmenczkedésekből.

IX.

Másnap déltájt Szemere Bertalan belügyér hivatott. Megijedtem, hogy valami hivatallal fog megkinálni, pedig most egy csepp hajlamot sem éreztem, hogy iróasztal mellett görnyedezzek.

– Ön le fog menni Pétervárára még ma. Beszélje meg Zsittvay alispán s Parcsetich Sándorral, hogy esti hány órakor induljanak? egy gőzös van rendelkezésökre állitva. Elviszik Hrabovszky tábornoknak királyi teljhatalmu biztossá történt kineveztetését, s egyuttal a ráczok elleni erélyes föllépésre serkentik. Azért szemeltem önt ki a többi közt ezen czélra, mert tudom, van elég bátorsága hozzá, hát ne siessen vissza, tájékozza ott lenn magát, vegyen időt az alvidéki dolgok s üzelmek felismerésére. A hol szükségét látja, ne kimélje a költséget. Ezzel egy csomó pénzt adott, azon hozzátevéssel, ha visszajövök, számoljak be neki.

Délután Zsittvay, Parcsetich és én külön gőzhajón usztunk lefelé a Dunán.

Pétervárára szerencsésen megérkeztünk, s időt nem veszitve, azonnal siettünk a várparancsnokhoz.

Ritkán lepett még meg valami annyira, mint Hrabovszky egyénisége. Vállas erős ember, rövidre nyirt hófehér hajjal, telt arcza a kicsattanásig piros s élénk szemei villogók. Tiszteletet parancsoló alak volt.

Méltósággal, de barátságosan fogadott.

Zsittvay elmondta küldetésünk czélját, s egyuttal a kinevezést átnyujtotta.

Hrabovszky az irásba tekintve, elgondolkozott, s aztán megszólalt:

– István főherczeg van aláirva.

– Igen, mint királyi helytartó.

– Bocsánat, uraim, súlyos megbizatás, s nagy felelősséggel jár. Én mint magyar fogom tudni kötelességemet s teljesitendem is, de mint katona ehez ő felsége a király egyenes jóváhagyását várom. Mindenekelőtt ő felsége aláirása szükséges.

Rövid tanácskozás után az lőn a megállapodás, hogy én és Parcsetich gyorslovakkal, mert az ügy igen sürgős – utazzunk megszakitás nélkül vissza Pestre, magunkkal vive a kinevezést, s közölni a kormánynyal Hrabovszky tábornok kivánságát, Zsittvay pedig ottmarad a kormány további intézkedéseig.

Most is előttem a képe, mikor az öreg tábornok jobb kezét maga mögött az asztalra támasztva, odadőlt, s fejét aggodalmasan megrázva, mondá:

– Tudják, uraim, mi lesz ebből? polgárháboru.

Azután bevezetett nejéhez. Virágzó szép fiatal asszony volt; érzelemre és nyelvre a legtisztább magyar, született Klobusitzky.

Mikor elváltunk, igen szivélyesen meghivott ebédre.

Kimentettem magam, mert még megbizatásom van Ujvidékre, s azt sietősen el kell végeznem, délután pedig utazom vissza Pestre.

Ladikra ültem s áteveztünk Ujvidékre. Itt Csernovics Péter működött mint kormánybiztos. Azonnal fölkerestem.

Elmondtam, mivel bizott meg Szemere.

– Hiába küldenek már ide viszonyokat tanulmányozni, állitá Csernovics, kár minden lépésért s minden fillérért. Itt csakis fegyverrel lehet végezni. Elbeszélte az egész karloviczi értekezletet, a titeli sajkások maguktartását, a lappangó tüzet ott is, a hol még a láng fel nem csapott.

Együtt ebédeltünk. Csernovics Péterrel ebédelni pedig annyit tesz, hogy az ember hozzálátott ahoz az eredeti forrástól beszerzett Cliquothoz, melyet Csernovics még olyan helyre is, mint Ujvidék, maga után hozatott.

Végre aztán elég volt a jóból, s nekem az elutazásra kellett gondolnom, hát bucsut vettem s visszaladikáztam Péterváradra.

Parcsetich türelmetlenül várt. Már esteledett, mikor elindultunk.

Az első rácz faluba érve, ránk kiáltottak: Megállj!

– Baj lesz, mond Parcsetich, s a kocsist sebes hajtásra intette.

A kocsis megeresztette ostorát, s a négy ló ragadott minket.

– Magyarok! kiáltoztak mindenfelől, szöknek! s elkezdtek ránk lövöldözni. Egy golyó a hátsó kerék küllőjét surolta, másik meg a kocsis ülése alatt hatolt a kocsi oldalába. A lovakat sem kellett többé biztatni, mert nekivadulva, ugy vágtattak, hogy pillanat alatt a faluból kiértünk.

– Lesz-e még szerencsénk ily fogadtatásban részesülni? kérdeztem.

– Ezt körülbelül nekem köszönheted. Szolgabirájok voltam, s a gazemberek rám ismertek. Mire a másik faluba érünk, sötét lesz, azontul aztán semmi baj.

Nem is volt; Pestig minden további kaland nélkül megérkeztünk.

Szemerénél megtettem a jelentést, átadtam Zsittvay levelét s Hrabovszky tábornok válaszát, beszámoltam a pénzről s azzal siettem barátaimat fölkeresni.

Mind együtt találtam víg lakománál.

– Ünnepeltek valamit? kérdeztem.

– Függetlenségem halotti torát üljük, felelt Teleki Sándor.

– Nősülsz?

– Ha csak annyi volna! de képzeld, kineveztek a mótzokhoz főispánnak. Holnap utazom közibök.

– A francziánét is viszed?

– Viszem hát. Nem tudom, ki fog nagyobb szemeket mereszteni, Clemence a báránybőr-süvegekre, vagy jó édes anyám Clemencera?

– És most itt tartod a főispáni beiktatás ünnepélyét?

– Pálffy Albert kölcsönözte rá a pénzt.

– Mert biztos vagyok, hogy azonnal megküldöd, különben kiteszlek a Márczius 15-be, enyelgett Pálffy.

– Ha csak ez a biztositékod, kölcsönözz kérlek mégegyszer annyit, s aztán tégy ki kétszer.

Ennél vigabb, tréfásabb és barátságosb főispáni beiktatás még alig volt. Szegény Vasváry annyit élczelt a mótzokra, álmodta volna-e akkor, hogy rövid idő mulva azok fogják agyonverni?

Ha valaha kormány elismerést és támogatást érdemelt, ugy bizonyára az első felelős magyar miniszterium az; ha valaha nehezültek alkotási, rendezési s védelmi nehéz gondok halandó agyára, ugy nehezült ezen kormányéra annyi, hogy középszerü lelkek összeroskadtak volna alatta. Egy ország kormányzatát átvenni akkor, mikor az uj átalakulás által meg van rázkódtatva; képviselőház, egyetlen katona s egy fillér pénz nélkül; s a fölött még a szabadság ellen fellázadt nemzetiségekkel is leszámolni, meghaladja a képzeletet. Bölcsek, államtudósok, nagy hadvezérek s hires pénzügyérek ezen helyzetben lehorgasztották volna fejeiket, a mi kormányunk fölemelte azt, mert bizott magában, bizott a nemzetben. Nyiltan szólt, feltárta az ország sebeit s nem iparkodott ámitással a hatalmon megmaradni.

Áldozatra hivta fel a nemzetet, mert üres pénztárral se a fegyverek beszerzését, se pedig védelmi műveleteket nem eszközölhetett. És a birtokosok, kereskedők, iparosok s még az alsóbb osztályok is versenyeztek, versenyezve hordták össze arany- és ezüst-értékeiket, ugy hogy hamarjában három millió forint kincs gyült össze a haza oltárán. Ez volt az alap, melyre a teljes értékü egy- és kétforintos magyar bankjegyek kibocsáttattak.

Ezt az alapot aztán Windischgrätz herczeg szépen összeszedte, elvitte s a világosi katasztrófa után a bécsi hatalom ezen egy- és kétforintos bankjegyeket érvényteleneknek nyilvánitotta. Nem rosz üzletet csinált.

Már a képviselőház is ülésezett s tiz honvédzászlóalj felállitása lőn elhatározva.

Ezalatt a nemzetőrséget országszerte erélyesen szervezték, s fegyverek előteremtéséről lőn gondoskodva. Bizony égető szükség volt, mert Erdélyből hajmeresztő hirek érkeztek, s a ráczok már nemcsak csörtették a fegyvert, de keményen használták is.

A honvédséghez oly tömegesen jelentkezett a minden osztálybeli ifjuság, hogy nem győzték besorozni.

Már ekkor ki voltam nevezve a belügyérséghez titkárnak, s rendőri osztályban működtem, Hajnik Pál főnöksége alatt.

Nagyon gondolkozóvá lettem, ha nem kellene-e otthagyni a titkárságot, hogy a mostani helyzetnek inkább megfelelő állásban szolgáljam a hazát, s fölvegyem a vörös-zsinóros attilát?

Elmentem Petheő őrnagyhoz a »vadászkürt«-be.

Ott találtam Marschalkó Tamást és Bernáth Berczit, mindkettőt honvéd-közvitéz egyenruhában (ma mindkettő honvédezredes.)

Elcsodálkoztam.

– Hogy lehet az, Tamás, kérdém, hiszen te tiszt voltál már mint testőr, s ugy tudom, a tiszteket egy fok előléptetéssel veszik át a honvédséghez?

– De ha már van elég, hová dugjanak? én pedig nem akarok várni.

– És te Berczi, ki oly nagy vagyonnak korlátlan ura vagy…

– Az nem ad katonai érdemeket, pedig ez időszerint csakis katona óhajtok lenni.

– Ép ugy, mint én.

– Azt bizony csak verd ki a fejedből. Szép pálya kezdetén vagy, a melyhez hivatásod lehet, s még sokra viheted, amig nálunk jó sokáig csak ágyutöltelék számot tennél. Igy beszélt Petheő.

– Bocsáss meg Berczi, eddig azt hittem, te vagy a legnagyobb bolond, kiált fel Marschalkó, ki kényelmet, palotát, szolgasereget otthagyva, beálltál pocsolyakerülőnek, mikor otthon telivér paripákon nyargalódzhatnál, de most látom, hogy náladnál még nagyobb bolond is akad, mert belőled legalább jó katona lehet, de mit várhatunk az ilyen téntanyalótól? Ugyan Lojzi mikor jön meg az eszed?

– Én kérdem azt tőled, Tamás, ki ráérsz ily komoly órákban szent dolgokból is tréfát űzni.

– Tán bizony sirjak, mikor közeledni látom az én korszakomat?

– Na lássátok, jegyzém meg, s engem mégis le akartok beszélni. Az én bőröm sem drágább a tieteknél.

– Különböztessük meg a dolgot, szólt Berczi, igaz, hogy a magyar született katona, következőleg hősiességedben nincs okunk kétkedni, de közembernél ez szűk térre van szoritva, pedig neked, ki semmiféle katonai készültséggel sem birsz, meglehetős ideig lehet kilátásod közvitéznek maradni.

– És neked?

– Barátom az egészen más, engem visz az unalom, az ujság ingere.

– És a hobort; szólt bele Marschalkó.

– Meg az is, hagyta helyben Bernáth.

– És nem a lelkesedés? kérdém.

– Barátom, azzal gazdálkodom, mert majd sok kell belőle a csatatéren.

– Barátom! szólt komolyan Petheő, érteném és méltányolnám eljárásodat, ha szűkiben volnánk az ujonczoknak, de annyi jelentkezik, hogy nem győzzük besorozni. Itt kipótolja helyedet minden suhancz, a ki elég bátor magát agyonlövetni, mig ott, a hová hivatásod leköt, nem minden ép testü pótolhat ki. Néhány kell a ti fajtátokból, hogy legyenek tisztjelöltjeink, de már van több mint elég. Majd ha szép hazánk ege egészen elborul, s ha minden egyes karra szükség lesz, akkor elvárunk.

Szóval, ki tréfával, ki komolyan, de tervemről ezuttal lebeszéltek, a mi engem eléggé lehangolt.

A miniszterium lázasan dolgozott, s tevékenységének oroszlán része Kossuthnak jutott, azonban gróf Batthyányi Lajos, Szemere Bertalan s az Olaszországból kissé elkésve megérkezett Mészáros Lázár is bámulatos erélyt fejtett ki.

Az országgyülés egy kétértelmü töredékétől eltekintve, mely töredék vezetői a Madarászok voltak, mindenki a házban, a fővárosban s az országban bizalommal nézte és támogatta a kormány működését.

Az idegek már ugy megszokták az izgató hireket, s rendkivüli eseményeket, hogy az ember szinte beteg volt bele, ha nem hallott vagy látott valami megdöbbentőt.

A csendesebb napok egyike volt; ugy éreztük magunkat, mint a nagy fergeteg és zápor után, ha kevés szünet áll be, de az égboltozaton még sűrübb és feketébb felhőket látunk egymás fölé nyomulni, tudjuk, hogy villámokat szórnak s pusztulás marad nyomukban, mégis reménykedünk, tán a szél elveri másfelé s nem zudul fejünkre.