Part 2

Morganton tulajdonképen egészen apró mezőváros. Teljesen jura-képződményű talajon épült, mely rendkívül dús kőszénben, amit Morgantonban elég szorgalmasan bányásznak ki. Ásványvizek bőségesen bugyognak sziklái közül, s a meleg évszak tartamára az üdülők nagy tömegét vonzzák e tájra. Morganton körül meglehetősen megművelt a tájék, a lakosok szép eredménnyel termelik a gabnaneműeket, a náddal-szittyóval tömött mocsarak hosszában. Erdeiben sűrű az örökzöld lombú fa.

A talaj összetételéből és terményeiből önként következik, hogy a vidék sűrűn lakott. Falvak, majorok egymásután sorakoznak az Apalache hegyek lábáig, itt erdők közt összebújva, odébb már a hegység nyúlványain elszigetelve. A környék több ezer lakót számlál, kiket nagy vész fenyeget, ha a Great-Eyry valóban kráter, ha kitörése hamuval, salakkal borítaná a vidéket, lávafolyamok árasztanák el a síkot, s a föld belső háborgásának vonaglásai Pleasant-Gardenig vagy Morgantonig érezhetővé válnának.

Morganton polgármestere Elias Smith úr magas termetű, erős, vállalkozó szellemű, legfeljebb negyvenéves férfi volt, olyan egészséggel, melynek akár mindkét Amerika valamennyi doktora sem árthatott volna meg, aki épp úgy tűrte a tél hidegét, mint a nyár hevét, pedig mindkettő túlságosan nagy Carolinában. Azonfelül nagy vadász is Smith, de nemcsak az Apalach hegyekkel szomszédos síkok tollas-prémes vadainak kergetője, hanem bátor megtámadója medvének, párducnak, ami szintén nem ritka a sűrű ciprusfa erdőkben és az Alleghany-hegység kettős láncának vad szakadékaiban.

Elias Smithnek, gazdag földbirtokos létére, több majorsága volt Morganton közelében. Nehányat maga kezelt közülök. De a többiben lakó majorosokat gyakran meglátogatta, úgy hogy ha a városkában fekvő házacskájában nem volt található, bizonyára kinnjárt birtokán vagy vadászgatott, mert a szabad élet erősen vonzotta.

Még aznap délután Smith Eliáshoz vezettettem magam. Otthon volt, mert sürgöny értesítette érkezésemről. Átadtam neki Ward úr ajánlólevelét, mely igazolta személyemet, s csakhamar összeismerkedtünk.

A morgantoni polgármester őszinte szívességgel, minden formaság nélkül fogadott, pipával szájában s a brandys pohárral maga előtt asztalán. Nyomban másik poharat hozatott cselédjével s mielőtt tárgyalásunkat megkezdtük volna, felszólításának eleget téve, innom kellett.

– Ward úr küldi kegyedet – mondta kedélyesen – igyunk hát mindenekelőtt Ward úr egészségére.

Koccintottunk és a rendőrfőnök egészségére ürítettünk poharat.

– S most lesz szíves elmondani, miről is van szó? – kérdezte Smith Éliás.

Erre aztán én elbeszéltem, mi indított arra, hogy Észak-Carolina e kerületébe utazzam és mi utazásom célja.

Emlékeztettem azokra az eseményekre, vagy inkább tüneményekre, melyeknek ez a vidék színtere volt. Jeleztem – s ő is egyetértett vélem ebben – mennyire fontos dolog, hogy a vidék lakóinak nyugalmát biztosítsuk, vagy legalább is előkészítsük a lakosságot az esetleges veszedelemre. Kijelentettem neki, hogy igen helyes, hogy a hatóságok a dolgok állásával foglalkoznak és segíteni akarnak a környéken, – ha ugyan hatalmukban áll ez.

Végül hozzátettem, hogy főnököm szabad kezet engedett nekem, hogy minél gyorsabb és hathatósabb vizsgálatot vezessek a Great-Eyry ügyében. Semminő nehézség, semminő kiadás elől nem kell meghátrálnom, mert, amint természetes is, az állam viseli megbizatásom költségeit.

Smith Éliás egyetlen közbevetett szó nélkül hallgatott végig, ellenben többször is megtöltötte saját poharát meg az enyémet. Bár sűrű füstgomolyokat fújt egyre pipájából, bizonyos, hogy feszűlt figyelemmel kisérte előadásomat. Láttam, hogy élénkül meg egyszer egyszer arca, és sűrű szemöldöke alatt meg-meg csillan a szeme. Kétségkívül Morganton első tisztviselője is nyugtalankodott a Great-Eyryn végbemenők miatt, s épp oly türelmetlenül várta, mint jómagam, a tünemények okának felderítését.

Mikor a beszédet abbahagytam, Smith Éliás kis ideig hallgatva nézett szemembe.

– Egy szó mint száz – mondotta aztán – odalenn, Washingtonban, tudni szeretnék, mi van a Great-Eyry gyomrában?…

– Úgy van Smith úr…

– S ön is azt szeretné tudni.

– Úgy van, Smith úr…

– Nohát, én magam is, Strock úr!

Valóban nagy hasznát vehettem, hogy a morgantoni polgármester épp oly kiváncsi ember volt, mint én.

– Ön tökéletesen megérti – tette hozzá aztán, kirázva pipájából a hamut, – hogy engem, mint földbirtokost érdekel a Great-Eyry históriája, és mint polgármester köteles vagyok az igazgatásom alatt álló lakosság érdekében foglalkozni az üggyel…

– Kettős ok ez arra, Smith úr – feleltem neki – hogy kegyed maga is fürkéssze azon tünemények okát, melyek esetleg az egész környék csendjét háboríthatnák!… S bizonyos, hogy ön is épp oly kimagyarázhatatlannak látta a jelenségeket, mint amily nyugtalanítónak a kerület lakosaira nézve…

– Főként kimagyarázhatatlannak, Strock úr, mert én a magam részéről alig hiszem, hogy a Great-Eyry vulkán lenne, hiszen az Alleghany hegylánc egyetlen pontján sem tűzhányó jellegű. Sehol, sem a cumberlandi szakadékokban, sem a Kékhegyek völgyeiben nem találni még nyomát sem hamunak, salaknak, lávának vagy egyéb vulkanikus anyagnak. Nem hiszem tehát, hogy ez oldalról valami veszedelem fenyegetné a kerületet…

– Ez a kegyed véleménye, Smith úr?

– Határozottan ez.

– De akkor hogy magyarázhatók meg a rázkódások, melyet a hegység közelében éreztek?…

– Igen, igen… a rázkódások… azok a rázkódások… – ismételgette Smith Éliás fejét bólogatván. – De vajjon egyáltalán bizonyos-e, hogy azok a rázkódások valóban megvoltak? Véletlenül éppen a lángok megjelentekor ott jártam wildoni majoromban, amely körülbelül egy mérföldre fekszik a Great-Eyrytől, s ha volt is valami zavar a levegőben, de a föld legcsekélyebb rázkódását sem észleltem…

– Mindamellett a Ward úrnak küldött jelentések szerint…

– Azokat a jelentéseket az első rémület hatása alatt írták!… – jelentette ki Morganton polgármestere. – Én azonban éppenséggel nem szóltam felőlük a magam jelentésében.

– Ezt jól meg kell jegyeznünk… És ami a sziklapárkányon felcsapó lángokat illeti?…

– Ó, a lángok, Strock úr… ez már egészen más lapra tartozik!… Azokat én is láttam… a saját szemeimmel láttam s a felhők nagy távolságban is visszatükrözték fényüket. Azonfelül még zaj is hallatszott a Great-Eyry csúcsa felől… sivító zaj, mint mikor a kazánból gőzt bocsátanak ki…

– Ezt tehát hallotta kegyed?…

– Hallottam bizony… sőt valósággal belesiketültem…

– Aztán a nagy felfordulás közepette, nem vélt ön, Smith úr hatalmas szárnycsapásokat is hallani?…

– De igen, Strock úr. Azonban ami e szárnycsapásokat illeti, vajjon miféle óriási madár lehetett az, mely felszállt a levegőbe az utolsó lángok eltűnése után?… S micsoda rettentő szárnyai lehettek?… Ezért hát én azt kérdem önmagamtól: nem képzeltem-e csak úgy az egészet?… Hogy a Great-Eyryt légbeli szörnyetegek laknák!… Ha ez áll, nem vettük volna-e már észre, amint hatalmas sziklafészkük felett lebegnek?… Valóban, mindebben van valami rejtelmes, amit eleddig lehetetlen volt felderíteni…

– De fel fogjuk deríteni, Smith úr, ha szíveskedik segítségemre lenni ebben…

– Természetesen Strock úr, és ezt annál szívesebben teszem, mert kötelességünk megnyugtatni a környék lakosságát…

– Eszerint holnap útnak indulunk?…

– Úgy lesz.

Ezzel elbúcsúztam Morganton polgármesterétől.

Visszatértem szállómba, s megadtam az utasításokat kirándulásunk előkészítésére, mely, ha a vizsgálat esetleg megkivánja, hosszabb időre is terjedhetett. Nem feledkeztem meg arról sem, hogy Ward úrnak írjak. Értesítettem megérkezésemről Morgentonban, megismertettem a város polgármesterével való első tárgyalásom eredményével, s tudtára adtam azon elhatározásunkat, hogy legrövidebb idő alatt végére járunk a dolognak. Megigértem, hogy vagy levélben, vagy táviratilag értesíteni fogom továbbra is minden kisérletünkről, hogy folyton tájékozva legyen Carolina e részének közhangulatáról.

Délután még egyszer találkoztam Smith Éliás úrral, s elhatároztuk, hogy kora hajnalban indulunk utunkra.

A terv, melynek a felmerülő többi között előnyt adtunk, a következő volt:

A hegy megmászása két olyan vezetővel történik, akik afféle kirándulásokban igen jártasnak bizonyúltak már. Már több ízben megmászták a Kék-hegyek legmagasabb csúcsait. Igaz, hogy a Great-Eyryre feljutni még sohasem próbáltak, egyrészt tudva azt, hogy oly sziklafalak övezik a csúcsot, melyeket megkerűlni lehetetlen, másrészt, mert a legutóbbi eseményeket megelőző időkben a Great Eyry egyáltalán nem ösztökélte a turisták kiváncsiságát. Különben bátran rábizhattuk magunkat e két vezetőre, kiket Smith Éliás személyesen ismert és pedig ügyes, vakmerő és hűséges embereknek. Bizonyos, hogy nem fognak meghátrálni, s az is bizonyos, hogy mi követni fogjuk őket. Egyébiránt, amint Smith úr megjegyezte, talán most már nem is lehetetlen feljutni a Great-Eyryre.

– Miért? – kérdeztem tőle.

– Mert néhány héttel ennekelőtte egy sziklatömb zuhant le a hegyről, s talán járható útat hagyott maga után…

– Ez igen szerencsés véletlen volna, Smith úr.

– Majd meglátjuk, Strock úr és pedig már holnap meglátjuk…

– Tehát holnap!…

III. FEJEZET. A Great-Eyry.

Másnap kora reggel Smith Éliás velem együtt hagyta el Morgantont azon az úton, mely a Saranoba-River balpartján húzódva Pleasant-Garden mezővárosába vezet.

Két vezető kisért bennünket: Horn Harry, aki harminc éves és Bruck James, aki huszonöt esztendős volt – mindketten Morgantonban laktak s rendelkezésére álltak azoknak a turistáknak, akik a Kék-hegyet s a Cumberland hegység főbb csúcsait akarták meglátogatni, melyek az Alleghany-hegység kettős láncát képezik. Bátor hegymászók, erőskezű-lábú ügyes és tapasztalt emberek voltak, s jól ismerték a hegy lábáig terjedő egész környéket.

Egy kétfogatú kocsi vitt bennünket az állam nyugati határáig. Csak három napra való eleség volt a kocsin, mert kirándulásunk ennél hosszabb időre semmi esetre sem nyúlhatott. Az elemózsia összeválogatását bátran Smith úrra bízhattuk: volt velünk párolt marhahús-konzerv, nagymennyiségű sonka-szelet, egy sült ürücomb, egy kis hordó sör, több üveg whisky és egyéb pálinka és elegendő kenyér. Ami a friss vizet illeti, nem kellett szükségtől tartanunk: a hegy forrásai, melyeket a záporok, s az ebben az évszakban nem ritka felhőszakadások táplálnak, bőven szolgálhattak vele.

Fölösleges hozzátennem, hogy Morganton polgármestere, mint szenvedélyes vadász, magával hozta puskáját és Nisko nevű kutyáját, mely ott futott és ugrándozott a kocsi mögött. Nisko rendeltetése az volt, hogy felhajtsa a vadat, ha erdőben vagy mezőn járunk; de a kocsival egyetemben a wildoni majorban kellett maradnia, a Great-Eyry megmászásának ideje alatt. Nem tudott volna nyomunkba járni, az átugrandó szakadékok és megmászandó szikladarabok miatt.

A mennyboltozat elég tiszta volt s az amerikai éghajlat nem ritkán kissé zordon áprilisának levegője: elég hűvös. Változó szellők szárnyán, melyek az Atlanti-Oceán hatalmas felülete felől fujdogáltak, felhők úszkáltak az égen. Közűlök ki-ki siklott a napsugár és aranyszínűvé tette az egész vidéket.

Az első napon elértük Pleasant-Gardent, ahol a mezőváros birójánál, Smith úr jóbarátjánál háltunk meg. Volt elég időm rá, hogy megszemléljem ezt az érdekes vidéket, melyben a mocsarak mezőségekkel, a mezők cipruserdőkkel váltakoztak, melyek körül egyre szaporodik a falvak és majorságok száma. A meglehetősen jókarban tartott út keresztül megy rajtuk, vagy mellettük halad el, anélkül, hogy kanyarodásokkal hosszadalmas kerülőket tenne. A kissé mocsaras területeken remekül tenyész a ciprusfa, mely tövénél kissé vaskos és apró tobzokkal púpozott, amikből e vidéken kaptárokat állítanak össze. A sápadt-zöld lombozatukon átjáró szellő ide-odahimbálta a szürke hosszú rostaszálakat, e «spanyol szakállt», mely az alacsonyabban sarjadó ágakról le a földre ér.

A környék erdeiben különféle állatok egész világa nyüzsgött. Kocsink elől felriadva menekültek erdei egerek, mezei patkányok, rikítószínű és fülsiketítően rikácsoló papagályok, fiahordók, melyek gyorsan ugrálva haladtak, a hasukon lévő erszényben magukkal vivén csemetéiket; a madarak százait láttuk a banánák, legyezőpálmák, narancsfák lombjai között, melyek bimbói a tavasz első lehelletére ki fogják tárni kelyhüket és hatalmas rhododentronokat, melyek gyakran több embernyi vastagságúak.

Este megérkeztünk Pleasent-Gardenbe, s kényelmesen elhelyezkedtünk éjszakára. A következő napot arra szántuk, hogy megtegyük a wildoni majorig terjedő útat, mely már csaknem a hegy lábánál feküdt.

Pleasent-Garden csekély jelentőségű mezőváros.

A bíró szívesen fogadott és kitünően megvendégelt bennünket. Csinos házának ebédlőjében vidáman fogyasztottuk vacsoránkat. A ház pompás hársfák alatt épűlt.

A társalgás természetesen a kirándulás körül forgott, melyet a Great-Eyry belső viszonyainak tanúlmányozására rendeztünk.

– Igazuk van – szólt házigazdánk – míg nem tudjuk, mi történik vagy mi lappang odafenn, addig vidékünk lakói meg nem nyugodhatnak.

– Vajjon – kérdeztem én – semmi újabb tűnemény nem jelentkezett azóta, hogy a Great-Eyry fölött lángnyelvek mutatkoztak?…

– Semmi, Strock úr. Pleasent-Gardenből könnyen megfigyelhető a hegy felső gerince, egészen a Black-Dom-ig, mely a legmagasabb pontja… Egyetlen gyanus hang sem jutott fülünkbe, egyetlen fénysugár sem villant meg… S ha valami ördög légió fészkel odafenn, úgylátszik befejezte pokoli kotyvasztását és elment az Aleghany hegyek egy másik odujába…

– De én – kiáltott Smith úr – azt hiszem: nem távozhattak úgy, hogy itt tartózkodásuknak némi nyoma ne maradt volna a Great-Eyryn… akár a szarvuk, akár a farkuk csücske… Majd meglátjuk!…

Másnap, huszonkilencedikén, hajnalban eléállt fogatunk. Smith úr elfoglalta helyét s én is a magamét. A kocsis megsuhogtatta ostorát és lovaink sebes ügetve indúltak meg. E napi utunk célja a wildoni major volt, mely már a Kék-hegyek kinyúló ágai közt fekszik.

A tájék semmi változatosságot nem nyújtott. Most is épp úgy váltakoztak az erdők mocsarakkal, mint tegnap, de ez utóbbiak mindinkább ritkúltak, mert, közeledvén a hegységhez, a talaj egyre emelkedett. A vidék is kevésbbé népesnek mutatkozott. Itt-ott egy-egy falucska, mely szinte alig látszik a hatalmas bükkök lombozata alól, elszigetelt majorok, melyek területét böven öntözték a hegy lejtőiről alárohanó patakok, – valamennyi a Sarawba mellékfolyója.

A növény és állatvilág ugyanolyannak mutatkozott, mint az előző napon, s ha túlsok nem is, de annyi vad akadt, amennyi egy vadászt kielégíthetett volna.

– Az ember valóban kisértésbe esik, hogy felfogja puskáját és fütyüljön kutyájának!… – szólt Smith úr. – De igaz is, hogy először járok itt úgy, hogy nem pazarlom a port s a golyót fürjre, nyulakra. Ezek a derék állatok rám sem ismernek többé!… De mivel készletünk még távol van attól, hogy kimerűljön: egyelőre más forog a fejünkben: a rejtelmekre való vadászat…

– És – tettem hozzá én – bár ne kellene üres tarsollyal hazatérnünk…

A délelőtt folyamán végtelen síkon haladtunk át, melyen a ciprusok és legyezőpálmák csak itt-ott, kis ligeteket képezve, zöldeltek. Ameddig szemünk ellátott, apró halmok domborúltak, szeszélyesen sorakozva egymás mellé s közöttük a rágcsálók mindenféle fajtája futkározott. Ezer meg ezer mókus élt itt nagy tömegekben, abból a rendből, melyet Amerikában «mezei kutya» néven ösmernek. Ezt a nevet nem azért kapták az állatkák, mintha a legcsekélyebb mértékben is hasonlítanának a kutyák akármelyik tipusához. Nem, hanem mivel olyanféle ugatást hallatnak, mint az ölebek. S míg erős ügetéssel vágtunk a rónaságon át, valósággal fülsiketítő zajt csaptak ezek a mezei kutyák.

Nem ritka dolog az Egyesült Államokban, hogy az ember ilyen tömegesen egyféle állat által lakott területeket talál. A természettudósok többek között egy Dog-Ville (ebváros) nevű helyet említenek, mely nevét onnan kapta, hogy egy milliónál több ily négylábú lakója van.

Ezek a mókusok, melyek gyökerekből, füvekből és szöcskékből élnek – ez utóbbiakat mint nyalánkságot igen kedvelik és mohón keresik – egyébként ártatlan állatok, csak rettenetes csaholásuk űzi el körükből az embert.

Az idő derűs maradt, kissé csipős szellő fujdogált. Nem kell azt hinnünk, hogy a szélességnek e harmincötödik foka alatt, a két Carolinaállam éghajlata aránylag meleg volna. A tél hidege gyakran túlságosan éles itt. Nagymennyiségű narancsfa pusztul is el telenként s a Sarawba-Riveren sokszor úsznak jégtáblák.

Délután feltűnt a kékhegyek láncolata, melytől már csak hat mértföldnyire jártunk, és elfogta a látóhatár nagy részét. Gerince világosan rajzolódott ki az elég tiszta égbolton, melyet könnyű felhők barázdáltak. Alul sűrű erdők borították a hegyet, melyekben tűlevelűek gyantás ágai borúltak egymás fölé, de feljebb a fekete sziklákon is mutatkozott néhány sudár fa.

Jobbról-balról különös alakú csúcsok meredtek az égre, s mindnyája fölött uralkodott a Black Dome[1] hatalmas feje, mely néha-néha valósággal felragyog a napsugártól.

– Ön már megmászta ezt a csúcsot, Smith úr?… – kérdeztem én a polgármestertől.

– Nem én, – felelt az – mondják, hogy igen nehéz feljutni rá. De néhány turista már járt odafenn s azt beszélik, hogy a Great-Eyry belsejéből semmit sem látni onnan.

– Úgy is van – erősítette meg egyik vezetőnk, Horn Harry – magam is tapasztaltam már.

– Talán az idő nem volt kedvező, nem volt elég tiszta – jegyeztem meg erre.

– Sőt éppen: nagyon tiszta volt, Strock úr, hanem a Great-Eyry párkányai igen magasak és eltorlaszolják a kilátást.

– No akkor – kiáltott Smith Éliás – éppen nem fogok haragudni, ha oda tehetem lábamat, ahol szemével sem járt még senki!

Tény azonban, hogy e napon a Great-Eyry nyugodtnak látszott, se gőz, se láng nem mutatkozott rajta.

Öt óra felé kocsink megállt a wildoni major előtt, melynek lakói kijöttek uruk elé.

Itt kellett töltenünk az utolsó éjszakát.

A lovakat nyomban kifogták és az istállóba vitték, ahol bőséges takarmányt találtak, a kocsit pedig a színbe tolták. Itt fogja bevárni a kocsis visszaérkezésünket. Smith úr bizonyos volt benne, hogy mire Morgantonbe visszatérünk, küldetésünk közmegelégedésre lesz befejezve.

A wildoni majoros pedig biztosított bennünket róla, hogy a Great-Eyryn hosszabb idő óta semmi különös nem történt.

A major személyzetével együtt fogyasztottuk el a vacsorát s álmunkat ez éjszaka semmi sem zavarta.

Másnap kora hajnalban megkezdtük a hegymászást.

A Great-Eyry mindössze ezernyolcszáz lábnyira nyúlik – ami elég szerény magasság – s így az Alleghany hegyek legalacsonyabb csúcsa. Úgy számíthattunk tehát, hogy fáradságunk nem lesz túlságosan nagy. Nehány óra elég lesz a hegytömeg felső gerincének elérésére. Igaz, hogy útközben akadályok is várhatnak reánk: szakadékok, melyek fölött át kell menni, vagy szirtek, melyeket veszedelmes vagy vesződséges ösvényen lehet csak megkerülni… Ez volt vállalkozásunk ismeretlen fele, kockázata. Amint tudjuk, erről vezetőink sem adhattak felvilágosítást. Legjobban az nyugtalanított, hogy a Great-Eyry csúcsát az egész környéken megközelíthetetlennek tartották.

De mindent összevetve, ezt a tényt még senki meg nem állapította, s talán meg volt az az eshetőség, hogy a leszakadt szikla rést ütött a vastag szirt-kereten.

– Annyi szent – szólt Smith úr, rágyújtva az első pipa dohányra a húsz közűl, melyet egy nap leforgása alatt rendesen végigszítt – annyi szent, hogy nekivágunk és pedig frissen, erélyesen. Ami most már azt illeti, hogy ez a hegy mászás több vagy kevesebb időt vesz igénybe…

– De úgy-e bár Smith úr – kérdeztem én – mindenesetre végére járunk vállalkozásunknak?…

– Okvetlenűl, Strock úr.

– Főnököm megbízott, hogy derítsem fel ennek a pokoli Great-Eyrynek titkát…

– Fel is derítjük, akár tetszik az ördögöknek, akár nem – válaszolt Smith Éliás és kijelentése tanújáúl az eget tette meg – még akkor is, ha a hegy legmélyére kellene is furakodnunk!

– Mivel azonban lehetséges, hogy kirándulásunk egy napnál hosszabb időre nyúlík – tettem hozzá én – talán helyes volna, ha élelmiszerekkel látnók el magunk…

– Legyen nyugodt, Strock úr, vezetőink batyújában két napra való elemózsia van s mi magunk sem indulunk üres zsebbel útnak… Egyébként, ha a majorban hagyom is derék Niskomat, magammal viszem puskám… Az erdős tájék nem lehet vad híjján, és az előrenyúló ágak szakadékai sem… Egy kevés rőzsét meg mindíg tördelhetünk zsákmányunk megsütéséhez, ha ugyan odafenn nem vár bennünket már a lobogó tűz…

– Lobogó tűz, Smith úr?…

– Miért ne, Strock úr?… Azok a lángok, azok a pompás lángok, melyek annyira megriasztották környékünk derék lakóit!… Ki tudja, egészen kihűlt-e odafenn a tűzhely s nem pislog-e némi láng a hamu alatt?… És, ha a medence kráter tulajdonképen, ha tehát tűzhányóval van dolgunk: vajjon kialudhat-e annyira a tűzhányó, hogy egy darabka parázsra se lehessen akadni benne?… Őszintén szólva, igen siralmas kis vulkán volna az, ha annyi tűz sem égne benne, amennyi egy tojás keményre főzésére vagy egy burgonya megsütésére kell!… De hiszen, ismétlem: majd meglátjuk… majd meglátjuk!…

Arról, hogy mit látunk ott fenn, bevallom, semmi véleményt nem alkottam magamnak. Én parancsot kaptam, hogy felkutassam, mi van a Great-Eyryn!… ha semmi veszedelem nincsen, nos, úgy is jó: megtudjuk és megnyugtathatunk mindenkit. De alapjában véve – s nem természetes-e ez az érzés oly embernél, aki a kiváncsiság ördögének hatalmában áll – boldog lettem volna, a magam személyes hiúsága érdekében, melyet vállalkozásunk eredményének közzététele erősen legyezgetett volna: ha a Great-Eyry oly tünemények középpontjának bizonyúl, melyek felderítése az én érdemem!

Kirándulásunknak ily rendben kellett megtörténnie:

Vezetőink elől mennek és keresik a járható ösvényeket, Smith Éliás meg én nyomukban, egymás mellett vagy egymás mögött, már aszerint, milyen széles az út, melyen haladnunk kell.

Horn Harry és Bruck James egy keskeny, nem túlságos hirtelenűl emelkedő sziklatorkolatba vezettek bennünket legelőbb. Ez a völgytorkolat elég meredek lejtők közt kanyargott, melyeket sűrűn összegabalyodott bozótok takartak: toboztermő, fekete tűlevelű bokrok, hatalmas, széles tenyerű páfrányok, vad ribiszkék. Lehetetlen lett volna ezeken át útat törni.

A bozótban igen sok madár zajongott s a legnagyobb lármát a teli torokkal rikácsoló papagályok csapták, melyek betöltötték éles hangjukkal a völgy levegőjét. A mókusokat alig hallhattuk itt-ott a bokrok között, ámbár százával ugráltak az ágakon.

A hegyi patak medre, melynek ez a völgytorok ágyául szolgált, szeszélyesen kanyargott a szikladarabok közt alá. Az esős évszakban, vagy hatalmas viharok után bizonyára erős zuhatagokat képezett. De valószínűleg pusztán az esővíz táplálta, s mert most egyetlen cseppet sem találtunk benne, ez azt bizonyította, hogy nem a Great-Eyry magasságain felbuggyanó forrásból ered.

Félórai előrehaladás után az emelkedés oly hirtelenné lett, hogy jobbra-balra kellett kanyarognunk és nagy kerűlőket tennünk. A völgytorok járhatatlanná vált, s lábunk nem talált elégséges támasztópontot a maga számára. Fűcsomókba kellett kapaszkodnunk, térden kúsznunk és ily körűlmények közt beláttuk, hogy naplemente előtt alig érünk a csúcsra.

– Bizisten! – kiáltott Smith úr, miközben fellélekzett kissé – kezdem megérteni, miért volt olyan ritka a hegymászó a Great-Eyryn… olyan ritka, hogy egyetlenegy sem volt, tudomásom szerint…

– Annyi bizonyos – feleltem én – hogy jól meg kellett volna szenvedniök igen vékonyka eredményért… s ha nem volna különös okunk vállalkozásunk véghezvitelére…

– Már az igaz – jelentette ki Horn Harry – társam meg én, mi, akik már gyakran megmásztuk a Black-Domot, soha ennyi nehézségre nem akadtunk még.

– Ilyen nehézségekre, melyek egészen lehetetlenné tehetik még utunkat – tette hozzá Bruck James.

A feladat az volt most, hogy elhatározzuk, melyik oldalon keressünk utat?