Part 12

Az üregben nem volt más élőlény, mint egy sereg varjú, az egyik szögletben ugráltak és veszekedtek azoknak vázai fölött, akiket a Marsbeliek elfogyasztottak. Bámészkodva körülnéztem és alig akartam hinni szemeimnek. Valamennyi gépezet eltávozott. Kivéve az egyik sarokban emelkedő szürkés-kék porrakást, néhány aluminium-rudat a másik sarokban, a fekete madarakat s a megölt emberek csontvázait, nem volt más előttem, mint egy üres, kerek üreg a homokban.

Lassan keresztülbujtam a vörösfüvön és fölegyenesedtem a törmelék tetején. Mindenfelé elláthattam, csak hátam mögé, észak felé, nem; de sem Marsbeli, sem Marsbeli nyoma nem volt látható. Az üreg lábaim előtt nyúlt a mélybe, meredeken; de kissé odébb használható, lejtős út vezetett a romhalmazból fel a romok tetejére. A menekülés ideje bekövetkezett. Remegni kezdtem.

Egy darabig tétováztam; de végre kétségbeesett elhatározással, mialatt szívem hevesen vert, felkapaszkodtam a romhalmaz tetejére, amely oly hosszú ideig maga alá temetett volt.

Újra körülnéztem. Észak felé sem volt Marsbeli látható.

Mikor utoljára láttam a nap világa mellett Sheennek ezt a részét, kényelmes fehér és vörös házak kanyargó uccája nyúlt el előttem, amelyet számtalan árnyas fa tarkított. Most összetörött tégla-, föld- és kavicshalmon álltam, amelyet térdig érő, kaktuszhoz hasonló vörös növény borított, a nélkül, hogy gyökereinek csak egyetlen egy földi növény is útját állta volna. A közelemben levő fák barnák és élettelenek voltak; de távolabb vörös fonalak hálózata fonta körül a még élő törzseket.

A szomszédos házak mind romokban álltak; de egyik sem égett el. Néhol két emeletnyi magasságban is állottak a falak, bezúzott ablakokkal és törött ajtókkal. A _vörösfű_ buján tenyészett a tető nélküli szobákban. Alattam nyílt a nagy üreg, melyben a varjak verekedtek a hulladékért. Számtalan másfajta madár ugrált mindenfelé a romok között. A távolban sovány macska kuporgott, lesben egy fal mentén; de emberek nyomainak híre-hamva sem volt. A napfény ragyogása szinte megvakította a börtön sötétségéhez szokott szememet; az égbolt kék színben izzott. A _vörösfüvet_, amely minden talpalatnyi szabad földet beborított, gyönge szellő ingatta szeliden. S végül – mily édes volt a szabad lég!

VI. Két hét műve.

Egy darabig a romhalmaz tetején tipegtem ide-oda, megfeledkezve saját biztonságomról. Abban az egészségtelen barlangban, amelyből kibujtam, csakis közvetlen biztonságunk gondja foglalkoztatott. Arra nem gondoltam, mi történik künn a világban s e rendkívüli dolgok ijesztő látványa teljesen készületlenül talált. Azt vártam, hogy Sheent romokban fogom látni és e helyett egy más bolygóról való különös, komor tájat találtam magam körül.

Az első pillanatban oly izgatottság ejtett rabul, amely fölulmulta a rendes emberi érzelmeket s amelyet csak azok a szegény barmok ismernek jól, amelyeken az ember uralkodik. Azt érezhettem, amit a tengeri nyúl érezhet, mikor visszatérve a buckójához, váratlanul egy csomó munkással áll szemben, akik egy ház alapját ássák. Először fogott el az a sejtelem, amely csakhamar tiszta tudattá válva elmémben, napokon keresztül hatalmában tartott: a trónvesztés érzete, az a meggyőződés, hogy többé nem vagyok úr a földön, hanem állat vagyok az állatok között, a Marsbeliek sarka alatt. A mi sorsunk is az lett, ami az övéké: leskelődni, résen állni, futni és rejtőzködni. Az a félelem, amelyet az ember terjesztett, és az ember birodalma véget ért.

De ez a különös érzet, alig nyertem róla tiszta képet, eltünt s a hosszú, borzasztó bőjtölésemből eredő éhség érzete vált bennem uralkodóvá. Az üregen túl jó messze, _vörösfűbe_ burkolt falon túl egy darab kertet vettem észre, amely szabadon maradt a romok között. E látvány irányt adott gondolataimnak s hol térdig, hol nyakig a _vörösfűben_ a kert felé kezdtem gázolni. A fű sűrűjében újra biztonságban éreztem magamat. A fal hat láb magas lehetett s mikor megpróbáltam felkapaszkodni rá, azt tapasztaltam, hogy nem bírom lábamat a fal tetejére emelni. Tovább mentem hát s végre egyik sarkon mesterséges sziklacsoporthoz értem, amelyen felmászhattam a falra. Levetettem magam a kertbe, ahová kívánkoztam. A kertben néhány fiatal vöröshagymát, pár liliomhagymát s egy csomó éretlen répát találtam. Mindezt felkapkodtam s azután keresztülmászva ott, ahol a fal egy része romokban hevert, folytattam utamat skárlát- és biborvörös fák között Kew felé. Mintha óriási vércseppekből álló fasoron mentem volna végig. Két gondolat ejtett hatalmába: minél több táplálékot szerezni s oly gyorsan, amint csak erőmtől telik, kisántikálni az üreg elátkozott, földietlen tájékából.

Valamivel odább, gyepes helyen, egy csomó gombát találtam s gyorsan fel is faltam. Távolabb, oly helyen, ahol rétek szoktak lenni, barnaszínű, sekélyen folydogáló vízhez értem. Amit eddig ettem, csak még jobban növelte éhségemet. Eleinte meglepett, hogy forró, száraz nyáron ily áradás van; de később rájöttem, hogy az áradást a _vörösfű_ tropikus bujasága okozta. Ahol e rendkívüli növény vízre akadt, azonnal óriási nagyságúvá növekedett s összehasonlíthatatlan bujasággal tenyészett. Magvait egyszerűen beleszórták a Wey és a Themze vizébe s rohamos növése és óriási vízi lombjai rövid idő alatt kiszorították medréből mind a két folyamot.

Putneyben, mint később láttam, a híd csaknem beleveszett ebbe a fűhínárba és a Themze vize Richmondban is szélesen, sekélyen elárasztotta a hamptoni és twickenhami réteket. A fű nyomon követte a szétterpedő vizet, úgyhogy végül a Themze-völgy rombadőlt villái egyidőre belevesztek ebbe a vörös ingoványba, amely a Marsbeliek pusztításának nyomaiból is sokat eltakart.

De végül a _vörösfű_ csaknem oly gyorsan elpusztult, amilyen gyorsan terjedt. Csakhamar áldozata lett egy pusztító kórnak, amelyet, mint a közvélemény tartja, a baktériumok egy fajtája okoz. A földi növények a természetes kiválás következtében ma már oly ellentálló képességre tettek szert e baktériumokkal szemben, hogy csak a legszívósabb küzdelem árán pusztulnak el; de a _vörösfű_ oly rothadásnak eredt, mintha máris élettelen lett volna. Lombjai megfakultak, összezsugorodtak és törékenyekké váltak. A legcsekélyebb érintésre eltördelőztek s az ár, amely korai növésüket előidézte, a tengerbe sodorta maradványaikat, úgyhogy nyomuk sem maradt.

A vízhez érve, természetesen az volt első dolgom, hogy lecsillapítottam szomjúságomat. Hatalmasat ittam és azután ösztönszerűen a _vörösfű_ lombját kezdtem rágni; de a vizenyős ágaknak egészségtelen érces ízük volt. Úgy találtam, hogy a víz annyira sekély, hogy bátran gázolhatok benne, bár a _vörösfű_ akadályozta egy kissé lábaimat; de az ár a part felé egyre mélyebb lett, úgyhogy visszafordultam Mortlake felé. Arra törekedtem, hogy a villák, kerítések és lámpák romjai után igazodva, az országutat kövessem. Csakhamar ki is jutottam az áradásból s a Roehampton felé emelkedő dombon haladva, a putney-i mezőségre érkeztem ki.

Itt a rendkívüli, idegenszerű tájat ismerős táj pusztulásának képe váltotta fel. A terület nem egy része pusztító ciklonról tanuskodott. Jónéhány yardnyival odább pedig olyan területre értem, amelyen nyoma sem látszott a zavarnak. A házak redői szépen lebocsátva, a kapuk zárva, mintha a tulajdonosok egy napra elutaztak volna, vagy mintha a lakók nyugodtan aludtak volna belül. A _vörösfű_ ritkább lett; s az utat szegélyező magas fákon nyoma sem volt a vörös folyondárnak. Eleséget hajszoltam a fák között; de semmit sem találtam. Betörtem néhány hallgatag házba is; de valamennyit régebben kifosztották már. A nappal többi részét egy bozótban töltöttem el, mert gyöngeségemben annyira kimerültem már, hogy nem tudtam utamat folytatni.

Emberi lényt és a Marsbeliek jelét az egész idő alatt nem láttam. Találkoztam két kiéhezett kutyával; de mind a kettő messze elkerülve futott előlem, amint közeledtem. Roehampton közelében láttam két emberi csontvázat, – nem hullát, hanem valósággal tisztára rágott csontvázat, – s az erdőben több macskának és tengerinyúlnak összezúzott és szétszórt csontjaira s egy juhkoponyára akadtam. Bár mindent a szájamba vettem s megpróbáltam rágcsálni, nem volt semmi a csontokon.

Napnyugta után tovább vonszoltam magam az országúton Putney felé, ahol, úgy gondolom, alaposan működhetett a hősugár. Roehamptonon túl egy kertben annyi éretlen burgonyára bukkantam, hogy éhségemet le tudtam csendesíteni. E kertből le lehetett látni Putneyre és a folyamra. A környék az esti homályban rendkívül vigasztalan képet nyujtott: fekete fák, fekete, elhagyott romok s lefelé a dombon a fűtől vöröslő kiáradt folyam ingoványa. S mindenütt – mély csend. Leírhatatlan rémület szállt meg, ha arra gondoltam, mily gyorsan következett be ez a vigasztalan változás.

Egy darabig azt hittem, hogy az emberi faj ki van irtva s hogy egyedül állok a világon, az utolsó élő ember. A Putney-dombnak csaknem a tetején újabb csontvázra akadtam, melynek kicsavart karjai néhány yardnyira hevertek a testtől. Tovább haladva, egyre jobban erősödött bennem az a meggyőződés, hogy az emberi faj kiirtása, kivéve néhány olyan tévelygőt, aminő én voltam, a föld eme részén már tökéletesen megtörtént. A Marsbeliek, úgy gondoltam, tovább mentek, elhagyták az elpusztult vidéket, másfelé keresve táplálékot. Talán éppen most pusztították Berlint vagy Párizst, vagy az is lehet, hogy észak felé mentek…

VII. A Putney-dombi férfi.

Az éjszakát egy kocsmában töltöttem a Putney-domb tetején s mióta Leatherheadból eljöttem, először aludtam vetett ágyban. Nem is mondom el, mily szükségtelen kellemetlenségekbe bonyolódtam, míg végre betörtem a házba; később ugyanis rájöttem, hogy a főkapu csak a kilinccsel volt becsukva. Azt sem mondom el, hogyan forgattam fel minden szobát táplálékért, míg végre a kétségbeesés szélén valami szolgáló hálókamrájában patkányrágott kenyérhéjat s két szelence ananászt sikerült felhajszolnom. A házat már előttem keresztülkutatták s kifosztották. A söntésben találtam még később kétszersültet és sonkáskenyeret, ami kikerülte a fosztogatók figyelmét.

Az utóbbit nem tudtam megenni; de a kétszersülttel nemcsak éhségemet csillapítottam le, hanem zsebeimet is megtömtem. Nem gyujtottam lámpát, mert féltem, hogy esetleg valamelyik Marsbeli ezen a tájon portyázik táplálékra az éjszakában. Lefekvés előtt oly nyughatatlan voltam, hogy ablakról-ablakra járva, fürkésztem, nincs-e nyoma e szörnyetegeknek. Csak keveset aludtam. Ágyban fekve azt vettem észre, hogy következetesen gondolkozom, amit – jól emlékszem – nem tettem, mióta a tiszteletessel utoljára vitatkoztam. A közbeeső idő alatt vagy határozatlan izgalmak kergetődztek elmémben, vagy bamba tétlenséggel fogadtam magamba a benyomásokat. De ez éjszaka agyam új erőre kapott, – ha jól gyanítom, a felhajszolt tápláléktól, – s újra tisztán működött és gondolkoztam.

Három dolog foglalkoztatta elmémet: a tiszteletes halála, a Marsbeliek holléte és feleségem sorsa.

Az első nem ébresztett bennem sem borzalmat, sem lelkifurdalást; egyszerűen úgy fogtam fel, mint végtelenül kellemetlen emléket, de a lelkiismeretem nem furdalt. Láttam magam épúgy, mint most látom, amint lépésről-lépésre hajszolt a véletlenek következetessége elkerülhetetlenül a végső hirtelen ütés felé. Nem kárhoztattam magamat; de az emlék állhatatosan kísértett. Az éjszaka némaságában, közel érezve magamhoz az Istent, mint nem egyszer a csendben és sötétségben, felelősségre vontam magamat a dühnek és félelemnek azért a pillanatáért. Végiggondoltam beszélgetésünknek minden részletét attól a pillanattól fogva, amikor ott találtam őt magam mellett összekuporodva, nem törődve szomjúságommal és a tűzre és füstre mutatva, amely fölfelé gomolygott Weybridge romjai közül. Képtelenek voltunk együttműködni – de a kegyetlen végzet ezzel nem törődött. Ha előre láttam volna a jövőt, ott hagytam volna őt Hallifordban. De nem láttam előre; már pedig a bűn oly cselekedet, amelyet előrelátás előz meg. És leírom ezt is, úgy, mint ahogy leírtam ezt az egész történetet úgy, ahogy volt. Tanúk nem voltak – eltitkolhattam volna az egészet. De leírom, és az olvasó ítéljen úgy, ahogy akar.

És amikor erőt véve magamon, félretoltam emlékezetemből ennek a földön elnyúlt testnek a képét, elkezdtem foglalkozni a Marsbelieknek és feleségem sorsának a problémájával. Az előbbire vonatkozólag híjával voltam minden adatnak; képzelhettem százféle dolgot és így voltam, sajnos, az utóbbival is. És az éjszaka egyszerre rettenetes lett. Azon kaptam rajta magamat, hogy ülök az ágyamban, belemeredve a sötétségbe. Imádkoztam, bár csak hirtelen érné a hősugár feleségemet és fájdalom nélkül megölné. Mióta visszatértem Leatherheadból, nem imádkoztam. Mormoltam imákat, bálványimádásokat, mint a pogányok, mikor a kétségbeesés szélén voltam; de most állhatatosan könyörögve és józanul imádkoztam, szemtől szemben az Úr sötétségével. Különös éjszaka volt! A legkülönösebb azért, mert mihelyt derengeni kezdett a virradat, én, aki az Istennel beszélgettem, kibujtam a házból, mint holmi patkány a búvóhelyéről – mint valami alsórendű állat, amelyet hajszolhatnak és megölhetnek bármikor, ha gazdája szeszélye úgy kívánja. Talán ezek az alsórendű lények is bizalommal az Istenhez folyamodnak. Valóban, ha semmi egyebet nem tanultunk is, ez a háború megtanított bennünket arra, hogy – szánalmat érezzünk azokkal az oktalan lelkekkel szemben, akik a mi uralmunk alatt szenvednek.

A reggel tiszta, ragyogó volt és a keleti égbolt rózsás színét aranyszegélyű fellegek törték keresztül. A Putney-domb tetejéről Wimbledonba vivő országúton ott maradtak szánalmatkeltő nyomai annak az eszeveszett rémületnek, mely vasárnap éjszaka, miután a harc megkezdődött, áradattal hajtotta az embereket London felé.

Láttam egy kis kétkerekű taligát ezzel a felirással: «Thomas Lobb, zöldséges, New-Malden»; az egyik kereke össze volt törve s a taligán ott maradt egy bádogláda. A most immár kemény sárba bele volt taposva egy szalmakalap s a West Hill elején egy csomó vérfoltos üveget láttam a felfordított itatóvályu körül.

Oly bágyadt voltam, hogy alig tudtam mozogni. A terveim határozatlanok voltak. Leatherheadbe akartam menni, bár tudtam, hogy ott aligha találom meg a feleségemet. Ha csak a halál hirtelen el nem ragadta őket, bizonyos, hogy unokatestvéremék a feleségemmel együtt elmenekültek onnan. De azt hittem, hogy ott majd megtudhatom, Surrey lakossága hová menekült. Szerettem volna megtalálni a feleségemet, fájt a szívem utána, de sejtelmem se volt róla, hogyan találhatom meg. Tisztán éreztem most immár teljes elhagyottságomat is. A fordulótól sűrű fák és bokrok védelme alatt, össze-vissza kószálva, a wimbledoni mezőség széléig jutottam.

A sötét területből itt-ott sárga tövises rekettyebokrok váltak ki; a _vörösfű_nek nyoma sem volt s mialatt a szabad térség szélén határozatlanul ide-oda jártam, felkelt a nap, elárasztva fénnyel és élettel a mezőt. A fák között apró békák serege munkálkodott egy kis pocsolyában. Megálltam, hogy elnézzem őket és tanuljak szívós ragaszkodásukból az élethez.

Egyszerre csak olyan különös érzés fogott el, mintha figyeltek volna rám s hirtelen megfordulva, észrevettem, hogy valami kuporog a bokrok között. Megállva, nézegettem, mi az. Majd egy lépést tettem feléje, mire fölemelkedett és láttam, hogy vadászkéssel fegyverzett férfi. Lassan közeledtem hozzá. Mozdulatlanul, némán nézett rám.

Közelebb nyomulva láttam, hogy ruhája époly poros és sáros, mint az enyém. Valósággal olyan volt, mintha valami csatornán nyomult volna keresztül. Még közelebbről kivettem rajta az árkok száraz, fakó göröngydarabkákkal keveredett zöldes iszapját. Fekete hajfürtei szemeibe hullottak. Arca fekete, piszkos, beesett volt. Eleinte nem is ismertem rá. Arcának alsó részén vörös sebhely látszott.

– Megállj! – kiáltott, mikor tíz yardnyira voltam tőle.

Megálltam.

– Honnan jön? – kérdezte aztán rekedt hangon.

Végignéztem rajta, gondolkozva.

– Mortlakeből jövök, – szóltam. – Romok közé voltam temetve az üreg közelében, amelyet a Marsbeliek készítettek hengerük körül. Utat törtem magamnak s megmenekültem.

– Ezen a tájon nincs ennivaló, – szólott. – Ez az én országom. Az egész domb le a folyamig, visszafelé Claphamig és fel a mező széléig. Itt csak egy ember számára van táplálék. Merre megy?

Lassan válaszoltam:

– Nem tudom. Tizenhárom vagy tizennégy napig voltam egy ház romjai közé temetve. Nem tudom, mi történt ezalatt.

Kételkedve nézett rám, majd meghökkent s arckifejezése megváltozott.

– Nincs szándékomban itt maradni, – szóltam. – Leatherheadbe akarok menni, mert feleségem ott volt.

Hirtelen felém nyujtotta egyik mutatóujját.

– Ön az? – szólt. – A wokingi ember! Hát nem ölték meg Weybridgeben?

Ugyane percben én is ráismertem.

– Ön az a tüzér, aki kertembe mászott!

– Szerencsés véletlen! – kiáltott. – Nagy szerencsénk van! Ki hitte volna!

Kezet fogtunk és aztán a tüzér így folytatta:

– Egy csatornán kúsztam fel. Nem öltek meg mindenkit. Mikor távoztak, Walton felé menekültem, keresztül a földeken. De… össze-vissza alig van tizenhat napja… s az ön haja már ősz.

Hirtelen hátrafordult.

– Csak egy varjú, – szólt. – Az ember megtanulja e napokban, hogy a madaraknak árnyékuk van. Itt nagyon is szabadon állunk. Másszunk azok alá a bokrok alá és beszélgessünk.

– Látott Marsbelieket? – kérdeztem. – Mióta kibujtam…

– Távoztak Londonon keresztül, – szólott. – Azt gyanítom, hogy nagyobb tábort ütöttek arrafelé. Éjjel a hampsteadi út fölött megelevenedik fényüktől az égboltozat. Mintha valami nagy város volna ott s a ragyogásban látni őket, amint mozognak. Nappal nem láthatók. De mostanában – nem láttam őket. – Az ujjain számlált valamit. – Öt napja már. Akkor láttam, amint kettőjük a hammersmithi úton keresztül cipelt valami nagy tárgyat. S tegnapelőtt éjszaka… – megállt, majd nyomatékosan folytatta: – valami fénylő anyag volt; de fent a levegőben. Azt hiszem, repülőgépet építettek s repülni tanulnak.

Éppen a bokrokhoz értünk. Megálltam úgy, amint voltam, négykézláb.

– Repülni!

– Igen, – szólt, – repülni.

Egy kis lombsátor alatt leültem.

– Vége van az emberi fajnak, – szóltam. – Ha repülni tudnak, egyszerűen végigjárják a földet…

Intett fejével.

– Meg fogják tenni. De… errefelé egy kicsit könnyebb lesz a helyzet. De hát… – rám nézett. – Nem az a meggyőződése, hogy az emberiségnek _már vége van?_ Az enyém az. Leigáztak! Levertek!

Elbámultam. Bármily különös, erre a tényre, amelyet tökéletes tisztasággal beláttam, amint szóba hozta, ezideig nem is gondoltam. Még mindig tápláltam valami határozatlan reményt; vagy inkább azt tettem, ami az emberi léleknek élete fogytáig szokása. Ismételte szavait: «Levertek!» E szavak a föltétlen bizonyosság erejével hatottak.

– Mindennek vége! – szólott. – Közülük csak _egy_ veszett el, egyetlen _egy_. És alaposan megvetették lábukat s tönkresilányították a legnagyobb hatalmat a földön. Egyszerűen legázoltak bennünket. Tiszta véletlenség, hogy az az egy is meghalt Weybridgeben. S ezek csak az úttörők. Egyre többen érkeznek. Ezek a zöld csillagok… öt-hat nap óta egyet sem láttam, de nincs benne kétség, hogy minden éjjel lezuhan egy valahová. Nincs mit tenni. Leigáztak! Levertek!

Nem feleltem. Magam elé bámulva ültem s hiába törtem a fejemet valami vigasztaló gondolaton.

– Ez nem is háború – folytatta a tüzér. – Sohasem is volt háború, úgy, amint szó sem lehet háborúról emberek és hangyák között.

Hirtelen eszembe jutott az obszervatóriumban töltött éjszaka.

– A tizedik lövés után nem tüzeltek többet – legalább is addig nem, amíg az első henger ide nem érkezett.

– Hogy tudja? – kérdezte a tüzér.

Elmagyaráztam neki. Gondolatokba merült.

– Kissé különös az az ágyú, – szólott. – De ha úgy is volna? Újra elkezdhetik a lövöldözést. S ha késik is, a vég elkerülhetetlen. Az emberek és a hangyák története. A hangyák megépítik városaikat, leélik életüket, háborúskodnak, forrongnak, míg az emberek azt nem akarják, hogy félrekotródjanak; ekkor azután félrekotródnak. Ugyanez most a mi sorsunk, valósággal hangyák vagyunk. Csakhogy…

– Úgy van, – szóltam közbe.

– Csakhogy mi megehető hangyák vagyunk.

Egymásra nézve üldögéltünk.

– És mi szándékuk lehet velünk? – kérdeztem.

– Ezen gondolkoztam én is, – szólott, – ezen gondolkoztam. Weybridgeből dél felé mentem, – gondolkozva. Láttam, mi történt. A közelben a legtöbb ember jajgatott és izgatta egymást. De én nem igen vagyok barátja a jajgatásnak. Néhányszor szemben álltam már a halállal; nem cifraságból vagyok katona s bárhogy vegyük, a halál végre sem egyéb, mint halál. És aki gondolkozik, mindenen átesik. Láttam, hogy az egész világ délfelé nyomul. Így szóltam magamban: «Erre nem lesz mit enni» s egyenesen visszafordultam. Egymagam annyit értem a Marsbelieknek, mint egy veréb az embernek. Körös-körül mindenfelé, – egyik kezét a magasba emelte, – csapatostul éhen haltak, egymás hátán tolongva…

Arcomba pillantott és zavartan megállt. Majd így szólt:

– Kétségtelen, hogy azok, akiknek volt pénzük, Franciaországba mentek.

Egy pillanatra mintha nem tudta volna, beszéljen-e tovább. Majd szemembe tekintve, tovább folytatta:

– Erre mindenfelé van eleség. A boltok tele vannak konzervekkel, borral, szesszel, ásványvízzel; s a vízvezetéki csövek és a csatornák üresek. Elmondom önnek, mit gondoltam. Értelmes lényekkel állunk szemben, szóltam magamban, akik, úgy látszik, belőlünk akarnak táplálkozni. Először is el fogják pusztítani hajóinkat, gépeinket, ágyúinkat, városainkat, társadalmi rendünket és szervezetünket. Mindez hagyján. Ha akkorák volnánk, mint a hangyák, kiheverhetnők. De nem vagyunk. Sokkal nagyobbak vagyunk, semhogy itt maradhatnánk. Ez az első bizonyosság. Igaz?

Igazat kellett adnom neki.

– Igaz. Jól meggondoltam. Akkor hát menjünk tovább. Amint szükségük van reánk, nyomban hatalmukba is kerítenek. A Marsbelinek néhány mérföldnyi utat kell csak megtennie, hogy elfogjon egy futó tömeget. S Wandsworthtól egynapi járóföldre láttam, mikor egy Marsbeli darabokra tördelte a házakat s keresztül-kasul kotorta a romokat. De a Marsbelieknek eszük ágában sincs ezt folytatni. Amint ágyúinkat és hajóinkat leszerelték, vasutainkat összezúzták s megtették mindazt, amit e vidéken már megtettek, akkor elkezdenek rendszeresen összefogdosni bennünket. Kiválogatják a legjavát s ketrecekben vagy más ily helyeken felhalmozzák. Ezt fogják tenni nemsokára. Uram Isten! Eddig nem kezdtek még bele ebbe. Igaz?

– Nem kezdtek bele? – kiáltottam.

– Nem kezdtek bele. Mindannak, ami eddig történt, az az oka, hogy nem volt annyi eszünk, hogy veszteg maradjunk, hanem ágyúkkal s más ily ostobaságokkal ingereltük őket. És elvesztve fejünket, sűrű tömegekben rohantunk arra, ahol semmivel sem voltunk nagyobb biztonságban, mint ott, ahol eredetileg voltunk. Egyelőre nem törődnek velünk. Van elég dolguk, míg el nem készítik az utánuk jövők számára is mindazt, amit nem hozhattak magukkal. Nagyon valószínű, hogy a hengerek is azért nem érkeznek egy ideig, hogy azokat, akik már itt vannak, le ne üssék. S a helyett, hogy vakon futkosunk össze-vissza, vagy dinamittal próbálgatjuk őket felrobbantani, sokkal többet érne megemberelni magunkat s alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Erre az eredményre jutottam. Ez ugyan nem igen felel meg annak, amit az ember saját fajának kíván; de a tények rákényszerítenek erre. S ez az az elv, amely szerint cselekedtem. Városok, nemzetek, civilizáció, haladás… ez mind odavan. A játszma elveszett. Le vagyunk verve.

– De ha így van, miért éljünk tovább?

A tüzér rám nézett egy pillanatig.

– Bizonyos, hogy vagy egy millió esztendőre vége van minden gyönyörű hangversenynek, királyi szépművészeti akadémiának és szó sem lehet pompás kis lakomákról az éttermekben. Ha szórakozások után eped, én belátom, hogy a játszma elveszett. Ha szalónias szokásai vannak, vagy ha undorodik attól, hogy bicskával egye a körtét, legjobb lesz e szokásokat mielőtt sutba vetni. Ezentúl nem vehetné hasznukat.

– Azt hiszi…