Part 8

– Inkább házasodni szeretnék!

Az öreg úr figyelmesen mosolyog s már megint ott réved a tekintete saját könnyes multja homályában, félkönyökét az asztalon nyugtatva bámul a kutya felé s már nem tudja, hol van, kik vannak körötte, hova lettek a lovai, birtokai, a gyerekei, a szeretői, a barátai, a hitelezői… s csak ül, ül, a mult egy ittmaradt sasrugta útköve.

– Jaj, úgy össze vagyok törve – nyög fel Orosz úr, mintha csak az öreg úrról eszmélt volna magára –, mindenem fáj. Hallja a hangomon kollega úr, milyen influenziás vagyok?

– Megfázott.

A pincér jön és sorra jár. Az öreg úr kanált ereszt a tányér levesbe, az albiró a csirkét metéli. Müller úr káposztát villáz. Orosz úr étvágy nélkül piszkálja a combot, a szép sárga zsirban.

Hosszu, csöndes percek telnek, evés illata, melege füti a termet, a pincér unalmasan áll s fesztelen ásit.

– Mondja, maga nem fél a háborutól? – veti neki Orosz úr, belülről, az úri lét cellájából.

– Én? Ki vagyok én szuperálva kérem! Én nem félek!… Majd ha idejönnek és lőnek!… Különben pincér mindig kell.

Orosz úr sokalja az élcet: leinti.

– Igaza van barátom.

A bus magyar megszólal. Egy villanásnyi kedvvel átpattant egy kis ártatlan gunyt.

– Adóhivatal is kell mindig.

Müller úr frissen hátranéz s mosolyog, mint aki teljesen érti, keresztül is, hosszában is a szót.

– Tésztát és egy feketét! – mondja aztán a pincérnek.

– Forgácsfánk, mi az? Csöröge annak az igazi neve! – dünnyög Orosz úr s nyujtózik. – Ajjaj, az este olyan marha voltam, amilyen még soha, mióta itthon vagyok. Csak a cigánynak tiz pengőt adtam! A fene egye meg a fejemet!

– Lássa, nem kell mulatni, kollega úr.

– Ajjaj, – sóhajt Orosz úr önmagára kevélyen s cigarettára gyujt.

Átjön a kávéház ajtaján a kaszirnő. Pohárért jön a magas, zöld ebédlőszekrényhez s közben barátságosan mosolyog sorra, de legismerősebben Orosz úrra.

De Orosz ur előre szegzi fejét s összehuzott szemmel csak úgy a torka fenekéről köpi neki:

– No mit bámulsz!… Mikor mégy mán innen!

– Tessék? – szól negédesen a lány, akinek igy nappal lilakék a bőre a kendőzéstől.

– Eredj már innen… Gyergyószentmiklósra… Már nagyon utálunk.

– Kedves – szól megsérthetetlenül a hölgy s elriszálja magát.

– Maga érti, kollega úr! – adja meg az elismerést Müller úr.

Szótlan ülnek negyedóráig. Az albiró már végzett mindennel; készül. Az öreg úr paradicsomos káposztát eszik s az arca, fehér szakálla fölött épp oly piros, mint az étel a tányérán.

– Jaj, úgy össze vagyok nyuzva – ásit a cigaretta mögött Orosz úr –, … alásszolgája albiró úr.

Az albiró eltávozik, kutyája lomhán lötyög utána…

Müller úr utánuk néz, aztán szórakozottan mondja kollegájának:

– Mondom, megfázott.

Orosz úr elcsapja a cigarettát.

– Kérem, az Atyauristen tudja azt, hun fázok én meg.

– Otthon. Nagyon fütenek.

– Hát én vagy cudarul össze is veszek velek, vagy elmegyek hazulról!

– Fütsenek kevesebbet – szól Müller úr egyszerüen s feláll a lapok után.

– Olyan marha fütés; én azért nem szeretek hazamenni. Tizenegyre, éjfélre, akkorra már csak kihül egy kicsit a ház… Van Figaró? Hozza el, kollega úr.

– Figaró nincs; csak Mátyás Diák.

– Még a sincs!

Az öreg úr megszólal:

– Mit irnak a lapok? Igaz, hogy a bolgár fejedelem megvénült?

– Aha, azt irják.

– Egyszer vadásztam vele Murányban… Akkor még siheder volt.

Ujra visszasüpped magába, hámozza a kenyér piros héját s apró kockákban rakja a szájába.

– No menjünk Orosz úr – szólal meg Müller úr csámcsogva még.

– Várjon, hadd ejtődzek. Most nő a hájam.

– Haha. Arra kiváncsi vagyok, hogy maga meghizzon. Itt a Mátyás Diák.

– Nincs abba semmi. A Figaróba vannak jók.

Müller úr a feje fölött belenéz és kövér ujjával odabök.

– Nézze csak, e kell magának.

– Kell nekem más is.

– Sthymmelné?

– Á, utálom azt az asszonyt.

– Persze, inkább a Katka.

– Asse. Egyse. Egye fene az egész világot.

– Nono, maga szerelmes!

– Fenét szerelmes. Tudja kollega úr, mán én nem tudok szerelmes lenni. Mikor má az ember ennyi pluszt lead, akkor má csak arra gondol, hogy biztositsa a jövőjét.

– Reális felfogás.

– Mit ér nekem a Katka. Se nem szép, se nem kedves, pénze meg ennyi sincs! Mér vegyem el?

– Tud zongorázni.

– Zongorázni tud, klimpirozni. De abból nem lehet még egy spriccert se kifizetni. Azér házasodjak meg, hogy otthon üljek? Akkor ülhetnék az anyáméknál is.

– Délután mi a programm?

– Majd csak eltelik. Ezek a vasárnapok a legutálatosabbak, ilyenkor hivatal sincs… Nézze, vegyen nekem egy lóherelevelet a sógoránál. Olcsón.

– Milyet? Négylevelüt?

– Nem bánom én, ha három is. Aranybul.

– Katkának?

– Karácsonra… Muszáj neki valamit adni a klimpirozásér…

– Nono, házasság lesz még a vége, meglássa.

– Á, fenét. Ha még vón valamije. De se bögye, se bugyellárisa!…

– Főzni tud.

Orosz úr feláll s leveri a morzsákat ruhájáról.

– Főzni tud!… Azt igen… Főzni tud…

S szinte drukkolva néz Müller úrra.

– Az igen. Hát akkor mégis van valamije! Nem igaz?

Müller úr komolyan felel, miközben kinnal veszi fel a kabátját. A pincér ilyenkor sosincs jelen, az abonnens uraktól nem kap borravalót…

– Hát persze…

– Nézze csak Müller úr, alul-felül tányérnyi lyuk van az ajtón, kár is itt füteni.

– Ide nem is kell nagy fütés, az evésbe kimelegszik az ember. Alászolgája!

Tisztességesen emeli meg kalapját az öreg úr felé.

Az öreg úr kézzel legyint bucsut. Aztán egyedül marad. Felhajtja pohár borát s behunyja a szemét; és egy pillanatra nagy-nagy boldogságban szünik meg neki az egész világ, az egész élet, csak ez az egy jó érzés van: a szájat betöltő ínyizgató, becses, olcsó, savanyu kocsisbor…

FÁJVIRÁG

Volt egyszer egy kisvárosi kis udvar, amelynek az egyetlen disze egy hosszu sor balsamina volt, az idegen szomszéd nagy duplatetős házának eresze alá ültetve. Igen gyengéd, igen érzékeny virágfácskák voltak ezek és tavasztól őszig tele voltak boldogan kövér, nagy és szines virágokkal, amelyekhez nem lehetett nyulni, mert azonnal elhullottak, ezért nenyuljhozzámnak, meg fájvirágnak hivták szegénykéket.

Fájvirágnak hivták róluk a kis istennőjüket is, aki minden évben megteremtette őket s nagyon hasonlitott hozzájuk, csak nem volt olyan üdén kövér száron, csak éppen virág volt, érzékeny, remegően sápadtszinü kis Fájvirág.

Az udvar szerfelett szük volt és keskeny, nagy lapos kövekkel volt kirakva, a kövek között fű nőtt s lejtősen mélyültek az udvar közepe felé, hogy az esőviz lefuthasson róluk. Sehol egy ásónyomnyi föld nem volt a nagy kőudvaron, csupán a szomszéd széles eresze alatt egy rőfnyi csik… Itt éltek a kis fájvirágok s itt virágzott fölöttük a kis Fájvirág.

A kis Fájvirág minden reggel odasietett a virágaihoz és meglocsolta őket; vékony és keskeny kis kezeivel rázta rájuk a vizcseppeket, mert nem volt permetező kannája. De a kis virágok meg voltak elégedve az öntözéssel, melegen és hálásan csillogtak, szépen nőttek s magasra emelték, a nap felé kövérkés, vizszinü száraikat, egész kis fákká, miniatür allévá gyarapodva a rengeteg nagy ház, a kegyetlen hirü emberevő fiskális nagy házának eresze alatt és sok-sok furcsa, fehér, piros, lila s más mindenféle szinü virággal kedveskedve istennőcskéjüknek, már ki milyenre érzett belső hivatást.

A kis Fájvirág így virágzott csendben és egészen észrevétlenül a kisvárosi udvarban, amely szük volt szerfölött és keskeny s azonfelül a végébe még bele is szögellett a szomszédnak a nagy deszkapalánkja, a nagy fekete-szürke deszkapalánk, a titokzatos nagy palánk, amelyen túl nagy-nagy és diszes virágos kert volt, a mesék tündérkertje. A tündéri mesekert, ahonnan a kis Fájvirág sohasem szünt meg tündérkirályfit várni s vasorru bábától félni…

De a kövek között sietve verődött fel néhány szál zöld fű, mig a kis udvar nagy gazdája, a vastagnyaku öreg irnok fel nem vette a kapáját, hogy kiirtsa őket, kiseperje, hogy a sima kemény kövek előkelően, tisztán szürkélkedhessenek a napon. A kis Fájvirág még ezeket a fűszálakat is sajnálta, de az öreg irnok azt mondta, hogy ő a házat a hivatali fizetéséből kövenként rakta félre s azt akarja, hogy minden kő úgy álljon ezen az udvaron, mint egy-egy akta; egy-egy aktája az ő becsületességének és takarékos szorgalmának, hogy olyan legyen ez az udvar, mint az ő iróasztala volt negyvenévi adóhivatali működése alatt. Az öreg irnok a nagy kutyával, a Plutóval lakott az első lakásban, az övé voltak a kis utcára nyiló apró uri ablakok, ellenben egészen hátul, ahol már valóban illetlenül szük volt az udvar, egy öreg reszelővágó lakott a rossz szemeivel, meg a rekedttorku még öregebb feleségével és mindig, mindig a gyermekeiken busultak, akik a világ minden tája felé voltak szétszórva s néha pár forintocskát küldtek haza az öregeiknek, amivel aztán úgy el tudtak dicsekedgetni…

A kis Fájvirágék a középső lakásban laktak. Két szobájuk közül a kisebbikben lakott a kis Fájvirág az édesanyjával, aki már hét éve nem kelt fel az ágyból. A nagyobbikban, a vizitszobában, a régi alacsony bőrdiványon hált katonásan az édesapja, a nyugalmazott vén katona, aki ma is olyan peckesen lépdel, mintha aktiv volna s mintha nem lenne lefoglalva a fizetése az utolsó, legutolsó kis morzsákig.

Így éltek, éldegéltek sok esztendeig, mig a kis Fájvirág a temérdek házi dolog között nagy Fájvirággá nem serdült a virágai locsolgatása közben…

* * *

Különben a kis udvarban örökös csend volt. Az apa megszokta a hajnali rukkolásokat s öt óránál tovább nem tudott aludni sem télen, sem nyáron. Hét órakor reggelinek kellett lenni, akkorára ő maga meghozta már a piacról azt, ami egész napra az asztalra kell, hogy a kis Fájvirágnak ki se kelljen lépnie az udvarból, csak ha vasárnap misére megy. Délelőtt bokros dolgait igazitotta el s ebédre itthon volt a vén katona, akkorra meg kellett teritve lenni az asztalnak, szép, fehér abrosszal és finom, itt-ott már megpattant mázu zöldleveles porcellánokkal. Ha ennivaló nem igen volt, ami bizony, szedtevette, olykor meg-megesett, olyankor a vén katona nagyokat, harsonásat nevetett s felkiáltott:

– Sebaj, no!… Terringette, a kkatonának a llevegőn is meg kell élni, mig fel nem váltják a pposzton… Ohó, azért nem vesztjük el a bbátorságot!…

S vigasztalásul megveregette a kis Fájvirág vékony, leesett kis vállát.

A kis Fájvirág ilyenkor csendes örömmel huzta össze kicsire a keskeny, közepén azonban bájosan duzzadtvonalu kis száját: kisded madárfeje, amely mégis olyan furán nagy volt a melletlen, vékonyka, filigrán kis testén, előrebókolt s a szive is remegett a meghatottságtól, hogy az apa nem veszti el a bátorságot. Csak a beteg anya forditotta el a fejét s messze nézett a gerendás mennyezetre. De a vén katona egy-kettőre leszerelte az ő renitenciáját is egy katonásan jóizü udvariassággal:

– Ejha babám, már igazán jobb szinben vagy!

A beteg alig hallható hangján szeliden válaszolt:

– Igazán?… Magam is úgy érzem.

S egy parányi mosoly jelent meg vékony és csodálatosan halvány, de finoman fonnyadt arcán.

Egyszer, ebéd után tovább talált elüldögélni egy-két perccel a vén katona az asztalnál s valahogy hosszan maradt ott a szeme a kis Fájvirágon.

– Terringette – mondta csodálkozva –, terringette, te lány… Egész eladó vagy nékem… Nézze meg az ember…

A kis Fájvirág irult-pirult zavarában s nem tudott hova lenni. Keskeny, sötét, mongol szemei ijedten röpködtek, mint a szobába került kis madár, a vére felrohant vékonybőrü arcába s ártatlanul remegett az ajkán az ő csodálatos, szemérmes, összevont kis mosolya. Neki senki se mondott még ilyet, istenem, éveken át nem beszélt férfival, a templomban is az egyetlen férfi, akivel találkozik, a jó isten az ő szép hosszu hófehér szakállával…

– Gondoskodnom kell rólad, no de gondoskodnom kell rólad… – dörmögte az apa és a kis Fájvirág keskeny, finom kis homlokához dörzsölte a szurós csókját.

S egy év mulva talán, csak a zsebébe nyult és ékszert vett ki belőle.

Két hosszu gyöngyszem csüngött parányi láncocskán, kis ezüst karikán. A kis Fájvirág egész testében remegett, szinte belehalt.

Az az apa, az pedig két vastag tenyerébe vette, kövér, puha két tenyerébe a kislánya arcocskáját, a két gyengéd tenyerébe, amely olyan finom érintésü tudott lenni s egész vaskosságában csupa idegekkel volt párnázva és bekapcsolta a kis fülbevaló karikáit a leányka rózsásan lángoló, lecsippenő fülcimpácskáiba. Több percig tetszéssel elnézte jobbról-balról a nagy leányát s hangosan kacagott:

– Ej, ej, te kinai hercegnőcske…

Puhán megcsipte még a leányka arcát, aztán megdörzsölte keményen az ujja bötykével a saját lilavastag orrát s nagyot köhintett, mert ez a legjobb szer az elérzékenyülés ellen. Különben meg volt elégedve magával, most már gondoskodott a leányról…

A kis Fájvirág ezentul sohasem tette le a füléből a kis ékszert. Mindig ott csilingelt az az arcán s mikor takaritott vagy a porrongyot kirázta, mikor mosogatott, vagy a virágait permetezte, szüntelenül ott érezte a finom bőrén a kis gyöngyszemek édesen hüvös, izgató kis reszketését. S ki volt fizetve az Életért…

* * *

Akkor az történt, hogy a szomszédban megnőtt a fiu.

S mivel mankón kellett járnia, nem mehetett el messze a háztól, nem csélcsapkodhatott a leányok körül s nem játszhatta a cinikus ruét a bálokban a terem közepén. Otthon üldögélte el az élete legnagyobb részét, odahátul a virágos nagy kertben, amelynek a deszkakeritése beszögellett a szomszéd kis udvarba s évek hosszu során az volt a legfőbb gyönyörüsége, hogy átleskelődött a deszkák résén a fájvirágos kis udvarba, a kis Fájvirág kis titkaiba. Órák hosszáig el tudott üldögélni a deszkapalánkhoz szögezett kis padon s míg úgy tett, mintha komoly könyvekből komolyan tanulna, leselkedve leste, hogy kis Fájvirág kilépjen a házból s a virágait cserépcsuporból locsolgassa.

Sok nyár és sok tavasz jött és a kis Fájvirág erről mit sem tudott. Fesztelenül és bátran végezte házi dolgait s nem is álmodta, hogy figyelő szem lesi. Ugyan kire is gondolt volna. Az ő kis házuk büszke gazdája, a kövér dijnok néha kiült az udvarra a zöldre festett lócájára, amelyre rajta kivül senkinek sem volt szabad leülni s amelyet minden második tavaszon ujra festett, de vagy ujságot olvasott, vagy szurós megjegyzéseket tett a lakókra, akik miatt neki az egész életét azzal kell töltenie, hogy a gazt irtsa… S az öreg reszelővágóéknak is egyre kevesebb volt a zaja, a vén ember szeme lassan egészen elromlott, mindig nedv szivárgott belőle s az arca csontjai közül egészen kiapadt a hus. A felesége is egyre rekedtebb lett s már lassan még a panaszkodásról is letett… Ki törődnék itt egy kisleány életével… Még a háziur kutyája volt az egyetlen, a Plutó, aki sok indiszkrécióval szemlélődött körülötte. Legalább a kis Fájvirág mindig zavarba jött, ha a Plutó elébe állt s okos, néző szemeivel arcátlanul fürkészte a mozdulatait. Ilyenkor kénytelen volt pironkodva igazitani a haján, ruháján és röstelkedve végezte az uriatlanabb munkákat…

De hogy kivülről, az idegen világból, mintegy más planétáról egy szempár lesi, arról sok-sok tavasz és sok-sok ősz elmult, de semmit sem tudott.

Azonban megtörtént. A szomszédban felnőtt a fiu. A szegény, béna fiu, akit ő egyszer-kétszer látott s mélyen sajnált a fényes acélba kinozott szegény lábáért s a szenvedő nagy égő szemeiért. Felnőtt a fiu, bajusza sarjadt a tüzesen, fájóan vörös ajkai felett, vastagon pelyhedző szőke bajusza s két oldalt a fülei előtt kis sárga szakálla, keskeny sorban, mint a fájvirág a házuk tövén… Felnőtt és ráébredt, hogy már férfiu s hogy már éppen eléggé átment az élet első iskoláján, hogy volt kellő sulyos lelkiválsága, volt bánata és kiábrándulása, volt meghasonlottsága s életutálata s a béna lába mellett is volt nagy csömörlése a nőktől és végre is belátta, hogy ebben az életben csak egyetlen tiszta és igaz pont van ezen a világon: a szomszéd udvar kis Fájvirágjának a szive kertje…

Leszedte hát a nagy kertjüknek az összes virágait s egy nagy bokrot kötött belőle. Akkor a béna lábával felkapaszkodott a keritésre, a deszkapalánkra s átnézett a keskeny kis udvarba.

– Kisasszony – szólalt meg.

A kis Fájvirág halálosan megijedt.

– Kisasszony kérem – mondta a fiatalember s esedezve és maga is ijedten nézett a kis leányra –, kérem kisasszony, legyen olyan jó, jöjjön ide egy kicsit… kisasszony kérem…

A kis Fájvirág ijedt és zavarodott arccal ment oda s megállott a barna nagy kerités alatt, amelyen tul a tündérmesekert élt neki s keskeny szemeivel felleselkedett a kerités tetejéről néző nagy, puhahusu kövér fiura, akinek szines volt az arca, mert piros foltok voltak a párnás képén és a napfényen a sárga bajusz mint az arany csillogott a biborszinü ajkain és a szőke kis szakáll a fehér fülei előtt…

– Kisasszony kérem, mikor én kis fiu voltam, kis béna, kis beteg fiu, én mindig néztem innen, hogy magácska hogy locsolja, hogy permetezi a virágait…

A kis Fájvirág elsápadt és megijedt és szégyenkezett, mert még most sem volt öntözőkannája, de a nagy kövér fiu, akinek a válla olyan széles és gömbölyü volt, mint egy puha, nagy, tollal tömött zsák, a kedves és gyöngédhangu fiu konokul folytatta.

– És én kisasszony, milliószor elképzeltem, hogy ha nagy leszek, ha egyszer majd ember leszek, ha ember lennék és bátor lennék, akkor én egyszer elővennék egy nagy ollót és leszednék, lenyirkálnék minden virágot a mi kertünkön s egy nagy bokrétába kötném és innen a kerités tetejéről átadnám egyszer magának, kisasszony kérem…

A kis Fájvirág csak kinyitotta s ráemelte a keskeny, barna, ferdemetszésü kis szemeit s a vékony arcbőrön két erős tüzrózsa nyiladozott.

– Kisasszony kérem… kisasszony kérem… én már nagy fiu vagyok, ember vagyok, bátor vagyok… és én nem tudtam volna elképzelni máskép a mi megismerkedésünket, az én bemutatkozásomat, csak ahogy kisfiukoromban olyan szépen kiálmodtam magamnak… Csak így, kisasszony…

Azzal fogta a hátratartott balkezét s felemelt vele egy óriási, egy csodálatosan nagy csokrot, amelybe bele volt kötve az egész nagy kertjüknek minden virága. És fogta azt a nagy csokrot s a háncskötelékénél fogva áteresztette a kis Fájvirág lábai elé.

A kis Fájvirág pedig csak remegett és sápadt és nem tudott a világon semmit mondani.

A nagy, puffadt testü, hüséges szemü fiu pedig csak állott, ott állott a keritésen a rossz lábával s a kis Fájvirág látta, hogy megmozdult, mert bizonyára fájt már a lába s azt mondta neki:

– Nagyon rossz ott állani, ugy-e?

Erre a nagy lágyszivü fiunak könny jött a szemébe és sokáig mit sem tudott felelni, de akkor azt felelte:

– Nem nagyon rossz, kisasszony kérem, nagyon jó… Hanem azért leszállok innen. Leszállok innen, kisasszony és átküldöm magukhoz az édesapámat, hogy kérje meg a maga kezét nekem… Megengedi, kisasszony?… Kérem… kisasszony…

A kis Fájvirág, az édes kis Fájvirág lesütötte az arcát, a finom kis batisztkötényét fogta s a parányi hegyes kis cipőjét nézte és nem tudta, nem lehetett neki egy szót sem szólani, mint ahogy nem tud szólani, akire reápereg az almavirág…

* * *

S már hallotta is, hogy jön, hogy a kertben van a szegény, jó, béna fiu apja, már hallotta a hangját is a félelmesen sötét fiskálisnak, akiről az egész világ mesélte, hogy mikor egy szegény asszony szemtől-szembe megátkozta, mert elperelte a házát s azt mondta, hogy megveri az Isten; azzal felelt: nincsen Isten, néni, Isten nincsen, az csak az emberek hipotézise… A komor, félelmes ember hangját hallotta:

– Micsoda barbárság!

Letarolni a virágos kertet… Micsoda barbárság… S ezt még ott hallotta a kis Fájvirág, azon a helyen, ahol ott maradt, mint a porbaejtett s ottfeledett virág. És ettől a szótól rögtön hervadni kezdett és apró könnyekkel sirt, azokkal permetezte a letarolt rengeteg virágcsokrot és valóban fájt értük a szive, hogy olló érte őket…

Egyebet nem hallott.

Este azonban, mikor már szürke volt a levegő s violaszinek uszkáltak, mint ősszel az angyalfátyol a levegőben s az eresz alatt a fecskék már mind itthon csicseregtek a finom kisded fészkekben, csak nyilt az utcaajtó, a nagy félkörös tetejü deszkakapu s belépett rajta a szomszéd, a fiskális, a nagy, puha fiu apja…

A kövér dijnok felugrott a zöld lócájáról, a reszelővágóné sóbálvánnyá lett a bámulattól s a kis Fájvirág csak elalélt. A szivverése elállt, a vére mind leszállt a kis szive alá. Rémület fogta el, boldog rémület, hogy mégis… ah, mégis…

De az ügyvéd megállott az udvar elején, a nagy barna kapu előtt. Egyenesen állott, mereven állott, mint a fekete vasszobrok a temetőben a régi sírok felett, mereven állott s nem fogta meg a kövér, megilletődött dijnok kezét. Odanézett merően és szigoruan és félelmesen nézett az apró virágokra, hogy azoknak a levele el kezdett lassan remegni s az apró virágaik borzongtak a félelemtől.

– Mi dolog ez, tisztelt szomszéd? Az én házam tövére hogyan mer ön gazokat ültetni?… A gaz gyökerei felsziják a vizet, a viz a hajszálcsövesség törvényeinél fogva felszivódik az én házam falába. Az én lakásom penészes és dohos, az én falam meg van támadva s ha idejekorán észre nem veszem a bajt, bizonyára kidől… Követelem, hogy azonnal tépjék ki a gazt… Követelem törvényes jogomnál fogva, mert az a föld egész a csorgóig az enyém, s még azontul is harminc centiméternyire törvényes jogomban áll megakadályozni, hogy oda bármi növényt ültessenek… Ön hivatalnokember, aki ismeri a törvényt, ön korrekt ember, aki nem szegül ellent a törvényes dolgoknak: kérem, sziveskedjék azonnal eltávolitani a gyomot…

S a törődött öreg dijnok nem merte elárulni a félelmes hirü, a kegyetlen hangu fiskális előtt, hogy ő bizony nem ismeri a törvényt s hogy ő bizony egyáltalában nem is tiszteli az ilyen törvényt. Hivatalnok volt, egy fogatlan, öreg hivatalnok s udvarias tisztelettel ment és kigyomlálta, eltávolitotta a gazt a szomszéd háza tövéről…

Éjjel dörrenésre ébredtek fel az ébren virrasztók, mert az egész környék, az egész kisváros tele lett egyszerre a balsaminák hirével… Mennydörgő dörrenés rázta meg az apró ablakokat, amelyeken belől virágos muskátlik és vékonykedvü szegénységecskék virrasztottak… Senki sem aludt tovább. A nagy, bezárt kapuk mindenfelé megnyiltak egy vonalnyira, az apró hunyorgó ablakok mögött félrelobbantak a kis fehér függönyök s mindenfelé halk suttogással lesték a nagy doktorjárást…

Mikor itt volt a violaszinü hajnal egész isteni pompájában, akkor a kegyetlen fiskális megtörve és holtsápadtan jött a kis Fájvirágocskáért.

A katona-apa teljes egyenruhában virrasztott a kis leánya fölött s csak néha szunyókált el egy-egy vizes borogatást. A beteg anya lassu könnycseppeket szivárogatott vékony arcának mély árkain…

A kis Fájvirág pár pillanat mulva, mint egy szél szárnyára bocsátott virágszirom, libegett a komor, megroskadt fiskális után, a peckes, dobbanó léptü nagyapa karján…

S ujra látta a fehérarcu fiut, akinek az enyhe lámpafényen most is tiszta szinarannyal csillogott vastag kurta kis bajusza s a fehér, szép nagy fülei előtt a szőke szakálla, de az ajka lilaszin szederjes volt, s a szeme nagy fájó seb, csak ebben a pillanatban gyult ki, mint egy titkos reflektor…

Egymásra néztek. Elébb ijedten, mint az elébb, a kert barna palánkja felett, aztán mosolyogva, mint két lélek, ha találkozik a mennyei mezőkön.

S ekkor a fiu, a nagy fiu, a bátor ember, összeszedte felnőtt emberi gyermekded bátorságát, kitárta a két karját. A kis Fájvirág megértette s odahajtotta tiszta kis homlokát.

Akkor a nagy fiu úgy érezte, mintha a deszkapalánk megingott volna lábai alatt, mintha hanyatt-homlok zuhanna a mélységbe a rettentő magas deszkákról a rossz lábával a félelmes mélységbe s minden erejével levegőbe kapott s szólani akart, hogy semmi baj! Semmi baj, mert eszébe jutott a kis Fájvirág iménti féltése… Semmi, már semmi baj… Meghalt.

Aztán sokáig álltak ott.

Akkor a peckes katona összetette a két sarkantyutalan bokáját, szalutált, a komor nagy fiskális megtörve és széthullott tagokkal meghajlott.

S a kis Fájvirág kis pillanatok mulva otthon volt a kis udvarban, ahol a reggeli fényben már csak egyetlen zöld volt: a kövek között kisarjadzó zöld fű…

MUKI

A kávéházban egyszerre felgyujtották a csillárokat és kint a levegő ettől azonnal sajátságosan kékké vált.