Part 1

VERNE GYULA.

*

VILÁG URA.

REGÉNY.

FORDITOTTA

GÁBOR ANDOR.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1906.

_Minden jog fenntartva._

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

I. FEJEZET. Mi történik a vidéken?

Az a hegysor, mely az Atlanti Óceán amerikai partjával párhúzamosan húzódva végigbarázdálja Északi Carolinát, Virginiát, Marylandet, Pennsylvániát és New-York államot, két nevet visel: Alleghany és Apalaches hegységnek is nevezik. Két különálló lánc alkotja ezt, nyugatfelől a Cumberland-hegyek, keleten a Kék-hegyek.

Ámbár ez a hegyrajzi rendszer – Észak-Amerika e részének legtekintélyesebbje – körűlbelűl kilencszáz mérföldnyire vagyis tizenhat kilométernyire nyúlik hosszában; magasságra hatezer lábat sehol meg nem halad s legkiemelkedőbb pontja a Washington-hegy mindössze 1918 méter magas.

Ez a hegygerinc, melynek két végső nyúlványa közűl az egyik Alabama, a másik Szent-Lőrinc vizeinél szűnik meg, nem csábítja valami túlságosan a túristákat. Csúcsai nem merednek a légkör magasabb rétegeibe fel. Ezért nem hat vonzóerővel, mint az új és óvilág hatalmas hegyóriásai. Azonban mégis volt e hegycsoportnak egy pontja, melyet a túristák nem tudtak volna elérni, mivel úgy látszott, mintha valóban megközelíthetetlen lenne.

Egyébiránt, ha eddig el is hanyagolták a hegymászók: a Great Eyry (nagy fészek) nemrégiben közfigyelmet, sőt nyugtalanságot keltett bizonyos különös okok alapján, melyekről szólnom kell történetem elején.

Hogy a magam személyét állítom előtérbe, ez azért történik, mert – amint kitűnik – szoros összefüggésbe kerűlt oly eseményekkel, melyek minden kétségen kivül huszadik századunk legrendkívülibb dolgai közé tartoznak. És magam is gyakran kérdem önmagamtól vajjon megtörtént-e, valóban úgy folyt-e le, ahogy emlékezetemben – vagy helyesebben mondva, képzeletemben – őrzöm. De tekintetbe véve, hogy a washingtoni rendőrségnél a főfelügyelői tisztet viselem, amely minőségemben, kiváncsiságom ösztönétől hajtva, – s ez az ösztön rendkivűlí mértékben fejlődött ki bennem, – tizenöt év óta igen különféle ügyekben vettem részt, s gyakran oly titkos megbízatásokban, melyek különösen kedvem szerint valók voltak, semmi csodálatos nincs abban, hogy főnökeim engem küldtek belé e valószínűtlen kalandba, melyben kifürkészhetetlen rejtelmekkel állottam szemben. De, már ez elbeszélés elején, föltétlenül szükséges, hogy puszta szavamnak hitelt adjanak olvasóim, mert e csodálatos tények bizonyítására senki másnak tanúságával nem rendelkezem, csupán a magaméval. De ha nem akarnak hinni nékem, azt sem bánom – ne higyjenek!

A Great-Eyry éppen a festői Kék-hegyek láncának képezi egyik pontját, Észak-Karolina nyugati határán. Gömbölyded alakja elég jól megkülönböztethető Morganton mezővárosából, mely a Satowba-rives partján épűlt, s még jobban látható Pleasent-Garden városának utcáiról, melyek néhány mérfölddel közelebb fekszenek a Great-Eyryhez.

Tulajdonképpen mi is ez a Great-Eyry?…

Igazolja-e nevét, melyet a Kék-hegyvidék szomszédos kerületeinek lakói adtak neki?… Hogy a Kék-hegyeket azért nevezték így el, mert remek körvonalaik bizonyos légköri viszonyok közepett azúr színt vesznek fel – ennél semmi sem természetesebb. De hogy a Great-Eyryből fészket csináltak – vajjon azért történt-e ez, mert rajta sasok, keselyűk vagy kondorok tanyáznak?… Talán ezt a csúcsot választották főképen lakóhelyükűl a vidék nagy szárnyasai?… Ezeket látni tán rikoltozó rajokban kerengeni a meredek fölött, melyet csak ők tudnak megközelíteni?…

Nem, ez sem áll, mert e madarak itt sincsenek nagyobb tömegekben, mint az Alleghany-hegyek többi csúcsai körűl. Sőt inkább, határozottan észlelték már, hogy bizonyos napokon, ha a madarak közel jutnak a Great-Eyryhez, sietve igyekeznek menekülni onnan, és miután többszörös kört írva le, ott keringtek felette, szanaszerte röpűlnek, fülsiketítő lármájukkal kavarva fel a hegyvidék nyugalmas levegőjét.

Miért nevezik hát Great-Eyrynek – nem jobban illett volna-e rá a medence, vagy teknő név, amellyel, mint csúcsnévvel, oly gyakran találkozunk e hegyes vidékeken? Mert csakugyan mély és tágas medence lehet ott fenn, meredek falaktól körűlvéve… Ki tudja nincs-e benne egy kis tó, tengerszem, melyet a nyár esője s a tél hava táplál – hiszen ily tavacska igen sok van, nemcsak az Apalache-láncolatban, hanem az új és ó világ hegyvidékeinek igen különböző magasságaiban.

Végűl, hogy a feltevések sorozatát kimerítsük: nem lehet-e a Great-Eyry valamely tűzhányó tölcsére; ez a vulkán pedig tán eddig csak aludta hosszú álmát, melyet egyszer majd megszakít a belső háborgás?… Vajon nem kellett-e a környék lakóinak rettegnie attól, hogy megismétlődik velük a Krakatva vagy a Pelée-hegy irtózatos esete?… Ha feltételezzük, hogy csakugyan tengerszem van a Great-Eyryn, nem kell-e tartani tőle, hogy a tengerszem vize lehatolván a föld belsejébe, a központi tűz által gőzzé változtatva, ugyanoly veszedelemmel fenyegeti a Carolina-síkságait, aminő 1902-ben Martinique-szigetét elpusztította?…

S csakugyan ez utóbbi eshetőség mellett tanúskodott nehány jel, melyet nemrégiben észleltek: a csúcs fölött gőz képződött, mely a föld méhének izzó munkásságát látszott bizonyítani. Sőt, egy alkalommal, a mezőkön foglalatoskodó földművesek tompa és megmagyarázhatatlan zajt hallottak a Great-Eyry felől.

Majd egy éjszaka lángkévék jelentek meg a hegy fölött és füst szállt fel a Great-Eyry belsejéből, s miután a szél kelet felé földre verte ezt a füstöt: hamú vagy korom-nyomok maradtak vissza a talajon.

A hegy ködében felvillanó sápadt lángok, melyet az alacsonyan úszó fellegek visszatükröztek, komor világosságot vetettek a vidékre.

Fontolóra vévén e különös körűlményeket, cseppet sem csodálni való, hogy a környék lakóiban komoly aggodalmak ébredtek. S ez aggodalomhoz járult a parancsoló szükség: meg kell tudni, mihez tartsák magukat a vidék lakósai. A Carolinában megjelenő lapok napról-napra hasábokat írtak e jelenségekről, melyeket «_A Great-Eyry rejtelmei_» cím alatt foglaltak össze. Feltették a kérdést: nem veszedelmes-e a környékén való tartózkodás?…

A lapok e cikkei kiváncsiságot és aggodalmat keltettek.

Kiváncsiságot azok részéről, kik, anélkül, hogy maguk veszedelemben forognának, érdeklődtek a természeti tünemények iránt, aggodalmat azoknál, kik esetleg áldozataivá lehettek a katasztrófának, ha a jelenségek valóban fenyegető jellegűek volnának. S ez utóbbiak elég nagy számmal voltak: Pleasant-Garden és Morganton városának, több falunak s azon telepítvényeknek lakói, melyek elég sűrűen voltak az Apalache-hegylánc lábainál elszórva.

Tény, hogy igen sajnálatraméltó az a körülmény, hogy a hegymászók mindaddig kisérletet sem tettek a Great-Eyry megközelítésére. A sziklás kereten, mely környékezte, soha át nem hatoltak még, s lehet, hogy egyetlen részecske sem volt, melyen át a túristák céljukat elérhették volna.

Hát nem volt csekély távolságra a Great-Eyrytől egyetlen olyan kúp- vagy ék-alakú csúcs, melyről a rejtelmes hegyet egész terjedelmében meg lehetett volna tekinteni?… Nem, – több kilométernyi kerületen egyetlen hegy sem volt, mely a Great-Eyry magasságát felűlmúlta volna. A Wellington-hegy, az Alleghany-láncolat egyik legmagasabb csúcsa, túlságosan távol esett tőle.

Mindamellett most már okvetlenül szükséges volt, hogy a Great-Eyryt megösmerjék és átkutassák. A vidék érdekében meg kellett tudni, vajjon csakugyan nem tűzhányó tölcsér-e, nem fenyegeti-e kitörése Északi-Carolina nyugati kerületeit? Kisérletet kellett tehát tenni megközelítésére és az észlelt sajátságos tünemények földerítésére.

E kisérlet előtt azonban, mely elé nyilvánvalóan komoly akadályok tornyosúltak, történt valami, ami azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a csúcs megmászása nélkül is betekintést nyerhetni a Great-Eyryn uralkodó természeti viszonyokba.

Ez év szeptemberének első napjaiban Wilker, a léghajós, ballonjával Morgantonban fel akart szállani. Felhasználva a keleti szelet, a léghajónak a Great-Eyry felé kellett volna haladnia, s volt rá némi eshetőség, hogy fölébe tud kerűlni. S ha nehány száz lábnyira felette lebeg el, Wilkernek alkalma van kitűnő messzelátóval megvizsgálni a csúcsot, legmélyéig kifürkészni, s fölismerni: tűzhányó nyílik-e magas sziklái között?…

Tulajdonképpen ez volt a főkérdés.

S ha ezt eldöntötték, meg lehet határozni azt is, hogy a csúcsot környékező vidéknek van-e oka valamely előbb vagy utóbb bekövetkező kitöréstől tartania.

A felszállás a fennebb jelzett terv szerint meg is történt.

Közepes és állandó irányú szél fújdogált; az ég tiszta volt. A reggeli ködöt már kezdte eloszlatni a nap meleg sugárözöne. Ha a Great-Eyry belseje nincs füsttel, párával tele, a léghajós egész terjedelmében átkutathatja szemével. Ha pedig gőz emelkedik belőle, okvetlenűl észlelheti azt is. Ez esetben el kell fogadni, hogy a Kékhegyek vulkáni természetűek s a Great-Eyry a tölcsérük.

A léghajó körülbelül ezerötszáz láb magasra emelkedett mindjárt eleinte s egy negyed óráig nem mozdúlt el helyéről. A szellő tehát, mely a föld színén lengett, ott fenn már nem volt érezhető. De aztán – mily csalódás! – ellenkező irányú légáramlat keletkezett, mely nyugat felé vitte a gömböt. Így mindjobban eltávolódott a hegylánctól s nem volt remény, hogy valamiképpen visszakerűlhessen még oda. A városka lakói elől nemsokára eltűnt s később megtudták, hogy Észak-Carolina fővárosának Raleíghnak közelében szállott földre.

Miután e kisérlet kudarcot vallott, elhatározták, hogy kedvezőbb körűlmények közt meg fogják ismételní. Közben újra tompa dübörgés hallatszott a hegyből, melyen szikrázó füst és a fellegeken visszaverődő reszkető fény jelent meg. Tökéletesen érthető tehát, hogy a nyugtalanság nem csökkent s mindenki földrengéstől, vagy vulkáni tüneményektől rettegett.

Ez év áprilisában pedig az eddig meglehetősen bizonytalan szorongást rémület váltotta fel, és pedig elég alapos okon!

A környék ujságaiban csakhamar meg is nyilatkozott a közönség rettegése. A hegylánc és Morganton városa közt elterülő egész vidék riadtan várta a legvészesebb eseményeket.

Április negyedikéről ötödikére forduló éjszaka Pleasant-Garden lakóit rázkódás ébresztette fel, melyet rettentő zaj követett. Köröskörül ellenállhatlanul terjedt a rémület, hogy a hegyláncolatban kitörés van készülőben. Az emberek kirohantak házaikból, menekülésre készen s attól félve, hogy valamely szörnyű szakadék támad köröttük, mely tíz-tizenöt mérföldnyi kerületben magábanyeli a községeket, majorságokat.

Az éj igen sötét volt.

Sűrű fellegek mennyezete borúlt a síkság fölé. Ha fényes nappal lett volna, akkor sem láthatták volna a Kék-hegyek gerincét.

Ez áthatolhatlan sötétségben a tárgyakat megkülönböztetni, a köröskörül sikoltozó kiáltásokra felelni sem lehetett. Ijedt embercsoportok: férfiak, nők, gyermekek igyekeztek a járható útat megtalálni s nagy tömegben tolongtak, kavarogtak.

Erről is, arról is a rettegés hangja hallatszott.

– Földrengés van!…

– Kitört a tűzhányó!…

– Melyik csúcs?…

– A Great-Eyry!…

És Morgantonig terjedt a hír, hogy kövek, láva, salak hullottak záporban a rónára.

Legalább annyit megfigyelhettek volna, hogy – ha csakugyan tűzhányó tört ki – a dübörgésnek fokozódnia kellett volna. S a csúcson lángnak kellett volna megjelennie. És az ízzó lávafolyam a ködön is átvilágított volna.

De mindez senkinek eszébe nem jutott s a megréműlt emberek azt erősgették, hogy földrengést is éreztek. Egyébiránt lehetséges, hogy e rázkódásokat valamely sziklatömb okozta, mely levált a hegység oldaláról.

Mind ébren maradtak, halálos aggodalomban, hogy Pleasant Garden vagy Morganton felé meneküljenek.

Egy teljes óra telt el minden további tünemény nélkül Alig rezdűlt némi nyugati szellő a síkság mocsarai körül nagy csoportokban álló tűlevelű fák sűrű koronájában; ezt a szelet különben az Apalache-hegység szirtfala egyrészt meg is gátolta abban, hogy a rónára jusson.

Tehát a réműlet nem ujult meg s a lakósok már vissza akartak térni házaikba. Úgy látszott, nincs már mitől tartani, mindamellett igen nehezen várták a hajnalt.

Hogy valami változás történt, legalább egy hatalmas szikladarab legördűlt a Great-Eyryről, abban senki sem kételkedett. Erről már a hajnal első fényénél könnyű lesz meggyőződni, ha nehány kilométernyire körüljárják a hegyet.

De ime, reggel három óra felé új riadalom… ismét lángok csaptak fel a Great-Eyry sziklás párkányán… A felhők által visszaverve tűzfénybe vonták nagy messzeségben a légkört… Ugyanakkor dübörgés is hallatszott…

Tűz ütött volna ki ottfenn magától?… de hogyan történhetett ez?… Villám semmi esetre sem gyújtotta!… Mert még villámlás fénye sem zavarta a homályt… Igaz, a tűz nem nélkülözhette volna a tápláló anyagot: abban a magasságban, az Alleghany-hegylánc még erdővel borított, épp úgy, mint a Cumberland-hegység és a Kék-hegyek csúcsai is. Cyprusok, legyezőpálmák és egyéb állandó lombú fák még növekednek ott.

– A tűzhányó! A tűzhányó!

E kiáltások visszhangzottak mindenfelől. Kitört a vulkán! A Great-Eyry tehát mégis a hegylánc belsejébe fúródó tűzhányó tölcsér volt! S most, hogy már annyi évszázad óta kialudt, újra lángra lobbanna? A lángokat izzó kövek zápora s egyéb pusztító vulkáni termékek is követik? És lávafolyamok és zuhatagok is következnek, melyek útjukban mindent megsemmisítenek: falut, várost, birtokot, egyszóval az egész környéket, mezeivel, rétjeivel, erdeivel egyetemben Pleasant-Gardenig, vagy tán Morgantonig?

Most már kitört a fejvesztett riadalom, semmi útját nem állhatta. Az asszonyok, ijedtségtől félőrűlten, gyermekeiket magukkal vonszolva tolongtak a keletre vivő útakra, hogy minél előbb eltávolodjanak a föld belső háborgásának színterétől. A férfiak batyúba kötötték legértékesebb holmiikat, szabadon bocsátották a háziállatokat: lovat, szarvasmarhát, juhot s ezek szét is szaladtak a szélrózsa minden irányában.

Mily óriási zavar uralkodott ebben az ember- és állattömegben, a vulkán tűzének esetleg szabadjára hagyott erdőkben, a mocsarak víze mellett, mely talán eláraszthatta a vidéket! S vajjon a föld is nem sűlyedhetett volna el a futók lábai alól? Lett volna-e idejük a menekülésre, ha izzó láva-csíkok eléjük vágtak volna a földön s eltorlaszolták volna útjukat, lehetetlenné téve az előrejutást?

A legnagyobb birtokok tulajdonosai között azonban akadt néhány higgadtabb ember, aki nem vegyűlt el ebben a megréműlt tömegben, melyet hiába igyeztek visszatartani.

Körűlbelűl egy mérföldnyire megközelítvén a hegyet, arra a meggyőződésre jutottak, hogy a lángok fénye csökken, sőt a tűz már kialvóban van odafenn. Mindent számbavéve úgy látszott, nem fenyegeti a vidéket kitörés veszedelme. A csúcsról egyetlen kő sem repűlt a légbe, a sziklák élét nem hordta el láva-áradat és a föld belsejében nem hallatszott semmi hang, Tehát mi sem volt észlelhető a föld méhében dúló zavarokból, melyek egy pillanat leforgása alatt egész vidékeket tönkre tehetnek.

S miután ezt megfigyelték – és helyesen figyelték meg – azt következtették, hogy a Great-Eyry tűzének lohadnia kellett. A fellegek visszfénye is mind halványabbra vált. És a tájat reggelig ismét teljes sötétség borította.

Eközben a menekűlők tömege is megállt, ahol már biztosnak érezte magát a veszéllyel szemben. Aztán visszafelé indúltak s néhány falu és majorság már a kora hajnali órákban benépesűlt előbbi lakóival.

Négy óra felé már alighogy némi fényt sugároztak a Great-Eyry párkányai. A tűz – táplálék híján bizonyára – kialudt s bár kiütésének okát nem tudták még, remélték, hogy nem fog felújulni.

Annyi mindenesetre valószínűnek látszott, hogy Great-Eyry nem vulkánikus tünemények színtere volt. Eszerint tehát a környék lakóinak nem kellett valamely kitöréstől vagy földrengéstől rettegniök.

De íme, reggeli öt óra felé, a még éjszakai ködbe burkolt hegy felett különös zaj hallatszott a levegőben; valami szabályos zihálás-féle, melyet hatalmas szárnycsattogtatás követett. S ha nappal van: a faluk s városok népe megpillantotta volna tán az óriási ragadozó madarat, azt a légbeli szörnyeteget, mely miután a Great-Eyryről fölemelkedett, kelet felé tűnt el!

II. FEJEZET. Morgantonban.

Április 26-án indúltam el Washingtonból s másnap érkeztem meg Raleighbe, Észak-Karolina fővárosába.

Két nappal előbb a rendőrség főparancsnoka szobájába hívatott. Főnököm kissé tűrelmetlenűl várt rám.

A beszélgetés, melynek következménye utazásom lőn, így folyt le közöttünk:

– John Strock, – kezdte a főparancsnok, – ön még mindíg oly éleseszű és ragaszkodó emberünk, amilyennek oly sok esetben mutatkozott?

– Ward úr, – feleltem én és meghajtottam magam, – nem illenék, ha én mondanám, hogy ma is épp oly éleseszű vagyok, mint ennekelőtte. De ami ragaszkodásomat illeti, biztosíthatom, hogy még most is hűséges embere vagyok.

– Nem is kételkedem benne, – jelentette ki Ward úr, – s most még ezt a határozottabb kérdést engedje föltennem: Ma is oly kíváncsi, minden rejtelem mélyére hatolni igyekvő ember ön, amilyennek eddig ismertem?

– Az vagyok, Ward úr.

– S a kíváncsiság ösztöne nem tompúlt el önben, hosszú rendőri működése közben?

– Legkevésbbé sem.

– Helyes, Strock, akkor figyeljen rám.

Ward úr ötven esztendős volt akkor, értelme teljes erejével rendelkező férfi, aki kitűnően betöltötte nagyfontosságú állását. Már többször megbízott nehéz vállalatokkal, melyeket eredményesen bonyolítottam le s ezzel gyakorta kiérdemeltem elismerését.

Néhány hónap óta azonban nem nyílt alkalom arra, hogy szolgálatomat igénybe vegye s ez a kényszerű renyheség valósággal elgyötört. Izgatottan vártam tehát, mit közöl velem Ward úr. Tudtam, hogy csak igen fontos dolog lehet az, melynek elintézésére engem küld ki.

A rendőrfőnök arról az ügyről beszélt velem, mely akkor az egész közvéleményt foglalkoztatta, nemcsak Észak-Karolinában s a szomszédos államokban, hanem Amerika egész területén.

– Ön bizonyosan tud afelől, – így szólt Ward úr hozzám, – ami az Apalache hegyek környékén, Morganton mezővárosa mellett történt.

– Tudok róla, Ward úr és véleményem szerint azok a jelenségek elég különösek ahhoz, hogy a nálamnál kevésbbé kíváncsi emberek érdeklődését is fölébresszék.

– Hogy azok a jelenségek különösek, sőt furcsák, abban semmi kétség, Strock. De most már fel kell tennünk a kérdést, vajjon az említett jelenségek, melyeket a Great-Eyry körűl megfigyeltek, nem képeznek-e veszedelmet a vidék lakói számára, vajjon nem előljáró jelei-e valamely tűzhányó-kitörésnek vagy földrengésnek?

– Félős, hogy így van, Ward úr.

– Érdekünkben van tehát, Strock, megtudni, hogy áll a dolog. Ámbár fegyvertelenűl állunk a természet rendjének véletleneivel szemben, mégis azon kell törekednünk, hogy az érdekelteket idejében értesítsük az őket fenyegető katasztrófáról.

– A hatóságok feladata ez, Ward úr, – feleltem én. – Számot kellene adnunk önmagunknak arról, mi történik ott fenn.

– Jól mondta, Strock, de úgy látszik, ez nagy nehézségekkel jár. Azt mondogatják váltig a környéken, hogy lehetetlen a Great-Eyry szikláit megmászni, a hegy belsejét felkutatni. De vajjon megkísérelték-e már egyáltalán s alkalmas körűlmények között? Nem hinném és véleményem szerint a komoly eszközökkel végrehajtott kísérlet csak jó eredménnyel járhat.

– Semmi sem lehetetlen, Ward úr s az egész ügy kétségkívűl pénz kérdése csupán.

– S ez a pénz igen jogos és megokolt kiadás, mert nem szabad pénzre tekintenünk, ha arról van szó, hogy megnyugtassuk egy vidék egész népességét, vagy figyelmeztessük s ezzel a veszély torkából ragadjuk ki. Egyébként, csakugyan oly biztos az, hogy a Great-Eyry öve annyira megközelíthetetlen, mint mondják? S ki tudja, talán valamely gonosztevő banda ütötte fel ott tanyáját, mely csak az általuk ismert ösvényen közelíthető meg?

– Valóban! Ward úr gyanakszik, hogy gonosztevők?

– Lehetséges, hogy csalódom, Strock s mindaz, ami ott fenn történik, természetes okokra vezethető vissza. De hiszen éppen ezt akarjuk eldönteni és pedig a lehető legrövidebb időn belűl.

– Kockáztathatok egy kérdést, Ward úr?

– Csak tessék, Strock.

– Ha megvizsgáltuk a Great-Eyryt, felismertük tüneményei eredetét s ha valóban kráter van ott és közeli kitörése várható: megakadályozhatjuk azt?

– Nem, Strock, de értesíthetjük a vidék lakosait. A falvakban tudják, mi a tennivalójuk s a majorosokat sem lepi meg az esetleges veszély. Ki tudja, az Alleghany hegylánc vulkánja nem teszi-e ki Észak-Karolinát ugyanoly veszedelemnek, mint amely Martinique szigetét a Pelée hegy tűze által érte? Okvetlenűl szükséges, hogy a lakosság legalább védelmi intézkedéseket tehessen.

– Szívesen hiszem, Ward úr, hogy a környéket nem fenyegeti ilyen baj.

– Kívánom is, Strock, s különben is valószínűtlennek látszik, hogy a Kék-hegyek e részén vulkán létezzék. De mégis, tény, hogy a hozzánk beérkezett jelentések szerint, lángot láttak a Great-Eyryből kicsapni. És úgy vélték, rengéseket, vagy legalább reszketéseket éreznek a talajon átfutni, körűlbelűl Plasent-Garden vidékéig. Valóságos vagy csak képzelt tények-e ezek? Illendő, hogy e tekintetben tájékozva legyünk.

– Valóban úgy van, Ward úr és nem is szabad soká késlekednünk.

– El is határoztuk, Strock, hogy vizsgálatot indítunk a Great-Eyry tüneményei dolgában. Ki fogunk küldeni valakit mihamarabb a vidékére s adatokat gyűjtetünk, kihallgattatjuk a városok és faluk lakóit. S olyan embert szemeltünk ki e célra, akinek személye biztosít az eredményről; ön az az ember, Strock.

– Köszönöm, Ward úr! – kiáltottam én. – Bizonyos lehet benne, hogy semmit el nem mulasztok, amivel kegyednek e kitűntetést meghálálhatom.

– Tudom, Strock s hozzáteszem, hogy ez a küldetés nagyon megfelelhet az ön ízlésének.

– Igen kedvemre való, Ward úr.

– Szép alkalma nyílik gyakorolni azt a különös szenvedélyét, mely vérmérsékletének alapját képezi.

– Úgy van, Ward úr.

– Máskülönben szabadságában áll a körűlmények szerint cselekedni. Ami a kiadásokat illeti, ha esetleg nagy költségekkel jár a hegy megmászása: korlátlan összeg áll rendelkezésére.

– Minden tőlem telhetőt megteszek, Ward úr s számíthat reám.

– Most pedig, Strock, hadd figyelmeztetem még, hogy a lehető legnagyobb óvatossággal járjon el a környéken az adatok gyűjtése körűl. A kedélyek ott még túlizgatottak. Igen meg kell rostálnia mindazt, amit önnek elbeszélnek és legfőképpen vigyázzon, nehogy újból feltámadjon az a vak félelem.

– Magától értetődik, Ward úr.

– Morganton polgármesterét értesítem az ön odaérkeztéről, az majd önnel együtt fog működni. Még egyszer, Strock: legyen óvatos s vizsgálódásaiba csak azokat az embereket vonja be, akikre feltétlenűl szüksége van. Gyakran tett már bizonyságot értelmességéről, ügyességéről s most is számítunk rá, hogy sikerrel jár el megbízatásában.

– Ha sikertelen lesz, Ward úr, akkor bizonyára lehetetlenségek tornyosúltak elém, mert végre az is megeshetik, hogy csakugyan nem lehet behatolni a Great-Eyry sziklái közé s az esetben…

– Az esetben majd meglátjuk, mit kell tennünk. Ismétlem: tudjuk, hogy természete, hogy ösztöne révén ön a világ legkíváncsiabb embere s ez most felséges alkalom arra, hogy kíváncsiságát kielégítse.

S ezzel Ward úr igazat mondott.

Megkérdeztem tőle:

– Mikor kell elutaznom?

– Már holnap.

– Holnap elhagyom Washingtont, holnapután Morgantonban leszek.

– Levelek vagy táviratok útján fog mindig értesíteni az ügy állásáról…

– Nem fogom elmulasztani Ward úr s mielőtt elbúcsúznám, még egyszer köszönöm, hogy a Great-Eyry dolgában tartandó vizsgálat vezetésével engem méltóztatott megbízni.

Hogy sejthettem volna még akkor: mit rejt számomra a jövő,

Nyomban hazatértem s megtettem előkészületeimet az útra, s másnap hajnalban a gyorsvonat Észak-Carolina fővárosa felé robogott velem.

Még este Raleighbe érve, ott töltöttem az éjt, s másnap délután a vasút, mely az állam nyugati felén át haladt, Morgantonban tett le.