Part 11

Ez több volt kegyetlenségnél, ez a legemberietlenebb eljárás, melyet egy csepp szivvel nem az ellenségen, de még a legvadabb állaton is elkövetni lehetlen. Nem attól féltem, hogy meghalok, de hogy reggelig megőrülök. Az éj végtelennek tetszett, pajtásaim legalább mozogtak, szivaroztak, de én tehetetlenül feküdtem a büzös szalmán, s agyvelőmben oly nyomást éreztem, hogy néha eszméletem is elhagyott.

Reggel láttam, hogy fogolytársaim nagy felindulásban vannak. Mindjárt meg is tudtam okát: itt van Haynau.

A vérengző szörnyeteg eljött áldozataiban gyönyörködni. Összejárta a rommá lőtt épület minden zugát, s élvezettel legeltette szemeit a sok szerencsétlen ifjun.

Köpenyembe burkolódzva, a szalmán ülve maradtam. Egyszerre megáll előttem a rettenetes ember, s kérdi:

– Beteg?

– Sebesült vagyok.

– Minő alkalomkor sebesült meg?

– A turai ütközetben.

– Akar kórházba?

– Rokonaim vannak itt.

Haynau segédjéhez fordult, s mondá: intézkedjék, azzal tovább ment.

A segéd felirta nevemet, s követte tábornokát.

Délután egy óra tájt szuronyok közé fogva elkisértek sógoromhoz. Ép ebédnél ültek; két osztrák törzstiszt is ült az asztalnál. Amint fegyveres emberek közt beléptem, nővérem és gyermekei sirva fakadtak.

Neumann Feri őrnagy elémbe jött, kezet nyujtott s az őrséget kirendelte a szobából.

Én csak levest és ágyat kértem.

Ismét abba a szép kerti szobába szállásoltak, hol sebesülten feküdtem. Mily jól esett az ágy, a csend, a nyugalom. Kértem, hogy magamra hagyjanak, mert ki akarom magam pihenni.

Amint egyedül éreztem magamat, nem szégyellem bevallani, keservesen sirtam. A gondolat, hogy utószor láttam abban az egyenruhában a honvédeket, melynek annyiszor és annyi becsületet szereztek, leirhatlan fájdalommal töltötte el szivemet. Aztán, mi történik azzal a sok válogatott, délczeg és jókedvü fiuval?

– Igen, igen! ügyünk Világosnál meghalt, Sarkadon ki volt teritve, s Gyuláról megindult a világ legnagyobb gyászmenete, s itt Aradon megtörtént a temetkezés.

Még e pihenés is keserves volt.

Másnap beállit hozzám az örökké élczes, s tán még a vesztőhelyen is jókedvü Marschalkó Tamás e szókkal:

– Na Lojzi! most már bizonyosan tábornok leszek.

Ránéztem, ha nem zavarodott-e meg?

– A felülvizsgáló bizottságból jövök, folytatá, besoroztak. Először mikor beálltam közembernek, fölvittem hadnagyságig, aztán elmentem szolgabirónak; megint beálltam honvéd közembernek, lettem őrnagy; most harmadszor vagyok közember, lehetetlen, hogy tábornokká ne legyek. Meglehet igazat mondott, ma ezredes, az igaz nyugalmazták, de ez nem zárja még ki egészen a tábornokságot.

Hogy szórakoztasson az a kedves jó pajtás, beszélt jeleneteket a besorozó bizottságból, a többi közt, hogy:

Gróf Batthyányi Guszti, az irtóztató hőség daczára, egy kötött nyakkendőt vagy háromszorosan burkolt a nyaka körül, ugy, hogy a feje alig látszott ki. A mint belépett, a bizottság tagjai suttogták: ‚a leendő herczeg‘, s mindenkép keresztül akarták csuztatni az annyiszor milliomost, Batthyányi bajtársi sorsában kivánt osztozni, s ridegen felelt a hozzá intézett kérdésekre. A katonaorvos – hihetőleg azon reményben, hogy szép elismerésre lehet kilátás igy szólt hozzá: Nemde, ön torok bajokban szokott szenvedni? Soha. Hát miért viseli azt a gyapjas vastag kendőt a nyakán? Nincs más, mindenemet elvették künn a táborban. Besorozták Besorozták mind s elviszik szerte-széjjel megkinozni a laktanyákba, mert nincs elég börtönük valamennyi számára.

Érzékenyen bucsuztunk el egymástól, tán örökre.

Neumann Feri őrnagy, s a szeretetreméltó orvosom közbejárása s fáradozása folytán kényszer-utlevelet kaptam a nagyváradi fürdőbe, hol azonnal katonai felügyelet alá kell kerülnöm.

Valami Hegyesy honvéd százados, ki szintén sebesült volt, csatlakozott hozzám.

A cseh Péter most már inas, betegápoló és kocsis egy személyben volt, befogott s utnak indultunk.

Simánd felé néhány oláh szekeret értünk el; az utolsó kocsiból egyik elkiáltja magát: ezek szökevények! Agyon kell őket verni; volt az általános vélemény. Szerencsére tudok oláhul s megértettem, mi a szándokuk, mikor a kocsikról leugráltak.

– Térj le az utról, szóltam Péterhez, baj van.

Ekkor az oláhok már a lőcsöket s vasvillákat kapkodták elő.

Péter a meglehetős magas töltésről az árkon keresztül, még most sem foghatom meg, minő csoda által – a földekre tért. Az oláhok orditozva gyalog, kocsin s loháton utánunk, de pihent lovainkkal nem versenyezhettek. Messze elhagytuk őket.

Ez veszedelmes utazás lesz. Simándon, nem tudom hogy hajtunk át, ez a fészek különben is zsivány hirben áll. Nincs más hátra, mint a lökösházi puszták felé kerülni. Igy mentünk aztán árkon-bokron keresztül, nem torony irányába, hanem torony ellenébe, mert az oláh faluhoz közeledni se mertünk.

Már Váradhoz közeledtünk, mikor az egyik lovam a nagy hajsza következtében megbetegült; tüdőgyulladást kapott. Mit csinálunk most? Lassan elvánszorogtunk Gyapjuig. Itt segitve lesz, Blaskovics Sándor barátom, csak nem hagy el. Beállitottam a kastély udvarába.

– Itthon a nagyságos ur?

– Pesten van.

– Kivel beszélhetnék?

– Mi tetszik? én vagyok a tisztartó.

– Látja uram ezt a lovat, bábolnai vér ló.

– Jó fajta lehetett.

– És lesz is, mert meggyógyul, ha gondozzák. Hat éves, sokért nem adnám, de a szükség kényszerit, sietnünk kell. Adjon érte egy használható lovat, nem nézem se szemét, se fogát, csak lába legyen.

Kivezettek egy igás gebét, befogták az én szép ‚tündérem‘ helyébe, s én még meg is köszöntem.

Közel Nagyváradhoz valaki lóháton vágtat kocsinkhoz. Oh mily jól esett lelkemnek az elveszett sok jópajtás közül egyet feltalálni; Thurzó Miklós volt. Elmondtam neki utazásom czélját. Ő aztán ki nem eresztett többé, elvitt bátyjához: Thurzó János alispánhoz, hol a részvét, barátság és vendégszeretet minden jeleivel fogadtak, s két napig el sem eresztettek.

Itt adtam el Neumann Sándor, (Ferinek bátyja) főszolgabirónak a fogatomat mindenestől százötven frtért. Pétert kifizetve, elbocsátottam.

Harmadnap Hegyesyvel kimentünk a »Felix« bányába.

Sok orosz, osztrák és honvéd tiszt volt ott az egészség helyreállitása miatt. Az osztrák tisztek ugy néztek ránk, mintha mi ettük volna meg előlük az ebédet, s nekik most koplalni kellene. Ellenben az orosz tisztek a legnyájasabbak, legelőzékenyebbek voltak, mig az osztrák tiszteket figyelembe se vették, ami ezeket csak inkább ingerelte ellenünk.

Az ott levő orosz tábornok, ha jól emlékszem Hagemannak hivták, theára és Whistre mindég két-három honvéd tisztet fogadott magánál, mig osztrákot egyet sem.

Mikor beszéltük neki a különbséget az orosz és osztrák tisztek bánásmódja közt, elmondtuk az Aradon történteket, s a besorozást, a tábornok homlokára ütve felkiáltott: ‚Ausztria megcsalja az egész világot!‘ s mintegy értésünkre adta, hogy ez nem a czár beleegyezésével történik.

Egy este a pinczérrel böröndömet beküldtem Váradra a Sashoz, reggel aztán én is bekocsiztam, egyenruhámat fölcseréltem polgári öltözettel, s kocsit fogadva, a világba indultam; hogy merre, minő kilátással, azt ép oly kevéssé tudtam volna megmondani, mint azt, hogy mi történik majd velem? Amit az isten ad.

Este érkeztem Szalontára, kifizettem a fuvarost, kis böröndömet kezemhez vettem, s elindultam Arany Jánost fölkeresni. Kis parasztféle házban, versirásnál találtam.

Elcsodálkoztam, hát ez azt gondolja, hogy még lesz Magyarország? lesz magyar olvasó? Oh! ő nem látta mint lett mindennek vége! hisz a nemzet virága le van aratva, a családi tüzhelyek kipusztitva. Magyarnak lenni üldözendő bűnt képezend. A mi megmarad, csak töredék; a zöme kimenekült, fogságban van, s német katonának besoroztatott. Kinek irsz? ki fog többé magyarul olvasni?

‚Végre is irok magamnak, kedveseimnek, s aztán meg nem is egészen ugy lesz az, mint elkeseredett lelked látja.

Arany János bensőleg, részvéttel s barátilag fogadott; áldott jó neje könyes szemekkel hallgatta beszédemet. Estelire meg olyan jó izletes tarhonyát adott, hogy maig is emlegetem, mert se azelőtt, se azután oly kitünőt nem ettem. Arany János maga keresett fel egy megbizható fuvarost, ki reggel 4 órakor tovább szállitson. Éjszakára spanyol-fallal különitettek el számomra egy szoba-részt, hol édesdeden aludtam. Még este bucsut vettem lefekvés előtt, nehogy reggel háborgassam nyugalmukat.

Fuvarosom négy órakor óvatosan megkopogtatta az ablakot, én csendesen fölkészültem, s a börönddel kezemben indultam. Arany már a folyosón pipázott.

– Várj, mondá, feleségem már elkészitette a reggelit.

Megreggeliztem.

– Az ég óvjon meg minden baj és szerencsétlenségtől, szólt Arany, mikor a kocsiból még egyszer, kezet szoritottunk.

Kocsisom becsületes képü s bizalmat támasztó kinézésü magyar ember, mikor már jó ideig haladtunk felém fordult e kérdéssel:

– Hova?

– A békési pusztákra.

– Jól van uram, de melyik részibe?

Gondolkoztam.

– Elviszem, folytatta a beszédet, ha akarja, olyan helyre, a hol a madár sem találja. Az isten áldja meg, tudom én mi járatban van. Hej de csak szomoru idők ezek! Lesz-e még valaha jó világ?

– Van a ki remél, én nem.

– Ejnye, ejnye! nem jó ám, ha az urak, a kik nálunknál többet tudnak, igy beszélnek; mi azoktól várunk vigasztalást. Kossuth él még ugy-e?

– Szerencsésen kimenekült.

– Akkor vissza is jön, s ha ő itt lesz, nem kell félni, még a holtakat is feltámasztja, hogy fegyverhez nyuljanak. Nem mindég lesz áruló, mert ugy-e, hogy árulás okozta ezt a nagy szerencsétlenséget?

– Nagy szerencsétlenség biz ez.

– No, no! nem kell egészen kétségbeesni, csak azt mondom: ‚él magyar, áll Buda még.‘ Azt mondják: Görgey muszka tábornok.

– Nem tudom, a fegyver letétel óta nem láttam.

– Nini! hát ott volt? kiáltott fel emberem, s az első ülésről egy ugrással mellettem termett. Mondja el kérem.

Elmondtam, s ő visszafojtott lélekzettel hallgatta. Nagy hatással volt rá, mit abból vettem ki, hogy elnémult, s időnkint aggodalmasan rázta fejét. Sok idő mulva megszólalt:

– Jó lesz ugy-e, ha kerüljük a helységeket? Minek lássanak?

– Igaza van, de majd hogy látja el lovait?

– Hát uram, itt ez a két ülés; ha elfogy, a kocsi oldalon is elüldögélünk.

Valami marhajáró kuthoz értünk, itt fujtatott, megkapatta lovait, s elővette a tarisznyát; jó házi kenyeret, a melegtől olvadozó szalonnát vett elő. Bizony jól esett.

– Nos uram! szólalt meg indulás előtt, most már a békési pusztákon vagyunk. Merre tartsak?

– Gerendásra.

– Naplemente előtt ott leszünk.

Szerencsémre otthon találtam Beliczay Istvánt.

– Adsz-e menedéket Stefi?

– Isten hozott, nálam otthon vagy.

– Hátha bajba keverlek?

– Ne félts te engem, a mig Békésvármegyében vagyunk. Nem fogod elunni magad, találsz itt pajtást eleget, mert a legszegényebb tanyától a legszebb kastélyig mindenikben van bujdosó, kutatnak is sokszor, de még soha sem találtak egyet sem, s nem is fognak. Biztositlak, a legjobb helyen vagy; még egyszer isten hozott.

Kocsisom semmikép sem fogadott el fizetést. Beliczay jól tartotta lovait, megtömte tarisznyáját, tele kulacsot akasztott a nyakába, s ugy eresztette utnak.

Csak néztem, mi az, mikor estelihez öt személyre teritenek. Egyszerre csak benyit Thaisz Elek.

A meglepetés mindkettőnket szoborrá tőn. Némán néztünk egymásra!

– Te itt? kiálték fel.

– Csak ahol lehet; felelt Thaisz, nem igen engednek válogatni.

– Inkább hittem, Szigeti fog estére a nemzeti szinházban megnevettetni, mint hogy veled ma itt kezet szoritsak.

– Holnap meg ki tudja melyik börtön választ el. Ész, akarat, számitás most a véletlen által kigunyoltatik.

Jött aztán Beliczay Rezső, volt honvéd bajtárs és Hellebrand.

Estelihez ültünk, s a derék háziur igen jó borokat szolgáltatott. A régi kedv és fiatal vér szikrákat kezdett szórni. Élvezzük a pillanat örömeit, meglehet, utolsó az életben; koczintsunk, ki tudja meddig lesz alkalom egymásra köszönteni telt poharainkat? köny, bubánat, kétségbeesés nem használ az ügynek; azzal senki helyzetén egy hajszálnyit se javitunk, s csak aláássuk a magunk egészségét, hogy tehetetlen, kimerült lények legyünk, ha egy véletlen vagy isten akarata megint tettre szólit. Éljen a bor! kábitó ereje mig fejünkből elüzi a sötét képeket, szivünk tőle lángra gyul.

Hónapok óta ma nevettem először, mert beleéltük magunkat a multba, idéztünk fel vidám jeleneteket, megemlékeztünk sok vig pajtás tréfáiról. Lelkem sötét éjében ma villant meg az első villanyszikra.

Későn éjfél után, vagy jobban mondva, nem sokkal hajnal előtt oszlottunk szét.

– Hova ilyenkor? kérdeztem a távozoktól.

– Egyik jobbra, másik balra; felelt Thaisz.

– Mi vagyunk e puszták urai, tette hozzá Hellebrand. A szegénylegények megsüvegelnek, a szolgák éjjel-nappal ajtót nyitnak előttünk, s a házi ebek lábainkhoz hunyászkodnak.

Oly izgatott valék, hogy cseppet sem birtam aludni.

Reggel Beliczay Rezső két lovat nyergeltetett. ‚Tegyünk látogatásokat, mondá, sok érdekest fogsz találni.‘ Alig negyedórai ügetés után szalmafedelü kunyhó előtt álltunk meg. ‚Ez Boczkó Dani‘ tanyája. Szegény! nehezen fogja többé látni, öreg már, s ha elitélik, ott a fogságban hal meg; mond Beliczay.

– És e ház?

– Béres-lak.

– Mit keresünk itt?

– Mindjárt meglátod.

Bementünk. Thaisz Elek ott feküdt a szalma-ágyon, szürével betakaródzva, s jóizüen aludt. Felköltöttük. Beliczay tudósitotta, hogy estére Csorváson leszünk, s aztán megint tovább nyargaltunk. Szép uriházhoz tértünk be; ez Markovics birtoka. Itt találtuk Hellebrandot. Erővel ott akartak fogni. Csak annyit mondott Rezső: ma lehetlen; s ez elég volt. Hosszu lovaglás után nagy kastélyhoz értünk; itt tartózkodott Kosztolányi ezredes. Együtt ebédeltünk. Kosztolányinak láza volt, nem jöhetett velünk. Délután egyhuzamban több órai lovaglás után Csepcsányiéknál beköszöntöttünk. Milyen öröm fogott el, mikor két huszárpajtásom jött elémbe. Mindkettő tényleges szolgálatban levő osztrák tiszt volt, s a csatamezőn léptek át hozzánk, tehát a golyó megöntetett számukra, s csak is szerencsés kimenekülés által kerülhetik el. Lengyelek s testvérek volt tak, báró Béz-nek hivták. Otthon tartózkodott Csepcsányi Béla és Gyula. Este döczögő szekeren Thaisz Elek is megérkezett. Szép nagy társaság gyült össze. Sok érdemet arathatott volna akkoriban valaki, ha ezt az egész társaságot ugy, amint együtt mulatott, elfogathatná. De oly magyar ember, legalább ezen a vidéken, nem akadt.

Annyi jellemet, bátorságot s szivességet mint azon, időben a nemzet minden osztálya kifejtett, a világ egy országa se mutathat fel. Kastély és kunyhó egyiránt nyitva állt, s tartozott légyen tulajdonosa bármely párthoz, az üldözött oda bátran beléphetett. Akkoriban nem volt szokás kérdezni: kicsoda? honnan jő, meddig marad, s hova megy? Még a cseléd is mindenütt oly előzékeny volt, hogy a szobaleány, ha kevés málhát látott, mindjárt azt kérdezte: nincs-e szennyes? ő reggelre tisztán beadja. A családok a meghatottságig gyöngédek, résztvevők s vendégszeretők voltak, gazdag-szegény egyaránt. És ki nem fáradtak, bele nem untak oly hosszu időn át. A gazdag bőkezüen vendégelt, a szegény megosztotta utolsó falatját.

Az isten áldja még porait is annak a derék nemzedéknek, mely nagylelkü viseletével annyi szerencsétlennek fejéről elháritotta a vészt. Hány lakolt volna életével, ha a rémuralom első dühében kézre kerül? Szólhatna erről Sárossy Gyula, Pálffy Albert, Rákóczy János és számtalan más, ki csak kegyelem utján mult volna ki lőpor és golyó által, s ki itt az országban biztosabb menhelyet talált, mint valamely külállam oltalma alatt.

Azon társaság mostantól fogva sokat volt együtt, legtöbbször Békésmegye jelenlegi főispánja, Beliczay István gerendási pusztáján, ez volt a központ. Sokat lovagoltunk, agarásztunk, s elbeszéléseinkkel egymást szórakoztattuk.

Itt ért október 6-án az a – nem megdöbbentő, de őrüléssel fenyegető, szivet-lelket agyonzuzó emberietlen hir, hogy imádva szeretett tábornokainkat Aradon kivégezték. Mindnyájan elhalaványodtunk, csak reszkető ajkakat lehetett látni, szólni egy sem birt. Ez igazán halotti csend volt, mert mindenik arczára a halál réme ült. Ugy éreztem, mintha széditő mélységbe zuhannék le, s az irtóztató légnyomás akadályoz a lélegzetvételben. Nem emelkedett egy hang sem, nem hallatszott semmi nesz, mintha mindeniknek vérkeringése megakadt volna. Nem volt senkinek egy szava megmérhetlen fájdalma kifejezésére. Ingadozó léptekkel tántorogtunk szét egyik erre, a másik amarra, egymást sem akartuk látni. Én valami dohányszáritó pajtába tévedtem; összeestem mint egy darab fa; nem gondolkoztam, nem éreztem, nem sirtam; meddig fekhettem igy, nem tudom, zokogás rázott fel tompultságomból. Mintha kigyócsapat futott volna végig rajtam, ugy borzogtam, s mindjárt rá hőség lepett meg. Rezső tenyerébe fektetve fejét ült mellettem s zokogott, mire nekem is megeredtek könyeim.

Pestről is elérkezett a megrenditő gyászhir; a bakó ott is müködött Batthyányi Lajos gróf, Csányi László, Vorinyeczky herczeg, Csernyus Andor és báró Perényi Zsigmond kivégeztetett.

Szemfedelet akartak boritani az egész nemzetre, s hogy az élők sorából kitörölhessék, elébb nagyjait és jeleseit kellett kiirtani.

Oh, mily nyomorult, lelketlen s boszuálló tanácsosai voltak azok a koronának! nem gondolták meg, hogy az uralkodóház jól felfogott érdeke, a birodalom valódi ereje s a népek legszentebb érzülete ellen követnek el vakmerő merényletet. Hisz ha Világos után a helyett, hogy bitókat állitanak s bakókkal kezdenek kormányozni, általános megkegyelmezés érkezik, a honvédséget, ezt a jól begyakorolt s tüzben nevelkedett sereget ugy mint volt megtartják; a tiszteknek szabad választást engednek rangjokkal visszalépni vagy tovább szolgálni, s az országgyülést Pestre összehivják, nem lett volna Európában akkor hatalmasb s népszerübb uralkodó mint Ferencz József. Máskép ütött volna ki a schleswig-holsteini szereplés, a sebastopoli hadjáratban sem jutott volna Ansztriának oly alárendelt, költséges, s mégis veszteséggel járó helyzet; Solferinó és Königgrätz sem volna gyászbetükkel történelmükben feljegyezve.

Az önkényuralom iránti vágy, a magyarok elleni gyülölet, s a boszu teremtette meg mindazt.

Schwartzenberg herczeg, Haynau, Bach nem csak a magyarok hóhérai, de Ausztria sirásói is. Ha mi átokkal szivünkben gondolunk rájuk, emlékök Ausztria népeitől sem érdemel áldást.

A bujdosók négy napig nem látták egymást, ez idő alatt mindenik néhány évet vénült, csoda, hogy meg nem őszültek.

Most már beszéltünk azon istentelenségről, mely még a veres indiánoknak is szégyenökre válnék, s az osztrák elkövette az egész művelt világ szeme láttára. Egyik-másik hallott részleteket; ezekből láttuk, hogy a mieink még a vesztőhelyen is nagyobbak voltak törvénytelen biráiknál, s azok, kik fegyverrel kezökben mindég megverték az osztrákot, most is megverték lelki erővel. Hősök a csatatéren, bátor vértanuk a vesztőhelyen.

Sokáig, nagyon sokáig nem birtunk másról beszélni.

Heteket töltöttem el itt Thaisz Elek társaságában s megesett, hogy valami átvonuló katonai csapatocska elől, mely szeretett Beliczay házánál kissé megakadni, másfelé vonultunk, s meghuztuk magunkat valami csőszházban, s most is emlegetjük még azokat a hullott malaczokat, a melyek ez alkalommal nekünk étkül szolgáltak.

E pusztákat katonai és csendőri őrjárattal a csendbiztos vezetése alatt többször átkutatták, de bizony eredménytelenül mindannyiszor. És miként történt ez a nemes hajsza?

A ház elé vágtat egy suhancz betyár, s ujjai közt lapocskát morzsolgat. Hozzá megy Beliczay s kérdi: ‚Mit akarsz?‘ a legény odaadja a lapocskát, megbillenti kalapját s elsiet. A lapon rajzónnal az van irva: ‚Csabáról őrjárat indul, 6 órakor Beliczaynál lesz, onnan megy Markovicshoz, hol az éjet tölti.‘

Ép ott voltak a Béz fiuk is, fölkerekedvén, elmentünk a Koricsánszky tanyájára.

Hat órakor az őrjárat a megyei csendbiztos vezetése alatt csakugyan megérkezett, átkutattak Beliczaynál minden padlás, pajtát és zugot, aztán naplót vettek fel, hogy nem találtak senkit és semmit, aláirta Beliczay Iztván, a katonai őrvezető és csendbiztos, mire tovább mentek.

Hét óra tájt mi szép csendesen visszasétáltunk. Már tiszta volt a levegő.

Késő este a csendbiztos is odahagyva a Markovics tanyáját, egymaga visszajött közibünk s reggelig társaságunkban mulatott.

Még a hivatalnokok is a szegény bujdosók részén voltak. Nem akadt oly uraság, még a legudvariabb érzelmüek közt sem, ki gazdatisztjének ezt a tételét: ‚bujdosók ellátására vagy tovább menekülésére‘ bármi magasra rugott is az, el ne fogadta volna, még Wodianer Albert báró pusztáján is, kit ugyan szabadelvüséggel senki sem vádolhat, a bujdosók egész serege megfordult. Magam is töltöttem ott egy éjt, s találkoztam is Harkányi Frigyessel, Wodianer Albert unoka-öcscsével; bizonyosan emlékezni fog rá a képviselő ur, mert e találkozás nem volt közönséges s mindennapi. Maga Atzél János, Aradmegye főnöke, a megyei irodát megtöltötte honvédekkel, mert ugymond: ‚itt senkisem keresi őket.‘

Láttam az állapotok nem javulnak, örökké meg bujdosó sem maradhatok, elhatároztam, hogy valamiképp kivergődöm Törökországba, onnan már nyitva a világ. A gondolatot gyors elhatározás követte, amit Beliczayval is közöltem. Beliczay István Gyulán járván, elmondta ezt atyjának, ki azt felelte: ‚itt nehéz tanácsolni, rosszul sikerülhet ez is, az is. Helyzetében még várnék, de ha nem akar, ne tartóztasd.‘ István elmondta ezeket, aztán csomagot nyujtva át, folytatta: Atyám üdvözlete s szerencsekivánata mellett, ezt küldi, mert ilyen terv kivitele üres kézzel nehezen megy. Szép kis összeg pénz volt.

Szép deczemberi délutánon szánra ülve, Arad felé vettem utamat.

Éjjel érkeztem Aradra. Fogadóba nem mehettem, rokonaimnál leghamarébb rám akadnak, hát jóismerősömnél kopogtattam. Félreeső szobába eldugtak, mint valami lopott portékát, s én négy napig abból a szobából ki nem tettem a lábamat. Negyednap este jön a sógorom, s nagy csomagot hoznak utánna. ‚Reggel ebbe öltözködjél s jer hozzánk.‘ Inas bérruha volt.

Másnap a barátszürke köpenyt orromig felhuzva, mentem sógoromhoz, szerencsére nagy hideg lévén, senkinek sem tünt fel, hogy ugy eltakaródzom. Sógorom háza előtt utazó hintó várt, a mint odaérkeztem, nővérem kikisért egy koros, nagy erős, fekete, de különben elegáns asszonyságot, kit eddig soha sem láttam. Beült a hintóba, én meg a kocsis mellé a bakra. Előfogat volt. Az asszonyság a kocsiból még egyszer kiszólt: ‚lovaim délután Kovaszinczon legyenek.‘

Kovaszinczra megérkezvén, nagyszerü szőlőkolnába hajtottunk. Itt az asszonyság a fuvarost kifizetvén, elbocsátotta.

– Menjen abba a szobába, öltözzék hamar át, fiamnak vannak ott ruhái. Podgyászát délután majd elhozzák cselédeim.

Mikor bementem ő nagyságához, igy szólt hozzám:

– Most mi ezentul tegezni fogjuk egymást.

Roppant ostoba képet csinálhattam, mert az a komoly urhölgy ugy elnevette magát, hogy én zavaromban azt sem tudtam, hova legyek?

– Értsen meg, ön ezentul Bittó Lajos, testvér öcsém.

– Mily kegyes nagysága.

– Semmi nagysága, én Mari vagyok.

– Azt sem tudom…

– Hogy ki vagyok? Házyné.

– Misinek édes anyja, ki szintén a huszároknál szolgált?

– És besorozták. Annak te most nagybátyja vagy.

Házynénak Krassó megyében, ép a végvidékkel határos nagy birtoka volt. Ez tán könnyithette menekülésemet Törökországba.

Szákulra érkezvén, láttam, hogy az én Mari nénémnek egész udvartartása van: háziorvos, titkár, káplán, ügyész, ellenőr, igazgató, ki mind az asztalnál étkezett, tehát mindég kis lakoma volt. Ezek közepette az én Mari néném ugy tünt fel, mint valami Szerecsen királynő. Lassankint rájöttem, hogy ezek, Lajos öcsétől kezdve, le egész a diszkertészig mind menekülők, s ez a derék asszonyság valóságos buzgalommal segiti át Törökországba egyiket a másik után.

Egyszer hivatja Dienes urat. Ez a kasznár volt. Belép, egymásra nézünk. Ámon volt Fehérvárról, gondolom s reméllem, most is él. Néhány év előtt, mikor Amerikából visszatért, Pesten meglátogatott. Házynétól ment ki Törökországba s ugy aztán Amerikába. Soha egy szóval vagy tekintettel a többiek előtt el nem árultuk, hogy ismerősök vagyunk. Innen menekültek ki sokan, szegény Andrásfy is innen tett kisérletet.