Part 1

DEGRÉ ALAJOS

VISSZAEMLÉKEZÉSEIM

(AZ 1848–9-ik ÉV ELŐTTI, ALATTI ÉS UTÁNI IDŐKBŐL.)

II. KÖTET.

MÁSODIK KIADÁS.

BUDAPEST.

PFEIFER FERDINÁND KIADÁSA.

1884.

VIII.

Márczius tizenötödikén ezernyolczszáz negyvennyolczban.

Mogorva idő s nyirkos hideg volt; az eget szürke felhők boritották s a földet hóviz lepte el. És én mégis oly barátságos szinben láttam mindent! eltőtem tündökölt széles e világon a legkedvesebb városom: Pest, rám mosolygott a Dunapart, s ugy rémlett, mintha ezen ismerős házak a viszontlátás üdvözletét intenék felém. E légkörtől megittasultam.

Meglátom barátaimat, annyi jóemberemet; élvezni fogom a nemzeti kör szellemét, visszakerülök ahoz a kedves kerek-asztalhoz, hol kifogyhatlan a kedély, s ha egyiknek bánata van, a többi azt eloszlatni iparkodik. Lelkes, derék fiuk mind! csak gondolni is rájok, öröm.

Az éjet álmatlanul töltöttem a gőzösön, kipihenek kevéssé. Nem volt lehetőség, forgott velem az ágy, a szoba s az egész világ; végre az izgatottság ugy elfogott, hogy ágyamból kiugrottam, mintha fejem felett égne.

Nem volt maradásom; felöltöztem, hogy reggelizni menjek, legalább lapokat olvasok, három nap óta ugy sem tudok a világról.

A mint az utczára léptem, szokatlan mozgást láttam; kisebb-nagyobb csapatokban siettek az emberek. Itt-ott heves beszéd hallható.

Az első ismerős, a kit megpillantottam, Delleter Jean fodrász volt. Egy csapat élén ő is sietett. Magamhoz intettem.

– Mondja, kérem Jean, mi történt?

– Nem tudja?

– Messze vidékről jövök, s három nap óta hirlapot sem láttam.

– Hát Bécsben forradalom.

– És itt?

– Itt csak lárma és nyugtalanság. Hát ki ellen is lehetne itt fordulni? ezzel köszönt, s visszasietett csapatához.

Megkettőztettem lépteimet, s egyszerre a Pillvaxban termettem.

A Pillvax előtt roppant tömeg fiatalság kiáltott: Éljen a szabadság!

Szivem hangosan vert ennek hallatára.

Benn a kávéházban is nagy volt a forrongás, heves beszéd s viharos kitörések.

Mekkora volt csodálkozásom, hogy körültekintve, senkit se láttam a kerek-asztal tagjaiból. Lehetséges-e ily mozgalom szinhelyétől távol tartózkodni oly egyéneknek, kik szóval és irásban mindég a szabadság eszméjét hirdették? El fognak jönni, el kell jönniök, de hol késnek?

Reggelihez ültem. Többen lehettek ismerőseim közül a kávéházban, de annyira mással volt mindenki elfoglalva, hogy engem senki sem vett észre.

Egyszerre dörgő éljen! rengeti meg a falakat, s a hátulsó ajtón átszellemült kifejezéssel belép: Petőfi, Jókai, Irányi, Irinyi József, s vagy három-négy uj alak.

Üdvözletökre siettem.

– Na jó hogy megjöttél, mondták, épen ideje. Aztán megismertettek az uj alakokkal. Vasváry Pál, Bulyovszky Gyula, Nyáry Albert; mindhárom az első ifjuság hajnalán, pelyhedző állal s lelkesült szemekkel csatlakoztak a vezetőkhöz. Most már én is a törzshöz tartoztam, a nélkül, hogy tudnám, mit és hova szándékoznak? de hát én föltétlenül megbiztam barátaimban s vakon követtem, követtem volna még akkor is, ha egyenesen a halál torkába rohannak.

Az utczára léptünk.

Petőfi és Irinyi iratot mutatott fel az éljenző sokaságnak, e szóval:

– Előre!

Havazott, sűrü esővel keverve. Megindultunk a hatvani-utcza felé. A sokaság folytonosan dörgé: »Éljen a szabadság! éljen az egyenlőség! éljen Kossuth!«

A hatvani-utczában, hol most a gróf Pálffy-féle ház áll, s földszinti kávéház helyiség létezik, volt a Landerer nyomdája. Ide betértünk. Künn a sokaságnak Jókai és Vasváry felváltva lelkesitő beszédet tartott.

A közönség legnagyobb része kifeszitett esernyővel hallgatta.

Mi azalatt a műhelyben azt a két kéziratot akartuk kinyomatni. Landerer szárazan mondta:

– Lehetlen, nincs rajta az engedélyezés.

Összenéztünk, nem tudtuk, hogyan kell csinálni.

Landerer odasugta:

– Foglaljanak le egy sajtót.

Irinyi József a nagy gépre rátette kezét e szókkal:

– »E sajtót a nép nevében lefoglaljuk.« Éles hangja bejárta a műhely minden zugát.

– Erőszaknak ellent nem állhatok; felelt Landerer.

Erre a munkások »éljen a nép!« kiáltásban törtek ki. Azonnal ott termettek a sajtó legügyesebb kezelői, átvették a kéziratokat, s lázas tevékenységgel a szedéshez láttak. Midőn az első kész példány kihullott a gépből, Petőfi felkapta s kirohant vele. Az ajtóból a lapot magasra tartva, kiáltá:

– Ime! a szabadsajtó legelső szülöttje.

Egy atya, ki szeretett gyermekét a halál torkából menti meg, nézhet csak oly elragadtatással gyermekére, mint nézett Petőfi ezen censurálatlan nyomtatványra.

– Elmondom tartalmát. Aztán elszavalta:

»Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha!« stb.

Életemben se láttam soha ily gyujtó hatást. Mintha a felhők nem is havat, de villanyszikrákat szórnának, s az emberekben az agyvelő, a kebel, mint gyúanyag, egyszerre lángba csapott volna fel.

A második versszak után a refraint:

»A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk.«

A sokaság, mint vihar, utána dörgé.

Nem gondolt többé senki hóval, esővel; esernyőjét mindenki összevonta, s mintha fegyverré alakult volna át, fenyegetőleg emelte magasra.

Mikor elvégezte Petőfi, darabig még helyén maradt, s élvezte a leirhatlan hatást. Azután Irinyi József váltotta fel, kezében a kinyomtatott 12 ponttal. Elkezdte olvasni; minden tételt viharos helyesléssel fogadtak.

Most el a városházhoz. De tulajdonkép, hogy mit akartunk ott? azt magunk sem tudtuk.

A hatalmas menet megindult; a merre ment, az ablakokból s boltajtókból kendők lobogtatásával üdvözölték. A városház-tért ellepte a sokaság.

Mi a gyülésterembe mentünk, a tanács együtt ült.

Rottenbiller Lipót polgármester, mint a tavasz első fecskéit üdvözölt. »Önök hozzák, ugymond, a teljes szabadság reményeit, önök verték le a sajtóról a bilincseket, s bizton hiszem, hogy az önök oltalma alatt városunk meg lesz óva a rendzavarásoktól.«

A városház első emeletéről a térségen levő sokasághoz tartott szónoklatot Jókai, Irányi, Vasváry és Rottenbiller; Petőfi ujra elszavalta a »Nemzeti dalt« s Irinyi József felolvasta a 12 pontot.

Határtalan lelkesedés közt vonultunk fel a várba, hol a tüzéreket égő kanóczokkal ágyuik mellett láttuk állni.

»Éljen a szabadság! éljen az egyenlőség!« kiáltással vonult el előttük a tömeg.

A helytartótanács ülésezett. Nehányan bementünk a terembe, a sokaság az udvart, lépcsőket s folyosókat foglalta el.

A nagyságos urak helyet kináltak a zöldasztal körül.

Elfoglaltuk.

Bemutattuk a 12 pontot, a melyek kivánságainkat tartalmazzák.

Semmi kifogást sem tettek.

Kivántuk, hogy a sajtó felszabadulását a helytartótanács azonnal mondja ki, s a censorokat mozditsa el.

Ellenvetés nélkül megtették.

Czuczor Gergely és Tancsis Mihály államfogoly azonnali szabadon bocsáttatását kértük.

Azonnal kiadatott a rendelet, hogy az illetők börtön-ajtai megnyittassanak.

Soha életemben oly rémült arczokat nem láttam, mint ezeké a nagyságos kir. tanácsos uraké volt; Odryé csak ugy játszott a zöldbe és sárgába, Nyéky meg oly szeretetreméltón mosolygott, mintha sikerült volna egy Shakespearei darabot leszoritania a játékrendről, de hogy ez a nyájasság nem szivéből jött, mutatta homlokának verejtéke, melyet nem győzött eléggé törölgetni.

Istenem! pedig csak a kaput kellett volna bezáratniok, hát el van fogva az egész forradalom, minden vezetőivel s kezdeményezőivel együtt.

Szerencse, hogy nekik velünk, nekünk meg velök volt dolgunk. Csaknem kedélyes társalgás folyt.

Külről győzelmi zaj hangzott fel.

A foglyok kiszabaditvák.

Barátságos kézszoritással búcsuztunk el a helytartótanács uraitól, mintha csak látogatásban lettünk volna ott.

Csernyus Andor kir. tanácsos az ajtóig elkisért, hol meghatottsággal mondá:

– Fiúk! az isten oltalmazzon, s segitsen törekvéseitekben.

Na biz őt szegényt megsegitette, 1849-ben bakó keze által mult ki.

Czuczor, a mint meglátta irótársait, megindulással sorba ölelte. Lisznyay Kálmán nem késett egy rögtönzött verssel üdvözölni őt.

Valóságos diadalmenetben tértünk vissza Pestre, s utunk ünnepélyességét emelte, hogy a merre mentünk, a katonaság fegyverbe lépve, nézte elvonulásunkat, de utunkba akadályt sehol se görditett.

»Hm, gondolám, Jean Deletter-nek mégis igaza volt: ki ellen csináljunk itt forradalmat?«

Este a szorongásig megtelt szinházban előadást nem lehetett tartani. A mint a függöny felgördült, kilépett Egressy Gábor, nemzeti szin rózsával a mellén s elszavalta a »Talpra magyar«-t. Az »eszküszünk«-et mindég utána dörögte az egész közönség. Aztán felolvasta a 12 pontot, mire a zenekar rázenditette a Rákóczy-indulót.

A tomboló lárma s zajos éljenzések csillapultával, megkezdődtek a szónoklatok a szinpadról és páholyokból.

– Halljuk az eseményeket!

– Mi történt Budán? hangzott mindenfelől.

Sebestyén Kovács Endre megragadta karomat s egy páholyba vonszolt, e szókkal:

– Adj tüzetes jelentést.

Megtettem.

A közönség tán soha, semmiféle mű behatása alatt, ily általános elragadtatással nem tért haza. Az utczákat mindenfelé élénkség, mozgalom és zaj tölté el; a vendéglőkből, kávéházakból zene s hazafias felkiáltások hangzottak ki.

Az ifjuság a Pillvax elé gyült. Egyik künn szónokolt az utczán, másik benn a tekeasztalról. Végre nehány vezetőt választottak, kik egy-egy csapatot véve magokhoz, kardosan a város különböző részeiben őrjáratra indultak, nehogy szerencsevadászok a helyzetet felhasználva, félreeső helyeken kihágásokat kövessenek el.

Másnap csupa pörge kalapokat, lengő nagy tollakkal, viseltünk. Öreg és ifju egyiránt mellén viselte a nemzeti szin rózsát. Megalakult a forradalmi bizottság.

A városházán szintén megalakult a rendre felügyelő bizottság, elnöke: Nyáry Pál és Rottenbiller Lipót lőn; jegyző Irányi Dániel és én. E bizottság felváltva éjjel-nappal állandóan ülésezett, s feladatának férfiasan megfelelt.

Naponkint tartattak népgyülések a Muzeum-téren; akkor még ott diszkertnek nyoma sem volt, hanem homok-buczkák diszelegtek. A népgyülések rendes szónokai: Jókai Mór, Petőfi Sándor, Vasváry Pál, Rottenbiller Lipót, Bulyovszky Gyula, Irányi Dániel, Irinyi Józsi és csekély magam. Néha aztán egy-egy vidéki tekintély is felszólalt, a különböző részekből hirt hozván a hangulatokról.

Mindenféle csapatok alakultak; Kemniczer Károly vezetése alatt a fekete sereg; csupa urfiakból állt; egy csomó Földváry, báró Nyáry Adolf, Makk, Csernovics Arzén stb. Mindenik megállta a helyét később is, de fájdalom! nem egy irányban. Mikor kenyértörésre került, Kemniczer Károly a magyar sereg törzskarához ment; Földváry Albert a honvédséghez, hol alezredességig vitte, s rendjellel lőn kitüntetve hősiessége miatt; Földváry Miklós a Miklós-huszárokhoz s igy tovább. Ellenben voltak, kik közűlök az osztrák seregbe léptek, például báró Nyáry Adolf, Makk vasas németekké lettek, akkor, midőn a jobb érzelmüek onnan távoztak, mint gróf Ráday Pál, ki átlépett a Ferdinánd-huszárokhoz, Kádas Kálmán nyugalmaztatta magát, gróf Cadoudal György beadta lemondását s hazament Francziaországba. Ellenben Rózsa Ferencz nemcsak hogy megmaradt az ezrednél, de kinyilatkoztatta, hogy alig várja kardot huzhatni a magyarok ellen. Meg is adta az árát.

Uj-Arad és Kis-Szent-Miklós közt történt csatánál Frummer Antal honvédőrnagy zászlóaljával árok mellett fedett állásban volt, s látja Rózsa Ferit századával közeliteni. Ráismer, legjobb pajtása s tanulótársa volt; elkiáltja magát:

– Feri! az isten szerelmére kérlek, ne közelits.

– Rohamra, indulj! volt rá a felelet.

Frummer tüzet vezényelt, s Rózsa Feri halva fordult le lováról.

Keletkezett egy halálfő-csapat; Fekete Antal szervezett izraelita-csapatot. Egyik a másikát felváltva vonultak ide s tova az utczákon, s gyakoroltak az Ujtéren, József-téren s más nyilt helyiségeken. Fegyverzetök nagyon eltérő volt; ki karddal, ki puskával; más meg pisztolylyal volt ellátva. Szolgálatot azonban mégis tettek; rendet tartottak a népgyüléseken s éjjel-nappal őrjáratokat végeztek.

Nem tudom, hol vette magát, de ugy nőtt és szaporodott naponkint ezen csapatok és seregek száma, mint meleg eső után a gomba.

Megmozdultak azok is, kik a zavarosban szerettek volna halászni. Egyszerre csak olvassuk nagy falragaszokon: Kenyeret a népnek! s népgyülésre hivja össze a polgártársakat. Homályos életű emberek léptek a szószékre, s egyik holmi osztozkodási elveket kezd hirdetni a mindég növekvő tömegnek; felváltja másik a zajos tetszések közt lelépőt, s javaslatba hozza, hogy meg kell tagadni a házbér-fizetést. Indokait a már tengerré nőtt sokaság viharos tetszéssel fogadta.

Ha ez a mozgalom elharapódzik, ha ez a mag, melyet itt nehány erkölcstelen üzér el akart szórni, kikel, Pest városa aligha nem vált volna egy gyászos esemény szinhelyévé. Az egész még csak a kezdeményezés első fokán mutatkozott s rémhirként járta be a várost. A kereskedők aggódva néztek szét üzleteikben, a háziurak szaladtak a városházához, mert az a tömeg már-már fenyegető állást kezdett foglalni.

Ekkor Nyáry Pál, mint a villám, jelent meg a népgyülésen. A lépcső kőpárkányzatára állt, s dörgő hangon figyelmeztette a népet, hogy e bujtogatók a szabadság eszméjének megbuktatására vannak összevásárolva, s ha a nép rájok hallgat, magát szerencsétlenségbe dönti, a várost megrontja, s a szolgaság lánczait kovácsolja. Szabadság a rend s a tulajdon szentsége. Mikor kitűztük a szabadság zászlóját, abban a pillanatban megalakult a rendre felügyelő bizottság, a ki ennek működése ellen vét, vét a szabadság ellen, s a ki más jogos tulajdonát fenyegeti, az rabló. Ne higyjetek ily országfutóknak; ki ismeri őket a nyilvános életből? honnan teremtek ide, hogy a szabadság magasztos eszméjét megszentségtelenitsék? a pokol fenekéből, hogy itt a kamarillának szolgáljanak, a kiket én, ha még egyszer igy merészlik magokat mutatni, elfogatok.

És tovább ugy beszélt, mintha háta mögött egy hadsereg volna, mely egyetlen intésére ezt a beláthatlan tömeget megsemmisiti.

Nyáry Pál bátor és elhatározott föllépése nem tévesztette el hatását; dörgő éljenekkel kisérték beszédét, s »le a kémekkel!« »börtönbe az árulókkal!« kiáltások hangzottak fel mindenfelől.

Mire Nyáry Pál elvégezte hosszu, tartalmas, s a nép érzületét helyes irányba terelő beszédét, a nagy tömeg szivvel-lélekkel meghódolt az erőteljes szónoklat, nagy ész, megdöbbentő bátorság előtt.

Ez órától fogva Pesten Nyáry Pál volt a helyzet ura.

Pozsonyból nem kaptunk hireket. Mi történik ott? hogyan fogják fel a pesti eseményeket, mit mondanak hozzá, s van-e összhang az országgyülés működése s az itteni eljárás közt?

Az itteni forradalmi bizottság elhatározta, valakit rögtön Pozsonyba küldeni, hogy Batthyányi Lajos és Kossuth Lajossal közölje az itteni helyzetet, s tudja meg, miként állnak ott az ügyek.

Engem biztak meg a küldetéssel. Még az nap délután kocsira ültem, s mindenütt váltott lovakkal, egész éjen át vágtattam Pozsony felé.

Reggel nyolcz órakor Pozsonyban valék; azonnal siettem Kúthy Lajoshoz, s kértem, hogy jelentsen be gróf Batthyányi Lajosnál.

– Hova gondolsz? ily korán nem fogad senkit.

– Az meglehet, de ez se nem látogatás, se pedig magánügy, én a pesti forradalmi bizottság küldöttje vagyok, s ha éjfél volna is, arra kérnélek, jelents be.

A gróf egész pongyolában, azonnal elfogadott.

Rövid időzés után, mentem egyenest Kossuth Lajoshoz.

Kimerülten, betegen találtam iróasztalánál. Igen nyájasan fogadott.

Megkérdeztem tőle annyit, a mennyire megbizásom volt.

– Beteg vagyok, mond ő, egy hét óta nem alszom. Ember feletti munkát végeztem, s erőm nincs arányban akaratommal, lelki vágyaimmal. Mindegy, azért megküzdök. Itt van, folytatá egy csomagra ütve, a föld szabad, a jobbágyság el van törölve s a nemzet tizenöt millió polgárt nyert. Bécsben még a hadügy és pénzügy-miniszterség miatt akadékoskodnak, de mi nem fogunk engedni.

– Ezeket hát elmondhatom küldőimnek?

– Szószerint. És most hadd hallom, mik folynak Pesten?

Az első órától kezdve eljövetelem pillanatáig, minden legkisebb részletekben felsoroltam az eseményeket.

Kossuth az iróasztalra könyökölve, tenyerébe fektetett fővel hallgatta elbeszélésemet. És midőn elvégeztem, ily kérdést tőn:

– Az a föllelkesült fiatalság, az a szabadságért rajongó tömeg, nem fog-e az első ágyu lövésre szétfutni?

– Nem. Csak látná, hallaná azt az elszántságot, harczi kedvet, azonnal meggyőződnék, hogy a legkomolyabb vállalkozásra kész hivekkel van dolga.

– Helyes! mondja meg tehát nekik, ha Bécsben ügyünk hajótörést szenved, lemegyek, s magam állok a fiatalság élére.

Elbúcsuzván, egyenesen a hajóra siettem, s félóra után már utban voltam Pest felé.

Étkezés után, mert a mult éjjel mitsem aludtam, kissé lepihentem. Mély álmomból lárma vert fel; nevemet hallottam kiabálni. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet? rohantam a fedélzetre. Esztergomnál voltunk, a partot sokaság lepte el, élén Besze Jánossal, ki ugy bömbölte, mintha ágyu szólna:

– Itt van Degré?

– Igen, mit akartok?

– Hallani a pozsonyi hireket.

A kapitány beleegyezésével, ki igérte, hogy megvár, partra szálltam.

Elmondtam Kossuth Lajos izenetét. Roppant éljenzéssel fogadták, s éljeneztek még sokáig, mikor a hajó már messze uszott lefelé.

Pesten általános bizalommal s megnyugvással vették Kossuth szavait.

Késő este aztán fölmentem a városházához, hogy az ott működő bizottságnak is elmondjam, a mit tudok. Ép Rottenbiller felváltotta Nyáryt éjszakára.

– Jőjj hozzám theázni, szólt Nyáry, mondj el mindent körülményesen.

A mint a megyeház felé mentünk, több csoporttal találkoztunk, egyik izgatottabb volt, mint a másik.

– Végre is igaz lesz; mond Nyáry fejcsóválva.

– Mi?

– Azt a hirt sugták be nekem ma, hogy az éjszaka meg akarják támadni a zsidókat. Nem fekszünk le öcsém.

– Nem bánom, kialudtam magam a hajón.

Schodelné igen jó estelivel várt, s mi derekasan hozzáláttunk. Hárman voltunk csak, s igen kedélyesen elbeszélgettünk. Egyszer csak berohan Nyáry irnoka, s hirül hozza, hogy roppant néptömeg van a barátok terén, s a barátok kapuját akarják betörni.

– Miért a barátok kapuját?

– Hogy a harangokat félreverjék.

Nyáry fölkerekedett, s a helyszinére mentünk. Csakugyan erősen döngették a kaput.

Nyáry, mint valami oroszlán, utat tört a kapuig, s hátát a kapunak fektetve, kezét parancsolólag fölemelte.

Méltó lett volna lefesteni; ott állt az a Herkules rettenthetlen kifejezéssel, s a mint a lámpa fényét rávetette, szemeiből lehetett kiolvasni felháborodását. Végig zugott a tömegen e név: »Nyáry« s a lárma morajjá vált, mignem kis idő mulva egész csend lőn.

Ekkor elkezdett beszélni. Én soha se hallottam olyat; szólt az értelemhez, a szivhez, a szenvedélyekhez; egyik mondatában sujtott, a másikban békitett. »Ti szabad emberek vagytok, kik a szolgaságért küzdtök. Menjetek nyugalomra, aludjátok ki e veszedelmes mámort, s holnap ébredjetek mint méltó harczosai a szabadságnak. E szép napok fényes lapjaira ne mázoljatok szenynyet, mert a nemzet megátkozna érte« s igy tovább.

Sikerült neki a tömeget eloszlatni.

Mentünk aztán a Király-utczába. Itt javában zuzták az ablakokat, döngették a kapukat s fenyegető kiáltásokkal rémitgették a családokat. Ahol csak nagyobb volt a csoportosulás s legfenyegetőbb a helyzet, Nyáry mindenütt ott termett; tekintélyes megjelenése, határozott s meggyőző beszéde eloszlatta a tömegeket, mint eloszlatja szélfuvallat a füstöt.

Nagy sokára érkezett a polgári őrség, s végre a gránátos zászlóalj Budáról. Ezekre már semmi teendő sem várt, s élesre töltött fegyvereikkel bizonyára nem víttak volna ki oly dicsőséges eredményt, mint Nyáry Pál a szellem és higgadtság fegyverével.

– Most már haza mehetünk; szólt Nyáry.

Pest városa kell, hogy Nyárynak hamvait áldja. Az ő bátorsága, vas keze, határozott jelleme, bölcs belátása s szónoki ereje mentette meg a várost azon zavaros napokban a legnagyobb veszélyektől. A vagyon- és személybiztonság az ő erélye nélkül szomoru állapotba jutott volna. Ő nyugalmát, életét akárhányszor koczkára tette, hogy a polgárok ezrei békén aludhassanak, és senkinek tüzhelye szét ne romboltassék. Az ő éber lelke őrködött Pest sorsa felett, s a rakonczátlanság vagy féktelenség bárhol csapott fel lángba, ő nem késett azt mindenkor és mindenütt elnyomni. Vakmerőséggel határos elszántságot tanusitva, csodálatra méltón parancsolt a felzaklatott indulatoknak.

A kegyelet Pest városa részéről annyi érdemesek iránt nyilatkozott már, de hogy Nyáryról megfeledkezett, ez, gyöngéden szólva, nem szép. Senkinek annyit nem köszönhet. Emlékezni fognak azok, kik azon időből élnek, s hála isten, még sokan lehetnek, minő szolgálatot tett Nyáry e városnak? s ma feledve volna mind az? lehetetlen! de hát miért nem őrzi emlékét még csak egyszerü kőlap sem, mikor szobrot érdemelne e várostól? Nem érdemel-e Pest városától legalább is annyit, hogy a Ferencziek terét, hol annyira kitette magát a város érdekeiért – bátran mondhatom – életveszélynek, elnevezzék »Nyáry Pál« térnek.

Nem hiszem, hogy hálátlanság, vagy szükkeblüség volna, de mindenesetre vétkes mulasztás, mit ha helyrehozni akarnak, addig tegyék, a mig azon nagy férfiu önfeláldozó működésének számtalan élő tanuja van.

Láttam a csatatéren, olvastam jeles művekben legendaszerü hőstetteket, de őszintén megvallom, nem ragadott soha egy eset sem oly csodálatra, mint Nyáry Pál, midőn nehány lámpa kétes derengésénél, egy maga, üres kézzel, szembe áll száz és százakra menő felhevült tömeggel, s győzedelmeskedik felette.

A mig csak Pest városa állni fog, abból Nyáry Pál emlékének kihalni nem szabad.

Nyáry Pál, a mai események következtében, szükségesnek látta minél elébb nagyszerü népgyülést egybehivni, s utasitást adott, hogy a szónokok mily irányban igyekezzenek hatni. Ezzel elváltunk.

Másnap siettem Vasváryhoz, mint a gyülések legkedveltebb, legnépszerűbb s leghatásosabb szónokához. Azt mondták, L*** müvésznőnél találom.

Bizony nem találtam ott, de a tisztelt művésznő nem bocsátott el mindjárt, hiába szabadkoztam, hogy sürgős közlendőm van Vasváryval. »Csak nehány perczig maradjak, azalatt eljöhet.« És mit kivánt e nehány percz alatt? hallani ujdonságokat, eseményeket, terveket, s isten tudja mi minden efféléket.

Nekünk akkor időtájt kerülni kellett az ismerős nőket, mert ha elfogták az embert, nem lehetett szabadulni, a mig a napi eseményeket végig nem soroltuk. El kellett mondani Vasváry, Jókai, Irányi beszédeit stb. Ez aztán egyszer-kétszer csak megjárta, de minden lépten-nyomon ismételni, bizony nehéz feladat volt. Jutalmul kaptunk aztán uj nemzeti rózsát, mert a régi gyürött s nem is ily szép. Egy urhölgy, kinél azelőtt soh’ sem voltam ebédre hivatalos, csaknem naponkint elküldte reggel inasát, s meghivott ebédre; igy akart volna eleven ujságra előfizetni. De biz én soha sem értem rá. Na hát ez a tisztelt művésznő is nemcsak a történtekről akart értesülni, de vagy nyolcz napra valót előre tudakozódott. A falon több értékes kép közt egy sajátságos, de minden művészi becs nélküli is függött, elegans alak, begyűrött kalappal, kis batyuval a hátán, s égő szivarral a szájában, könnyelmüen néz a világba. Aláirva: »az én jövőm.«

– Mily különös kép! kiáltottam fel, s mégis rokonszenves.

– Hát még az eredetije! mond a művésznő.

– Van eredetije is?

– Igen, gróf Teleki Sándor.

– Kalandos életéről sokat hallottam. Már máglyára is volt itélve.

– Herczeg Lichnyovszky segéde volt a Don Carlos seregében, aztán elfogták s csak az osztrák követ mentette meg a haláltól.

– Tudom, tudom. Lisztnek benső barátja, diadalutjában mindenütt kisérte.

– Rendkivül kedves, mulatságos s szellemes ember.

– Sajnálom, hogy nem ismerem.

– Én meg csodálom, hogy ily viszontagságos időkben nincs itt, mikor az efféle izgalmas életet imádja.

Midőn elmentem, láttam a nagy falragaszokat, hogy délután népgyülés tartatik.

Jókai és Vasváryék ugyanazt szándékoztak cselekedni, a mit Nyáry üzent.

A szónokok egymásután a szabadság elleni merényletnek nyilvánitották a tegnapi kihágást, s a nép nevében tiltakoztak az ily aljas zavargások ellen, mikor a valódi küzdők a »szabadság, egyenlőség és testvériség« zászlója alá sorakoznak.

A gyülésnek rendkivüli hatása volt, de oly beszédet is tartott Vasváry, mely a szivek mélyére hatott, s megrázta a velőket.