Part 10

Ez egyetlenszer nevetett fel a társaság, különben egész halottias szertartási szine volt az estelizésnek.

Reggel nyugtalanitó hireket hallottunk, Pálffy és Dobsa fölmentek a toronyba, s csakugyan látták az ellenséges sereget Temesvár felé vonulni. Nem sokára megdördültek az ágyúk, s a temesvári szerencsétlen csata kezdetét vette.

Seregünk itt szemben állt az összes osztrák sereggel s hiába várta, hogy Görgey Aradról segélyt hoz, de azért elszántan, kétségbeesetten verekedett, s az osztrákokat kezdte visszaszoritani, mikor az általunk megszállni elmulasztott Szent-Andrásról Lichtenstein herczeg seregével a mieinket oldalba támadta meg, a várból is kitörés történt s igy három felől, roppant túlerővel az összes osztrák sereg a magyar sereg egy kisebb töredékével harczolván, ránk nézve az ütközet csakis szomoru kimenetelü lehetett.

A csata s ezzel utolsó reményünk is elveszett.

Kocsira ültem, Pálffy és Dobsa csatlakozott hozzám, s az a becsületes jó csendbiztos, ki mindennap más-más bort inni oly veszélyesnek tart, nehány legényével lóháton elkisért Rékasig.

Itt kocsimon töltöttük az éjt, s lovaimnak valahogy zabot szerezvén, jólesett azokat ellátnom. Reggel indultunk Lugos felé.

Nincs oly leverő temetés a világon, mint midőn egy szent ügy elesik, s annak harczosai képezik a gyászmenetet. Rékastól Lugosig kocsin, lóháton, gyalog, fegyveresen s fegyvertelenül csak menekülőket lehete látni. Borzasztó képe van egy ily szétvert seregnek! itt egyik fáradtságtól kimerülten roskad össze, amott az éh és szomj veri le lábáról a szerencsétleneket; sokan sebesülve vonszolják magokat egy darabig, aztán valami árok szélén ledőlnek meghalni. A kinek terhére van fegyvere, eldobja, hogy könnyebben futhasson. Tiszt támogat közembert; a közember tarisznyájából falat száraz kenyeret nyujt a tisztnek; megszünik a rangkülönbség s el van feledve minden harag. Nem jajgat, nem panaszkodik senki, de mindenik arczára van irva a mély fájdalom, a kétségbeesés.

Hetekig ha elaludtam, nem volt más álmom, mint e terület, Rékastól Lugosig, benépesitve azon szerencsétlen alakokkal, kik testi és lelki fájdalom közt roskadoznak; ha elmerengtem, lelki szemeim előtt nem vonult el más látomány, mint egy szétvert sereg borzadalmas képe.

Hogy igy kell látnom azt a vitéz, szép honvédséget!

A megrázó látványok változatosságai közt Lugosra értünk. Ember hátán ember volt. Nem birtunk falat kenyérhez jutni, s a kutak kimeritvék. Kocsimmal valahol félreálltunk, ennyi a beszállásolás. Dobsa és Pálffy megindult valami élelmet s hireket szerezni; egyik egy, másik másfelé ment, vajjon melyik lesz szerencsésb? Nagy sokára megjött mindkettő üres kézzel s azon megállapodással, hogy Törökországba iparkodjunk; arra még szabad az ut, s mindenki: képviselő, katona, kormánytag csakis azt hangoztatja: Törökországba. Mi nem képezhetünk kivételt, hát csak sodortassuk magunkat az áramlattal. »Ha már igy áll a dolog s lenni kell, jegyzé meg Pálffy, hát előzzük meg az áramlatot, különben mindent elesznek előlünk.«

Dobsa és Pálffy letelepedtek a kocsi mellé, kiteritették a Lipsky térképet, kikeresték az utat, mely Orsovára vezet, aztán megindultunk. Huszonnégy óra óta se mi nem ettünk s a lovak sem részesültek ellátásban, attól féltem, kidőlnek. Egy helyen kazalban buzakévéket pillantottunk meg. Háboru idején szabad beszerezni; négy kévét felraktunk, s igy a lovak már biztositvák. Kis forráshoz érkezvén, megetettük s itattuk a lovakat, s aztán az esti homályban már sebesebben haladtunk.

Megvallom, lelkiismeretet csináltam magamnak belőle, hogy mig ezredünk ki tudja milyen sorsban részeül ott Arad alatt, mig pajtásaim tán utolsó erőfeszitéssel csatát vívnak s vagy elesnek, vagy isten tudja mi történik velök? addig én különszakadva, bőrömről gondoskodom. Rettenetesen kezdtem bánni ez elhatározást, de már lehetlen rajta változtatni.

Valami városkába értünk. Ez nem lehet Karánsebes, hamar is volna, még több nagy helyen kellett volna idáig eljutnunk.

Dobsa és Pálffy kémszemlére indult, s egyik is, másik is visszatért azon hirrel, hogy Facseten vagyunk, tehát egész ellenkező irányban tervezett utunkkal.

Maig sem tudom, csakugyan ügyetlenségből követte el Pálffy ezt a hibát, vagy szándékosan vezetett tévutra, hogy Törökországba ki ne jussunk, elég az hozzá, mi utban voltunk visszafelé.

Most mit tegyünk? folytassuk, vagy megforduljunk?

– Ha már a véletlen is igy akarta, szóltam, akármit ad az isten, én fölkeresem ezredemet, csatlakozom.

A városban megállapodni nem lesz tanácsos, ki tudja, nincs-e itt valami ellenséges csapatocska, s minő érzelmü a lakosság? csendesen áthaladtunk a városon, s jó messze tartottunk éji pihenőt. A lovak elfogyasztották a két kéve gabonát, de mi már tizszeresen láttuk az égen a csillagokat az éhségtől. Reggel földeket láttunk öles tengerivel; megszedtük magunkat, tüzet raktunk, s mondhatom, félsültiben ettük meg, délre zöld szilvával enyhitettük éhünket. Erre mindenütt szabad volt az ut. Este Paulisra értünk.

Rózsa Ferdi gyermekkori barátom itt főszolgabiró volt. Egyenesen hozzá állitottam be, itt aztán jólaktunk mi is, lovaim is.

Rendkivül érdekes estém volt; Roth és Philipovich fogoly tábornokok őrizet alatt a főszolgabirónál voltak elhelyezve. Sokoldalú, művelt s kellemes társalgású urak, szabadelvü eszméikkel megleptek. Beszédökből nemcsak sejtetni engedték, de majdnem kimondották, hogy azon ügynek, a melyért a magyar fegyverek küzdöttek, barátai, hogy e hős sereg más sorsot érdemelt, s ha a katonai tudomány a honvédtiszteknél arányban lenne bátorságukkal s a legénység elszántságával, a világ legelső katonáit lehetne bennök csodálni. Egyik-másik magyar hadtestparancsnok eljárásait birálgatták, a kormány hibái előtt sem hunytak szemet, s egyenesen kimondták, hogy sem a két hatalom hadserege, sem az adott körülmények nem sodorták volna a magyar sereget e gyászos kimulásba, ha akarva vagy nem akarva, de mindenesetre az intéző kéz nem vezeti lépésről-lépésre a romlásba.

Itt hallottuk, hogy Görgey ma vonult egész táborával Világos alá.

Ez bennem egy kis reményt keltett, hát ha nincs még vége ügyünknek? tán Erdélybe vezet, ott még tarthatjuk magunkat és erősödhetünk. Kétszeresen áldottam Pálffy ügyetlenségét, vagy szándékos félrevezetését, hogy Karánsebes helyett Facsetre vezérelt bennünket.

Görgey nagy szellem, roppant lángész s vakmerő katona; oly erővel, mint a minővel még mindég rendelkezik, fog valamit elkövetni, mire a világ nincs elkészülve.

Ujra éledtem s alig vártam a reggelt.

Kilencz órakor már Világosra érkeztem.

Olyan volt ez nekem, mint a feltámadás. A temesvári szétvert s elszórt sereg után, meglátni ezt a szép és harczképes nagy sereget, oly érzést támasztott bennem, mintha azt a sulyos csapást csak álmodtam volna, s most fölébredve, látom a boldogitó valót.

Ez a harczképes szép sereg, ezek a hatalmas ágyuütegek és Görgey tábornok! ezek fogják előteremteni a megváltás művét. Ugy voltam mint a beteg, kinél a hires orvos jelenléte már magában is javulást okoz.

Egy körülmény azonban zavarólag hatott ezen érzelmeimre; bármerre fordultam, s akárkivel beszéltem, a fegyverletétel lehetőségéről hallottam beszélni, s titokszerüen suttogták, hogy a muszka biztositotta az egész tisztikart, állásának megtartása mellett, hadseregébe átvenni.

Bohus kastélyában nagy haditanács tartatott. Itt Görgey kimondta, hogy fegyverletételre határozta magát. Ha valaki azonban sikeres működést igér magának s megütközni szándékozik, ő kész azonnal a parancsnokságot átadni.

És senki sem vállalkozott. Igen, mert addig húzták az alkudozásokat, mig az orosz bekeritett.

Zámbelly Lajos ezredes felszólalt, ha már megadás sorsunk, legalább kerüljük el a boszuállás indokát, s ne az orosz, de az osztrák előtt tegyük le a fegyvert.

Trankus alezredes Zámbelly vállára tette kezét e szókkal:

– Föl kell akasztatni.

Zámbelly egyedül maradt inditványával, mi ha keresztül megy, sok embert mentett volna meg a kivégeztetéstől.

De tudja isten, a muszka szél ide is elhatott, s nem egy tábornok meg ezredes látta magát orosz szolgálatban, mire Aulich tábornok azt mondta: függni fogunk, uraim, mindnyájan függni fogunk. Én ismerem Ausztriát.

Hogy honnan s ki terjesztette ezt a mételyező hirt, nehéz volna eldönteni, de hogy számitással történt, ezt minden körülmény igazolta.

Másnap az egész tábor fel volt állitva, a tisztek egy térre csoportosultak, a hol Görgey bekötött fővel, lóháton megjelent. Német beszédben előadta, hogy a fegyvert az orosz előtt föltétlenül leteszszük.

Égetőn sütött a nap; oh! ez az augusztus 13-ika még a velőt is égette.

A tábor indulásra készen állott

A legénység arczán meghiusult remény, ajkán eget hasogató szitok s keblében vad fájdalom dúlt.

Többé nem az elszánt, a harczszomjas hősöket, hanem a kétségbeesett katonákat lehetett látni.

»El vagyunk árulva!« dörmögték.

A menet megindult oly gyászosan, hogy a lélek felsirt az emberben. A honvéd nem csillogtatta fegyverét, a huszár alatt nem ficzkándozott lova, még az ágyúk döczögése is más volt, mint a dicsőség napjaiban.

A legénység nem pajzánkodott, nem élczelt, de még csak hangosan sem beszélt. Ez egy óriási gyászmenet, mely a nemzet szabadságát vitte sirba. Világostól Pankota felé Szőllősre tartottunk, hol az orosz tábor csatarendben felállitva fogadott.

Itt történt a fegyverletétel.

Mit mondjak e jelenetről, vagy hol kezdjem? Azon-e, mikor a legénység megtört szivvel búcsuzott szeretett tisztjeitől, vagy midőn a büszke huszár kedves paripája nyakát átölelve, édesen csókolá végig; vagy a zokogó tiszteken, kik velő-hasogató fájdalommal tekintettek végig azon vitéz legénységen, melyet annyi szép csatában oly diadalmasan vezényeltek?

Mind ez oly szivrázó volt, hogy a vad csoportok vezetői, a muszka tisztek, száraz szemmel nem nézhették.

A ki e szomorú jelenetben részt vett, elmondhatja, hogy egyszer már meghalt.

A fegyerletétel hadtestenként történt, elébb a gyalogság, aztán a huszárok. Nem volt legény, ki fegyverét – mielőtt tőle megvált – meg ne csókolta volna. Némelyek utolsó töltésükkel önéletöket oltották el, ezek közt egyik jóbarátom, Molnár, tekintélyes pesti ügyvéd is. Mondom, ez rettenetes, az őrülésig rettenetes volt!

A tisztek fegyvereiket s minden tulajdonukat megtartották.

Mintha a tenger megindult volna medrét változtatni, ugy hullámzott tova ez a sokaság, ellepve mezőt, utat, falvakat, a mennyire csak a szem látni képes.

XIII.

Nincs többé magyar hadsereg. »Az nem lehet, hogy annyi sziv, hiába onta vért.« Hiszen még viseljük az egyenruhát, kard van oldalunkon; itt van seregünk, ott döczögnek ágyuink… Igaz, igaz! de mit ér a meglánczolt oroszlánnak ereje? Foglyok vagyunk, kiket isten és a világ elhagyott. Népek felszabaditásáért harczoltunk, s most minket kisérnek börtönre. Ám legyen, kardjainkat eltörhetik, de az eszmét, melyért e kardot kihúztuk, többé meg nem ölhetik; nagy és dicső csatákban nyert az halhatatlanságot, s nincs az a hatalom, mely bakóival ki birná irtatni.

Legyen az árulás, vagy két nagyhatalom túlereje, mely e végzetes állapotot szülte, győzelmeink sikere azért meg lesz, mert történjék velünk bármi, az ügy, melyért egy év alatt annyian elvérzettek, diadalt fog aratni.

Az orosz tisztek előzékenyen, udvariasan s barátságosan bántak velünk. Hozzánk lovagoltak, részvétöket fejezték ki; dicsérték seregünket, hogy itt, meg ott a csatákban mily hősiesen küzdöttek. Kináltak italaikkal, bizalmas társalgásba ereszkedtek, pajtásosan »te«-geztek, s a németet helyettünk is szidták.

Zerinden megszólit egy Olga-huszár kapitány.

– Mi ismerjük egymást.

– Azt hiszem, kardjaink találkoztak.

– Még pedig derekasan mindkét részről. Ugy-e Turánál?

– A mint az egyenruháról látom, igen.

– Én is arról ismertem rád. Ej! csak azt a püspököt láthatnám, a ki ott veletek harczolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt végbe.

– Velünk püspök?

– Igen; veres diszben, mellén nagy kettős kereszttel.

Visszagondolkoztam.

– Ah! tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy tábornok volt.

– Mindnyájan azt hittük, még ezredesünk is, pedig ő már volt Magyarországban, sőt atyja magyar eredetü.

– Valóban? vetém oda egykedvüen.

– De igen, Palugyánszkynak hivják.

E névre fölrezzentem.

– Itt volt?

– Sőt most is itt van; felelte a kapitány.

– Vezessen el hozzá.

– Ismeri?

– Nem tudom, de meglehet hogy igen.

Bóra, a főherczeg uradalmi tisztjéhez mentünk, az ezredes ott volt beszállásolva.

A mint a szobába léptem, az ezredes – daliás fiatal férfi – egy pillanatig rám mereszti szemeit, megismer, felkiált s ölelésemre siet.

– Hogy igy kell önt viszontlátnom! sohajtá, hogy igy találtam őseim szép hazáját!

– Az ezredes urnak ezen kevés oka lehet feljajdulni.

– Ne higyje, s hogy itt lát, nagy erkölcsi nyomás következtében történt. Beadtam lemondásomat, de legfelsőbb helyen sulyt fektettek arra, hogy én vezényeljem az ezredet. Olga herczegnő, az ezred tulajdonosa hivatott, sajátkezüleg ajándékozott meg e diszkarddal (ékkövekkel gazdagon kirakott kard) s kijelentette ohajtását, hogy szép és vitéz ezredét én vezényeljem. Önök itt nem tudják, mit jelent az ott? ily magas parancs ellentmondást nem tűr. Meg kelle hajolnom, vagy… Megtettem, a mi tőlem telt; a mint Magyarország határát átléptük, hüvelyébe rejtettem kardomat, csatákba mentem mindég üres kézzel, mert én, mióta magyar földön vagyunk, kardot nem rántottam.

Őszinte megindulással beszélt.

Ott tartott theára, s visszaemlékeztünk a Pesten együtt töltött napokra. Kérdezett Schodelnéra, Lendvayra, Marczibányiékra, sorban és névszerint emlegette azokat a derék fiukat, akikkel annyi jó és kellemes órát eltöltött.

Késő este váltam el tőle; kért, hogy mig a végzet együtt tart bennünket, látogassam meg gyakran, mindennap s ha valamiben szolgálatomra lehet, ha tán menekülni akarnék e helyzetből, legyek bizalommal iránta, tán segithet.

Megköszöntem. Én társaim sorsában osztozni akarok.

A távolban villámok czikkáztak. Ezredünk tanyájára érkezvén, találkozom Maszburg Sándor báróval.

– Gyere Lojzi, szólitott meg, jó szállást készitettem. Azt hiszem, szükség lesz rá az éjjel, fergeteg közeledik.

Elfogadtam a meghivást. Maszburg nagy szénaboglyához vezetett, melybe terjedelmes lyukat vájt. Bebujtunk, szél és eső ellen biztositva, hamar elaludtunk. Egyszerre fölébredünk mindketten nyakig vizben, iszonyu felhőszakadás volt s a viz csak ugy tódult be nyughelyünkre. Mint a kiöntött ürgék vánszorogtunk elő, s siettünk másutt keresni menedéket. Alig tettünk néhány száz lépést, vakitó fény, s idegrázó csattanás tölté el a helyet. Össze, s aztán körülnéztünk, s pillanat mulva láttuk, hogy a boglya, mely néhány percz előtt hálószobául szolgált, lángban áll; a villám belécsapott.

Maszburg könnyedén vállat vont, s szólt:

– Most már mindenen tul volnánk.

– Pedig ki tudja, feleltem, mi mindenen kell még átesnünk?!

Másnap tovább mentünk.

Már az uton hallottuk az orosz tisztektől, hogy Sarkadon legalább egy hétig fogunk időzni, mig a futár Varsóból visszatér a czár elhatározásával, a magyar foglyok sorsa iránt. Az orosz tisztek a hihetetlenségig szép dolgokat helyeztek kilátásba, mert Paskievich herczeg a magyarokat nagyon megszerette, s a czárnak is hizeleg, hogy a magyar sereg az ő győzelmes hada előtt tette le a fegyvert.

Mi bizony készebbek lettünk volna Oroszországba elkisértetni magunkat, mintsem kiszolgáljanak a megalázott osztrák seregnek.

Sarkad gróf Almássy Dénes birtoka volt, ő pedig ezredünknél szolgált, tehát gondoskodott, hogy tiszttársai, s a legénység legalább az ő jószágán lehetőleg jól legyenek ellátva. Egy nagy udvart, mely környes-körül juhaklokkal volt szegélyezve, kitakarittatott, s ide szállásoltattunk, vihar és rosz idő ellen menedéket adtak a juhaklok. Igen meg voltunk elégedve a berendezéssel. Élelmi tekintetben is juhokat, ökröket juttatott az ezred számára.

Tisza Kálmán és Tisza Lajos még akkor igen ifjonczok, az ezredünknél szolgáló unoka-testvéröket, gr. Ráday Pál őrnagyot látogatni ide eljöttek, még pedig jól megrakott társzekeret hozván magokkal, hogy a többinek is jusson, jutott is.

Negyed nap aztán igen borzadalmas meglepetésben részesültünk. Az epemirigy-járvány nagy mérveket öltött; hát azokból a juhaklokból környes-körül kórházat csináltak, mi meg a közepén voltunk. Egész nap láttuk beczipelni a betegeket, s elhurczolni a holtakat; láttuk a haldoklókat kivánszorogni, összeesni és meghalni.

Mennyivel könnyebb volt az ágyuk előtt állni! de hát az ember hihetetlen sokat elbir; első nap irtózattal fordultunk el ezen felháboritó látványtól; nem tudtunk enni, sem aludni, minden pillanatban azt vélte az ember, hogy most lehelte be a megfertőztetett levegőt. Másnap már ettünk; harmadnap már ettünk is, aludtunk is, sőt egyik-másik élczelt erre az idegrázó állapotra.

Nyolczadnapra fölkerekedett a tábor s tovább vonultunk. A sorsunk felett döntő czári parancs már itt van, de hogy miként szól, azt meg nem tudhattuk.

Végre Gyulára érkeztünk, most már megtudtuk, hogy hányadán vagyunk? az orosz kiszolgáltatott az osztráknak.

Elmentem bucsuzni Palugyánszkyhoz, két ezüsttel kivert gyönyörü pisztolyt adott örök emlékül.

Ezredünk több tisztei, valamint a Hannover-huszároktól is, kik azelőtt járatosak s ismerősek voltak Wenckheim József gróffal, oda mentünk ebédre. Néhány orosz tiszt, tábornok és ezredesek is voltak jelen. Egyszerre jön gróf Forgách Sándor, muszka öltözetben, gombján még a kancsuka is ott lógott. A huszártisztek mintha csak összebeszéltek volna, távoztak az ebédlőből, s az éleseszü szellemes grófné azonnal követte őket, s a gyermekszobában terittetett számukra. Egyenkint aztán az orosz tisztek is ide vonultak.

A délután keserves jeleneteknek volt megteremtője. A honvédtisztek tették le fegyvereiket az osztrákoknak. Tán azért siettek ugy vele, hogy túlessenek rajta, mig kéznél van az orosz karhatalom, mert eszökbe juthatna azoknak a vakmerő honvédeknek valami gonosz tréfát csinálni, ha csupán némettel van dolguk, s kard van a kezökben. Egészen biztositani kellett magát, hisz a fegyvertelen emberekkel aztán majd el tud ő bánni.

Akárhány tiszt kettétörte kardját s ugy dobta nekik oda.

Én is leadtam kardomat, s vele a Palugyánszkytól örök-emlékbe kapott pisztolyokat is. Nem nagyon sajnáltam, a mennyiben oly embertől voltak, ki hazám ellen harczolt. Hisz hogy kardot nem vont ki, végre is nevetséges; a huszárnak első és főfegyvere a ló, egy ezredesnek meg épenséggel nem az a feladata a csatában, hogy maga kaszaboljon, hanem az ügyes, tapintatos és szerencsés vezénylet, ha ez megvan, kardját akár otthon szegre is akaszthatja, azért mégis vitézül harczol. Egy hajszállal sem volt kevésbé ellenség, mint akármelyik kozák, s igy pisztolyai se lettek volna – mint ajándék – nagy becsben, kivéve mint harczi szerzemény.

Le voltunk sujtva a kétségbeesésig, s ki voltunk szolgáltatva annak az ellenségnek, kit annyiszor megtanitottunk futni, s átvették azon kardokat, melyek nekik mindenkor tiszteletet parancsoltak. Hogy nem szégyelték e szerepet? Tisztjeink még fegyvertelenül is büszkén, emelt fővel néztek szemébe azoknak, kik most elég bátorságot éreztek piszkolódni.

Megtörtént velünk a legborzasztóbb, kiszolgáltattak az aljas boszu szenvedélyeinek aléltan, fegyvertelenül. És a német nem késett ezt velünk éreztetni. Mily különbség volt az orosz és osztrák tisztek bánásmódja közt! Az oroszoktól egy sértő vagy lealacsonyitó szót nem hallottunk; meghagyták kardjainkat, megadták a rangunkat illető tiszteletet, müvelt és barátságos hangot használtak irányunkban. Az osztráknak első dolga volt kardjainkat elszedni, persze még orosz fedezet alatt, aztán járta a ‚lázadó csőcselék, Kossuth kutyák‘ czimezés. Bizony nem gondolták meg, hogy annál nagyobb szégyen rájok nézve, minél jobban aljasitanak minket, kik ugy elvertük, hogy az orosz kegyelme nélkül csak a hirök állana még fenn. A haldokló oroszlán voltunk.

Egész hadtest fedezete alatt, guny és szitok közt kisértek Arad felé.

Igen rosszul kezdtem magamat érezni, sebeim több mint két hét óta se tisztázva, se bekötözve nem voltak, ujra gyulladás állott be s megint gennyedezni kezdtek. De hát mit gondoltam én vele, ha belehaltam volna is. Többé se nem szerettem, se nem kivántam élni.

Mácsa körül Lónyay Feri, és Erős Feri jön kocsimhoz.

– Lojzi pajtás! kidőlt az egyik lovunk, adj el nekünk egyet.

Huszárom a kocsi után lovagolt a nyerges lovakkal. Előre láttam ugyis, hogy elveszik, hát örültem, akármi áron eladhatom.

– Ott van, feleltem, az a sárga, mit adtok érte?

– Kétszáz forintot.

– Vigyétek.

– Pénzünk a kocsin van, majd Aradon kifizetjük.

– Jó.

Azóta mind a kettő elhalt, s velök a lovam ára is sirba szállt. És mégis örülök, hogy odaadtam, szorultságban segitettem két jó pajtásomon, legalább kocsin juthattak Aradig, ott ugyis elvette tőlük a német, mint elvette volna tőlem a többivel együtt. Hisz egész uton azok a kapzsi tisztek mindég szemlélgették s nézegették lovainkat, ugy látszik, már akkor mindenik kiválasztotta magának a hadizsákmányt.

Arad alá érve, megállapodtunk. Módjával mindjárt megkezdődött a lófoglalás.

Kazinczy ezredes gyönyörü arabs paripát lovagolt; több osztrák törzstiszt s egy orosz ezredes bámulta a lovat és lovast. Egyik osztrák törzstiszt oda kiált: hatvan aranyat azért a lóért. Másik nyolczvanat, Kazinczy már tudta, hogy csak igéretnél marad, egy kocsit átugratott vele, s a tisztek előtt termett. Az ugratás után mind a két tiszt felkiáltott. Száz aranyat!

Kazinczy leszállt a lóról, az orosz ezredeshez lépett e szókkal.

– Tizenkilencz csatában volt velem e ló, fogadja el ezredes ur tőlem emlékül.

A két osztrák hős tajtékzott dühében.

Kocsimon elterülve vártam, hogy hát mi lesz?

Hirtelen egy osztrák törzstiszt termett a kocsimnál. ‚Na, gondolám, rajtam a sor.‘

– Mindenütt kereslek már, szólitott meg: ‚szállj le a kocsiról, szolgám majd behajt vele Jóskához.‘

Neumann Feri őrnagy, rokonom volt.

– Nos, kérdtem, van-e örömöd ebben az állapotban.

– Hagyj fel kérlek most ilyesmivel. Fánny (nővérem) kért, hogy jőjjek ki, s téged fölkeresve, segélyedre legyek. Egyebet nem tehetek, mint azt mondom, megvettem fogatodat, s elküldöm sógorodhoz. Ott vagyok szállva ugy is.

Levánszorogtam a kocsiról, s csak ekkor fogtam kezet Ferrivel.

Legénye felült a bakra, Neumann Feri a kocsiba s elhajtottak. Én ott maradtam, az én jó Péteremre támaszkodva. Ez egy cseh vadász volt, egész hadjáratban minden bajt s nélkülözést szivesen megosztott velem, kisért mint az árnyék s gondozott, mint egy rabszolga.

Először a tábornokokat szállitották be kocsin, fedezet alatt a várba, azután gyalog kisérték a törzstiszteket, s az osztrák seregben szolgált tiszteket, szintén a várba, végre három csoportban fegyverek közt a többi tiszteket a zsidó zsinagógába, az összelődözött Kornyaházba és a szintén összelődözött Fehér-kereszthez. Én a Fehér-keresztbe jutottam. Bevinni a táborból nem volt szabad semmit. Na lehet képzelni, milyen gazdálkodást vittek ott véghez azok az osztrák hősök? Fogatra és paripára tett szert még olyan is, ki azt sem tudta, felüléskor a jobb vagy a ballábát kell e a kengyelvasba tenni. Sok tette itt magát urrá, kinek váltani való inge sem volt. Megérdemelték az istenadták, elég veréssel jutottak hozzá. Na de vittek is végbe oly pusztitást, minőt csak jégeső tehet a vetésekben. És ezt nem közemberek követték el.

A ‚Fehér kereszt‘-nél oly büz ütött meg, midőn beléptünk, hogy ugyan ember volt a talpán, ki vissza nem hökkent. A földön rodthat szalma volt elszórva, melyen még az epemirigyes horvátok haltak el; itt-ott gyógyszeres üvegek, megposhadt dinnye-héj s megpenészedett kenyérdarabok hevertek. Mennyivel tisztább s lakályosabb lett volna akárminő istálló. A szalmaszálakat a férgek mozgatták, s a patkányok a lábaink közt futkostak el.

Ment volna az ember ez elől a fertőzött levegő elől az udvarra, vagy akárhova, de az ajtóban fegyveres őrök álltak. Csaknem valamennyien állva töltötték az éjt. Én leroskadtam, lázam volt.