Part 11

Mialatt e gyönge mozgásokra figyeltem a napfényben, szemügyre véve alakjuk minden különös részletét: a tiszteletes hevesen megrántva karomat, figyelmeztetett, hogy ő is jelen van. Visszafordultam s komor ábrázatán, néma, de beszédes ajkán láttam, hogy a rés után vágyakozik, amelyen egyszerre csak egyikünk pillanthatott ki. Egy darabig abbahagytam a megfigyeléseket s ezalatt ő élvezte ezt az előjogot.

Mikor újra kitekintettem, a szorgalmas munkagép az üregből kiszedett géprészeket saját magához hasonló készülékké illesztette már össze; s balra lejebb egy kis, működésben levő ásómechanizmust vettem észre, amely zöld gőzgomolyokat lökve ki magából, az üreg körül járt munkálkodva. Kiszélesítette az üreget és rendszeresen, óvatosan töltést hányt fel az üreg körül. Ez okozta azokat a szabályos csapkodásokat és ritmikus rázkódásokat, amelyekre menedékünk romjai meg-megremegtek. Munka közben sivított és ordított. Amennyire kivehettem, a gép körül nyoma sem volt igazgató Marsbelinek.

III. A fogság napjai.

Egy második hadigép közeledése visszaűzött leshelyünktől a mosogatókonyhába, mert féltünk, hogy a Marsbeli a magasból megpillanthat bennünket a torlasz mögött. Később nem igen tartottunk ettől, mert rájöttünk, hogy a vakító napfényben levő szem menedékhelyünket koromsötétségnek látja; de eleinte a közeledés legegyszerűbb jelére nagy szívdobogás közt menekültünk a mosogatókonyhába. De bármily rémítő veszély fenyegetett, a kikukucskálás ingerének egyikünk sem állhatott ellen. S most szinte bámulattal gondolok arra, hogy bár az éhhalál vagy esetleg ennél még borzasztóbb elpusztulás veszedelme fenyegetett, mégis elkeseredett harcot folytattunk a kitekintés eme szörnyű előjogáért. Groteszk léptekkel mértük fel s alá a konyhát, tele égő kíváncsisággal s attól félve, hogy zajt csapunk. És azon a néhány hüvelyknyi veszedelmes területen verekedtünk, lökdösődtünk, taszigáltuk egymást.

Bizonyos, hogy hajlamaink, észjárásunk és cselekvési módunk semmikép sem fért össze. A veszély és az elszigeteltség még inkább fokozta ezt az összeférhetetlenséget. Már Hallifordban meggyűlöltem gyámoltalan jajgatását, ostoba nyakasságát. Végnélküli mormogó monológjai teljesen megakadályoztak abban, hogy valami menekülési módot kieszeljek s olykor-olykor valósággal az őrülés szélére kergetett. Annyira hiányával volt az önfegyelmezésnek, mint egy együgyü némber. Órákhosszat el tudott sírni s valóban azt hiszem, hogy az életnek ez az elkényeztetett gyermeke azt gondolta, hogy gyönge könnyeinek van valami haszna. És én ott ültem a sötétségben, képtelenül arra, hogy kivonjam elmémet ez alkalmatlankodások hatása alól. Többet evett, mint én s hiába bizonyítgattam neki, hogy életbenmaradásunk egyetlen reménye nem más, mint hogy addig, míg a Marsbeliek az üreggel el nem készülnek, a házban tartózkodjunk s hogy e hosszú várakozás ideje alatt csakhamar bekövetkezhetik az a perc, amikor hiányát fogjuk érezni a tápláléknak. Hosszabb időközökben meggondolatlanul nagyokat evett és ivott s csak keveset aludt.

Amint teltek a napok, szörnyű gondatlansága annyira fokozta szorult helyzetünk veszedelmét, hogy bármennyire undorított is a dolog, fenyegetéshez s végül veréshez folyamodtam. Ez egy időre kijózanította. De azok közül a ravasz találékonysággal telt, gyönge emberek közül való volt, akik nem törődnek sem istennel, sem emberrel, sőt nem törődnek saját magukkal sem, a büszkeséget nem ismerik, félénk, vérszegény, gyűlölködő lelkek.

Kellemetlen reám nézve visszaemlékezni és leírni ezeket a dolgokat; de azt akarom, hogy történetemből ne maradjon el semmi. Az, aki megmenekült az élet sötét és rémületes látványaitól, brutalitásomat, a végső tragédiát előidéző dühkitörésemet nagyon könnyen elítélheti; mert az ilyen ember mindenkinél jobban tudja azt, mi igazságtalanság; de sejtelme sincs arról, mire képesek az agyonkínzottak. De akik az árnyékot járva, végül eljutottak a dolgok alapjaihoz, azokban több lesz az irgalom.

S mialatt mi belül susogva végigküzdöttük sötét, homályos vitánkat, étel és ital után kapkodva, verekedve, azalatt kívül a rettenetes június irgalmatlan napfényében a Marsbeliek tovább folytatták különös, csodás munkájukat az üregben.

Hadd térjek vissza akkori új tapasztalataimra. Jódarab idő mulva mertem csak visszatérni leshelyemre. A jövevények ezalatt nem kevesebb, mint három hadigép gazdáival erősbödtek. Ez utóbbiak új eszközöket hoztak magukkal, amelyek rendben ott álltak a henger körül. A második munkagép már készen állt és azzal volt elfoglalva, hogy az egyik új készüléknek szolgáljon. Ez hatalmas tejeskannához hasonló test volt, amely fölött körte-alakú tartály ingott ide-oda s amelyből fehér por ömlött egy alul levő kerek medencébe.

Az ingó mozgást a munkagép egyik tapogatószerve hozta létre. A munkagép két, ásásra való kezével nagy göröngytömeget ásott ki és dobott bele a körte-alakú tartályba; egy másik karjával pedig időnként kinyitott egy ajtót és kormos fekete salakot tisztított le a gép középső részéről. Más acél-tapogató a port a medencéből barázdás csatornán keresztül valami más tartály felé irányította, amelyet a kékes porsánc elfödött szemeim elől. E láthatatlan tartályból vékony zöld füstszalag emelkedett merőlegesen a csendes levegőbe. Amint nézegettem, a munkagép halk zenei csengéssel kinyujtotta egyik összecsukható tapogatóját, mely egy pillanattal előbb csonka kilógó része volt csak neki s a vége csakhamar eltűnt a göröngysánc mögött. A következő pillanatban fehér aluminium-rudat emelt föl, amely még érintetlen volt s vakító fényben ragyogott és letette az üreg szélére álló, egyre növekvő rúd-halomra. A szürkülettől a csillagos éjszaka beálltáig ez az ügyes gép többet csinált száz rúdnál a nyers göröngyből s a kékes porsánc folyton emelkedett, míg végre az üreg száját el nem érte.

E gépek gyors, bonyolult mozgásai és gazdáik tehetetlen, lihegő ügyetlensége között oly szembeszökő volt az ellentét, hogy napokon keresztül ismételten azt kérdeztem magamtól, valóban ez utóbbiak-e az élőlények.

Éppen a tiszteletes nézett ki a nyíláson, mikor az első embereket hozták az üregbe. Én lenn ültem összekuporodva, feszült figyelemmel hallgatózva. A tiszteletes hirtelen visszahökkent és én attól tartva, hogy észrevettek bennünket, ijedten összekuporodtam. A tiszteletes lemászott a romhalmazról s mellém kuporodva a sötétségben, tagolatlan hangokat ejtett heves taglejtések közben, úgyhogy egy percre reám is átragadt rémülete. Csak kezével intett, hogy lemond a nyílásról; s kíváncsiságom csakhamar oly bátorságot öntött belém, hogy fölkeltem, keresztüllépve rajta, s felkapaszkodtam a nyiláshoz. Eleinte nem láthattam, mi lehet az oka rémületének. A szürkület beállófélben volt, a kis csillagok alig látszottak; de az üreget fényesre világította az aluminiumgyártás libegő zöld tüze. Az egész kép, szörnyen fárasztva a szemet, libegő zöld lángok és ide-oda mozgó rozsdás-fekete árnyak keveréke volt. E tömkeleg felett s rajta keresztül denevérek röpködtek, minderre ügyet sem vetve. A nehézkesen mozgó Marsbeliek már nem látszottak; a kékeszöld porrakás annyira emelkedett, hogy elfödte őket; s az üreg sarkában egy hadigép állt, összehúzott, megkurtított lábakon. A gép csengő lármája közben egyszerre csak úgy rémlett, mintha emberi hangokat hallottam volna. Eleinte azt hittem, hogy tévedek.

Összekuporodtam, megfigyelve a hadigép minden részletét s most először győződve meg róla teljesen, hogy a csuklya csakugyan Marsbelit rejt magában. Mikor a zöld lángok a magasba lobbantak, láttam bőrének olajos csillámlását és szemeinek ragyogását. Egyszerre csak ordítást hallottam s láttam, amint egy hosszú tapogató a gép válla fölött belenyúlt a hátán puposodó kis ketrecbe, ahonnan valami hevesen ellenkező, rejtelmes fekete tömeget emelt a magasba a csillagok felé. Mikor a fekete tárgy megint lefelé ereszkedett, láttam a zöld világítás mellett, hogy egy férfi volt. Egy pillanatra tisztán látható volt. Erős, vöröses, jól öltözött, középkorú férfi volt, aki három nap előtt mindenbizonyára mint nagytekintélyű ember járt a világban. Láttam kimeredt szemeit s az inggombjaira s óraláncára hulló fénysugarakat. Eltűnt a domb mögött és egy pillanatig csend volt. De csakhamar ordítás és a Marsbeliek elnyujtott örömujjongása volt hallható…

Lecsúsztam a romhalmazon, talpra ugrottam s kezeimet két fülemre szorítva, visszarohantam a mosogatókonyhába. A tiszteletes, aki kezeit feje fölé kulcsolva, némán kuporgott, felnézett, amint elsiettem mellette, hangosan felkiáltott és utánam rohant.

Akkor éjjel, amint a mosogatókonyhában leselkedtünk, eltelve borzadállyal, bár úgy éreztem, hogy sürgős szükségünk volna a cselekvésre, hasztalanul próbáltam bármily menekülési tervet kieszelni; de később, a második napon, nagyon világosan fontolóra tudtam venni helyzetünket. A tiszteletes képtelen volt minden megbeszélésre; a rendkívüli ijedelmek hatása alatt erőszakos ösztönök rabja lett, józan eszét és előrelátását pedig elvesztette. Valósággal állati szinvonalra sülyedt alá. Én azonban annál jobban megembereltem magam. Amint a tényeket áttekintettem, úgy rémlett, hogy bármily félelmetes is a helyzetünk, még sincs okunk a feltétlen csüggedésre. Menekülésünk főreménye az a lehetőség volt, hogy a Marsbeliek csak ideiglenes tábornak akarják használni az üreget. Vagy ha állandó tábori hely lesz is, esetleg nem fogják szükségesnek tartani, hogy folyton őrizzék, úgyhogy alkalmunk nyílhatik esetleg a menekülésre. Meghánytam-vetettem gondosan azt a lehetőséget is, nem áshatnánk-e utat magunknak az üreggel ellenkező irányban? De az az eshetőség, hogy valami őrtálló hadigép szemei előtt bukkanhatunk ki a szabadba, eleinte túlságosan rettenetesnek látszott. Aztán meg ásni is egészen magamnak kellett volna. A tiszteletes bizonyára nem segített volna.

Ha jól emlékszem, a harmadik nap láttam a megölt legényt. Ez volt az egyetlen alkalom, mikor valósággal láttam a Marsbelieket táplálkozni. E tapasztalat után kerültem a falrést a nap java részében. A mosogatókonyhába mentem, eltávolítottam az ajtót s néhány órát ásással töltöttem; oly halkan használva fejszémet, amint csak telt tőlem. De amint pár láb mélységű lyukat ástam, a porhanyós föld zajt csapva beomlott, úgyhogy nem mertem folytatni a munkát. Elvesztettem bátorságomat s hosszú ideig a mosogatókonyha padlóján hevertem, nem merve mozdulni sem. És most már teljesen lemondtam arról a gondolatról, hogy utat ásva meneküljünk.

Hogy mily benyomást tettek rám a Marsbeliek, arra nézve jellemző az a körülmény, hogy eleinte nem igen vagy egyáltalán nem is reménykedtem abban, hogy úgy fogunk megmenekülni, hogy a Marsbelieket emberi erőfeszítéssel legyőzik majd. Csak a negyedik vagy ötödik éjjel hallottam olyasfélét hangot, amely heves ágyúzáshoz hasonlított.

Késő éjszaka volt s a hold fényesen ragyogott. A Marsbeliek félrevitték az ásógépet s egy hadigépen kívül, amely az üreg távolabbi töltésén állt és egy munkagépen kívül, amely közvetlenül leshelyem alatt működött az üreg egyik sarkában, úgyhogy nem is láthattam, a hely elhagyatott volt. Kivéve a munkagépből eredő sápadt ragyogást, a rudakat és a fehér holdvilágos foltokat, az üreg sötétségbe borult és eltekintve a munkagép éles csengésétől, egészen csendes is volt.

Gyönyörű, derült éjszaka volt. Kivéve egyetlen egy bolygót, úgy látszott, a hold maga vette birtokába az egész égboltozatot. Kutyaugatást hallottam s ez a barátságos hang indított a hallgatózásra. Hallottam is aztán egészen tisztán egy tompa dördülést, tökéletesen olyat, mint a nagy ágyúk hangja. Hat dördülést számláltam meg egymás után s hosszú idő mulva újra hatot és ez volt minden.

IV. A tiszteletes halála.

Fogságunk hatodik napján történt, hogy utoljára pillantottam ki a résen és csakhamar egyedül találtam magam. A tiszteletes a helyett, hogy szorosan mellém húzódva, megpróbált volna a leshelytől eltávolítani, visszament a mosogatókonyhába. Hirtelen gondolat villant meg bennem. Gyorsan, nyugodtan visszamentem a mosogatókonyhába. A sötétségben hallottam, hogy a pap iszik. Feléje kaptam a sötétben s ujjaim egy palack burgundit ragadtak meg.

Néhány percig verekedtünk. A palack leesett a padlóra s összetörött. Erre abbahagytam a küzdelmet s fölemelkedtem. Lihegve, fenyegetőzve álltunk egymással szemben. Végre közötte s a táplálék között helyezkedtem el és kijelentettem neki azt az elhatározásomat, hogy erős fegyelmet fogok tartani.

Felosztottam az eleséget az éléskamrában annyi részre, hogy tíz napig elég legyen. Azt akartam, hogy a pap ezen a napon ne egyék többet. Délután gyönge erőfeszítést tett, hogy a táplálékhoz jusson. Én elszunnyadtam; de egy pillanat sem telt bele, már fölébredtem. Egész nap és egész éjjel szemtől szemben ültünk egymással, én kimerülten, de elszántan, ő sírva és éhségről panaszkodva. Tudom, hogy egy éj és egy nap volt; de akkor úgy tetszett, – s úgy tetszik most is nekem, – mintha végtelen hosszú idő lett volna.

Így tehát összeférhetetlenségünk nyilt harcban végződött. Két hosszú napig fojtott hangon s ökleinkkel küzködtünk. Volt idő, mikor őrjöngve ütöttem-vertem őt; volt idő, mikor hizelgő szavakkal lelkére beszéltem, sőt egyszer meg akartam vesztegetni az utolsó üveg burgundival, mert esővíz-szivattyúnk volt, amelyből vizet szerezhettem. De sem erőszaknak, sem szép szónak nem volt foganatja; valóban elvesztette már tiszta eszét. Nem akarta abbahagyni sem a táplálékra irányzott támadásait, sem lármás fecsegését. Nem akartam szem előtt tartani a legelemibb elővigyázatot sem, mely arra irányult, hogy fogságunk elviselhető legyen. Lassacskán kezdtem belátni, hogy szelleme teljesen elborult s hogy egyetlen társam e szűk, egészségtelen sötétségben egy tébolyodott.

Egy-egy határozatlan emlékemből ítélve, hajlandó vagyok azt gondolni, hogy saját elmém is el-elkalandozott olykor-olykor. Csodás, félelmetes álmok rohantak meg, valahányszor elaludtam. Furcsán hangzik, de csaknem azt hiszem, hogy a tiszteletes gyöngesége és őrültsége óvott és erősített meg engem annyira, hogy épeszű maradtam.

A nyolcadik napon a pap susogás helyett hangosan kezdett beszélni és semmivel sem tudtam rábírni, hogy mérsékelje beszédét.

– Igazságos, óh, Istenem! – ismételgette újra meg újra. – Igazságos dolog. Engem sujtson s enyéimet a bűnhödés. Vétkeztünk, célt tévesztettünk. Szegénység volt, szomorúság volt mindenütt; a szegényeket a porba tiporták és én békességben tudtam élni. Jóleső ostobaságot prédikáltam, – Istenem, milyen ostobaságot! – mikor föl kellett volna állanom, ha meg is haltam volna s rájuk kellett volna kiáltanom: tartsatok bűnbánatot! – bűnbánatot!… Ti elnyomói a szegényeknek és nyomorultaknak…

Majd hirtelen átcsapott az eleségre, amelytől eltiltottam. Kért, könyörgött, sírt és végül fenyegetőzött. Elkezdett hangosabban beszélni; kértem, ne tegye. Észrevette, hogy ezzel hat reám; fenyegetőzni kezdett hát, hogy kiabálni fog és ránkszabadítja a Marsbelieket. Eleinte megijedtem ettől; de a legkisebb engedmény hihetetlenül csökkentette volna a menekülés reménységét. Nem engedtem hát neki, bár nem voltam bizonyos benne, nem teszi-e meg, amivel fenyegetett. De aznap, annyi bizonyos, nem tette meg. Csaknem az egész nyolcadik és kilencedik napon keresztül folyton emelkedő hangon fenyegetőzött, könyörgött; közbe-közbe megeredt félig értelmetlen s mindig vizenyős bűnbánatának csatornája, azért, hogy az Urat renyhén, tettetve szolgálta. Valósággal szánalomra gerjesztett. Majd egy darabig aludt és azután újult erővel kezdte, oly hangosan, hogy kénytelen voltam megakasztani.

– Legyen csendben! – könyörögtem.

Térdére emelkedett, mert eddig a rézedények mellett ült a sötétségben.

– Nagyon is sokáig voltam csendben, – szólt oly hangon, amelynek okvetlenül el kellett hallatszania az üregig, – és most sajátmagam ellen kell tanuskodnom. Jaj e hitetlen városnak! Jaj! jaj! jaj! jaj! jaj! jaj! a föld lakóinak!

– Elhallgasson! – szóltam, talpra ugorva s rettegve, hogy a Marsbeliek meg találnak hallani bennünket. – Az Isten szerelmeért…

– Nem! – kiáltotta a tiszteletes torkaszakadtából, szintén felállva s karjait kiterjesztve. – Beszélek! Az Úr szava nehezedett rám.

Három lépéssel a konyhaajtóhoz ugrott.

– Magam ellen kell tanuskodnom. Megyek. Már nagyon is sokáig késlekedtem.

Kinyujtottam kezemet és levettem a falon függő nagy konyhakést. Egy pillanat mulva utána ugrottam. Félelmemben kegyetlen lettem. A konyha közepe táján utólértem. Az emberszeretet végső fellobbanásában megfordítottam a kés pengéjét s vastag nyelével sujtottam le rá. Arccal előre bukott, hosszában a földre. Megbotlottam benne s lihegve megálltam. Csendesen feküdt.

Hirtelen zajt hallottam kívülről, leváló vakolat zuhanását s a háromszögletű nyílás a falban elsötétedett. Felnéztem s láttam, hogy az egyik munkagép alsó felülete közeledik lassan a lyukhoz. Egyik megragadásra szolgáló karja a romok közt mozgott ide-oda; egy másik karja pedig az utat tapogatta a lehullott gerendák fölött. Kővé meredve bámultam rá. Egy üveglemezfélén keresztül, a test széléhez közel, egy Marsbeli arcát és szúrós, nagy, fekete szemeit láttam, majd egy tapogató-szerv hosszú érckígyója nyúlt be, lassan tapogatózva, a lyukon keresztül.

Erőlködve megfordultam, keresztülbotorkáltam a tiszteletesen és megálltam a mosogatókonyha ajtajában. A tapogató-szerv körülbelül két yardnyi hosszúságban bent volt már a szobában, ahol furcsa, hirtelen mozdulatokkal ide-oda tekergett. Egy darabig lebűvölve álltam e lassú, rángatózó mozgás láttára. Majd halk, rekedt kiáltással keresztültörtettem a mosogatókonyhán. Minden tagom remegett; alig tudtam megállni lábamon. Kinyitottam a fáskamra ajtaját s megállva a sötétségben, a gyöngén megvilágított ajtón át a konyhába bámultam s hallgatóztam. Vajjon meglátott-e a Marsbeli? Mit csinálhatott most?

Valami nagyon nyugodtan ide-oda mozgott a konyhában: újra meg újra nekiütődött a falnak s mozgás közben gyönge érczörgést hallatott, mint mikor a karikára fűzött kulcsokat megrázzák. Majd hallottam, amint valami súlyos test – sajnos, nagyon is jól tudtam, mi – vonszolódott a konyha padlóján keresztül a nyílás felé. Ellenállhatatlanul vonzott valami, hogy az ajtóhoz kússzak, ahonnan kileskelődtem a konyhába. Láttam, amint a százkarú munkagépben ülő Marsbeli a külső nap fényében ragyogó háromszögű nyílásban a tiszteletes fejét vizsgálta. Egyszerre arra gondoltam, hogy annak az ütésnek a nyomáról, amelyet én mértem rá, rá fog jönni az én jelenlétemre.

Visszamásztam a fáskamrába, magamra csuktam az ajtaját s amily zajtalanul csak lehetett, elkezdtem a sötétségben, amennyire csak tudtam, elrejtőzködni a fadarabok és a szén között. Közbe-közbe mereven hallgatóztam, nem dugta-e keresztül a Marsbeli tapogatóját újra a nyiláson.

Nemsokára újra hallatszott a gyönge érccsörgés. Szinte láttam, amint lassan tapogatózik a konyhában. Csakhamar közelebbről hallottam a mosogatókonyhából, amint megítélhettem. Azt gondoltam, nem lesz elég hosszú ahhoz, hogy hozzám elérjen. Nem fogytam ki az imádságból. Mellém ért, gyöngén kaparászva a fáskamra ajtaja körül. Csaknem elviselhetetlen, végtelennek látszó várakozás következett; majd hallottam, amint a kilincset tapogatta. Megtalálta az ajtót! A Marsbeli ismerte az ajtót!

Talán egy percig kínlódhatott a zárral s azután kinyílt az ajtó.

A sötétségben éppen hogy kivehettem, amint a tapogató-szerv – legjobban elefántormányhoz hasonlítva – felém tekergett, megérintve s megvizsgálva a falat, a szenet, a fát és a kamra tetejét. Mintha valami fekete féreg mozgatta volna ide-oda vak fejét.

Egyszer még a csizmám sarkát is megérintette. Hajszál híja volt, hogy fel nem sikoltottam; beleharaptam a kezembe. Egy ideig elcsendesedett. Azt képzelhettem, hogy visszahúzódott. Egyszer csak hirtelen koppanással megkapott valamit – már azt hittem, hogy engemet! – s úgy látszott, távozik a kamrából. Az első pillanatban nem voltam bizonyos benne, mi történt. Bizonyára elvitt egy széndarabot, hogy megvizsgálja.

Éltem az alkalommal s kissé megváltoztattam helyzetemet, mert már szinte görcs fogott el; azután hallgatóztam. Szenvedélyes imákat suttogtam biztonságomért.

Csakhamar hallottam, hogy a lassú, óvatos zaj újra felém közeledik. Lassacskán nyomult közelebb, közelebb, kaparászva a falakon és tapogatva a bútorokat.

Miközben bizonytalanul várakoztam, a tapogató-szerv élesen odaütődött a kamra ajtajához és bezárta. Hallottam, hogy bemegy az éléskamrába. A kétszersült dobozok megzörrentek, egy palack összetört és azután erős ütés érte a fáskamra ajtaját. Erre csend következett, amely végtelennek tetsző várakozásba olvadt bele.

Eltávozott?

Végre föl kellett tennem, hogy el.

Nem jött be többé a mosogatókonyhába, de én az egész tizedik napon ott hevertem a szűk sötétségben, szén és fa közé temetve s nem volt bátorságom még arra sem, hogy kimásszak vizet inni, bár rettenetesen szomjaztam. Bekövetkezett a tizenegyedik nap, mielőtt ennyire kimerészkedtem biztos helyemről.

V. A csend.

Legelőször is jól bezártam a konyha és a mosogatókonyha közötti ajtót s csak azután mentem az éléskamrába. De az éléskamra üres volt; eltünt az eleség minden morzsája. Bizonyára a Marsbeli vitt el mindent az előtte való napon. E fölfedezésre eleinte kétségbeestem. A tizenegyedik és a tizenkettedik napon sem nem ettem, sem nem ittam.

Szám és torkom kiszáradt s erőm észrevehetően fogyott. Kétségbeesve, nyomorultan ültem a mosogatókonyha sötétjében. Eszem folyton az evésen járt. Azt hittem, megsüketültem, mert az a zajos mozgás az üreg tájáról, amelyhez már hozzászoktam, teljesen megszünt. Éreztem, hogy nem volna elég erőm odamászni zajtalanul a leshelyhez, mert különben oda mentem volna.

A tizenkettedik napon torkom már annyira égetett, hogy kockáztatva a Marsbeliek fellármázását, nekiestem a csatorna mellett álló nyikorgó szivattyúnak s felhajtottam két pohár fekete, poshadt esővizet. A víz nagyon felfrissített s mikor a szivattyúzás lármájára semmiféle kutató tapogató-szerv nem mutatkozott, egészen felbátorodtam.

E napokban sokat gondoltam, zavartan, össze-vissza, a tiszteletesre s halálának körülményeire.

A tizenharmadik napon még több vizet ittam, el-elszunnyadtam és összefüggéstelenül gondoltam hol az evésre, hol a menekülés határozatlan lehetőségeire. Valahányszor elszunnyadtam, irtóztató látomásokról álmodtam, a tiszteletes haláláról, vagy nagyszerű lakomákról: de alva úgy, mint ébren metsző kínokat éreztem, amelyek újra meg újra ivásra ösztönöztek. A fény, mely a mosogatókonyhába beszűrődött, nem volt már szürkés, hanem vöröses. Zavaros képzeletemnek úgy tetszett, mintha vérszínű lett volna.

A tizennegyedik napon kimentem a konyhába. Meglepetve láttam, hogy a _vörösfű_ lombjai a lyukon keresztül belenőttek a falba, a konyha félhomályát bíborszínű homályra változtatva.

A tizenötödik napon korán reggel történt, hogy különös ismerős zajt hallottam a konyhából. Figyeltem s megállapítottam, hogy valami kutya szaglász és kapargál ott. A konyhába mentem s láttam, hogy egy kutya bedugta az orrát egy repedésen keresztül a vörös lombok között. Ez a látvány nagyon meglepett. Amint megérzett, vakkantott egyet.

Arra gondoltam, hogyha valamiképpen szépszerével be tudom csalni, talán képes leszek megölni s megenni. Megölni mindenesetre tanácsos volna, hogy magára ne vonja a Marsbeliek figyelmét.

Közelebb csúsztam s nyájasan megszólítottam: «Kutyuskám!» de erre hirtelen visszarántotta a fejét és eltünt.

Hallgatóztam, – nem voltam süket, – de az üreg, most már bizonyos voltam benne, csendes volt. Mintha szárnysuhogást és rekedt károgást hallottam volna; de ez volt az egész.

Jódarabig szorosan a leshely mellett feküdtem; de arra nem volt bátorságom, hogy a vörös növényt, amely a lyukat elsötétítette, félretoljam. Egyszer vagy kétszer gyönge tipegést hallottam, mintha a kutya lábai lépkedtek volna ide-oda a homokban, mélyen alattam, és több volt a madárhang is; de ennyi volt az egész. Jósokára, miután a csend bátorságot öntött belém, kitekintettem.