Part 12

Nemsokára én is eljutottam Mehádiára, mint Gózon és Andrásfy. Megalkudtunk a sócsempészekkel, hogy az ő titkos ösvényeiken kivezetnek. Valaki elárult, nekem könnyü volt a menekülés, tudtam oláhul, de bizony szegény Andrásfyt és Gózont elfogták.

Iparkodtam vissza Szákulra. Amint egy korcsmába étkeztem, megáll két kocsi, szuronyokat látok, azt gondoltam végem van. Fegyverek közt bekisérik Gózont és Andrásfyt. Rám se néztek, mintha soh’ sem láttak volna.

Szomoruan leültek étkezni. Gózon ugy elgondolkozva, villájával vakargatott az asztalon.

Röviden s gyorsan falatoztak, a katonák megint fegyver közt kisérték a két foglyot, kocsira ültek s tovább haladtak. Odarohantam, a hol Gózon ült, s láttam, hogy a villával egy czimet vakart oda. Leirtam, mert nem lehetett más, mint az illetőt értesiteni balesetéről.

Megint visszakerültem Mari nénémhez, s vártam uj alkalomra.

Egyszer azt mondja Házyné: Baj van, holnap haza jön Misi fiam, épen most kaptam levelet, az szeles, csacska fiu, rád ismer.

Fölkerekedtem, s tul a Temesre mentem, ott az erdőben egy telepitvény volt, vashámorosok lakták. Ezek a munkások kora reggel kimentek a hámorba dolgozni, s csak késő este tértek vissza, soha egyet se láttam. Nappal az egész falu ki volt halva. Többször bebarangoltam az erdő mélyére, s igy vetődtem el az órajárásnyi távolságban levő vashámorba.

Itt találkoztam Szende Bélával. Az öröm s meglepetés mindkét részről oly nagy volt, hogy első pillanatban szóhoz sem jutottunk, csak is néma kézszoritással üdvezelvén egymást. Voltaképp azt sem tudtuk: egymásra ismerhetünk-e vagy sem? Buda bevételekor találkoztunk utóljára.

Ő az igazgatóval járkált, röviden bucsut vett tőle s hozzám csatlakozott.

– Te szabad vagy? kérdeztem.

– Tökéletesen.

– Miként lehet az?

– Csak ugy, kedves barátom, hogy Bé a tábori főorvos mindenható, s történetesen arám nagybátyja.

– Ez mindent megfejt. Aztán elmondtam az én viszontagságaimat, mostani helyzetemet, s hogy mi a tervem.

– Az utóbbiról még sokat megbeszélhetünk. Gyere hozzám Magurára.

– Nem lesz feltünő?

– Épen nagyon alkalmas. Erdélyből egy félvér csikót kaptam, s embereim tudják, hogy valakit hozatok idomitás végett. Huszár voltál, annyit csak tudsz?

– Hát ha elrontom?

– Az se nagy baj, csak te nálam lehess.

Következő nap Máguron beállitottam Szendéhez. Nagyságoltam őt, s ő barátom Birbynek szólitott.

Ez volt köztünk a viszony cselédei előtt, s csak is este, mikor az egész ház aludt, bizalmaskodtunk egy pohár bor, vagy csésze thea mellett. Hej! be kifogyhatlanok voltunk a visszaemlékezésekben; a jurátusi élet, az országgyülés, a hadjárat és az a sok minden, ami azután következett!

– Ugy-e, szólt Béla, Szende Laczit egészen megbizható embernek ismerered?

– Hogy ne.

– Neje meg valóságos angyal. Látogassuk meg. Gavosdiára ritkán vetődik valaki, hát nincs mitől tartanunk. Kellemesen eltelik egy nap.

A vastag Laczi nem tudott hova lenni örömében, mikor meglátott.

Béla bemutatott a házi asszonynak, mondván: Igen-igen jó barátom, nálam Birby, Házyéknál Bittó, nálatok meg Degré.

– A többit jól értem; szólt az urhölgy, kecsesen nyujtva kezet.

Az ebédet jó későn szolgálták fel, de kitünő volt; Laczi a legjobb borait hordotta fel, s igy nehezen váltunk el az asztaltól. A hányszor a házinő jelt adott a fölkelésre, mindég jutott valamelyiknek valami érdekes elbeszélni való eszébe.

Észre sem vettük, hogy az ebédlő kertre nyiló ajtaja előtt két hintó megállt. Látogatók voltak Lugosról. Már megláttak, maradnom kellett.

Szende Béla sietett engem bemutatni: Bittó Lajos, Házyné öcscse.

Az urak közül egy szép szőke férfi, pénzügyi főnök, jeleg is Pesten él, neve Zsenyey Móricz, azonnal rám ismert, valamint én is ő rá, valaha többször találkoztunk, de ő ezt a legcsekélyebb szemhunyoritással sem árulta el. Egykedvüen váltott velem néhány szót, mint a legidegenebbel szokás.

A társalgás elég élénken folyt, mialatt engem Athanazkovics megyei főügyész erősen szemügyre vett. Kezdtem magam feszélyezve érezni.

– Ön nagyon hasonlit valakire Pesten, szólalt meg a főügyész, s minél tovább nézem, annál jobban emlékeztet rá.

– Valóban?

– Nem mondta azt még önnek senki? pedig szakasztott Degré.

– Szegényt jól ismertem, kiáltott bele hirtelen Zsenyey, elesett Csornánál.

– Ott voltam, tevé hozzá Szende Béla.

– Elesett? csodálkozott az ügyész, sajnálom az isten adtát, ámbár nagy kópé volt. Aztán elkezdett rólam mindenféle adomákat beszélni, közbe olyanokat, hogy görcsöt kaptam a tenyerembe, mert szerettem volna pofon verni hazugságaiért, de magam nevettem legjobban izetlenségein A két Szende és Zsenyey szintén nagyokat nevettek, de ugy hiszem, azok az én helyzetemen. Athanazkovics azt hitte, az ő előadása oly érdekes, tehát mindég badarabb és badarabb dolgokat beszélt az elesett Degréről.

– Most legalább hallottad, miként beszélnek az ember holta után barátai, nevetett Béla, mikor hazafelé lovagoltunk.

– De én soha életemben se láttam azt a medvét.

– Hallottad, sok tréfája volt veled, s mennyit mulattatok együtt.

– Na csak megkapjam egyszer boldogabb időkben, majd megtréfálom én őt.

– Hamarébb meg lesz tréfálva, mert ha egyszer már nem leszesz itt, Laczi, Móricz és én rásütjük hazugságait egyetlen mondással: Degrének beszéltél Degréről.

– Képzelem, milyen furcsa pofát vág majd hozzá.

Hét hét után mult, már hónapok is elteltek, anélkül, hogy kedvező alkalom kinálkozott volna a kimenekülésre. Többnyire Szákulon Bittó Lajos voltam, aztán üdülni mentem Magurára Birbynek.

Ez alkalommal értesültem Csuzy Pali haláláról. Megrenditőn hatott ez rám. Oly dús-gazdag s egyetlen örökös, annyi nagy vagyon ura, szép tehetség, meglepő külső, hazafias lélek, mily nyomorultan veszett el.

Csuzy Palit is besorozták. Az elszállitás előtti napon jelentkezésre vezetteté magát az ezredeshez, hol azon kérelmet tette, ha nem vihetne e magával egy kis magán-podgyászt. Az ezredes félvállról felelt: bánom is én, de alkalmatlanságot vele nem türök, ön lássa, miként helyezi el.

Másnap az ujoncz csapat menet készen fel van állitva, egyszerre érkezik egy utazó hintó; a lovakon ezüsttel kivert szerszám, a bakon bérruhás kocsis, mellette gazdag arany vállrojtos vadász, nyomban utána egy lovász vezetéken telivér paripával.

Az ezredes oda kiált:

– Kié az a fogat.

A vadász a bakról erős érczes hangos felelt:

– Csúzy közemberé.

Az ezredes tajtékzott dühében, s azonnal megparancsolta, hogy Csúzynak gyalogolni kell, és kocsijára fölülni semmi szin alatt sem szabad.

Kemény hideg télben a több napi gyalogolás kimeritette Csuzyt, s kérelmezett, hogy szabadjon kocsijára ülni, mert beteg. Meg lőn tagadva. Utoljára csakugy vonszolta már magát, s kijelentette, ha agyon lövik, sem megy tovább, ő beteg, nem birja a gyalogolást. Föltették egy szállitó-kocsira; ott fujta a hideg szél, verte a havas eső, s és igy át meg átfázva és hülve érkezett meg Bécsbe.

Harmadnap meghalt.

Igy bántak akkor a legkitünőbb s előkelőbb ifjakkal is.

Bizony, sok jóvá tennivalója volna Austriának, hogy csak némileg is enyhüljön fájdalmunk, s részben behegedjenek sebeink.

Végre lelkemből meguntam ezt a csavargást; hallottam, hogy a Martiusi dolgokért az iróknak kegyelmezés adatott, a volt honvédeket sem üldözik már annyira, elmentem Aradra jelentkezni.

Aradon letartóztattak, ügyemet átadták a hadbirónak, s rendőri felügyelet alá vettek, ez volt az egész, s emellett maradt tovább egy évnél. Miért? mert ilyen volt Aradon egész sereg, kikkel az ujon érkezett hadbiró, valami báró Sternegg barátságos viszonyban élt, valamennyivel, mint a várbeli foglyokkal is tegező lábon állt. Köztünk élt, velünk mulatott, s mindenkinek szivességet s barátságot kivánt tenni. Persze ez is másképp lett volna, ha azt a hóhér várparancsnokot, Howiger tábornokot azon áldott bomba a légbe nem repiti, de miután az igazságos ég büntetése utolérte, a szerencsétlenek sorsa itt jobbra fordult. Az emberies gondolkozásu s mivelt lelkü gróf Thun jött helyébe, a hihetetlenségig határos szabadságot engedett a foglyoknak; ebben legtöbb érdeme volt szép lelkü s angyali jóságu nejének. Ezt bizonyos körökben rossz szemmel is nézték, annyira, hogy nemsokára mással váltották fel. A könyekig meg volt mindenki indulva a hirre, hogy a valóban nemes gróf eltávolittatik. A grófné fogházról fogházra ment az elitéltektől bucsuzni, s minden fogoly adott neki valami kézmüvet vagy faragványt emlékül, a mik közt valóban becses példányok voltak. Utánna Castellitz jött, nem oly sima, nem oly udvarias, de ép oly nemes lelkü és jószivü. Ő terjedelmes kertjét azonnal a foglyoknak ajándékozta, hogy ott szórakozzanak, ezek aztán valódi édenkertet csináltak belőle, ugy, hogy csodájára jártak. Itt aztán ő is nagyon kellemes órákat töltött. Mindég ugy beszélt, hogy: mi foglyok. Ő is, mint előde, ha aradi polgár, birtokos, vagy tisztviselő jött, hogy a mai napra öt, tiz, vagy akár husz foglyot vendégemül óhajtanék kivinni, megengedte, sőt örvendezett rajta, hogy szegények kissé szórakoznak. Nem volt nap, bármily időben, hogy egy csapat fogoly a városban ne lett volt, mert az a lelkes derék aradi polgárság szivét, kenyerét megosztotta ezekkel a szerencsétlenekkel, csak is az ő részvétök, barátságok, s gyöngéd gondoskodásuk a foglyokról enyhitette a fogság kinait. Az isten áldja meg őket, ritka erény, magasztos szeretet, testvéribizalom volt eljárások s viseletökben az elhagyottak iránt; ők törekedtek nekik családot és otthont pótolni, vagy ha már ez lehetetlen is, legalább időnkint szigoru helyzetöket feledtetni. Az aradiak vetekedtek a szivességben, az aradiak megközelitették a szenteket jóságban; az aradiak minden szerencsétlen honvéd szivében emlék-oszlopot emeltek magoknak.

Lehet-e itt meg nem emlékeznem a lelkes, hazafias és gyöngédérzelmü Vásárhelyi nővérekről? volt-e egy is közülünk, vagy a várbeliek közül, kik e két uriház szivességét ne élvezték volna, kire ezen termekből a részvét, a vigasz s a barátság édes ihlete nem áradozott? nem volt! a mint nincs egy is, aki a hálaérzetét szivében magával sirjába ne vinné.

Nem akarom itt részletezni sem az aradi polgárok, sem a két Vásárhelyiné jótéteményeit, ehez magában két kötet kevés volna. Mi honvédek ugy is tudjuk, mások pedig nehezen birnák megérteni.

A világ önzetlenebb és résztvevőbb polgárokat, mint az aradiak voltak, felmutatni nem bir, s oly sziveket, mint a két Vásárhelyinéé csak az égben az angyalok közt lehet találni.

Bátran merem ide irni, ugy az aradi polgárságnak mint a két Vásárhelyinének is minden Aradon volt honvéd háláját.

Méltó elismerés illeti azon nagyszivü férfiakat is, kik nem vonták meg a módot az aradiaktól keresztényi tettet gyakorolhatni, s ezek a várparancsnokok: gróf Thun és Castellitz, aztán a derék és emberies lelkü hadbiró báró Sternegg.

Milyen jóindulatu ember volt Castellitz, mutatja az, hogy midőn megérkezett mint várparancsnok, felhivatta mindazon foglyokat, kik vele egy ezrednél szolgáltak, kifejtette részvétét, s egyszersmind azon kivánságát, hogy tekintsék őt ezentul is mint régi pajtást, legyenek hozzá bizalommal, s ha valamire szükségök van, egész őszinteséggel forduljanak hozzá.

Azt emlitettem már, hogy kertjét a foglyoknak átengedte.

Fönixdorf szeretetreméltó, kedves deli ifju, volt Hannover huszártiszt, s a halhatatlan nagy Damianics tábornok segéde engedélyt kért Arad városába átmenni. ‚De igen rosz az idő,‘ jegyzé meg Castelliz.

‚Mindegy, felelt Fönixdorf, megigértem egy átutazó rokonomnak. Délután négy órakor a várban leszek.‘ Castellitz megadta az engedélyt.

Fél négykor Castellitz kisétált a várból, s nézte a Marost, mely ép zajlani kezdett. Megpillantja a tuloldalon Fönixdorfot, a mint két ladikossal alkuszik, hogy átszállitsák, kik semmi áron sem akartak vállalkozni.

Castellitz átkiált: ‚Maradjon ott, jőjjön holnap, holnapután, vagy amikor lehet.‘

Fönixdorf jól megtermett, erős ifju, csomó pénzt ád az embereknek, lapátot ragad, beugrik a ladikba s evedzeni kezd.

Castellitz kiabál rá, szidja, fenyegeti. Fönixdorf nem hallgat, hanem életveszély közt küzd a jégdarabokkal.

Castellitz izgatottan fészkelődött, s ideges rángatódzások közt nézte Fönixdorf küzdését.

A félóráig tartó tusában a ladikot jó messze lesodorta a viz, Castellitz mindig arányt tartott vele, ugy hogy a kimerült Fönixdorfot a patraszállásnál segitette.

– Átkozott fiu! förmedt rá, hogy megizzasztott. Miért nem maradt odaát?

– Mert megigértem, hogy négykor itt leszek. Ime, folytatá Fönixdorf óráját előmutatva, egy perczet sem késtem.

– Mondtam, hogy maradjon, máskor az ily engedetlenségért megbüntetem.

Álljon itt báró Sternegg hadbiróról is egy vonás:

Teleki Sándor gróf honvéd ezredes a haditörvényszék előtt kihallgattatott, s miután elvül volt nálok felállitva, hogy mindazon törzstisztek, kik azelőtt, az osztrák hadseregben szolgáltak, halálra itélendők, természetesen az első s főkérdés: ha szolgált-e azelőtt? erre Teleki igennel felelt. A birák összenéztek, megint egy áldozat. A kérdésre: hol? Teleki azt felelte: Don Carlos hadseregében.

– Az itt nem jő tekintetbe, jegyezte meg a hadbiró.

– Különös, mond az elnök, ott az uralkodóért harczolt, itt meg ellene.

– Mert ott barátságból huztam kardot, és itt meggyőződésből.

Sok ide-oda után Telekit felmentették, azzal a meghagyással, hogy álljon felülvizsgáló bizottság elé, ott majd besorozzák közembernek.

Teleki a várból kijövén, első gondja volt utat téveszteni. Csak nehányan tudtuk hova ment?

Este, mint rendesen Vásárhelyi Judith urhölgynél nagy társaság volt, ott tartózkodó foglyok nejei s letartóztatott ifjak. Nagy asztal körül esteliztünk, ez mindég igy volt. Egyszerre betoppan Sternegg hadbiró; helyet foglal az asztalnál, közömbös dolgokról cseveg, de látszott rajta, hogy rejt valamit. Aztán ugy odavetőleg mondta: Milyen szerencséje van annak a Teleki Sándornak, hogy elmenekült. Ma parancsolat jött, hogy erős őrizet alatt Pestre szállitsák.

– Miért?

– Erdélyből feladások jöttek ellene, hogy mint főispán és kormánybiztos több jóérzelmü egyént kivégeztetett.

Na, ha ez nem volt jóakaratu figyelmeztetés, akkor Sternegg egy elemi tanulónál együgyübb lett volna.

Vásárhelyiné rám néz s távozik.

Néhány percz mulva követtem.

– Tudja hol van Sándor?

– Hogyne, feleltem, Mácsára ment Csernovics Péterhez.

– Vigye meg neki azonnal a hirt. Az én kocsimon nem mehet, az feltünnék,… mindjárt… mindjárt. Bátyám fogatát s jóérzelmüségét ismeri a rendőrség, azon feltartóztatás nélkül mehet.

Félóra mulva az egész városban, az egész megyében a legosztrákabb érzelmü ember, Brünnecknek feketesárgára fényezett kocsiján haladtam Mácsa felé.

Csernovics Péter csakugy dőlt a nevetéstől, mikor mondtam, kinek kocsiján jöttem Sándort a fenyegető bajról értesiteni. Na, mondá, ha ezt megtudja Brünneck, bele nem ül többé comprommittált kocsijába.

Telekit már nem találtam Mácsán, s ugy értesültem Csernovicstól, hogy alkonyatfelé, csakhogy senki észre ne vegye, gyalog elment Iratosra.

Kérésemre Csernovics lovat nyergeltetett, s én Iratosra vágtattam.

Legelőször is fölvertem Salbeck Jakabot, e kérdéssel:

– Hol van Teleki Sándor?

– Még itt, de holnap tovább utazik. Minden jól van elintézve.

– Mindjárt ha lehet. Hol van Sándor.

Bementünk hozzá, s elmondtam a fenyegető veszélyt.

Sándor ugy félálmosan dörmögte:

– Biz én nagy hibát követtem el Erdélyben.

– Mert néhányat kivégeztettél ugy-e?

– Hogy többet nem akasztattam fel.

– Sándor! szólt Jaki bácsi, most nincs idő tréfálni.

– Mindég van meleg szobában, jóbarátok közt.

– Megyek a bérlőmmel beszélni, hogy ne holnap este, hanem most mindjárt induljatok.

– Amint parancsolod szives házigazda, ki a vendégeden minél elébb tuladni akarsz.

Salbeck Jaki aggodalmas képpel távozott, hogy a bérlővel beszéljen.

Ez a bérlő egy irtóztató magyarfaló rácz volt, de Salbeck Jakinak hive s lekötelezettje, Jakiért még Serbiát is elárulta volna. Sertvés-kereskedést is üzött, hát sokat járt Belgrádra, ismerték mindenfelé őt, és magyar gyülöletét. Ez volt megbizva, hogy Sándort kicsempészsze, ki is csempészte.

Sándor szépen felöltözött paraszt kocsisnak, kezébe vette a gyeplőt, s vitte a ráczot Belgrád felé.

Igy menekült Teleki Sándor gróf Törökországba s onnan tovább.

Aradon Teleki Sándor elfogatására minden intézkedések megtétettek. Minden hivatalos készülék mozgásba hozatott; őrjáratok, körözések, a környék felkutatása, házmotozások szakadatlan folytak. Pedig hol járt ő már akkor?!

Amennyire azok közt a viszonyok közt csak lehetett, napjaink elég kellemesen folytak. A hasonsorsu emberek társasága nagy volt, köztük: Tóth Lojzi (Tóth Vilmos bátyja), Fülepp József, Csemeghy Károly, Kozma Gyula és Zsombor, Kövér Lajos és Guszti, Szentimrey István, Tarnay Imre és Tóni, Bethleni János, Dániel Béla, Boross István s még többen. Mindnyájan egy társaságot képeztünk, s naponkinti folytonos érintkezésben álltunk a várbeli fogoly barátainkkal.

Nem volt semmi bajunk, azok a feledhetlen aradiak mindent elkövettek, hogy nekünk köztük az életet kellemessé tegyék.

Ismét elkezdtem irogatni, s időnként küldözgettem hol Nagy Ignácz, hol Szilágyi Virgil lapjába. Aradon Szabó szinigazgató müködött, s társulatánál volt a lánglelkü Szerdahelyi Kálmán, jutalomjátékára vigjátékot irtam ‚Bál előtt és bál után‘ czimüt, később Pesten a nemzeti szinházban is többször előadták.

Közel másfél évet töltöttem Aradon, mig végre minden további zaklatás alól egészen fölmentve, Pestre jöhettem.

Három év alatt, de minő három év! Pest nagyon megváltozott, nem ugyan külalakjára, de belső életére, szellemére nézve. Nem tudtam ráismerni az én kedves Pestemre. Bach-huszárok, egyenruhás rendőr és csendőrtisztek, Bécsből lehozott minta-ügyvédek, Prágából idevándorolt polgármester, Brünnből csempészett pénztárnok, ki a beszedett adóval megszökött; német mivelődést terjesztő jött-ment tekintélyek, akkor jól elpáholt, de most hatalmaskodó katonák voltak a hangadók. Prottmann rendőrfőnököt valahol, tán Bukovinában szedték föl, s itt megtették mindenhatónak; ez aztán értette szakmáját; üldözött nem csak magyart, szabadságot és szellemet, de még a történelmi tényeket is rendőri felügyelet alá vette, s változtatott rajta karhatalommal. A ‚báléj‘ czimü dalmüben nem volt szabad lelőni III-ik Gusztávot, hanem e jelenetnél minden oldalról felfegyverzett rendőrök rohantak be, s elfogták az összeesküvőket. Milyen kár, hogy Prottmann nem szolgálta Gusztávot, igy az a népies uralkodó megmenekült volna a főurak merénylete elől.

Fogalmat nyujt az akkori pesti hangulatról báró Eötvös József néhány szava.

Ferencz József osztrák császár készült Pestre.

A hivatalos közegek itt mozgásba hoztak mindent, hogy a fogadtatás minél fényesebben üssön ki. Báró Augusz Antal helytartó fölkéri Eötvöst, mondjon neki valami tervet a fogadtatáshoz, bármibe kerüljön is az, de a felséget lepje meg, s a népnek örömet szerezzen.

Eötvös kelletlenül vállat vont, s odavetőleg mondá:

– Nem tudok. Kis szünet mulva elkezdte, tán még is.

Augusz örömtől sugárzó szemekkel biztatá:

– Nos, nos?

– Ő felsége a hidon hajtat át?

– Természetesen.

– Tehát a hidfőnél arra a két oszlopra.

– Igen, igen.

– Az egyikre akasztasd fel Prottmannt, a másikra magadat. Ő felségét meg fogja lepni, s a népnek örömet szerez. Ezzel vette a kalapját s távozott.

Megtörtént-e ez a beszélgetés vagy sem, azt nem tudhatom, de hogy közbeszéd tárgya volt, s minden magyar ember örömmel hallotta, az már szent és igaz.

Kemény Zsigmond báró, ki ugyan soha sem volt fiatal iró, mert egyszerre köszöntött be Pestre ‚Gyulai Pál‘-jával, nem az iró és tudós itészszel, hanem regényével, s rögtön felcsapott nagy embernek, de azért kedélyes és velünk jó viszonyban élő férfi volt, kinek barátságát birtam. Hogy ez nem dicsekvés, felmutatok egyet-kettőt későbbi leveleiből, mert a forradalom előttiek mind elvesztek.

A leveleket megelőzőleg emlitenem kell, hogy tervünk volt együtt utazni külföldre, min ő utolsó pillanatban változtatott.

Mikor pedig nősülendő voltam, ő is ugy nyilatkozott, hogy aligha nem tesz hasonló lépést. Nősülésem után következő napon vettem e levelét:

‚Édes barátom! Nem tudom, hogy második igéretemet teljesithetem-e jobban, mint az elsőt. Én a házasságra nézve egy kevéssé poltron vagyok. Boldogságod reméllem szivet ad nekem is. Isten áldjon, s példád és szerencséd téritsen minket is makacs nőtleneket a széles világból a csendes háztüzhelyhez. Aug. 26. 1857. Hived

Kemény.‘

Egyszer meg irt, hogy Vácz melletti nyaralómban május 26-án meglátogat. Feleltem, miszerint kocsim a vasutnál fogja várni. Kemény nem jött. Május 31-én aztán következő sorokat kaptam:

‚Édes barátom! Épen e perczben kaptam meg leveledet, a szerkesztés asztalának fiókjában.

Képzelheted, mekkora volt boszankodásom.

Én még ünnep előtt a svábhegyre költöztem át, s részint azért, mert gyomorbajom volt, részint pedig, mert Gyulay és mások hozzám szállottak, – nem mehettem Váczra. Excusáltam volna is magamat, ha a sok zürzavarban el nem késem. Arról azonban ideám sem volt, hogy – a mint ma meglelt leveledből látom, kocsit küldesz előmbe. Bocsánatot kér tehát e confusióért hived Kemény.‘

És igy több bizalmas természetü levelet hozhatnék fel tőle, de hát elég ennyi is kimutatni, hogy nem követtem el szerénytelenséget, midőn az irók közül legelőször is őt kerestem fel, még pedig keserü szemrehányással a ‚Forradalom után‘ czimü röpiratáért.

– Sajnálom, mond ő, ha félreértitek czélzataimat. Védeni akarom azokat, akiket a hatalom sujtoló karja elérhet, vagy elért. Aztán meg a sajtónak kivántam legalább is annyi szabadságot biztositani, mint a mennyivel jelenleg él. Viszonyaink közt ilyesmit szentelt vizzel elérni nem lehet, se pedig nyilt, őszinte föllépéssel. Szükséges elleplezni a czélt, ha mindjárt erős szereket kell is hozzá használni. Ez a röpirat nincs a történelemnek szánva, idővel el fogják feledni, de most szükség volt rá.

Sokáig elbeszélgettünk, sok érdekest tudott mondani a forradalom politikai oldaláról, a miben nagyon kevéssé voltam beavatva, egész idő alatt csak a hadjáratra, csatákra és katonai dolgokra forditván figyelmemet. Sok mindent más szinben világitott meg előttem, mint képzeletemben láttam, és igen sok oldalról lebbentette fel a fátyolt, hogy a hibák és cselszövények szálait megmutassa.

Az első ember volt, ki velem nyugodtsággsl s tárgyilagosan beszélt a lezajlott eseményekről. És ez nem jó hatást tett rám, lehangolva távoztam tőle, bántott a gondolat, hogy van ember Magyarországon, ki ugy veszi a dolgot, a mint van, engedmények árán kész megalkudni a körülményekkel, s nem abban reménykedik: vissza jő Kossuth. Nekem csak ez a politika tetszett, én csak ily érzelmü emberekben tudtam bizni.

Kemény Zsigával megmaradtam jóbarátságban, mert szerettem mint embert, kitünő észt, lovagias jellemet, de nem politizáltam vele többé soha; beszéltünk irodalomról, müvészetről, utazásról, kalandokról, társadalmi dolgokról, és sok egyébről, mert ő mindenben jártas volt, s annyi alapossággal birt, hogy csak is tanulni lehetett tőle, de nem politizáltunk soha; dolgoztam a lapjába, de politikáját nem osztottam soha, mi legalább is annyiban különbözött az enyémtől, hogy ő higgadt volt, én meg szenvedélyes.

Dobogó szivvel néztem a Pillvax kávéházba, a hajdani ‚közvélemény‘ kerek asztal körül uj emberek, idegen arczok ültek. Idegen volt a kávés, más a szolgaszemélyzet. Istenem! hogy megváltozott minden.