Part 6

Azok még ugyanúgy állottak, mint az elébb, ügyetlenül és lázas zavarban, mint akik vagy bűnt titkolnak, vagy titokban bűnöznek.

A másik kettőt kereste!… Azok is?

Mindenki? Azok is szerelemben vannak? Minden kettő tud, csak őneki nincs?

De nem. Néhány pillanatnyi vizsgálás után látta, hogy ezeknek tiszta az arca, a szeme, a mozdulata, vidámság csillog rajtuk, mint valami uj ruha, de nyoma sincs annak a nehéz gyötrelemnek, ami a másik kettőt gyötri. Ablonitzky valamin heccelődött Juliskával. Egyszerre dacosan intett és sietve bement a házba.

Ahogy eltünt, mindjárt utána valami uj alak jelent meg. Igen kellemes meglepetéssel ismerte meg, mert látásból már ismerte: az ujságirót, aki most jött le a tornácról a kertbe.

– Nahát ilyet! – mondta tágranyilt szemmel. – Még ez is itt van!

S vidáman és barátságosan várta, hogy a fiatalember egyenesen hozzá közeledjék.

X.

Milyen szép délután ez a mai.

Az ember néha észreveszi, hogy mégsem közönséges az élet.

A pillanatok sora oly gyorsan tolul egymásra s annyira száguldva veri agyon egyik perc a másiknak a lelki hatását, hogy kell valami véletlen megállás, mikor észrevesszük a képet, amely körülvesz.

Ezt most a kacsa és a kis cica harca adta meg.

– Nini megfogja a kacsa! – kiáltott fel a Juliska hangja s Irénke abbahagyta azt az érdekes vitatkozást, amit az ujságiróval végzett s odanézett.

A kis fehér macska borzadva néz farkasszemet egy fehér kacsával, amely bőszen s előrelüktető fejjel megy neki. Bevárja az utolsó pillanatot, mikor már egész közel van a ruca: akkor könnyen és gyorsan tovasiklik a fűben, szinte elrepül a nehézkes állat elől.

Mindenki hangosan kacag, ő komolyan nézi.

– A multkor hogy megkergette – lármázik Sárika.

– Érdekes, már nem tud futni – kiáltott utána a háziasszonyka –, érdekes!… csak egyszer tömték és már nem tud szaladni.

S mint egy baba nevetgélt, nagyrakerekedett szemmel nézve rájuk.

A cica kis idő mulva mint egy lopakodó tigris óvakodott ujra a kacsa közelébe; hosszan elnyult teste a füszálak között igazán olyan félelmessé s vadállattá tette. A kacsa habzsolva faldosott a fü között s mikor a cica egész a közelébe ért, felkapta a csőrét s mint egy nehéz ősvilági szörny megint neki, a mozdonyszerüen előrelüktető mozgásával.

Óriási kacagás harsogott szanaszét a kertben, amire még az öregek is kigyülekeztek a tornácra.

– És hogy rázza a farkát utána!

– Diadalittasan lengeti!… Csücs le!…

– De jó is lehet házas lenni! – sóhajtott fel váratlanul Sanyi.

– No nézd a csirkét! – kiáltott rá a mostohája.

– Van, aki a lyukas harisnyát befoldja! – mondta Sanyi fontoskodva.

– Brr. Maga prózai – szólt a testvére rá.

– Van egy barátom, ha nála vagyok, az irigységtől megfulok – kiáltott fel Sanyi ujra s szenzációsan.

– Maga is szert tehet még erre a boldogságra – mondta Irén.

– Soha.

– Mért?

– Mert én pecches vagyok.

– Hogy-hogy?

– Már egyszer kérem nyáron meg akartam ismerkedni egy hölggyel, s a tyúkszemére léptem. Bizony isten jó szándék volt tőlem és ő félreértette s marhának nevezett.

Óriási kacagásban törtek ki a lányok, olyan furcsa grimaszokkal kisérte a szavait.

– Látod, neked ilyen a szerencséd – nevetett a háziasszony.

– Igen, én vagyok az a szerencsés szerecsen, aki Szerencsre érkezik és nem kap enni, s mi lesz belőle: szerencsétlen szerecsen.

– Tud még ilyet? – kérdezte Irén.

– Ahány jól esik: ha egy amazon emezen az uton megy és nem amazon: amazon-e azért vagy emezen?

– Hallatlan, micsoda vicc! Amezon, emezon…

És ezen még sokkal jobban nevettek.

Irénke felnézett az égre. Még egész világos van, de a hold sárgaréz szinü kerekje fent van az égen. Baloldala még fogyatékos, de jó háromnegyede már készen van.

– Milyen szép délután ez a mai – mondta hangosan.

– Szép – szólt az ujságiró furcsán és gondolkodó mosollyal.

Irénke elevenen fordult hozzá.

– Dehát mondja, ha maga otthagyja az ujságirópályát, miből él meg?

A fiatalember elmosolyodott.

Keresztbe tette a lábát; a piros kertiszékben úgy ült, mint egy idegen világból való herceg. Nem volt sem köpcös, sem fekete, mint az itteniek, nem volt napégette arcu, s a szőkesége nem volt pompázó, de mégis valami választékos és ingerlően idegen valami volt rajta. Jól tudott hanyag mozdulattal ülni s a cigaretta ott füstölgött az ujjai között. A kezefeje eres volt és vékony kékköves ezüstgyürü volt rajta.

– Az irodalomból jobban lehet megélni, mint az ujságirásból – mondta csendes és kissé rekedtes hangján. – Edmond Rostand a Cyranojával a millió frankot már megkereste.

– De hány Rostand van?

Az ujságiró maga elé nézett és mosolygott.

– Én nem félek a jövőtől – szólt –, még nem tudok jól irni… de fogok tudni… Tudja, már kezdem tudni, megkülönböztetni az embereket egymástól.

– Mit csinál?

– Ránézek az emberek arcára és lerajzolom őket.

Irén összeszoritotta az ajkát s kissé nevetett:

– Tudja, én ezen éppen úgy csodálkozom, mintha valaki kottából énekel.

Az ujságiró halkan felnevetett.

– Hisz úgy nem lehet rajzolni – folytatta Irén féltréfával –, ha arcra nézek. Az csak zavarja az embert.

– Nagyon kedves – nevetett finoman az ujságiró, hátradőlt a székben, hosszu füstöt szivott és messze kieresztette. Kis szél jött s elsodorta a feje felől a kékes füstöt.

Irén vidám arccal nézte az erősen lefésült, lekefélt szőke fejet.

Akkor meglepetve nézett körül. Három pár – mondta magában –, s mind egyszőke-egybarna.

Milyen kár, hogy ez a harmadik pár már nem is pár.

Valami szomoruság öntötte el: Hogy el fog menni ez a fiatalember. Aztán dolgozni fog, vergődni fog, szenvedni fog, aztán sikerei lesznek, aztán hires ember lesz, s ő itt marad és libát fog tömni és férjhez is fog menni…

Szekeres Palyára nézett, hogy megvesse. De ahelyett ujra és még fájóbban megirigyelte.

– Milyen szenvedélyes! – mondta – milyen jó nekik.

– Irén, Irén! – kiáltott az anyja.

Felállott és hozzászaladt.

– Na, jól vagyunk – szólt a néni –, én nem tudom, te alszol. Édes fiam.

Annyira fel volt izgatva, hogy egészen elvesztette szokott édes modorát.

– Mi az, anyám? – kérdezte csodálkozva Irén.

– Mi az, mi az! Megkérte a kezét.

– Ki?

Dócziné nem szólt, összeszoritotta a száját és mérges volt.

– No, pedig még egy ilyen művelt embert nem kapunk… A polgármester elmesélte az egész heccet… Mit beszélsz te annyit evvel az éhenkórásszal… Még csak itt se tudta megbecsülni magát: már az a zsidó fogja csinálni a lapot.

Összevissza és gyorsan beszélt. Egy szóval akart mindent megmondani.

– Tessék besétálni!… Teritve van! – kiáltott a háziasszony a tornácról.

Irén szórakozottan virágot kezdett még tépni.

Megkérte a kezét… Az Ablonitzky. A zománcgyáros…

Sem jó, sem rossz érzése nem volt.

Annyiból jó lett volna, gondolta, hogy mellette úribb életet lehetett volna élni. Pestre is többször felmenni… De ilyen hamar… Az ujságiróra pillantott, mintha hirtelen tromfot akart volna kivágni: itt az enyém is. De az még mindig a székben ült, szórakozottan, egyedül a vörös kertiszékben a zöld füvön. Senkivel sem törődött, az arcán álom látszott és magába merült… Bizonyosan a millióra gondolt, amit keresni fog…

Kesernyés iz futott össze a szép lány lelkében s ettől valahogy szebb és finomabb lett. Ettől félt az anyám?… Hisz ez nem venne el engem…

Juliska futott felé, mintha valaki üzné.

– Gyere, jó helyet fogni az asztal végén, ahol lehet őrjöngeni – mondta kuncogó nevetéssel.

Csodálkozva nézett a Juliska vörösre pirult arcára, ahogy ez hozzáfutott és minden ok nélkül a nyakába ugrott.

– Gyere uzsonnázni, mert megpofoz a mámi – kiáltotta és hangosan kacagott.

– Menjünk.

Juliska egész meg volt bomolva, kapta-fogta, megcsókolta Irént.

– Megkért? – kérdezte Irén.

Juliska tágra nyitotta a szemét. Egész meg volt rémülve.

– Kicsoda?

Irén megijedt… Most ő adta az ideát.

– Én csak azon mulatok – sugta Juliska –, hogy az a majom hogy pukkad.

Irén visszanézett. A diákot látta meg, a Sanyi tanulótársát, ahogy egy fa mögött állott, sötéten és összefont karral s a szeméből látszott, hogy öngyilkossági tervekkel foglalkozik.

Ez aztán szöget ütött a fejébe. Talán mégsem igaz, hisz egyszerre kettővel nem lehet! még játékból sem.

Ablonitzky hozzájuk jött egy kis habozás után.

– Asztalhoz, kisasszonyok – szólt igen idegesen –, mert kikapunk a mamitól.

Irén ránézett. Ez a házi bizalmas szó annyira természetesen és idevalóan jött ki a száján, hogy többé nem volt semmi kétsége.

Hirtelen merészet gondolt, még soha ilyen kacér nem volt. Az ujságiró a székben ült s még mindig füstkarikákat fujkált.

– Szerkesztő ur! – kiáltott rá.

– Tessék.

– Tessék bejönni.

Az ujságiró felugrott.

– Most min gondolkozott.

– Azon, hogy milyen kitünő lesz a darabom. A magyar vidéki életet még így nem fogták meg soha.

Irén kissé fanyalogva mosolygott, de úgy beszélt az ujságiróval, mintha isten tudja miről volna szó.

– Persze maga elmegy és minket egyszerüen ki fog figurázni.

Az ujságiró önkéntelenül elnevette magát.

– Még azt se? – mondta cinikusan és kissé öntelten.

Irén nem neheztelt meg. Ebben a percben a három ur egymás mellett állott. Szekeres, Ablonitzky és az ujságiró; az ajtóban összetorlódtak s neki kicsit mulatságos volt, hogy ezek így összekerültek.

Bementek az ebédlőbe, ahol már ott ültek az asztalnál az öregek. A polgármester tiszta és határozott hangja hallatszott.

– Igenis, a magyarnál erkölcsösebb, józanabb, éplelkübb nép kevés lakik a földkerekségen.

Az asztal rakva volt és a sok porcellán és pohár csillogott a nyitott ajtón besütő nap sugarain.

Ebben a percben mindenki beszélt, de mindenki gyorsan, kurtán és idegesen. Már várták az ételeket.

Mikor egy percnyi csend lett, még a Szekeres hangja hallatszott; befejezett egy vitát a maga éplelkü s kissé megkéső, lassan tagolt szavaival.

– Nem bizony, nem szorult egy nagykun város semmiféle mameluk képviselő tőtött bugyillárisára! Inkább mink kifizettyük üket, csak mongyák meg, mit akarnak keresni, osztán haggyanak bikin.

A cseléd nagy tálcán hozta a nagyszerü tejszines kávét a sok csészében, csak úgy dagadt a pompás hab s a háziasszony ijedt buzgósággal állitotta meg a leányt az asztal sarkán és ő maga szedte el egyenkint a csészéket.

– Tessék, tessék parancsolni.

Az egészséges arcok egyszerre megnyugodtak, egy pillanatra csönd lett s minden szem gyönyörködve merült bele a pompásra fölvert hab csodálatába.

A KLIENS

A fiatal kis ügyvédné azzal fogadta az urát:

– Gyere csak, gyere, van egyszer egy jó kliens.

– Jó?

– Hogyne, nagyon jó. Jól tud beszélni.

Az ügyvéd ur savanyu arcot vágott. Éppen a nagyvendéglőből jön s azzal az érzéssel hagyta ott a félig megivott rossz pohár sört, hogy kellemetlenül sokat beszélnek ezek a vidékiek. De azért muszáj bemenni közéjük; kezdő ügyvéd utánajár az embereknek. Bizony semmit se hoznak helyébe. Ehhez a kis tyúkpörös járásbirósághoz az ügyvédek heten vannak, mint a gonoszok. Alig jut valami egyre. Most is azt kiáltotta utána Svibrik dr., a legnagyszájubb vidéki öreg tót fiskáis, hogy:

– Öcsém, kitekerem a nyákát, ha nekem bajt csinál aval a Pazaduha perel.

Fanyar arccal, mindenre elszánva lépett be az irodába.

Milyen jó volna egyszer okos és becsületes emberekkel dolgozni. Csakhogy azok nem mennek ügyvédhez.

Egy amolyan urféle állott fel vadonatuj bőrfoteljéből s egyet köszörült a torkán.

– A tekintetes ügyvéd urhoz van szerencsém?

– Én vagyok. Tessék helyet foglalni. Mivel szolgálhatok?

Az idegen leült, nagyot köhögött, amitől lilavörös lett a nyaka is, mint a pulykakakasé s olyan izgatottan remegett az arca, mintha máris a törvény előtt állana valami főbenjáró dologban.

– Tekintetes ügyvéd ur, megkövetem, mindazonáltal mégis kénytelen vagyok vele.

Megállott és kérdőleg nézett az ügyvédre, hogy mit szól hozzá. Ez csodálkozva nézett rá s aztán szivart vett elő.

– Parancsol?

– Köszönetem.

Kivett egyet, végignézte, körülnyálazta az oldalát, leharapta a végét s kiköpte az asztalra, aztán balkézzel utánanyult s onnan leseperte a szőnyegre, onnan a cipő orrával rugta a padlóra. Rendes ember.

– Hát kérem tessék elmondani, mi hozta hozzám.

– Kérem alázattal, én már legalább kétszáz helyen laktam, azonban még ilyen kellemetlenségem nem volt soha az életben; laktam már kérem alázattal urakkal, parasztokkal, méltóságos népekkel is, meg szegény emberekkel is, de még az én becsületembe nem gázolt senki. Ha én megfizettem a házbért, akkor le is laktam tisztességesen az időt, mert kérem az nem úgy van, hanem úgy, hogy rend az élet veleje.

– No és?

– Hát _és_ kérem _és!_ Amit velem ezek az _uri_ népek, ezek a _művelt_ népek tesznek, az sok, az már törvény elé tartozik!

Nagyot kiáltott s az öklével függőlegesen gesztált, mintha mákot törne. Az ügyvéd tisztában volt vele, hogy ebből a perből kinéz tiz korona, hát nagy figyelemmel hallgatta tovább.

– Követem alássan, a familiám uricsalád! Az én nagyapám négylovas hintón ment ki a határra, azonban mindazáltal sajnos, hogy az unokájára nem maradt vagyon, de az mindegy, az nem tartozik ide, csak éppen mondom.

– És mi a panasza?

– Nincsen nekem kérem semmi panaszom, amikor követelésem van!

– Na jó, hát mi a követelése?

– Százötven forintot fizetek lakásért egy évre. Pontosan megfizetem és akkor én, ha én pontosan fizetek, akkor megkövetelem, hogy nekem is megadják pontosan a jogaimat! Nem vagyok én olyan aljas, pimasz ember, hogy nekem a másé kelljen, se olyan szemtelen, hogy a más vagyonában turkáljak, de ha én nekem jogom van valamire, akkor én azt joggal megkivánom, hogy nekem a jogaimat adják meg.

S nagyobb erősités kedvéért most már minden szóra, mint ütemre, vizszintesen kilökte a bal karját, mintha tornagyakorlatot végezne.

– Természetes. De hát mi az a jog?

– Hát kérem az a jog, hogy nemde, ha én egy lakást kibérlek, akkor az a lakás az enyém és kérem, ha az a lakás az enyém, akkor nekem abban szabad lakni, mégpediglen úgy szabad lakni, mintha az enyém volna.

– Úgy van.

– Azért, hogy én szegény ember vagyok, engem senki ne kunérozzon, mert én elégtételt veszek magamnak!

– Joga van rá.

– Igenis jogom van rá! Hát akkor azok a hires urinépek hogy merik az én tyúkjaimat kergetni? és az én kacsáimat zaklatni és az én csirkéimet agyonverni? És hogy merik az én istállómat felhasználni, mert noha ámbár most tehenem nincs, de az mindazonáltal nem zárja ki, hogyha veszek, hát akkor lesz! És a padlásomra másnak a szénáját rakják fel, mikor a padlás az enyém. És én az enyémből nem vagyok köteles engedni! És az istálló, meg az istállópadlás közös és ők fáskamrának használják az egészet, hová teszem akkor én az én barmomat, ha teszem fel arra határozom magam, hogy veszek?

– Hát kérem tessék várni. Úgy látom, kegyedet kizárták a padlás és az istálló használatából és a csirkéit agyonverték…

– Ej kérem, nem az van abba, mit a csirke, meg az istálló, meg minden. Bosszu az egész! Azért, hogy ők nagyuraknak tartják magukat és derogáll nekik, hogy az én leánykáimmal már mint barátnékkal tisztességesen társalkodjanak, azért én mindenkor vagyok olyan ur, mint ők, a rongyosok, az elhittek, az én nagyapám még kardos nemes volt és annak az apja, meg nagyapja mindegyik a történelemben van! És ha szegény ember vagyok is, van annyim amennyim, sose kértem tőlük egy darab kenyeret és nem engedem, hogy engem az én szegénységemért valaki lenézzen!

– De nézze kedves uram – szakitotta félbe türelmetlenül az ügyvéd a klienst, aki a legelkeseredettebben szónokolt, úgy hogy az izzadság is csurgott már az arcáról –, még mindig nem tudom, mi a kifogása. Nekem, mint ügyvédjének, megmondhatja, sőt meg is kell mondania. Úgy beszéljen, mintha a pap előtt gyónna, mert ha én nem tudok mindent, nem védhetem a maga ügyét.

Az ember türelmetlenül intett erre a sok hiábavaló beszédre.

– Nem kell az én ügyemet védeni kérem alázattal, nem azért jöttem én az ügyvéd urhoz, hogy engem a tömlöcből kimentsen, mert kérem engem még egyszer se csuktak be, jó órában legyen mondva. Csak azért jöttem én a tekintetes urhoz, mint már fiatal, kezdő ügyvédhez, mert azt tartja a közmondás: „friss pióca jobban szop“, hát én a kezébe adom az urnak az én házigazdámékat minden pereputtyostól. Az ügyvéd ur fiatal ember, szüksége van pénzre, hát tessék kihasználni az alkalmat, tessék perelni és behajtani rajtuk, amit csak jólesik. Mert van azoknak pénzük és olyan nyavalyások azok, hogy csak velem tudnak komiszkodni, a törvény előtt, ne féljen az ur, úgy behuzzák a farkukat…

– Jól van, jól van, mit beszél itt össze-vissza.

– Hát csak ezért jöttem a tekintetes urhoz.

A fiatal ügyvéd furcsán érezte magát. Ez az ember fölényesen néz le rá, mint a jóltevő az alamizsnára. Nem is megrendelő, aki elvárja, hogy a pénzéért megdolgozzanak neki, mert a legtöbb kliens így fogja fel a dolgot, nem, ez egy nagylelkü ajándékozó, akit szeret az isten, és ez ott van minden mozdulatában.

Sőt most már látszott, hogy egész becsületes lelki változáson ment át. Mintha most már úgy képzelné a dolgot, hogy ő a magáét elintézte, az ellenségét „ügyvédkézre adta“ s az ügyvédbe a saját dühét beoltotta. Most már ugy diskurált tovább, mint aki egyik kutyát rá akarja uszitani a másikra, mikor neki az maga is hecc lesz, akármelyik marja meg a másikat.

– Kedves barátom, nagyon szép, amit beszél, de én még mindig nem látok bele a dologba. Hát kit akar beperelni és mit? Mi kára, sérelme van?

– Mi károm – vágott közbe a kliens. – Mondom, hogy kiforgatnak mindenből, szekiroznak, becsületemben gázolnak, a gyermekeimet üldözik, a családi boldogságomat veszélyeztetik, tegnap is büntetlenül agyonütötték egy csirkémet.

– Hát kártéritési pört akar? Vagy becsületsértési pört? Vagy magánlaksértést? Hát mit akar?

– Mindegy nekem kérem, akármilyen pör, csak pör legyen. Tetszik tudni, meg akarom nekik mutatni, hogy velem nem lehet packázni! Én nem félek a pörtől, igaz embernek nem árt az! De én bosszut akarok, bosszut, olyat, hogy az unokái is megemlegessék, hogy kár vót nekem meg nem emelni a kalapot! Adok én az urnak annyi adatot, hogy lenyuzhatja róluk az utolsó inget is; nem sajnálom őket, hogy ügyvédkézre kerülnek, ne tessék félni, nem érdemelnek azok tőlem semmi szánalmat. Azonban – intett barátságosan hunyoritva az ügyvéd szeme közé –, ha attól tetszik félni, hogy mi lesz a bélyeggel, amit rá kell ragasztani, hát könyörgöm, azt bizony már csak tessék elosztani tisztességesen a többi kliensek közt, mert én bizony instállom nagyon szegény ember vagyok, hat gyermekem van és hatvan forint fizetésből kell megélnem ebbe a drága világba! Nincs nekem uram egyebem, csak a becsületem! De az osztán van. Ha én egyszer azt mondom nemesi parolámra, hogy ez igy lesz: az ugy lesz! És ez ugy lesz: hogy az úr kap egy olyan pert, amelyiket addig húzhat, amig akar!

Sokat igérően, biztatóan nézett az ügyvédre, hogy: no kapj már bele, no, falj a lábikrájába, csipd meg, fogd meg, nem bánod meg!

De az ügyvéd nagyon fiatalka volt ehhez s a tarkóját vakarta.

– Kedves barátom – szólt –, nagyon különös fogalmai vannak magának a törvényről, hiszen kinevet a biró, ha jogcim nélkül pörölök be valakit.

– Kineveti – pillantott rá lenézően a kliens. – Hát meg is érdemli, hogy kinevesse az urat, ha még jogcimet se tud. Iszen tanultam vón csak ki én az ügyvédi mesterséget, majd lehúznám én róla hamar a testi gunyát! De kérem alázattal, azért, hogy én ilyen szamár ember vagyok, mindamellett mégis több eszem van nekem, mint akárkinek!

Csökönyös, konok arcán nagy elbizakodottság tükröződött. Aztán az ügyvédre nézett s meglátta azon a közönyösséget, sőt kellemetlen bosszuságot. Látta, hogy nem izlik a konc a fiskálisnak. Erre hőség kezdett kidühödni benne legbelülről, kezdte úgy érezni magát, mint a ketrecbe zárt fenevad, akinek senki sem jön segitségére, hogy bosszut állhasson ellenfelén. Szükült és lihegett s párás tekintettel forgott körül s tudta, hogy akármerre akar kitörni, mindenütt magát sebzi meg a törvények ketrecének vasrostélyain. Mint láthatatlan akadályok fojtogatták a kemény szabályok és rideg törvények, amelyekben már annyiszor megütötte magát, mikor vak szenvedélyének engedett, hogy ma már lebirja magát s feláll, rezignáltan, de fojtott dühvel mordulva:

– Hát csak nem akar az ügyvéd úr semmit!

Valami tigrisszerü volt benne. Úgy nézett a fiskálisra, mintha mindjárt rá akarna ugrani s szétmarcangolni a torkát.

– Dehogy nem akarok, akarok én mindent, az a kenyerem, hogy pöröljek, de ha nem tudom mit kezdjek!

– Pört! – kiáltotta a kliens s a szeme vérbe borult. – Pört! – mintha azt kiáltotta volna: Vért! – Mondom, hogy nekem mindegy milyen pör, csak pör legyen! De olyan, hogy többet érjen a leégésnél! Hogy még az unokáik is sirva járjanak házról-házra, amért a nagyapjuk nekem kalapot nem emelt!

Egy percig csönd lett. Az ügyvéd látta, hogy ez egy mániákus, hagyta. Elveszett egy félnapom! – gondolta magában s megnyugodott, több is veszett Mohácsnál.

A kliens megbékülve leült s ujra rágyujtott a szivarjára.

– A régi időkben máskép volt minden – mondta magyarázóan –, a nagyapám tudniillik négylovas fogaton behajtatott a megyeházára Esztergomba, mert nem ebbe a tót világba valók vagyunk mink. Csak a sors nehéz csapásai hoztak ide, elég baj. Hej, ha az öregapám is olyan okos lett volna, mint én. De nemesek voltak. Már én csak paraszt vagyok hozzájuk képest, egy asztalhoz se ülnének velem. Hát velem osztán packázhatnak, ugye, olyan semmiháziak, akiknek itt van az urasága az orrunk előtt.

Nagy keserüség s nagy életfájdalom látszott az arcán. A szeme komoran, vésztjóslóan villogott.

– Hanem a fiamból ügyvéd lesz, ha belepusztulok is – morogta –, perelje vissza, amit a nagyapái elvesztettek a pörökön.

Az ügyvéd unni kezdte, szabadulni akart.

– Hát kérem, kiván pört inditani vagy nem?

– Kivánok.

– Mit?

– Azok az emberek felmondtak nekem! Nekem! Felmondtak! – s a mellét verte nagy bunkós öklével. – Ezt nem türöm el. Erre nem volt joguk. Erre csak nekem van jogom. Hogy én menjek október elsején, ahová akarok. Igenis megyek, ha én akarok! Cédulát tettek a kapura, hogy egy lakás kiadó, az én lakásom! Olyan nincs!

– Helyes, tehát be fogjuk pörölni őket szerződésszegésért s kivánjuk, hogy a lakás továbbra is birtokunkban maradjon.

– Mit! Hogy én ott maradjak? Ahol nekem felmondtak! Ahol az én csibéimet agyonverték! Az én kacsáimat zavarták! Az én gyermekeimet lenézték! Olyan nincs!

– Hát mit akar!

– Mit? Azt, hogy én mondok fel! Hogy én megyek el október elsején! Hogyha nekem ők felmondtak, akkor én el is mehessek, mikor az idő lejár!

Az ügyvéd tétovázva nézett rá, nem dühöngő őrült ez?

– Jól van kérem – szólt higgadtan –, tessék lefizetni bélyegre, beadványra 12 korona 50 fillért s megpöröljük…

A kliens felállott, méltósággal huzta ki a derekát. Aztán megvetően legyintett.

– Mit?… Van szeme egy hatgyerekes szegény apától pénzt kivánni el?… Eh. Ilyen kölyök fiskálisra van nekem szükségem, akinek még a szemfoga se jött ki! Hogy fizeti meg nekem az úr az én napszámomat?… Maradjon kötélre! Isten áldja!

S dühösen elment, otthagyva az elképedt fiatal ügyvédet az uj bőrbutoraival.

LOPJÁK A SZŐLŐT

A nagy diófáról egy-egy dió pottyant le és elgurult, mig a fű fel nem fogta. A nap lefelé ment és Jani bácsi szembe nézett vele hunyorgó szemeivel, ahogy házikabátjában ott pipázott a bizalmas kis présház előtt.

– Pista! még sincs meg a bicskám?

– Nincs, apa.

– Mit mondasz?

– Azt, hogy nincsen, apa.

– Nem is keresed?

– De keresem.

– Látom, ebadta haszontalanja, csak olvas. Még azt mondja, hogy keresi. Juliska! Juliska fiam!

A ház mögül frissen kiáltott ki a kis lány.

– Tessék, apa.

– Juliska fiam, megvan a bicskám?

– Még nincsen, apa.

– Hát keressétek.

– Hiszen keressük.

– Keressük, keressük! Csak bolondittok. Hát mi vagyok én. Az orromnál fogva vezettek itt. Nézze meg az ember. Majd jobban ugrálnál, ha a Marcikának kellene valami! Szedtevette, most is neki irsz, ugye.

Mili néni egy félig koppasztott csirkével lép ki az ajtón.

– Ne szidja már azokat a gyerekeket örökké.

– Hát ki szidja?… Nézze meg az ember… Margit, Margit; na már bemegy!… Margit!

Mili néni, akit csak az ura hiv Margitnak, mert nincs megelégedve a Mili névvel, amely mindig az anyósára emlékezteti, ujra kilép a csibével.