Part 3

Jobbról is, balról is sűrű erdők és bozótok meredtek elénk. Oly helyet kellett keresnünk, mely a felfelé haladásra nem túlságosan meredek. Talán az erdők sűrűségén áthaladva, jobb ösvényre akadunk? S úgy legalább látjuk, merre megyünk. Semmi esetre sem szabadott megfeledkeznünk arról, hogy a Kék-hegyek keleti lejtői alig-alig járhatók, mert a hegylánc egész hosszában legalább ötven fokos szögben merednek fel.

De akárhogy álljon az ügy, legjobb volt két vezetőnk és különösen Bruck James ösztönére bíznunk magunkat. Azt hiszem a derék fickó ügyességre egy majmot, mozgékonyságra akármelyik gyíkot felülmúlta volna. Szerencsétlenségünkre azonban sem Smith Éliás, sem magam, nem merészkedhettünk azokra a helyekre, ahová Bruck James bátran lépett.

Ami azonban engem illett: reméltem, hogy nem maradok hátra, mert már természetemnél fogva szeretem a mászkálást, különben is hozzászoktam a kemény testgyakorlathoz. Bármerre menjen Bruck James, elhatároztam, hogy követni fogom, ha nehány ugrásba kerül is. De egészen másként állt a dolog Morganton első tisztviselőjével, aki nem volt oly fiatal, oly erőteljes, mint én, ellenben nagyobb és vaskosabb termetű és kevesebb biztonsággal lépkedett a sziklákon.

Szemmelláthatólag elkövetett mindent, hogy ne szakadjon el tőlünk. Néha-néha úgy szuszogott, mint egy fóka, s bár szabadkozott, meg-megállítottam, hogy kipihenje magát.

Egyszóval kitűnt, hogy a Great-Eyry megmászása több időt igényel, mint amennyit mi rászántunk. Úgy hittük, tizenegy óra előtt elérjük a sziklamedencét és legrosszabb esetben déli harangszóra már csak nehány száz lábnyira leszünk tőle.

Azonban tíz óra felé, miután ismételten megkísérlettük, hogy járható utakat fedezzünk fel, miután újra meg újra előrementünk és visszatértünk: egyik vezetőnk megadta a pihenésre szólító jelet. Elértük az erdős öv felső szegélyét. A ritkuló fák közül már fel lehetett látni a Great-Eyry első kiszögelléseig.

– Ördög bújjék belé! – fakadt ki Smith Éliás, hátát egy pálmának vetve, aztán így verselt: – nem is volna bolondság pihenni… egy pár falat húst kivenni… megenni…

– Pihenjünk hát vagy egy órácskát? – kérdeztem tőle.

– Persze, és ha eddig tüdőnk meg lábunk dolgozott, hadd legyen a gyomrunknak is valami foglalatossága!

Ebben mindnyájan egyetértettünk.

Össze is kellett már kissé szedni erőnket. Azonban némi aggodalomra adott okot a látvány, melyet a hegynek ez az oldala fel, egészen a Great-Eyry medencéjéig nyujtott.

Fejünk felett olyan csupasz, meredek sziklarészlet nyúlt égnek, melyet itt _blad_nak mondanak. A síma sziklák között egyáltalán nem mutatkozott ösvény. Ez vezetőinket is nyugtalanította, s hallottam, hogy Horn Harry odaszól társának:

– Nem lesz kényelmes munka…

– Sőt tán lehetetlen… – felelte Bruck James.

A dolog boszantani kezdett.

Ha úgy kell visszatérnem, hogy el sem érhettem a Great-Eyry csúcsát, ez vállalkozásom teljes kudarca volna! Nem is szólva kíváncsiságomról, mely így kielégítetlen maradna. S ha majd jelentkezem Ward úr előtt szégyenkezve és zavartan, igen szomorú ábrázatot vághatok!

A batyúkat felbontották s hideg húst és kenyeret ettünk. Nehány kortyot ittunk is. S befejezvén az étkezést, félóra sem telt bele, Smith úr felkelt s kijelentette, hogy kész az utat folytatni.

Bruck James elől járt és nekünk csak követnünk kellett, arra törekedvén, hogy el ne maradjunk mögötte.

Csak lassan jutottunk feljebb. Vezetőink nem is titkolták, hogy nem tudnak mihez kezdeni és Horn Harry előre ment, hogy megnézze, mely irány mellett döntsünk végleg.

Körülbelől húsz percig voltak távol. Visszatérve, az északnyugati irányt jelölte ki, s mi folytattuk utunkat. Ez oldalról meredt elénk a Black-Dome körülbelől három-négy mértföldnyi távolságban. Mint tudják, hasztalan másztuk volna meg, mert csúcsáról kitűnő messzelátóval sem fürkészhettük volna ki a Great-Eyry belsejét.

A hegymászás igen kínosan és lassan folyt, különösen a hosszú, sikamlós lejtőkön, melyeken bozótok és élősdi füvek tenyésznek nagy csomókban. Nagynehezen jutottunk kétszáz lábbal magasabbra, mikor Bruck James mély árok előtt állt meg, mely a talajt kettéválasztotta. Itt-ott nehány frissen megtépett gyökeret láttunk, letört ágakat, mintha valamely áradat zuhogott volna alá a hegynek ez oldalán.

– Erre kellett mennie annak a hatalmas szikladarabnak, mely levált a Great-Eyryről – szólt Bruck James.

– Bizonyára – felelt Smith úr – s a legokosabb, amit tehetünk, az, hogy követjük az utat, melyet estében szakított magának.

Csakugyan ezt az utat választottuk s kitűnt, hogy helyesen cselekedtünk. Lábunk megtámaszkodhatott a szikla által ütött résekben. Könnyebben haladhattunk fölfelé, csaknem egyenes vonalban, úgy hogy féltizenkettőkor a _blad_ felső szegélyére értünk.

Előttünk, nehány száz lépésnyire csupán, de körülbelől száz láb magasságban, már azok a falak emelkedtek, melyek a Great-Eyry párkányát alkották.

Erről az oldalról ez a szirtkeret igen szeszélyes alakot mutatott; kúpokat, ékeket, többek közt egy sziklát, mely hatalmas, szárnyait repülésre kiterjesztő sashoz hasonlított, mintha az egekbe akarna felszállani. Úgy látszott, hogy keleti felén ezt a szikla-övet csakugyan lehetetlen megmászni.

– Pihenjünk kissé – indítványozta Smith úr – aztán majd meglátjuk: feljuthatunk-e a Great-Eyryre…

– A szikladarabnak – jegyezte meg Horn Harry – minden esetre innen valahonnan kellett leválnia, s mégis semmi rés nem látszik a szirt-övnek ezen a részén…

Valóban így volt, ámbár bizonyos, hogy a szikla a _blad_nak ez oldaláról gördűlt alá.

Tíz percnyi pihenő után a két vezető fölkelt s egy elég csúszós meredeket megmászva, elértük a fensík szélét. Egyéb most már nem volt hátra, mint áthaladni ezen a csíkon, melyből középen, mint egy kosár falai, körülbelűl ötven lábnyi magasságra hajoltak ki és felfelé a medencét képező sziklák.

Szemlélődésünk eredménye az volt, hogy még elegendő magasságú létrával sem lehetséges az öv felső párkányát elérni.

A Great-Eyry valósággal fantasztikus alakban meredt elém s ha sárkányok, ördögök és egyéb hitregebeli szörnyetegek népesítették volna be, hogy őrizzék, ez sem lepett volna meg túlságosan.

Közben azonban folytattuk utunkat a körfal körűl, melynek megalkotásával a természet mintha emberi munkát végzett volna, annyira szabályosnak mutatkozott. És sehol félbe nem szakadt a falazat, sehol egyetlen rés két szikla közt, melyen át lehetne bujni! Köröskörűl a kifelé hajló meredek, melyre feljutni lehetetlen!

Miután egy órahosszat jártunk körben a fensíkon, visszaértünk kiindulási pontunkra, ahol legutóbb megpihentünk a _blad_ megmászása után.

Nem titkolhattam boszúságomat útunk eredménytelensége fölött s úgy láttam, Smith úr is épp oly dühös volt, mint én.

– Ördög-pokol! – kiáltotta, – hát nem tudjuk meg, mi van ennek az átkozott Great-Eyrynek a gyomrában! Hogy tűzhányó-e?

– Akár tűzhányó, akár nem, – jegyeztem én meg, – bizonyos, hogy semmi gyanús zajt nem hallat, sem füst, sem láng nem csap ki belőle, semmi sem mutat egy közeli kitörésre!

S valóban mély csend uralkodott a párkányzaton kívűl is, belül is. Tüzes gőzök nem szálltak fel, a fellegeken, melyeket a keleti szél a hegy felett áthajtott, semmi fény nem tükrözött. A talaj épp oly nyugodt volt, mint a levegő. Sem földalatti moraj, sem rázkódások nem háborgatták a nyugalmat lábunk alatt. A nagy magasságok tökéletes csendje vett körűl bennünket.

Nem szabad elfelednem megmondani, hogy a Great-Eyry medencéjének kerülete körűlbelűl ezeregy-ezerkétszáz lábra rúghatott, amit abból az időből ítélhettünk meg, melyre megkerüléséhez szükségünk volt, leszámítva a keskeny fensíkon való haladás nehézségeit.

Hogy a medence belső területe mily nagy lehet, miként becsűlhettük volna meg azt, hiszen nem tudhattuk, milyen vastagok a környékező sziklafalak.

Magától értetődik, hogy az egész táj elhagyatott volt, ami alatt azt értem, hogy sem eleven, sem holt teremtmény nem mutatkozott, néhány nagy ragadozó madarat kivéve, melyek a Great-Eyry felett lebegtek.

Zsebóráink három órát mutattak és Smith úr bosszús hangon így szólt:

– Ha estig maradunk is itt, többet ki nem szaglászhatunk! Indúlnunk kell, Strock úr, ha még az éj leszállta előtt Pleasant-Gardenbe akarunk érni.

S mert nem feleltem szavára s nem mozdúltam a helyről, melyen álltam, mellém lépett:

– Miért nem szól, Strock úr? Nem hallotta talán, mit mondtam?

Valóban igen kínos volt rám nézve, távozni onnan s visszatérni anélkűl, hogy megbízatásomnak eleget tettem volna.

S éreztem, hogy növekszik megcsalatkozott kíváncsiságom a továbbfürkészés vágyával egyetemben.

De mit volt mit tennem? Megfúrhattam-e ezt a vastag szirtfalat, feljuthattam-e rá?

Bele kellett nyugodnom Smith úr indítványába s miután még egy utolsó pillantást vetettem a Great-Eyryre, követtem társaimat, akik már lefelé haladtak a _blad_ meredekein.

Útunk lefelé minden különös nehézség vagy fáradalom nélkűl ment végbe. Még öt óra előtt magunk mögött hagytuk a hegység utolsó nyúlványait s a wildoni majoros már várt reánk ebédlőjében, ahol frissítő ételt-italt készített ki számunkra.

– Tehát nem hatolhattak a hegy belsejébe? – kérdezte tőlünk.

– Nem, – felelt Smith úr – s végre még azt kell hinnem, hogy a Great-Eyry, a nagy medence, csak a környék derék lakóinak képzeletében létezik.

Este félkilenckor kocsink a pleasant-gardeni bíró háza előtt állt meg. Ott töltöttük az éjszakát.

És míg hasztalan lestem-vártam az álmot, azt kérdeztem magamtól, nem lenne-e jobb néhány napig a községben maradnom s újabb kísérletet szerveznem a hegy megmászására? De vajjon több eredménnyel járna-e az, mint az első?

Legokosabb volt visszatérni Washingtonba s tanácskozni Ward úrral. S másnap reggel csakugyan kifizetvén két vezetőmet, búcsút vettem Smith úrtól és a pályaudvarra hajtattam, ahonnan Raleigh felé indúlt a gyorsvonat.

IV. FEJEZET. Az Automobil-Klub versenye.

Lehúll-e a lepel a Great-Eyry rejtelméről, valamely előre nem látható véletlen folytán? Ez a jövő titka volt. Fontos-e, hogy ez megtörténjék? Kétségkívűl az, mert Észak-Karolina lakóinak biztonsága is ettől függött talán.

Bármiként álljon a dolog, tény, hogy Washingtonba való visszatérésem után tizennégy nappal a közfigyelmet ismét a legnagyobb mértékben lekötve tartotta egy egészen másfajta eset. Ez az eset épp oly rejtelmes maradt, mint azok a tünemények, melyeknek a Great-Eyry volt színterük.

Május közepe táján Pennsylvania újságai tudtára adták olvasóiknak az említett esetet, mely az állam több táján is megismétlődött.

Egy idő óta a Philadelphia körűl szétsugárzó útakon valami rendkívűli járómű közlekedett, melynek sem alakját, sem természetét föl nem ismerhették, sőt méreteit sem, – oly sebességgel vágtatott. Hogy automobil, abban senki sem kételkedett. De hogy mily motor hajtotta, azt csak többé-kevésbbé elfogadható hozzávetésekkel találgatták s ha a nép képzelete ilyen dolgokba avatkozik, lehetetlen határt szabni neki.

Akkor még a legtökéletesebb automobilok – bármily rendszerűek, akár gőz, akár petroleum, akár alkohol vagy elektromos hajtóerővel – nem tettek meg óránkint százhatvan kilométernél többet, vagyis körűlbelűl két mérföldet percenkint s Amerika és Európa legjobb vonalai sem voltak képesek e sebességet megadni expresszeiknek vagy gyorsvonataiknak.

De az említett járómű okvetlenűl felűlmúlta ezt a gyorsaságot.

Felesleges hozzátennünk, hogy ez igen-igen veszedelmes volt az útakon közlekedő egyéb kocsikra és a gyalog járókra. E rohanó tömeg villám gyanánt jött, annyira kiszorítva helyéből a levegőt, hogy az út szélén álló fák ágai recsegve törtek le, megvadította a mezőkön legelő állatokat, szétriasztotta a madarakat, melyek nem tudtak volna ellentállni az útja nyomán keletkező hatalmas porforgatagnak.

És – érdekes részlet ez, melyre az újságok különösen felhívták a közönség figyelmét – az útak kövezetét alig rongálta a járómű kereke, mely nem hagyott oly vágást maga után, mint a terhes szekerek szoktak. Alighogy keréktalpának könnyű lenyomatát lehetett látni.

«Valószínű, – jegyezte meg a _New York Herald_, – hogy a nagy sebesség csökkenti a súly nyomását.»

Természetesen Pennsylvánia számos kerületéből egyre-másra érkeztek a panaszok. Hogy tűrhetné meg a hatóság az olyan járómű őrűlt nyargalászását mely esetleg mindent felborít, mindent eltapos, amerre megy, – szekeret csak úgy, mint gyalog-embert! De mi módon kerítse hatalmába, hogy ezt a veszedelmet aztán megakadályozhassa?! Hiszen nem tudták kié, honnan jön és hová megy. Csak abban a pillanatban látták, melyben elhaladt, mint a lövegeket szédületes útjukon. Próbálja meg akárki feltartóztatni az ágyúgolyót, mely a csőből kiröpűl!

Ismétlem: semmi jelünk nem volt arra, hogy minő motor hajtja a csoda automobilt. Csak annyi volt bizonyos, – mert ezt határozottan megállapították, – hogy sem füstöt, sem gőzt, sem petroleum-, vagy egyéb természetes fűtőanyag-szagot maga után nem hagyott. Ebből aztán azt kellett következtetni, hogy elektromos erő hajtja és akkumulátorai, melyek ismeretlen mintájúak, valósággal kimeríthetetlen árammal rendelkeztek.

De a túlizgatott népképzelet egészen mást látott e rejtelmes automobilban: természetfeletti szekeret, amit valamely kísértet vezet, a pokol valamelyik fűtője, egy túlvilági garaboncás, vagy valamely történetelőtti korból való szörnyeteg – s hogy mindent egy alakban egyesítsenek: maga az ördög, Belzebub, Astaroth, aki ellen minden földi beavatkozás hasztalan, mert rendelkezésére áll a sátáni láthatatlan és végtelen hatalom!

De magának a sátánnak sem volt joga ily sebességgel rohanni az Egyesűlt-Államok útvonalain – külön engedély, sorszám és rendes útlevél híjján. Bizonyos, hogy egyetlen hatóság sem engedte volna meg neki a kétszáz kilométeres gyorsaságot és a közbiztonság szempontjából szükségesnek látszott, hogy a titokzatos gép tulajdonosának szeszélyét megfékezzék.

De nemcsak Pennsylvánia szolgált versenypályáúl a titokzatos automobil sport-különlegességei számára. A rendőrség jelentései csakhamar más államokban is szóltak a furcsa jelenségről: Kentuckyben, Frankfurt környékén; Ohióban, Kolumbia táján; Tennesseeben, Nashville mellett; Missouriban, Jefferson alatt; végűl még Illinoisban, a Csikágóba torkoló különböző útakon.

Most, miután a közfigyelem az ügyre irányúlt, a hatóságokra tartozott, hogy megtegyék óvóintézkedéseiket a közveszedelem ellen. S vajjon egy ily sebességgel szágúldó járómű elé nem volna-e a legokosabb az útakon erős sorompókat fektetni keresztűl, melyeken előbb vagy utóbb okvetlenűl összezúzza magát?

– Ugyan, – mondták a tamáskodók, – ez az őrűlt vágtató bizonyára el tudja hárítani az ilyen akadályokat.

– Sőt szükség esetén átugorhatja a sorompókat! – tette hozzá valaki.

– Aztán meg, ha maga az ördög, akkor, mint egykori angyalnak, szárnya is van: nem jön zavarba, hanem felröppen a levegőbe.

Valóságos «komámasszony-vélekedések» voltak ezek, melyekkel nem kell törődni. De különben, ha a pokol e királyának valóban van szárnya, miért makacskodik, miért jár a földön, ahol esetleg agyontapossa a járókelőket, miért nem szárnyal fenn, mint a lég szabad madarai?

Ilyen volt a helyzet; – valóban tűrhetetlen már s volt oka a washingtoni rendőrségnek arra, hogy törje fejét, miként lehetne ez állapotnak végét vetni.

De íme, mi történt május havának utolsó napjában. S ez az esemény azt a reményt keltette, hogy az Egyesűlt-Államok megszabadúlnak e «szörnyetegtől», melyet addig nem sikerűlt elfogni. Sőt az Új-világgal egyetemben az Ó-világ is azt hihette, hogy nem lesz kitéve ez épp oly különös, mint veszedelmes automobil látogatásának.

Ez időben a következő eseményről adtak hírt az Unio összes újságai, – s hogy a közönség mily megjegyzésekkel kísérte, azt igen könnyű elképzelni:

Az Automobil-Klub versenyt rendezett Wisconsinban, ez államnak, melynek Madison a fővárosa, egyik legjobb útján. Ez az út kitűnő versenypályát képez kétszáz mérföldnyi hosszúságban; Prairie-du-Chienből indúl ki, a nyugati határvárosból, áthalad Madisonen és valamivel Milwaukee felett végződik a Michigan-tó partján. Csak Japánban van egy ennél megfelelőbb: a Nikko és Namadé közötti út, – melyet óriási cédrusok szegélyeznek, – mert ez nyolcvankét kilométernyi teljesen egyenes vonalat képez.

A legkülönfélébb gyártmányú és legjobb hírű gépkocsik neveztek a versenyre, s a rendezőbizottság elhatározta, hogy bármily rendszerű mótoroknak megadja a részvételi engedélyt. Ott lesznek a Hurter és Dietrich cég kocsii, a Gobron-Brike, Renault testvérek, Richard-Brasier, Decauville, Darracq, Ader, Bayard, Clement, Chenard és Walcker gyárak könnyű járóművei, a Giket-Forest, Harward és Watson, Pipe, Wolseley cégek automobiljai, a Mors, Fiat, Mercedes, Charron-Girardot-Voigt, Hotchkiss, Panhard-Levassor, Dion-Bouton, Gardner-Serpollet, Turcat Méry, Hirscher és Lobano gyárak hatalmas alkotmányai, a különböző nemzetek összes gyártmányai. Több díj volt kitűzve, melyek együttvéve tekintélyes összeget tettek ki – körülbelül ötvenezer dollárt.

Semmi kétség tehát: a díjakért bizonyára sokan fognak megkűzdeni. A gyárosok eleget tettek az Automobil Klub felszólításának és legjobb gépeiket küldték a kűzdelembe. Körülbelűl negyven különböző rendszerű, gőzzel, petróleummal, alkohollal, elektromossággal hajtott automobilt vártak, melyek mindegyike jelét adta kiválóságának valamely versenyen.

A számítások szerint, melyek az elérhető legnagyobb sebességen alapúltak – s ez akkoriban százhatvan kilóméterre rúgott – e nemzetközi verseny lefolyása nem fog több időt igényelni három óránál, a kétszáz mérföld befutására. Hogy tehát esetleges veszélyeknek elejét vegyék, a wisconsini hatóságok betiltották a közlekedést Praine-du-Chien és Milwaukee között május harmincegyedikére.

Így tehát semminő balesetre nem számítottak, eltekintve azoktól, melyek a kűzdelem hevében magukat a versenyzőket érhetik. Ez azonban az ő dolguk, mint mondani szokás. De az óvatos elővigyázati rendszabályok következtében sem kocsiknak, sem gyalogosoknak nem kellett veszélytől tartaniok.

Óriási közönség gyűlt össze, nemcsak Wisconsinből. Több ezer kiváncsi utazott a szomszédos államokból, Illinoisból, Michiganból, Jovából, Indianából, sőt még New-Yorkból is, a versenypálya mellett fekvő városokba.

Magától értetődik, hogy a sport iránt érdeklődők között nagy számmal voltak képviselve az idegenek: angolok, franciák, németek, osztrákok és belgák és igen természetes, hogy mindegyik a maga nemzete versenyzőjének kivánta a győzelmet.

Megjegyzendő még, hogy mivel a kűzdelem az Egyesült-Államokban folyt le, – a nagy fogadások csodálatos országában – számos igen különböző alakú és hatalmas összegre rúgó fogadás történt. Külön ügynökségek jegyezték őket s különösen május utolsó hetében szaporodtak el e fogadások, úgy hogy összegük több százezer dollárt tett ki.

Az indulási jelet reggel nyolc órakor adta meg kronométer szerint az egyik versenybiró. Hogy elkerűljék a kocsik torlódását és az abból származható baleseteket, az automobilok három percnyi időközökben kezdték meg utjukat. Az út szegélyein sűrű tömegekben álltak a nézők. Az első díjat az az automobil igényelhette, mely a Prairie-du-Chien és Milwaukee közti távolságot a legkisebb időtartam alatt futja be.

A sorshúzás által tíz elsőnek kijelölt kocsi reggel nyolc óra és fél kilenc között indúlt el. Ha csak valami baj nem éri őket, tizenegy óra előtt el kell érniök a célt. A többiek indúlási rendjét is sorshúzás határozta meg.

Félmérföldenként rendőrök álltak őrt az út mellett. A kiváncsiak, kik hatalmas csoportokban verődtek össze az indító hely körül Madisonban, épp oly sokan voltak a befutandó út közepén s talán még többen a célnál Milwaukeeben.

Két óra telt el. A telefonösszeköttetés által az érdeklődők minden öt percben megtudhatták a verseny állását és azt, mily sorrendben következnek egymásután a versenyzők. Renault testvérek cég egy négy hengerű húsz lóerejű, Michelin gummis kocsija járt elől a Madison-Milwaukee közötti félúton; nyomában egy Harward-Watson és egy Dion-Bouton gép járt.

Néhány baleset már is történt, egy-két mótor felmondta a szolgálatot, egy-két gépkocsi feladta a versenyt. Valószínűleg tizenkettőnél nem sokkal több automobil fogja kibírni az út végéig. Néhány vezető megsebesült ugyan, de nem súlyosan. De ha halálos balesetek történtek volna, abból sem csinálnak valami nagy dolgot Amerika csodálatos földjén.

Érthető, hogy a kiváncsiság és a szenvedélyek legmagasabb fokukra Milwaukee közelében kellett hogy hágjanak. A Michigan-tó nyugati partján állott a cél-oszlop, valamennyi a versenyben résztvevő nemzet színével diszítve.

Már tíz órakor bizonyos volt, hogy az első dijért – amely húszezer dollárt tett ki – csak négy kocsi küzd, két amerikai, egy francia és egy angol, melyek már most is tekintélyes előnyt szereztek, mert versenytársaik apróbb balesetek folytán elmaradtak mögöttük. Elképzelhető, mily dühvel kötötték az utolsó fogadásokat, melyekben már a yankee hiúság játszott szerepet. Az ügynökségek alig tudtak megfelelni az óriási munkának. A jegyzések lázas gyorsasággal szaporodtak…

Az élen járó gépkocsik képviselői csaknem hajbakaptak egymással, s ha nem is került revolverre és _bowieknif_ra a dolog – nem sok hijja volt ennek sem.

– Egy: három ellen a Harward-Watson gépre!…

– Egy: kettő ellen a Dion-Boutonra!…

– Egy: egy a Renault testvérekre!…

Ezek a kiáltások, mondhatni az egész útvonal mentén visszhangzottak, kavarogtak, s annál hangosabban, minél inkább terjedtek a telefonjelentések.

De ime féltízkor ez történt: két mérföldre Prairie-du-Chien városától valami rettentő robogás hallatszott az úton, sűrű porfelleg közepéből, éles fütyüléstől kisérve…

A kiváncsiaknak alig volt idejük, hogy félreugráljanak az eltipratás elől, melynek bizonyosan több száz ember esett volna áldozatul. A porfelhő viharsebesen elnyargalt s az irtózatos sebességgel vágtató kocsit alig hogy meg lehetett pillantani.

Túlzás nélkül kimondhatni, hogy legalább is kétszáznegyven kilóméteres gyorsasággal szágúldott a láthatatlan automobil.

Egyetlen szempillantás alatt eltűnt, hosszú, fehér por-csíkot hagyva maga után, ahogy az express vonatok mozdonya hosszú füst-vonalat hagy hátra.

Bizonyos, hogy automobil volt, melyet valamely rendkívűli mótor hajtott. Ha sebességét egy óra hosszat megtartja, okvetlenül utóléri a legelső kocsikat is, sőt, ezzel az övéknél kétszerte nagyobb sebességgel, el is kerüli őket és elsőnek ér a célhoz.

S ekkor minden oldalról zsivajgó lárma zendült föl, ámbár az útszegélyen tömegbe verődött nézőknek nem kellett veszedelemtől tartaniok.

– Ez az a gép, melyről két hét előtt az ujságok írtak!…

– Igen!… ez az, amelyik átvágtatott Illinoison, Ohion, Michiganon s a rendőrség nem tudta elfogni!…

– S aztán a közbiztonság szerencséjére eltűnt!…

– Azt hitték róla, hogy összetört és örökre nyoma veszett!…

– Igen, igen!… Az ördög szekere!… melyet a pokol tüze fűt… és maga a sátán vezet!…

S valóban, ha nem az ördög volt, ki más lehetett a rejtelmes gépkocsis, aki ezzel az elképzelhetetlen gyorsasággal szágúldott a nem kevésbbé titokzatos gépezeten?

Mindenesetre kétségtelen volt, hogy a Madison felé rohanó járómű azonos azzal, mely már felhívta magára a közfigyelmet, s melynek a rendőrség nyomát sem lelte azután! S ha a rendőrség azt hitte, hogy soha többé nem hall felőle: a rendőrség egyszerűen tévedt, ami Amerikában épp úgy megesik, mint bárhol másutt a világon.

A bámulat első izgalmának csillapúltával a higgadtabbak a telefonhoz futottak, hogy értesítsék a többi állomást is, és így elháríthassák a veszedelmet, mely az úton szétszórt automobilokat fenyegeti a szélvészként rohanó titokzatos gép megjelenésével. Eltapossa, összetöri, szétzúzza őket s ki tudja, tán maga sértetlenül, épségben kerül ki az irtózatos összeütközésekből?…