Part 7

– Mi baja, na?

– Fiacskám, nem látta a bicskámat?

– Nem.

– Nem!… Hát azt a mennydörgette, hát mér nem! Egész nap kiabálok érte, mégse látta…

– Jaj; magának nem kellene soha szabadságot kivenni. Inkább egy olyan hivatalt, hogy még éjszaka is bent üljön.

A bácsi elhallgat és mérgesen fujja a füstöt.

Mili néni bemegy a házba és tovább tisztitja a csirkéjét vacsorára.

– Persze – mordult meg egyszer Jani bácsi –, az asszonyoknak egyéb sem kell, csak hogy az ember a hivatalban őrölje az erejét. És hozza nekik haza a pénzt. A sok pénzt. Mert flancolni, azt szeretnek. De a bicskámat egyik se keresi. Egyik olvas, másik ir, a harmadikat az ördög hordja a galambok után, de a bicskámat senki se adja elő.

– Hát maga is megkeresheti magának egyszer – szól ki bosszusan a néni.

A bácsi elhallgat. A szél suhog a lombok közt. Illatos őszi szél. A távoli kilátás oly pompás, olyan csodaszép, a szelid őszi alkonyaton. A Duna lent kanyarog a völgyben és a szigeten a kis falu békésen és vidáman sütkérez, mint egy jó kis kövér nyáj a lombok alatt. A bácsi a hivatalra gondol, ahol egész éven át ebből az őszi pár hétből tengeti az életét és mindennap eszébe jut valami a diófáról, amelyen rigók üres fészkei sötétlenek, a szilvafákról, amelyeken két szem volt az idén, mind leették a beste hernyók, a krumpliról, amely olyan rosszul fizetett az idén, két-három szem volt egy bokor alatt, de az aztán szép… Meg a szőlőről, a drága, becses szőlőről, amelyre rájárnak a darazsak, a madarak, meg a kétlábu jómadarak!…

– Hopp, Pista! Pista!

– Tessék, apa.

– Még most se vettétek észre?

– Mit, apa?

– Mit apa, mit apa! Csak olvas mindig, nem is hallja, mit beszél az ember!… Mit olvasol?

– A Kalózkirályt.

– A kell neked; magad is egy nagy kalóz vagy! Hát a másik, a Béla hol van, a galambkalóz? Mindig csavarog, mégse vesz észre, egyik se, semmit… A szőlőbe.

– Ja, hogy nem-e lopták-e?!

– Ne kijabálj… Nem szabad azt ki se mondani! Hát nem?

– Nem, apa.

– Mert haszontalanok vagytok. Nem néztek meg semmit. Semminek ezek nem néznek utána. Ezek felől az egészet elhordhatják. Csak olvasnak. Irnak… Nem is tudod, hogy hová irj neki.

A kis lány ijedten felügyelt a neki szóló mordulásra.

– De igen, apa, a tábori postaszám 117 – szólt halkan és felnéz megilletődve az irásból.

– 117… 117!… Hol van az!… Te persze azt hiszed, hogy ott várja a postát, mint itt várjuk, hogy jön-e már? Haj, haj…

Elhallgatnak. Az öreg ur lassan szivárogva ereszti ki a füstöt, apró kék szemei mintha megködösödtek volna; a nagy táskás szemgyürüből a messze fehér felhőkre néznek…

– Margit!… Margit! Margit!

Mili néni kinéz az ajtón. Már darabolja a csibét.

– Mit akar?

– Maga se vett észre semmit?

– Mit?

– A szőlőbe!

– Nem.

– Nem?

– Nincs ott semmi baj.

– Mert nem nézte meg.

– Fönn voltam mámma! Jól megnéztem.

– Tudom, milyen jól… maga nem bánja… Maga azt sem bánná, ha mind elhordanák a szelek az egész hegyet… Magának ez mindegy… Köröskényi főd… Mit törődik maga vele!… Ha Puszty volna, akkor igen!… Azokat a Puszty-kincseket őrzi! A szivarskatulyába. A gyöngyszemeket. A fél fülbevalókat… Ördögöt sem érnek… De a Köröskényi főd, az utolsó részbirtok, az magának semmi…

– Jaj, az isten áldja meg, ne legyen már ilyen nehéz természetü… Hát maga gondozza ezt a fődet? Nem én járok ki tavasztól őszig kapáltatni, kötöztetni, permetezni? Nem én?

– Maga… Maga. De ugy is van osztán az.

– Nahát többet nem jövök ki. Hogy düljön össze ez a hegy; hogy már nem tudok jót mondani neki!… De már megöl vele.

– Én nem bántom. Én egy rossz szót se szólok. Felőlem bedülhet… Felőlem ellophatják… De maguk felől is.

– Nohát megmagyarázom, hogy hogy van. Tavaly is, harmadéve is a Megyeri lopta. Biztos, hogy az. Tőszomszéd is és én hallottam is, figyelmeztettek, hogy az az ember többet árul ki a földjéből, mint ami ott teremhet. Most elvitték a háboruba, most nem lopja senki a szőlőt.

– Haha.

– Na hiszen maga azt hiszi, hogy a szőlője az egész világnak kell. Ilyen szőlő nincs több. Erre jár rá mindenki. Még a madarak is csak épp erre az egy szőlőre spekulálnak!…

– Hát persze.

A néni bosszusan nevetett.

– Bár ugy vóna! Jaj csak egyszer már a követ is elhordanák belőle.

Befordult a házba. Egy perc után mellette volt a két gyereke.

– Ne haragudj, anyuskám.

– Ej, az ördög is megunná, örökké itten rágja az ember fülét a szőlejével. Ezt az anyjától örökölte. Eleget hallottam már én életemben a Köröskényi-szőlőről, nem akarok belepusztulni a Körskényiek utolsó részbirtokába.

– De ne legyél ilyen ideges, anyuka! Hiszen ő csak beszél, ismerhetnéd már, nem gondolja ő azt komolyan.

– Ej, fáj a fejem, hallani se akarom…

Ebben a percben a Béla hangját hallották, aki csatakiáltással rohant le a hegyről. –

– Apa, apa!

– No, itt a galambász! No, te galambkereskedő. Csak a cigaretta, meg a galamb.

– De apa, kérem.

– Hol van a bicskám!… Elébb azt mondd meg, hova tettétek a bicskámat? Azt te csakliztad el.

– Én nem láttam, apa.

– Egy se látta, hát akkor a föld nyelte el, úgy-e?

Egy percre az egész családra mély és nyomott hangulat ül, s most gondolt először mindenki komolyan az elveszett késre, amelyhez úgy látszik, végkép hozzá van füzve az apa jókedve.

– Vajjon nincs a másik ruhájában? – mondta Juliska.

– Apa kérem – szólt ekkor Béla erélyesen –, odakint a diófa alatt nyomokat vettem észre!

– Nyomokat?!!

– Igen!

– Valami parasztcsizma nyomát.

A sötét konyhában mintha nagy öröm és nagy fény gyulladt volna ki.

– Lopják a szőlőt! – mondta Pista és eltátotta vigan a száját.

– Lopják – suttogta Juliska boldogan.

– Na hál’ Istennek – szólt Mili néni is megkönnyebbülve –, csakhogy lopják valahára. Nem fog már itt ülni apátok a nyakunkon. Megy a puskával, osztán őrzi a szőlejét.

Rettegő örömmel hallgatták a Béla előadását, a fiu kész volt rögtön megmutatni a nyomokat.

– Apa, apa – sikoltotta el magát Juliska –, megvan a bicskád is… Itt volt a másik kabátod zsebében.

– Béla – szólt az anyjuk a nagy fiához halkan –, igazán lopják a szőlőt?

– Dehogy, anyuka – mondta suttogva a süldő diák –, én csináltam a nyomokat.

Hangtalanul kacagtak össze mind a négyen az öreg úr háta mögött.

A NIHILISTA

Az állatorvos kis bricskáján végigzörgött a kis mezőváros köves utcáján. Ahogy jött, a patikánál látta, hogy ott áll valaki és amikor őt meglátja, gyorsan hátat fordit és belép az üvegajtón.

Megcsóválta a fejét.

– No nem baj, – mondta magában és felnevetett, mint szokott, aztán rögtön elkomolyodott, – nem akar köszönni. Világos. Minek is rontsa az ember a kalap szélit.

Nyugodtan hajtott el a patika előtt. Az állomásra akart menni, de eszébe jutott, hogy a gyógyszerész sógora a körorvos, aki most mint vágatási biztos az ő felügyelete alá tartozik.

Erre befordult a legközelebbi utcán a szék felé.

Az utcán ácsorgott a mészárszék előtt egy tót legény. Rákiáltott.

– Gyere, tartsd meg a lovat.

A fiu nem értette a magyar szót, de a mozdulatot igen és a legnagyobb buzgósággal ugrott oda, már amennyire hosszu lábaihoz és nagy bocskoraihoz gyorsaság fért.

Amikor az orvos belépett a székbe, a szemöldöke előbb felszaladt a homlokára.

Az Etus kisasszony, a körorvos csinos, fiatal kisasszonykája, a hatósági bélyegzővel nagy ügyesen billogozta a hust.

Az állatorvos szokása szerint megint elnevette magát, az arca felvidult és rá rögtön elkomolyodott, csak a szava maradt tréfás, a hangja nem.

– Jónapot kisasszony. Mit tetszik itt csinálni?

A leányka felemelkedett, kicsit zavarba jött; az állatorvos arcán fellebbent a nevetés és ujra elmult róla, ő mindig előre nevetett a viccén, ahogy felötlött az agyában, de komolyan mondta el és akkor már másnak kellett nevetni rajta.

– A jó leányka segit apja sorsán?

A kisasszonyka szőke volt és hirtelen fehér bőrén pirosság gyúlt ki, de nevetett; a mosolygása ártatlan volt és bájos.

– Apa szabadságon van – mondta.

– Igen? – vibrált meg egy nevetést az orvos arca – és magácskát bizta meg a vágatási biztosi helyettesitéssel.

A leányka nem szólt. Nem volt egészen tisztában a dolog fontosságával.

– Megengedi Etuska? – szólt az állatorvos és kivette a leányka kezéből a bélyegzőt és rá sem nézve a húsra, a többi darabra kezdte rányomni.

– Jónapot – mondta a doktorlány és el akart menni.

– Most már persze szalad ugye – villant meg a nevetés az állatorvoson –, itt hagy engem ebbe a csúnya munkába… Magácska nem utálja?

A leány nevetett.

– Hát istenem, jól megfizetik.

– S mit kap?

– Hát egy tehénért egy koronát, sertés, borjú, bárány 50 fillér.

Az orvos nevetett.

– Nagy gavallér az apa. Felét átadja! Annak, amit ő kap. Az egész felét.

A leány arca megnyúlt.

– Csak felét.

Az orvos hamisan nézett rá; a bajusza játszott.

– És megmondta magának miről ismeri meg a lépfenés állatot.

– Neem. Azt nem.

– Hát azért nem adja át az egészet. Ő magának tartja meg felét – a tudományért.

A leányka habozva nézett rá. Nem tudta mennyi a gonoszság a szavak alatt.

– S azt megmutatta, hová kell ütni a bélyeget?

– Hisz azt talán mindegy, akárhova.

Az orvos nevetett. Intett, hogy mindegy.

A leány egy pillanatig nézett, aztán egyet gondolt, ujra köszönt és elszaladt.

– Máskor is a kisasszony van itt? – kérdezte az orvos.

A mészáros zavarba jött és elkezdett nyögni.

– A doktor ur csak tegnap ment szabadságra.

Az állatorvos megmosta a kezét és komoly arcán minduntalan mosolygás futkosott, mint amikor a fellegek szaladnak a réten.

A jegyzőhöz ment. A jegyző az orvossal nagy barátságban volt, együtt szokták szakadatlanul jelentgetni fel a közigazgatási mulasztásokat.

– Kérem alássan – mondta az állatorvos, aki sehogy sem tudott beleatyafiskodni ebbe a társaságba, ahová csak most nem régen helyezték át és mindjárt két kerületet kellett ellátnia a háboru miatt. Ezek az urak idegennek tekintették, aki ugyis elmegy a háboruval, nem fogadták megyebelinek. – Kérem, kedves jegyző ur, legyen szives felvenni egy kis jegyzőkönyvet nekem.

– Mid? – szólt a jegyző, és csodálkozó kék tót szemeit rámeresztette – mid gondolja maga tirarc ur?

– Csak úgy gondolom, hogy az legyen benne, hogy a körorvos ur szabadságra menvén, helyettesitésről nem gondoskodott: a bélyegzőket rábizta tizenhatéves leánykájára, aki az én jelenlétemben is foglalkozott a húsok lebélyegzésével…

Az orvos arcán szokott mosolya meglebegett; az elképedt jegyző azonban kiejtette a pipát a szájából és igy szólt:

– Ezt a jegyzőkönyvet én fel nem veszem.

– Miért?

– Nem tártozzá hozám.

Az állatorvos mosolygott. Nem tudta komolyan venni ezeket a tót uracskákat, akik a magyar nyelvnek egy egészen furcsa és önálló dialektusát beszélik és meglágyitják a kemény magyar nyelv uri karakterét.

Megveregette az öreg jegyző vállát.

– No nem baj jegyző ur. Majd felveszi, akihez tartozik.

Átment a szolgabiróságra. A főbiró nem volt otthon, átment az Unger-kávéházba.

Utána sétált. Csakugyan ott ült a fiatal főbiró a modernül berendezett kávéház nagy ablakánál és a fehér márványasztalon dobolt.

– Alázatos szolgája, főbiró ur, – mosolygott és bókolt az állatorvos.

A főbiró fekete szeme gyanakodva ugrált rajta.

– No mi jót hozott – kérdezte azzal az önérzetes nyugalommal, ahogy a vármegye legnagyobb birtokoscsaládjának fia nézheti ebben a világtól eldugott fészekben az urakat.

– Kérem, főbiró ur, egy kis rendet instálnék.

– No.

– Ez egyszer a körorvos ur az, aki…

A főbiró ellenséges komolysággal hallgatta végig az állatorvost.

– Jó, majd intézkedem.

Az állatorvos felmosolyodott és komolyan mondta a nagy bajusza alatt.

– Meg vagyok győződve róla, főbiró ur.

– Mióta van szabadságon a körorvos? – kérdezte a főbiró még tünődve.

– Hát nem tudja főbiró ur?

– Nem tudok róla, hogy oda volna. Nem jelentette be, hogy elment.

Az állatorvos mosolygott.

– Majd utólag.

Azzal elment, sietett a vonathoz, mert marhát kellett beraknia a hétórásiba.

A főbiró tovább nézte a piacot, amelyen papsajt nő a kövek közt. Mikor el akart menni, hozzálépett a másik szobában billiárdozó algimnáziumi uj tanár és mély tisztelettel mondta:

– Kérlek alássan, főszolgabiró ur, óhajtottuk volna tiszteletünket tenni Nálad, de a feleségem gyengélkedett, hanem augusztus hó folyamán, ha megméltóztattok engedni, okvetlen tesszük tiszteletünket.

A főbiró kicsit kegyesen mosolygott.

– Kérlek alássan.

Még egyszer egymásra mosolyogtak és elváltak. Kint a városka oly kicsiny volt, egyik ház a másik nyakán és két házban két uriasszony fölött érni kezdett a levizitelés fontos esete.

A főbirót bosszantotta az állatorvos jelentése és amikor két hét múlva a körorvossal találkozott, szigoruan szólt:

– Szabadságon voltál, kérlek?

– No, csak pár napra szaladtam el a sógoromhoz, az Elza beteg – nevetett kényelmetlenül a körorvos.

– És ki volt a helyettesed a vágatásnál?

A körorvos a cvikkerje mögött kissé elvörösödött. Azt hitte már nem lett a dologból semmi. Hosszú sovány ember volt és ahogy most kiegyenesedett, elnézett a főbiró kemény szalmakalapja felett. Az ujjaival a csiptetőjéhez nyúlt és találomra szólt:

– Én kérlek alássan a segédjegyzőt biztam meg vele.

– Ugy.

– Igen. Mint halottkémet – mondta viccesen a doktor, az ő száraz és epés humorával.

– Szervusz.

A doktor elhatározta, hogy rögtön szól a segédjegyzőnek, hogy meg ne hazudtolja őt.

Másnap a vármegyéről leirat jött a szolgabirósághoz az állatorvos külön feljelentése tárgyában. A főbiró nagyon örült, hogy el van intézve a dolog, mert az aktán Farkas főjegyző aláirása volt és tudta, hogy annak pikkje van a doktorra a multkori rossz vicce miatt. A doktor azt kérdezte a minapi banketten, hogy „ki a legbátrabb asszony a megyében?“ és ő maga felelt rá: „Farkasné, mert Farkassal hál.“ Ezt a főjegyző nem bocsátja meg egyhamar; nagyon prüd, amikor az ő dolgáról van szó.

Rögtön telefonáltatott a jegyzőhöz és a segédjegyzőt odahivatta.

– Volt maga vágatási biztos? – kérdezte affektált hangon a telefonba.

– Igen – hallotta a segédjegyző ijedt szavát.

– Jó.

S rögtön lediktálta a választ a megyére, hogy a körorvos a segédjegyzőt bizta meg a vágatási teendőkkel, mint halottkémet. Mivel pedig az ebbeli kötelességét nem teljesitette, megbüntetését hozza javaslatba.

Ujabb két hét mulva történt, hogy egy esős napon az állatorvos ahogy a jegyzői irodába beállit, a segédjegyző ijedten ugrik elé.

– Állatorvos ur, mér tetszett engem megbüntetni. Én soha itt nem voltam, a vágóhidon.

Az állatorvos felnevetett és komolyan kérdezte:

– Magát büntették meg?

– Igen, és azt se tudtam, miről van szó. Itthon se voltam az állitólagos vétség napján.

– Jó, majd megfellebbezzük.

Egyszer csak egy erélyes leiratot kap az állatorvos. Éjfél után került a kezébe, amikor a hónap 4-én az utiszámláján dolgozott. Csak ezért nem bosszankodott eléggé rajta. Mert tudta, hogy ha bosszankodik, nem tud tovább dolgozni, hanem bemegy a feleségéhez a hálószobába. Ha bemegy, nem is jön ki reggelig, mert az asszony ugyis haragszik az utóbbi napok miatt, már egy hete egy órát sem töltött itthon, vitték egyik faluból a másikba. Ha pedig reggelre hagyja a dolgot, nem lesz belőle semmi, mert már a parasztok ugy várják, mint a szentlelket, kihuzzák a szobából is. Ha pedig ötödikén el nem késziti az utiszámlát: azok az urak a megyénél törölni fogják.

A harag tehát pénzbe kerül.

Ennélfogva nem haragudott a leiratért, hanem félretette, az volt benne, hogy a segédjegyző ügyét megfellebbezni nem lehet, mert ha a főszolgabiró közigazgatási ügyben valakit elitél, az ellen föllebbezés nincs.

Amikor éjfélután két órakor a számlájával készen volt, annak a végösszege olyan csinos summa volt, hogy erőt meritett belőle, hogy megirja mégis a fellebbezését a miniszteriumhoz: hogy ő nem fellebbez, neki a segédjegyzőhöz semmi köze: ő csak azt kéri, itéljék el azt, akit ő feljelentett, vagy pedig szentesitsék azt az uzust, hogy a vágatási biztos a leányával bélyegeztetheti a húst. S ha ebből kifolyólag négy-öt ember meghal, esetleg hat! senki sem hibás.

Nagyon jó kedvvel feküdt le. Igazán ezek a kis, pörlekedések teszik elviselhetővé az életet. A bajusza vetkőzés közben folyton vibrált, nevetések futkostak alatta, csak azt sajnálta, hogy nem látja, hogy ugrik a plafonig a főbiró, ha orrot kap. Finom, hogy egy bokszszal hasba döfi nemcsak a körorvost és baráti körét (még nem felejtette el, hogy húzódott be a patikus a köszönés elől egyszer az ajtón), hanem a főbiró ur őnagyságát és az egész tekintetes vármegyét.

Néhány nap mulva már sürgős idézést kapott a főbirótól.

Amikor beérkezett, a segédjegyző ott ült már egy széken az ablakban. Szegény a saját irodájukban is olyan árva és kopott emberke volt, csak a bortól vörös orra viritott úgy ahogy. Itt meg az elhagyatottság, a reménytelenség jelképeül hatott.

Amikor a főbiró megértette végre, hogy a segédjegyző csakugyan nem is lehetett vágatási biztos-helyettes, mert ugyanakkor volt szabadságon, amikor az orvos, ráripakodott:

– Maga gonosz ember. Igy belekeverni engem egy ilyen slamasztikába. Maga hamisan beszél. Azt mondta a telefonon, hogy volt vágatási biztos!

A segédjegyző alázatosan intett.

– Igen. Mán voltam ezernyolcszázkilencvennégyben. Barsendréden, Bars-megyében.

A főbiró egy percig hülyén nézett, aztán elnevette magát:

– Menjen haza, szegény ember.

Aztán az orvoshoz fordult:

– Nahát doktor ur – mondta csipősen –, maga nem ember… Amennyi kellemetlenséget tud maga csinálni ebben a békés járásban, ahol sose volt semmi baj…

A doktor arca felderült és elborult.

– Én csinálok, főbiró ur?

– Maga kérem egy nihilista – kiáltott a főbiró tele torokból, aztán egész szeliden tette hozzá –, hanem meg fogjuk szelidíteni magát is, – és kedélyesen csapott a vállára: – Téged is, egyen meg a fene. Te nihilista!

S a nihilista mosolygott befelé. Most már ő is készen volt. Úgy látszik megnyiltak a kapuk.

INTERIEUR

A nagyvendéglő étterme ma végtelenül szomoru. Kis borus téli napban gurnyasztanak a kisváros csüggedt szárnyu házai s az utcán százával álldogáló bundás parasztok a bennszülöttek szivós megszokottságával türik a gyászos, ónszin napot. De akit sorsa idehozott, mint valami angol kolóniát az indiai kormányzás számára, kétségbeesve néz ma körül, mi keresni valója is van e világrészben.

A nagyvendéglő éttermében, mint valamely focusban torlódott egybe a kisvárosi úri életének egész gyászos szegénysége, élettelensége, bánatosan tengődő sorsa. A tágas, nagy terem, amelyben hajdan a bennszülöttek hatalmasai akasztották kandallópárkányra hóbafagyott gőzölgő bundáikat, mig ők vastag, vértől duzzadt testüket borral fütötték s torzonborz kedvvel itták a hámból kirugás mámorát, – most üres… Néhány asztal az ablak előtt, letakarva fehér abrosszal, rajtuk gyufatartó, só- és olajtartók, egy-egy lábon álló gyümölcstányér… De a hideg dermesztő; csontig hasitó cug huzódik az ablakok s az ajtók közt; aki az enyhe boruból belép, összerázkódik, mintha jégbarlangba toppana. A füsttől evitt sarkokból csak ugy süvölt a szegénység fagya.

A pincér árván ődöng, szalvéta lóg a hóna alatt s Isten tudja, mire gondol; talán a nyárra, amikor ő vidám nyári pincér valamerre a zöld kocsmák világában; talán a háborura, amely egyszerre takarékosságra szoktatta az embereket s most még az a néhány kereskedő is elmaradt, akik mégis el-elhánytak egy-egy éjszaka pár forintocskát; talán a babájára, aki…

Nyilik az ajtó; jönnek az abonnens urak…

Ketten, adóhivataliak… Ma itt, holnap Fogarason, vagy Eperjesen, ahová helyezik őket… A magyar klimának ez a rétege, a nagyvendéglő abonnenseinek flórája mindig, mindenfelé ugyanaz.

Vidáman néznek körül a hidegben; mégis, bár ázott-fázott, megnyütt fiatalság, de nőtlen ember fiatalsága ül arcukon s egyszere fölverik az unatkozó terem levegőjét.

– Fene egye meg, Müller ur, itt mindig ilyen hideg van.

– Még vasárnap is, Orosz úr.

Fesztelenek, egy huron pendülnek, de nem tegezik egymást… Hja, az egyik, Orosz úr, helybeli, bennszülött iparosfamiliából nőtte ki magát úrrá és sovány testéből csak úgy villog a hencegés: hivatalnok úr!… A másik püffedten kövér, puhán önállótlan; a Müller úr, a bevándorlott, az idehelyezett, a sváb, a csöndes, élettapasztalatos úr, akinek csak a szellemi fölény maradt.

Orosz úr kabátostól veti le magát a székre. Itt elég hátul, az ajtó mellett, távol az ablakoktól… S üresek az előkelőbb helyek, az első hosszu asztal… Müller úr kihámozza magát bársonygalléros, kissé világot járt kabátjából s leül szemben Orosz úrral, háttal a teremnek, háttal a világnak, az élet minden reménységének és kilátásának.

– Rizsleves kérem… – szól a pincér s elibük teszi az étlapot.

– Hozzon, rizzsel! – szól Orosz úr vidáman s elzsarolja az egyetlen előnyt e pillanatban, az étlapot, társa elől. Aztán hadi kiáltással csattan fel:

– Hü, kolléga úr, husétlap van!

– Á, kiváncsi vagyok. Nincs sült csirke?

– De van.

– Töltve? Kiváncsi vagyok, van-e töltve.

– Sülve.

– Kár.

Nyilik az ajtó s átcsap valami éles léghuzat. Jön az albiró úr a kutyájával, a kurta prémes bekecsével, lábszárvédővel, leszitt cigarettával, igazi elsőrangu unalommal és spleenes kopaszsággal. Lőtávolból, egy hang nélkül fogadja az urak diszkrét köszönését s megy a helyére, mint a nemesvérü paripa s leül a hosszu asztal ablakfelőli első székére, belől a falhoz, a „Pici piros alma!“ füsttől itatott képe alá. A kutyája kövéren és lustán heveredik be a sarokba.

Orosz úr, tekintettel az albiróra, okos dolgot akar mondani.

– Azt mondják, a Bácskában angolok vannak.

– Angolok, – ámul el Müller úr.

– A Sanyinak a nagynénje jött és mondja, tele vannak angolokkal.

– Á, kérem, mi szükségünk van nekünk angolokra! Azt is mondták, hogy Ugront felkoncolták Belgrádban.

– No az fontos, ha igaz, hogy angolok! Mert ha Anglia is mellénk áll, akkor a szerbek megehetik a meszet.[1]

Az albiró, aki éppen úgy odafigyelt egy percig, mint a pincér, hogy bosszuságát leplezze az ostoba beszéd felett, ridegen adja ki a határozott rendeletet:

– Adjon sült csirkét ecetes uborkával, forgácsfánkot s a friss hirlapot.

Orosz úr egy pillanatig hallgatott.

– Józsit csak behijják.

– Majd magát is behijják – nevet fel Müller úr –, direkt adóhivatali századokat csinálnak, divisionskommandant lesz még maga abba, meglássa. Egyenesen kivetik az adót az elfogott szerbekre.

A pincér három csésze levest hoz s rang szerint önti ki a tányérokra, előbb kap az albiró, aztán Müller úr, aztán a legfiatalabb, Orosz úr.

Orosz úr mérgesen nézi a fehér rizslevest, fölibe hajlik s kutató szemmel ás bele.

– Ez leves?… Ez nem leves.

Müller úr jóizzel eszi.

– No nem rossz.

– Á, fenét. Nem jó… én tudom, mi a jó leves. Ha olyan helyre kerülök, ahol jó leves van, azt szeretem megenni, de mi a fenének egyek én ilyet, vizet.

Az albiró úr még két kanállal bevett, aztán a pincérnek szól klubnyugalommal.

– Adja a kutyámnak.

Aztán beletemetkezik a lapba, mig a pincér leteszi a tányért a sarokba. Orosz úr kiváncsian lesi a kutyát.

– Lássa! Annak az állatnak se kell! Hehe, albiró úr kérem, a kutyának se kell.

Az albiró kegyesen megnézi a kutyáját, amely lomhán lefetyeli a levest. De nem szól.

Müller úr szörnyüködik:

– Így eszi! Alávaló egy állat!

– Úri kutya!

– Immel-ámmal. Szemtelen egy állat!

– Több izlése van, mit magának, kolléga úr!

– Hát én bizony meg is eszem a levest, mert én nekem szükségem van rá, hogy egy kis jó meleg lé legyen a hasamban.

Orosz úr azonban mérges, a pincérre förmed.

– Adja már azt a csirkét!

– Elébb káposztát; káposztát kis föltéttel, – szól Müller úr.

Öreg úr állit be. Darócvastag, kissé avult télikabátban, nagy, megtört ember, busmagyar… Mert ő az, nyilván ő az, aki hajdan négy lovon járt be mulatni ide s ma dijnok a járásbiróságon…

Csöndesen, illedelmesen, de közönnyel emeli meg a kalapját; felteszi a fogasra s alá akasztja a bundáját.

Hosszu ideig csend van; az öreg úr végig-végigsimitja fehér bajuszát, ritka, rövid körszakállát s belebámul a semmibe. Ülnek négyen, mintha külön karámban volnának s úgy néznének egymásra a társadalmi keretek korlátján át. Úgy is találkozik az öreg úr szeme az Orosz úréval, mire megmozdul, meglendül, mint a tó, ha kavics esik belé s végre szóra bir:

– Nősül, öcsém, nősül?…

Orosz úr hányivetien nevet fel: