Part 13

A ‚Megyeház utcza‘ sarkán volt a ‚veres ökör‘, ennek első emeletén csinosan berendezett, s tekeasztallal ellátott szoba képezte az ifjabb irók zárt helyiségét. A forradalom előtti kerek asztal társaságból itt találtam még: Dobsa Lajost, Bércy Károlyt, Lisznyay Kálmánt és Berecz Károlyt. Az öregebb irók közül Garay János vezetteté fel magát naponkint fia által, mert szegény jelesünk már a vaksággal küzdött. Ezek körül csoportosult az uj nemzedék, mint, Tóth Kálmán, Balázs Sándor, Bulyovszky Gyula, Beöthy László, Győrfy Gyula, Saal Ferencz, Samarjay Károly, Kempelen Gyula és más apró szentek. Ugy éreztem itt magam, mintha egy szellemvilágba jutottam volna, törődött lelkem megruganyosodott. Hallottam megint Bérczy adomáit, Dobsa szikrázó élczeit, Berecz gunyorát, Bulyovszky szigoru birálatait, Lisznyai viszontagságait a besorozás után. A fiataloknál pedig az értelmiség, kedély, sziv és lélek képzettség lepett meg.

Naponkint alig vártam a délutánt, hogy ebben a kedves társaságban találjam magamat.

Ez az érintkezés meghozta a munkakedvet, s ha irodalmi müködésem valami csekély eredményt képes felmutatni, ugy ezen korszakra esik.

E gyászos korszakban, mikor az önkény uralom tüzzel-vassal hazánk elnémetesitésén müködött, mikor a hivatalos nyelv a közigazgatásban, biróságoknál, intézeteknél, üzletekben a német volt, mikor ifjainkat elszedték német katonának, akkor az a maroknyi magyar iró szembeszállt az áramlattal, kitette magát üldöztetésnek, s védte a nemzetiséget.

Irodalom még aligha teljesitett valaha szentebb kötelességet!

Jósika Miklós, Jókai Mór, Kemény Zsigmond több nagy és kisebb tehetség, valamint az uj erők által támogatva, a magyar nemzetiséget és szellemet megoltalmazták.

Ezt jelenleg sokan nem akarják érteni. Könnyü nekik megvédett helyzetben, nagy képekkel belehelyezkedni abba a csarnokba, melyet mások annyi küzdelemmel oltalmaztak.

Lassan a napi sajtó is élénkülni kezdett, munkásai fáradhatatlanok s rettenthetlenek voltak. Itt müködött az élén Kemény Zsiga és Jókai Mór, aztán Csengery Antal, Irinyi József, Pompéry János, Török János, Bánffay Simon, Királyi Pál és még több jeles férfi. Bizony megérdemli a nemzet elismerését és háláját mind, mert a romba dőlt épülethez csaknem szemenkint kezdték hordani a homokot, hogy ujra fölépüljön.

A szépirodalmi lapok is nagyobb erővel, több hévvel s megszaporodott számmal – mint a forradalom előtt, futották pályájukat.

Tóth Kálmán és Friebeisz István közt éles vita fejlődött ki, mely a legsértőbb személyeskedésbe ment át. Ebből kihívás lett. Tóth Kálmán engem, s Friebeisz Kemény Zsigát bizta meg a segédkezéssel. Zsigával megegyeztünk a módozatok fölött, feleinket értesitettük, hogy másnap reggel fog megtörténni a viadal.

Korán reggel Tóth Kálmánért akarok menni, s amint az ajtón kilépek, egy rendőr utamat állja, s kezembe ad valami idézést, hogy rögtön jelenjek meg Ritter kerületi biztosnál. Itt tudtomra adták a feladást, egyszersmind figyelmeztettek, hogy lépten-nyomon szemmel fognak tartani a rendőrök, s ha ezen intés daczára is mernénk a vivásra kisérletet tenni, le fognak tartóztatni. Kemény Zsigával hasonló történt, s a két féllel is. Nő volt a feladó, Tóth Kálmán nőtlen volt, s honvéd-viselt ifju.

Megverekedni kellett, de hogyan? Kemény Zsigával négyszem közt kicsináltuk a dolgot. Egy esztergályos készitett négy virágkarót, s mindenikbe egy-egy víkardot rejtettünk, aztán mindeniket nagy déli növény mellé szurtuk, s két-két ember vive egy-egy növényt, a rendőrség orra előtt szállitotta a Margit-szigetre Tahynéhoz. Én elmentem estelizni Tóth Kálmánnal, Kemény Zsiga Friebeisz Istvánnal, s többé ki sem eresztettük őket, hanem kiki vitte magához éjszakára emberét.

Kora reggel védenczemmel bérkocsira ültem, s a budai oldalra hajtattam, tul a Császár fürdőn ladikba ülvén, áteveztünk a Margit-szigetre. Kemény hasonlóan járt el a pesti oldalon. Ott, hol jelenleg a főherczeg nyaralója van, lakott özv. Tahyné. Oda mentünk, Lumniczer Sándor orvos-tudort már ott találtuk, a vállalkozó szellemü háziasszony rendes uton hozatta ki. Nagy terem állt rendelkezésünkre. A feleket kiállitottuk; csakugy néztek, hogy hát üres kézzel fognak megvivni? Elbámultak, mikor nekimentünk a déli növényeknek s kezdtük széttépni, mig végre a karókból előhuztuk a kardokat.

Megverekedtek. Freibeisz a mellén keresztül sebet kapott, mig azt Lumnitzer összevarrta s bekötözte, mi a vendégszerető háziasszony kitünő villásreggeliéhez láttunk.

Friebeiszt ladikba tették, s Pestre csónakáztatták, mi pedig kirándulást tettünk a zugligetbe s csak este tértünk haza.

Ritter biztos még hetek mulva is, ha látott az utczán, megfenyegetett, mert ugy átjártunk az eszükön.

Nagy zajt ütött, hogy Tomori Anasztász mesés örökséget csinált. Tomori nem szórta lovakra, fényüzésre s könnyelmü időtöltésekre a pénzt, hanem bőkezü pártolójává lőn a hazai tudomány, irodalom és müvészet minden ágainak. Szobrokat öntetett, szinmüjutalmakat tüzött ki, a nemzeti szinházra sokat áldozott s Shakespeare magyar forditását a Kisfaludy társaság által eszközölvén, azt diszes kiállitásban kiadatta. Ezen ezrek s ezrekre menő vállalat midőn teljesen elkészült – forditás és kiállitás az ő költségére, – az egészet a ‚Kisfaludi társaság‘ tulajdonába bocsájtotta. Szóval tudott európai müveltség szinvonalán álló gazdag ember lenni. Házat vitt, s boldog – boldogtalan élvezte vendégszeretetét.

Nem voltam vele ismerős, de tiszteltem lelkületeért. Sajnáltam, hogy nem voltam vele ismerős kőrösi tanár korában, de most, mikor gazdag ember, nem akarok vele megismerkedni.

Bizalmas barátja volt Berenkey iró, ki egyik – gondolom kétszáz aranyos – Tomori jutalmat egy szinművel elnyerte.

Berenkeyvel is csak ugy félismerős voltam.

Tomori sokat járt ki a felcsuthi jószágára, Berenkey rendesen elkisérte. Egy izben künn időzvén, este az asztalnál ülve elbeszélgettek, köztük az asztalon erős, vastag metszett pohár állt. Anélkül, hogy valaki érintette volna, nagy csattanással két darabba esett. Egyik sem volt előitéletes, még is mindkettőt megdöbbentette ez a robbanás.

Berenkey az órára tekintett. Különös, mondá, épen éjfél. Meglásd Nászti, valamelyikünket komoly baj fog érni.

– Annak ki vagyunk téve, felelt Tomori, de az semmiesetre sem lesz összefüggésben ezzel a pohárral.

Tán negyednapra ezen jelenet után, éjszaka erősen csengetett valaki ajtómon. Nyitottam, Berenkey jött be. Soha sem volt azelőtt nálam. Arczából mindjárt kiolvastam, hogy valami baj van.

– Nagy szivességre kérlek, azért bocsáss meg, hogy ily szokatlan időben látogatlak meg először.

– Mindenesetre komoly ügy lehet, ha reggelig sem tür halasztást.

– Korán reggel hazautazom, dolgaimat rendbehozni, azalatt pedig intézd el kérlek itt, amivel megbizlak.

– És az?

– Hivd ki Tomorit.

Megdörzsöltem szemeimet, ha nem álmodom-e?

– Okát elhallgatom, hihetőleg ő is el fogja hallgatni. Tájékozásul neked elég legyen annyi, hogy az ügy békés uton ki nem egyenlithető. Holnap elutazom, holnapután visszatérek s rákövetkező nap verekedhetünk.

– Kardot ajánljak?

– Pisztolyt. Kérlek határozottan, minden tétovázás nélkül. Izgatottan s magából egészen kikelve távozott.

Kellemetlen megbizás volt, egész éjemet elrabolta. Reggel azon megnyugvással távoztam hazulról, hogy mégis kiegyenlithető lesz. Akik közt oly benső baráti viszony létezett, azok nem lőhetnek egymásra, ha elébb nem, az utolsó pillanatban, mielőtt a gyilkos cső eldördülne, megszólal a szivben az a hang, melyet barátok közt elhallgattathat a harag, de el nem némit soha.

Még soha sem beszéltem Tomorival. Láttam meglepetését, a mint benyitottam nála.

– Csodálkozik, szóltam, hogy ily korán jövök, de ez, fájdalom! nem látogatás.

Ugy látszik, nagyon ismeretes volt előtte az ilyen bevezetés, mosolygott hozzá, s bizonyosan várta, minő vállalkozásra hivom fel, mert ilyesekkel ostromolták.

– Mindenekelőtt, folytattam, be kell magamat mutatnom.

– Van szerencsém, s csak azt sajnálom, hogy eddig is nem volt.

– Berényi nevében jövök.

Tomori homloka kissé elborult.

– Megbizott, hogy kihivjam önt.

Nyugodtan vette.

– Kérem nevezze meg segédét.

– Sógorom: Juhász.

Menni akartam, Tomori megfogta a karomat e szókkal:

– De barátom, nem ugy van az, a hivatalos közlésnek vége, most kezdjünk egy kis barátságos beszélgetést. Rágyujtottunk azokból a Hamburgban örökölt országoshirü szivarokból, s Tomori elmondta, mily boldog volt kőrösi tanársága alatt, mily elégülten élt, szerény lelkületét mennyire megragadta s csaknem üdvezitette tanártársai szelleme. Mintha csak azt árulná el, akkor nem voltam annyi keserü tapasztalásnak kitéve, mint most. Elragadtatással beszélt kőrösi tanártársairól, lehetett is, olyan kart nem egyhamar fog felmutatni a világ akármely intézete. Egész kis akadémia volt: Arany János, Szász Károly, Szilágyi Sándor, Mentovich, Tomori Anasztáz, Losonczy László. Mind hirneves irók, s egyik a nemzet legnagyobb, legünnepeltebb költői közül, kinek a hazafias kegyelet most állit szobrot.

Ezen időt Kőrös városa arany betükkel jegyezze fel évkönyvébe, hogy a késő unokák épüljenek őseik példáján, s mindenkor büszkék legyenek arra a szellemre, mely akkor e városban uralkodott, mert nem puszta véletlen az, hogy annyi jeles került össze egyszerre a tanári karba, ez menedéket nyujtott a zaklatások elől, s megélhetési mód, mikor minden ut zárva volt e kitünő szellemek előtt.

Az a melegség, meghatottság, mellyel Tomori volt kartársairól beszélt, az őszinte szeretet hangja, mi előadásába olvadt, engem határozottan Tomori barátjává tőn, s az érzelmet, mely iránta akkor bennem fölébredt, maig is változatlanul táplálom.

Midőn kikisért, az ajtóban megállva, kezdé: ‚különös!‘ s elmondta a felcsuthi pohár-történetet.

Juhászszal néhányszor értekeztem, derék fiu volt, de még is inkább óhajtottam volna komolyabb emberrel tárgyalni. Ő mindjárt pezsgőt hozatott s oly könynyedén vette a dolgot, mintha bálrendezésről volna szó.

Részemről sok fejtöréssel s nyugtalansággal töltöttem az időt.

Másnap gyászhirü sürgöny érkezett: ‚Berenkey, amint Fehérvárról Pestre utazott, a lovak elragadták, ő a kocsiból kiugorván, szörnyet halt.‘

Tomorit a hir annyira meghatotta, hogy könyekre fakadt. Egressy Gáborral mindjárt a helyszinére utazott, szerencsétlenül elhunyt barátját a kegyelet és részvét minden jeleivel elhalmozva diszesen eltemetteté.

Azóta már ugy bizalmasan kérdeztem Tomoritól: Ugyan mi volt az akkori összeütközés oka? ő elszomorodva felelt: ‚pénz kérdés.‘

Mióta az örökséget tette, vajjon hányszor kellett volna e kérdés miatt megverekednie? a feleletet erre, azt hiszem, megadja az, hogy ugy visszavonult a világtól.

Kúthy Lajost uton-utfélen szidni hallottam, mert beállt Bachhuszárnak; nem tudtam elhinni, aztán mondták, hogy N.-Váradról áthelyezték első megyei biztoskint Aradra. Beszéltem olyannal, aki látta, nem hihettem. Más Kúthy Lajos lehet, s összetévesztik az iróval.

Rokonim látogatására Aradra rándultam. És meggyőződtem; ott láttam szinről-szinre három csillagos arany gallérral. Meredten néztem rá s nem tudtam szólni, végre kitört belőlem: Nem akartam elhinni, de most magam látom.

– És elitélsz?

– Határozottan.

– Hát te is azon higvelejüek közé tartozol, kik át nem látják, hogy ez népies kormány, szabadelvü intézkedéseit kell hogy támogassuk, szolgáljuk. Ez a kormány az, mely a tehetségeknek tért nyit, s a vagyon és születési előnyöket leszoritja a térről, melyet eddig bitoroltak.

– Megyek elébb csörgő-sapkát tenni, vágtam szavaiba, aztán tovább hallgatlak! Ezzel ott hagytam.

Évek után találkoztam vele Pesten. Összeesve, megtörve ment az utczán egyedül; nem nézett jobbra-balra ismerőst vagy barátot keresni, csak ugy maga elé merengve haladt.

Szivem elszorult, ugy szerettem valaha. Megszólitottam.

Búsan emelte rám ábrándos nagy szemeit, fájdalmasan elmosolyodott, e szókkal: Meglátogatlak, sok elmondani valóm van.

Nem jött. Meghalt!

E fényes tehetség, legnépszerübb iró, a társaságokban annyira kedvelt egyén, mily hitványul, s megvetve végezte be földi pályáját. Meghalt baráti részvét nélkül, eltemették, s nem tett koporsójára koszorut sem a szeretet, sem az elismerés, nem kisérte sirjához a tisztelet s nem dobott rá hantot baráti kéz.

Nagyot botlott, de nagyon is bünhődött.

Az »Európa« fogadóban asztaltársaságunk volt: Szentiványi Károly és Miklós, Komáromy György, Csernovics Péter, Ilkey Mór, Thaisz Elek, Nemeshegyi Ignácz, Szitányiak, Asbóth Ede, Farkas János, Irinyi Józsi s többször vidéki barátaink s ismerőink. Néha aztán esténkint odajött Patikárus Ferkó, Károly és János, akkoriban a legkedveltebb s valóban jeles társulatával s sziveinkhez szóló zenével gyönyörködtettek. Történt, egy asztalnál ülő katonatisztek megneheztelték, hogy a czigány mindég csak Csernovics és Ilkeynek huzza, természetesen, mert azok fejedelmileg fizették, hát ők is magok közt gyüjtést tettek, s odaadták Patikáruséknak, hogy most nekik játszák el a hymnust. Patikárus kérdi Ilkeytől: mit csináljon? hát csak huzd el, lőn a felelet. Elhuzták s a tisztiasztal zajosan megtapsolta. Ilkey odainti Patikárust, ad neki ötven forintot, s azt parancsolja, most reggelig folyton a hymnust fogjátok játszani.

Egy óra mulva nem volt tiszt az asztalnál, szép csendesen mind megszökdösött.

Más alkalommal a társaság nagy része megint Patikárus zenéje mellett estelizett, Lo-Presti Árpád és Mezősy Laczi is ott volt.

Hirtelen a rémhir terjedt el, hogy Bécsben merénylet történt. Megdöbbentünk mindnyájan s a zene elnémult.

Az utczáról behangzott az őrjáratok sokszoros lábdobogása. Kinéztünk; – a lámpák szuronyok fényét villogtatták, s járó-kelő embereket alig láttunk. Idegenszerü érzés fogott el minnyájunkat.

– Maradjunk együtt reggelig, inditványozá valamelyik.

– De hol?

– Jőjjetek hozzám, mond Komáromy György, s tarokkozzunk.

Elfogadtuk. Asbóth Ede, Komáromy György, Irinyi József, Nemeshegyi Náczi, Thaisz Elek, Lo-Presti Árpád, Mezőssy László és én mentünk Komáromyhoz, a ‚Tigris‘ szállodában lakott, s hozzá fogtunk a tarokkhoz. Éjféltájt erős ‚lábhoz‘ fegyverzörejt hallunk, az ajtó megnyilik, belép egy tiszt s egy rendőrbiztos, a szuronyok az ajtó előtt villogtak.

– Kik az urak? igazolják magukat.

– Én vagyok a házi ur, Komáromy György, s ezek vendégeim.

– Kik és hol laknak? kérdi a biztos s jegyzőkönyvet véve elé.

Lo-Presti Árpád oda nyujtja névjegyét.

Visszadobták neki, e szókkal: itt nem fogadunk látogatást. Mondja nevét és lakását.

Mindnyájan elnevettük magunkat, a komoly helyzet daczára is, midőn Mezőssy Laczira kerülvén a sor, megmondta nevét s átkozott rossz németséggel, de annál nyomatékosabban hozzá tette: első minőségü bortermesztő Tokajból.

Felszólitották, hogy mindenki térjen haza.

Szétoszlottunk.

Másnap lakásomon tisztelt meg egy tiszt s egy rendőrbiztos. Motozást tartottak. Össze-vissza turkálták rosz beszélyeimet, s még regénytöredékeimnek sem hagytak békét. Hirtelen félsz fogott el, most már veszve vagyok, mig a rendőrbiztos irományaimat vizsgálgatta, a katonatisztnek nagy bádogdöbönyre esett a szeme.

– Abban mi van?

Libabőrt kaptam. Nagy bünösen kinyitom a döbönt, négy font török dohány volt beledömöcskölve.

A tiszt rápillant, s egész kicsinylőleg megjegyezte:

– Ez a pénzügyérek dolga.

Ez volt az utolsó zaklatás, a melyen e gyászemlékezetü korszakban átmentem.

Lassankint aztán eljött az idő, midőn a megkegyelmezések gyakrabban fordultak elő. Minduntalan érte az embert egy-egy kellemes meglepetés.

Mily kedves, mily édes volt, mikor Bónis Samuval találkoztam. Nem regényt irok, hát mellőzöm az érzékeny jelenet leirását, amikor viszontláttuk egymást. Kérdésemre hogyléte felől, ugy félig kielégitőleg felelt:

– Az egészségem csak megvan valahogy…

Én résztvevőleg kiegészitettem.

– De a lelked ugy-e…

Bónis Samu megforgatta kerek szemeit, s hajdani hangjának egész erejével felelt:

– De bruder, a léleknek semmi baja sincs.

Előkerült a becsületes derék Boczkó Dániel is, ki életében tán csak egyszer hazudott. Mikor a 70 éves aggastyánt elitélték 20 évi fogságra, elnevette magát, s mondá: most az egyszer megcsalom a németet, s meghalok ott. Nem csalta meg.

Roppant elfogott a vágy, látni a külföldi menekültjeinket; megtudni tőlük: reménylenek-e valamit, mikor és hogyan? de utlevélért moczczanni sem mertem.

Akkoriban sokat jártam Péczelre Ráday grófékhoz, az ünnepeket rendesen ott töltöttem; hogy tanitottam lovagolni a kis Gidát, aki most nagy miniszter, az agarászatoknál kis ponnyján soh’sem távozott oldalamról; hányszor mondta, beh szeretem azt a Degré bácsit! Bizony jó lett volna abból a nagy szeretetből egy szemernyit megőrizni a váczi választásokra. Kétszer erősen összeütköztünk, nem én jöttem az ő utjába, de ő az enyémbe. Végeredményben a szerencse neki kedvezett, ma ő fenn én lent; a kerék rám nézve már nehezen fog többé fordulni.

Liszt Ferencz hangversenyezett a nemzeti szinházban. Tiszteletére Ráday Gedeon gróf, a nemzeti szinház vezetője, péczeli kastélyában nagy lakomát adott. A többi közt báró Augusz Antal helytartó, s Liszt benső barátja is ott volt. Mikor a pezsgő jó hangulatba hozta már a társaságot s ebéd után össze-vissza folyt a társalgás, emlitettem báró Augusznak, hogy irói tapasztalat végett külföldre szeretnék utazni, ha nem járna nehézséggel az utlevél megnyerése.

Augusz báró azt mondta: látogassam meg őt.

Két napra később gr. Ráday Gedeon fölvezetett báró Auguszhoz. Nyájasabb s előzékenyebb fogadtatást nem is óhajtottam. Kicsibe mult, hogy ajánló-levelekkel nem látott el, tán ez is megtörtént volna, de aligha volt kihez? sok becses tárgyat mutogatott, végre kinyitotta zongoráját, s megmutatta benne Liszt sajátkezü irását, amire ugylátszik nagy sulyt fektetett.

Ötödnap reggel kezeim közt volt az utlevél, s én az esti vonattal elindultam.

Végre egy forró vágyam teljesül, s annyi mindenféle viszontagságok után látok szabad országokat s boldog népeket is.

Midőn az osztrák határokon tul voltam, egész más embernek képzeltem magamat.

XIV.

»Páris!«

E hangra minden idegem megrendült; szivem tájáról a vér pillanatra eltágult, s a következő pillanatban oly rohammal támadta meg, hogy azt gondoltam, kiszoritja a keblemből. Ép igy éreztem magam, midőn az első ágyugolyó zúgott el fejem fölött. Kitekintettem a vasutkocsi ablakán, s ugy tetszett, mintha fölöttem volna a föld, s itt lenn az égboltozat; fenn sötétség terült el, alant pedig előttem a légszesz-lángok milliói ugy fénylettek, mintha a csillagok onnan fentről mind alászállottak volna.

Nem Páris ragadta el lelkemet, nem az, hogy a világvárosba teszem lábamat, hol fény uralkodik; hol a müvészet, tudomány és izlés oly otthonos; nem azon ezer és ezer forrásai az élvezeteknek, mik itt kinálkoznak, nem, oh nem. Egész szivemet, lelkemet az a gondolat tölté el: nemsokára látni fogom a »számüzötteket«. Bérkocsiba ültem, s a rue St. Honoré, Hotel Choiseuilbe hajtattam.

Előtte való nap ebédeltem Strassbourgban, most a hajnali órában kértem a garçontól, nem kaphatnék-e valamit étkezni? Nem kaptam. Lefeküdtem, de az éhség és izgatottság nem hagyott aludni. Végre virradni kezdett, s lassankint ugy előrehaladott az idő, hogy botrány nélkül reggelit kérhettem. Legnagyobb izgatottság közt öltözködtem. Az utczákon, boulevárdokon áthaladtam, anélkül, hogy jóformán szétnéztem volna, kocsira ültem, hogy először is Irányi Danihoz megyek.

Irányit együtt találtam Henszelmannal; az elsőt könyvei közt, az utóbbit egy nagy góth épület rajzával foglalkozva. Egyszerü, de igen barátságos kis lakásuk volt.

Irányit nem láttam Buda bevétele óta; alig változott valamit. Henszelmann akkor is, mint mindég, ősz volt, s hosszu hajjal. Irányi emelt fővel s öntudatos magatartással dolgozott a mindennapi kenyérért; nem panaszkodott, nem kért és nem fogadott el senkitől mást, mint a mit munkájával megérdemelt. Akadt, a ki rátartósságáért élczelt, pedig kalapot emelhetett volna előtte. Tán negyedóráig élveztük a viszontlátás örömeit, száz meg száz kérdés után találkozót adva egymásnak, elváltunk, mert Daninak tanórája volt. Mentem Jámbor Palihoz. Kérdém a concierget: Mr. Jámbor? »Ez az ur ismeretlen nálunk«, nyertem feleletül. Kérdém a házszámot, összenézem jegyzetemmel, nem tévedtem. »Adja ide a lakók névsorát.« Beletekintek, s voila! rámutatok Jámbor nevére. »Ah! Mr. Zsambo?« kiáltott fel a concierge és megmondta lakását. Pali Mansard szobájában ép ugy fogadott, mint Pesten az »Angol királynő«-ben, midőn Jankováczról feljött költeményeit kiadni, s addig vissza se ment, mig az árát velünk el nem költötte. Nyakamba ugrott azzal a vidor könnyelmüséggel, mely költői lelkületét oly kedvessé tette. Mig felöltözködött, összevissza beszélt kalandjairól, Berangerről, Páris rejtelmeiről, mintha csak azért volna itt, hogy egy örökséget elköltsön. Pillanatig sem jutott eszembe a nélkülözésekkel küzdő menekült állapota, s ha szobájának félbolthajtásu alakja, azzal a magasan kaczérkodó kis ablakkal nem emlékeztetnek Pali barátom viszonyaira, azt kellett volna hinnem, hogy valahol kőszénbányája van. El volt telve Párissal, mint a ki másutt meg sem tud élni; a művészet, irodalom és párisi nők lelkesedésbe hozták. A Caffé »Helder«-ben reggeliztünk, a fekete kávé és cognac vieux mellett aztán folyt az élénk társalgás.

Midőn kiléptünk a Boulevardra, elhatároztuk, hogy most azon végig sétálunk.

Ma már Párisról irni annyit tesz, mint valakinek a tavasz szépségeit magyarázni; ismeri mindenki, a ki nem látta, olvasott már róla eleget. Még a benyomást is elhallgatom, a mit rám tőn, bár kevés külömbséggel egyikre ugyanazt tette, mint a másikra, ki először látja Párist.

A mint a Boulevardokon haladtunk, egyszerre hátulról egy török csap elénkbe, katonailag üdvözöl, s magyar nyelven kérdé: »Ugyan kérem, merre van az a spanyol fogadó?« »Hát maga magyar?« »Igen, kérem alássan, én Kmetty tábornok szolgája vagyok. Vele hagytam el hazámat.« »Kmetty itt van?« »Az éjjel érkeztünk. Most elküldött szivarért, s ebben a bolond nagy városban nem tudok haza találni.« »A Hotel d’Espagne-ba?« »Oda, oda.« »Na jőjjön, barátom.« Csodálatos véletlen! Kmettyt oly őszintén szerettem és tiszteltem, s oly barátságos és kedélyes tábornok volt a magyar hadjáratban az alanti tisztek iránt, hogy az ember nem tudta feledni. Azért egész csodálattal és részvéttel függtem Karsz védelmezőjén; ezerszer gondoltam rá a hősre. És ime! ő Ázsiából, én Pestről, egy napon érkeztünk Párisba, találkoztunk a világvárosban, hol évekig el lehet valakit keresni, találkoztunk az első órákban, mielőtt még egyetlen ismerősét is látta volna. Oh! mily jól esett lelkemnek a találkozás, s ugy látszott, ő is szivből örvendett.

Kmetty csak nehány napig tartózkodott Párisban, itt fogadta azt a londoni küldöttséget, mely Karsz hősies védelmeért neki a diszkardot átnyujtotta. Aztán átment Passyba lakni, mert ő betegség végett fürdőbe nyert szabadságot, tehát nem maradhata Párisban. Dehogy volt beteg! lelke, szive vágyott régi ismerősei után: egy kis európai élet s nagyvárosi szórakozásra volt szüksége. Passyból aztán mindennap bejött Párisba velünk ebédelni, néha kimentünk hozzá reggelizni, aztán együtt tettük meg az utat.