Part 5

– Hogyne – szólt Sanyi, nagy szenzációt keltve a belekaffantásával. A mostohája rögtön nevetni is kezdett.

– Itt van második Petőfi Sándor! – mondta felkacagva, – nem is tudjátok, hogy cikket irt a kunhegyesi szinészetről és az ujságiró nem közölte. Azóta élethalál bosszut követel.

– Legalább Pungur visszakapja a lapot – mondta a házigazda.

– Mindenesetre lesz jelöltem az állásra – mondta kitérően a polgármester. – Különben is nem helyes, hogy a lap csak úgy magától burjánzik: olyan ember kell oda, aki a városnak szolgálatot tud tenni a lappal.

Ezt már egész komolyan mondta az orvoshoz fordulva. Dóczi bácsi és az öreg Szekeres hallgatagon bólogattak. A néni és a fiatal háziasszony hirtelen nagy figyelemmel néztek az ajtóra, új vendégek jöttek. Bardóczné és a szőke lánya. Palya, aki egész idő alatt szótlanul ült Dóczi Irén mellett, aki csak mosolygott a házikisasszony eleven és tréfás suttogásán s éppúgy nem gondolt Palyával, mint az ővele. Palya a szőke lányt meglátta s arca annyira lángbaborult, hogy ügyetlenül és sietve felállott takarni a zavarát.

Bardóczné köpcös kis beszédes szőke asszony volt, szinte begurult s egy perc mulva már ruháról és evésről volt szó. Még nemrégen csinos asszony volt, de úgy elközönségesedett, hogy szinte félelmes volt, hogy a lánya rendkivül hasonlit hozzá. Ugyanaz az arc és tekintet, csak a fiatalsága puha, illatos és szinte remegő, mint a hajnalka, mikor az első napsugáron kifeslik.

Palya, mikor megfogta a kezét, annyira reszketett, hogy még a kislány is észrevette. Ijedten nézett fel, a magas fekete legényre s mikor ártatlan, kék gyerekszemeivel belenézett annak a nedves, párás, izzó szemébe, szinte megrettent, egy pillantásra lángot vetett, mint valami könnyen gyuló holmi s már el is volt intézve a sorsa. Egy szót sem tudtak egymáshoz szólani. Csak lobogva, szinte ropogva tüzelt a vérük s akár közel voltak, akár távol, nem birtak tovább a pillanat egyetlen ezredrészeig sem felszabadulni egymás tüzétől.

Egyszerüen úgy jártak, mint két szénakazal, amely egy tüztől lángot kap s mig földig nem ég, minden oltási kisérlet csak szitaná a tüzet.

– Én elhivatom az ujságirót, legalább teljes lesz a menazséria – sugta a háziasszony a polgármesterné fülébe.

Ez egy pillanatig megütődve állott, nem értette, hogy lehet még csak kitalálni is egy ilyen ideát. Az ujságirót annyira mélyen maguk alatt lévő lénynek érezte, hogy nem is tudta elképzelni, hogy ő azzal esetleg, kényszerüségből szót is válthasson.

De az orvosné szokott szelességével már elcsipte a nevelőt, a fülébe suttogott s az egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetve a házikisasszonyra, akit az ő távolléte alatt akár el is csábithatnak… elsietett.

– De hát kedves, hát… lehet azt idehijni?

A háziasszonyka nem felelt, nem felelhetett; nem a kacagástól, amely úgy tört ki belőle, mint egy huncut csitriből, aki valami csinyt követett el, hanem az ijedtség miatt:

Ablonitzky lépett be, a szőke zománcgyáros, vadonatuj ruhában, vastag szőke bajusza felsütve, pirosan és kövérkésen és ellenállhatatlanul.

VIII.

– Nahát most aztán csakugyan teljes és hiánytalan lesz a menazséria, – kuncogott a háziasszony a polgármesterné fülébe s elébedöcögött a vendégének: – Jónapot, isten hozta! No nézd csak, hogy nem feledkezett meg rólunk, hát ez igazán nagyon szép magától.

Kicsit azt várta, hogy most beüt az istennyila. Ezt ugyan sikerült megcsinálni. Hát persze, az eredeti terv tegnap még az volt, hogy Dócziékat a vőlegény-jelölttel együtt kell meghivni, de a történtek után persze a másik vőlegényjelöltet kellett meginvitálni… Ki gondolta azt, hogy ez a majom nem vonja le a konzekvenciákat a mai heccből s eljön. Óh a buta, a buta!

De azért ő volt az egyetlen, aki külsőleg legalább nem jött zavarba.

Ablonitzky maga legszivesebben, ha lehetett volna, kámforrá válik. Lángvörös lett, könnyen szintváltó, vékonybőrü arca s amint sorra kezet fogott a társasággal, felváltva halálsápadt vagy feketevörös vértolulásos lett.

Dóczi Irénnel úgy fogott kezet, mint a halálos ellenségével, akitől olyan megbántást kapott, hogy azt egy életen át sem lehet elfelejteni… Szégyelte t. i. magát előtte a kimagyarázhatatlan rágalom miatt.

– Jól érzi magát, kisasszony? – kérdezte elfogultan.

Irén felpillantott rá, kicsit elmosolyodott.

– Jól.

Erre Ablonitzky nem tudott mit mondani.

Ezer szerencse, hogy Juliska, a házikisasszony közéjük tolakodott.

– Tudja már, hogy jövő vasárnap Petőfi-ünnepélyünk lesz?

Ablonitzky a közvetlen hangtól úgy felüdült s olyan hálás lett, mint a hőségtől lehervadt fű a könnyü nyári esőben.

– Igázán? Hogy? Miért? – mondta mulatságos felvidéki hangján.

Ezen Juliska kacagta el magát.

– Hát most halt meg.

– Kicsoda?

– Petőfi. Már muszály megmagyarázni, mert látom, maga nem fogja fel ésszel!

Hangosan nevetett s apró fehér fogai, amelyek mint a rizskása, csillogtak piros inye között, életvidoran szikráztak.

– Irénke, fiam? – szólt Dócziné s Irén az anyjához sietett.

A hirtelen elszelesedett kis Juliska, akiből ugyanaz a túlömlő vidámság bugyogott, ami az alföldi magyar lányoknak olyan pompás tulajdonsága, nekiállott, hogy Ablonitzkyt felvilágositsa afelől, hogy ki a Petőfi, ki a polgármester, mi az a vonat „keleti experess“ ami megáll Kunterebesen és mindezt annyi zürzavarral és hühóval, hogy Ablonitzky soha életében ilyen kellemesen elragadtatva nem volt lánycsacsogástól, mint most. A Juliska beszéde pláne tele volt olyan eredeti és nyersen zamatos szókkal, amik neki most külön gyönyört okoztak, mert végkép levették róla mindenféle kényelmetlen feszességnek az érzését.

– Hát ne nézzen olyan komoly pofával – kacagott a végin a szemébe a lányka –, mert mindenki előtt elárulja, hogy olyan hülyeségeket mondok, hogy lesajnál érte.

– Én?

– Vigyázat!

– Hát még nem vigyáztam, most kezdem a vigyázást – s a szemébe kacsintott a kislánynak.

– Nekem zenélhet – szólt Juliska hangos kacajjal. A férfi szemében megérezte azt a zavart, amit ő okozott a szivében, vagy a fejében s ez egyszerre borzasztóan jól esett neki. Még elevenebb és izzóbb lett, de valami titokzatosság volt a szavai és nevetése mögött. Néha körülpillantott, nem vette észre, hogy a mostohája elzavarta a diákját s nem tudta, hol van oly soká. Kicsit drukkolt, hogy az jelenetet provokál (tiz perc előtt csókolóztak a kertben), de nem mintha lelkiismereti furdalást érzett volna, csak még nem volt hozzászokva az ilyen klasszikus csaláshoz.

– Majd a méreg megevett – mondta vidám lármával –, a lovamat nem lehet kinevelni, ha meglát, kirúg és rögtön a nyakamba borul.

Ablonitzky úgy hallgatta ezt a csacsogást, mintha cukrot szopogatna. Borzasztóan imponált neki minden szó, amit a kislány mondott; az ő felvidéki, másszinü, véknyabb műveltségü lelkének, valóságos illatorkán volt a kislány minden eredeti, zamatos szava és minden pozitivum, ami benne csillogott. Az egész lénye, az egész élete, az egész alföldi perspektiva, amely rajta keresztül megnyilt, mind valami elementáris erővel hatott rá. Valahogy ugyanez hatott rá Dóczi Irénben is, de az mégis sokkal komolyabb, ahogy szerette volna látni most: sokkal szürkébb, vagy ahogy lelkében röstelkedve érezte: sokkal értékesebb tipus.

– Tudja mi a monumentális Kunterebesen?

– Nos.

– Ha egy szintársulat „derült kedvben“ hagyja el Kunterebest.

– Jáj de jó.

– S tudja mi könnyü Kunterebesen?

– És pedig.

– Magas hivatalnokot látni.

– Mit?

Juliska elektrikusan kacagott fel:

– A toronyőrt, mikor trombitál… Az csak elég magas hivatalba van?

Fulladozva kacagott s legyezni kezdte magát.

– Milyen buta meleg van.

– Melege van?

– Dehogy: fázom.

Dócziné apró sötét szemeit rájukmeresztette. Ebben a pillanatban valami váratlan és kellemetlen fonákságra jött rá. A lányának két hirhedt udvarlója ész nélkül ugrott be két idegen lány hálójába s ő itt áll a maga Irénjével a szárazon… A petrezselyemárulólány mamájának érezte egyszerre magát… Palya sült-főtt szerelmesen ül a kis szőke vakarcs mellett… Mi az ördög. Ezek úgy ülnek, mintha egymásba volnának őrülve… Hát mi ez, hogy történt ez?… És a másik: nohát az meg agyonbeszélteti magát ezzel a taknyossal… De hogy jár ennek a papulája… És az ő Irénkéje itt ül és hallgatja az öregasszonyok beszédjét.

Olyan dühös lett, hogy nem birt ülni, figyelni; egyfelől Szekeresné ült szótalan, mint egy kotlós, ölbetett kézzel, mint egy igazi civisasszony, másik oldalán meg Bardóczné karatyolt; rettentő szapora beszédét úgy hallgatta, olyan türelmetlenül, mint a zakatolást.

– Vettem, kérlek, egy bluzra valót Steinernénál, nagyon csinos fulárselyem, 65 krajcár métere, mondhatom, jobban meg vagyok vele elégedve, mint a Búcsiné, blúzával, amit Pestről hozatott. Á, ezek már fel se akarják venni, ha a ruhát nem Pestről hozzák, legalább a hozzávalót, én az uramnak is a legfinomabb angol szövetet megvettem, három méter 10 centiméter (no, hadd lopjon le a szabó egy mellényre valót), két forint 83 krajcár volt métere, de valódi gyapju, az öreg Sztanek megvarrja tizenkét forintért, tizenkilenc forint hetven krajcárért van neki egy egész öltönye. És senki se mondja rá, hogy az nem huszonöt-, harmincforintos ruha. Mit csináljunk, bizony nem dobom ki a pénzt, az én uram fizetése az nagyon ki van mérve és a kenyér drága.

A néni méregbe jött.

– Inkább nagyon olcsó, édes fiam. Ti fogyasztók csak úgy számitjátok, a magatok szempontjából. De tudomásul kell venni, kedves, a mult évek szük termését! Hány kisgazda van most, aki a piacra zsákol, nem várja, mert nem várhatja meg, mig ára lesz valaminek. Sok gazda csak azért gazda, mert földje van.

– Na, igen, de a gazdának legalább van miből élnie s nincsenek olyan igényei.

– Ó, kedves, okszerüen kell munkálni a földet a mai világban s ahhoz sok befektetés is kell. Aki ocsut vet, gazt arat. Olyan a főd, mint a gyerek, folyton gondozni kell és költeni rá s a végin hogy örüljön a derék gazda, aki egész életét a föld mívelésére szentelte, ha más tartja a zsákot. Hej, hogy lesik az uzsorások, mint az éhes pióca, hogy a gazda lemunkálja a termését, hogy ők aztán az utolsó szemig elrabolhassák, amit a gondviselés adott. Nem lehet örvendetes így a gazdára, hogy most nyolc forint 30-ával eladja a buzát! A fogyasztó persze ezt szeretné s nem gondolja meg, hogy még azért, ha kigyót-békát kiált a gazdálkodókra, azzal nincs segitve semmin.

– No, azért mégis, ha jó termés van, a gazda nagyon is fennhordja az orrát!

– Bizony örvendetes körülmény, ha a gazdálkodók fáradozásait bő termés jutalmazza! Mert jó aratás után nemcsak a gondoktól és sok zaklatástól szabadul a gazda, ha van miből fizetésbeli kötelezettségeinek eleget tenni, de bizony jut olyankor az iparosnak, kereskedőnek is, mert az ipar, kereskedelem csak akkor szabadul a pangás nyüge alól, ha a termésének árából költekező gazdálkodó bevásárlásokat, megrendeléseket tehet.

– Hát ez igaz!

– Nem lehet azt leirni – folytatta a néni egyre panaszosabb és nyöszörgőbb hangon, amiben mintha panasz és zokogás volna a sors mostohasága ellen s közben a másik szobába átvonuló és vidáman kacagó fiatalokra nézett –, mennyi előnye van, ha a gazdának módjában áll sorsához képest költekezni… Kenyér, levegő, viz nélkül ember nem élhet… Ha a gazda jól arat?… úgy a koronás főtől az utolsó gunyhóig mindenki örülhet, mert van kenyere, amire szüksége van – s emeltebb hangon, szigoruan folytatta. – Gondoljunk csak ama szük időkre, midőn a tehetős ember tiz forintot adott egy mázsa gabonáért! Hány család szükölködött akkor! Egy forint ára kenyér egy hétre sem volt elég egy családnak!… Ha jó a termés, boldogul a gazda, jobban szerezhet a másfoglalkozásu és van bő adófizetés és az állami tisztviselőnek sem kell félni, hogy egyszer csak bankrót lesz az állampénztár s mehetnek a szép családjukkal.

Ez az utolsó megjegyzés Bardócznét végkép megsértette. A szive mélyén igen boldog volt s igen megelégedett s különösen büszke a férje állami hivatalára (a református gimnáziumnál, amely államsegélyt kap, az ő férje, Bardócz Viktor, állami tanár volt, államilag kinevezett fizika-tanár s amellett katolikus ember, akit az állam éppen félig jogtalanul helyezett ide a református fészekbe) s amellett most a szive erősen kezdett dagadozni, hogy anyai szemmel észrevette a kis lánya furcsa hóditását… Azért is hallgatta annyi ideig a gazdálkodók dicséretét, mert az esélyeket mérlegelte. Szekeres Palya bár elég műveletlen ember volt, csak hat gimnáziumot végzett, de mégis jelentékeny földbirtokos itt helyben… Hanem állami hivatalnok lenni… Hát az aztán mégis csak valami más.

Csak végigvizslatta az öregasszonyt a szeme sarkából s azt mondta magában: pukkadsz, rongyos!

– Magával fogom táncolni a szupécsárdást, János bácsi – mondta a háziasszony Szekeresnek.

A gazda kicsit zavarba jött. Deres bajusza ezüstösen csillogott, ahogy vállát felrántva szólt.

– Jaj, nekem nem lehet most mulatni.

– De Petőfi! János bácsi!

– Még ha az is.

– A hazafiság! Majd meglássa, hogy az ujság meg fogja támadni, ha a függetlenségi matadorok távollétükkel tündökölnek.

– Eh, micsoda beszéd. Juliusba, augusztusba a gazda azt se tuggya, mibe fogjon, micsinájjon…

Szekeresné éles szemmel figyelt oda s az urának segitségére jött.

– És miből fedezze a busás kiadásokat! – mondta, mert már félt, hogy gyüjteni fognak a koszorura, meg isten tudja, mire.

– De a hazafiság! – kacagott a háziasszonyka, egyre a kedves szavát hajtogatva.

Szekeresné hirtelen méreggel felpattant.

– Hazafiság ide, hazafiság oda: ma az a hazafiság, ötvenezer katasztrális hold termését betakaritani! Mán pedig a munkás ember legalább is száz percenttel többet ér a hazának, mint azok a farizeus ujságfirkálók.

A néni egész ki volt kelve magából, az arca vörös volt, napégette, csak körül a haja alatt s a füle körül, ahol a kendő árnyékban tartotta, volt fehér.

– Tanácsot pedig nem kérünk se hazafiságba, se nemzeti ünneplésben az ujságcsináló-féléktől. Na.

Erre nevetés lett, mert a néni közvéleményt fejezett ki.

A másik szobában azonban Sanyi Ablonitzky előtt így élcelt:

– Lesz itt hazafias ünnepély! Még a pantallóra is gatyát huzunk!

Titkosan kacsintott, de Ablonitzkynak most nem váltott az esze, annyira megzavarta Juliska.

Most egy uj ember állott meg a tornácon.

Egy kövér, sétapálcás, szórakozott arcu, zsidó fiatalember! Többen megismerték, hogy a polgármester titkára. A háziasszony, aki a polgármesternével összeölelkezve, nevetősen hallgatta a Szekeresné kifakadását, megbökte a szivarozó polgármestert.

– Hallja… no, ne aludjon… fenségedet keresik.

– Kicsoda?

Odapillantott, meglátta Surányit s azt mondta:

– Pardon.

Kiment a tornácra. Mindenki kiváncsian nézett utána és csend lett.

IX.

– Megjött a távirat – jött vissza a polgármester, fölényes fejbólintással bocsátva el a titkárát.

– Milyen távirat?

– Bartóktól.

– Kitől?

– A Petőfi Társaság elnökétől. Vagy titkára?… – Surányi után nézett.

– Ahá… Halljuk… halljuk.

Körülsereglették.

– „Megállitjuk, felvesszük, üdvözöljük. Bartók“ – olvasta a polgármester.

– Éjjen, éjjen – bólogatott Szekeres bátya, Dóczi bácsi is, a néni is, de sokkal csöndesebben, mint ahogy előbb tüzelt (mit ér az egész, ha Irén nem menyasszony)… Csak a háziasszony ujjongott és Bardóczné. A polgármesterné természettől fogva tartózkodó volt s méltóságán alól volt, hogy ilyen apróságoknak feltünően örüljön.

– Nahát ez igazán nagyszerü – mondta Bardóczné, akitől egyszerre mindenki rossz néven vette, hogy ennyire előtérbe mer állani. Valahogy maguk sem tudták, mi bajuk vele, de bizony mindnyájuknak a kis Ilonka hóditása fájt. – Most már meg kell aztán csinálni jól az esetet…

A polgármester leintette.

– Egy óriási koszorut rendelünk Debrecenből – nagy gyüjtés –, a szombat esti vonathoz az egész város kivonul monstre-menet –, fáklyásmenet!… (az a kérdés, hány órakor jön a vonat!) és Segesvárra küldöttséget menesztünk velük…

– Nagyszerü, nagyszerü! – mondta kétszer is Szekeres, aki soha életében nem olvasta Petőfinek egyetlen versét sem a tulajdon kedvéért.

– Egy óriási lant nefelejcsekből, két pálmaág, alul pedig rózsacsokor – mondta Bardóczné.

– Majd megcsinálják azt Debrecenbe – szólt Dóczi néni –, kedves.

– És mi lesz a bállal! – kiáltott fel a háziasszony – én nem engedem el a táncot! Samu – követelte az urától, akihez most szólott először egész délután –, szóljon már a bálról!

– No természetesen – szólt a Sammunak nevezett férj a nagy bajusza alól.

– Hát egy kis virágtaposót – inditványozta Szekeres –, azt lehet, a fiataloknak.

– Mit? – kérdezte Bardóczné csodálkozva, de senki se felelt neki.

– Azt, azt, virágtaposót – tapsolt a háziasszony gyerekes ujjongással.

– Hol vannak a gyerekek, szólni kell a gyerekeknek is – tette hozzá lármásan s magával cipelte a polgármesternét is a kertbe.

Persze a fiatalok párokba oszolva voltak; Juliska Ablonitzkyvel édes almát vert a görbe almafáról, amelyet a tavasszal a szél félig lehasitott; kivágni sajnálták, mert korai és igen jó apró édes alma volt rajta.

Palya a kis szőkének fogta a kezét és azt mondta, hogy ő nem szeretne elutazni se Afrikába, se Kinába, de még Pestre sem, sőt Debrecenbe se. Ő csak itthon szeret lenni, kijárni a mezőre, bevetni a földet; csikót szeret nevelni, és most venni fog egy költetőgépet, mert a Tarattyuba igen szép eredményeket értek el vele Csombordiék. A kis Ilonka kezét pedig azért fogta meg, mert a leányka panaszkodott, hogy megszúrta az ujját. Tövist keresett benne nagy buzgósággal, de nem talált s azóta elfelejtette elereszteni.

Dóczi Irén Sanyival pajtáskodott és a keritésnél a málnabokrokon keresgettek érett szemeket. Sanyi roppant őszinte volt Irén előtt, mint mindenki s teljes gaudiummal mesélte, hogy jártak a szolnoki műkedvelők Kunhegyesen.

– Tetszik tudni, Irén kisasszony, a mitológia tanusága szerint Jázon elindult a cimboráival, Herkules komával, Odisszeusz sógorral, meg Kásztor és Polluksszal, hogy elhozza Kolkiszból az aranykos gyapját, osztán olyan disznó pekkje vót, hogy nemcsakhogy a gyapjut másnak hozta, de még a Medea nevezetü kisasszony is a nyakába maradt.

Irénke nevetett.

– Mikor történt az, Sanyi?

– Az, kérem? Éppen ezelőtt 3662 esztendővel. Aki nem hiszi, kételkedjék benne.

Irént egy csöppet sem zavarta a másik két pár. Örült, hogy megszabadult a maga Jázonjaitól, hát vidáman szemelte a málnát…

– Hát kérem, elindult az uj Jázon Szolnokról az aranygyapju 3662-ik évében. Még pediglen hat darab szolnoki fiákkeren és befiákkerozták magukat Kunhegyesre. Másnap aztán nagy plakátok hirdették, hogy adatik ma este a Polgári Kaszinó nagytermében a „Sárdi ház“ népszinmű. Azonban ebben a teremben nem lehetett adni a sárdi házat, mert a terem nem adódott oda. Szóval az előadás másodnapra halasztódott.

Irénke hangosat nevetett, amitől Sanyi még nagyobb tüzet fogott szellemességének rakétáihoz.

– Nagyobb hatás kedvéért az uj Jázon úr és truppériájának szebik neme befiákkerozták Kunhegyes nevezetesebb utcáit, ami még nagyobb álmélkodásba ejté vala a népet, annál is inkább, mivelhogy a kocsikázó hölgyemények valamelyike elragadó dalolását is hallatá az utcán… Sőt, hogy még nagyobb legyen a reklám és az álmélkodás fokozása. Jázon és gondolom Thezeusz hős társa felülének egy-egy fiákkereslóra és elkezdének lovagi hóditó körutat tenni.

Irénke majd leült a kacagástól. Nekitámaszkodott egy fának. Sanyi még huncutabbul folytatta:

– De a két telivér, sőt gyökeres fiakkerparipa sehogy sem akarta azt az irányt követni, amerre lovagjaik nógatták; hanem élemes szemeikkel felfedezvén egy arra menő szénásszekeret, nosza oda rohanának és beléfalának a szénába és élvezék vala e nem mindennapi gyönyörüséget mindaddig, mig a kocsis meg nem sejtette a dolgot, aki is aztán, t. i. a szénásszekér gazdája, úgy a szára közé vert a két hivatlan táltosnak, hogy ezek eszeveszetten elfutamodának abban az irányban, amerre a két lovag akarta őket éppen kormányozni, ámde olyan sebességgel, aminőt meg emezek nem akartak.

S hozzá olyan grimaszokat vágott a rosszcsont, hogy Irénke már az oldalát fogdosta.

– Az ám, de meglátta ezt a ló gazdája, a szolnoki fiákkeros, aki eddig hidegvérrel nézte a két ló és a két levente ténykedését és elkezdett kiabálni: … Jaj, a lovaim! jaj, a lovaim! (ahelyett, hogy a lovasokat sajnálta volna), azok most meg se állanak Szolnokig!…

– Akasztófáravaló – törülte a szemét Irénke, kikacagva magát.

– S hogy mi lett? – folytatta a gonosz diák – a hü állatok visszatértek, ámde lovagjaik nélkül. Hogy ezekkel mi lett, azt kisütni a mithológia dolga, megtanulni pedig a jövendő generáció diákságáé. Én hálistennek, leérettségizvén, ezt már sohasem fogom megtudni… Elég az hozzá, hogy a népek álmélkodása ezáltal annyira tetőpontját érte, hogy estére elfeledtek az előadásra elmenni.

Itt tartának a közhangulatban a három párok – hogy a Sanyi ragadós viccelődését folytassam, mikor az asszonyok betoppantak közéjük a kertbe.

Abban a pillanatban mind a három pár taktikát változtatott.

Ablonitzky eldobta az éretlen almát, amiért Juliska illendően kinevette, Palya eleresztette az Ilonka kezét, amit ez nem kevésbé sajnált és Sanyi nem mondta meg, hogy az esti bevétel 22 forint volt is így aranygyapju nélkül hogyan vonultak át a sáron Kunhegyesről Szolnokra a hat fiakkeren az argonauták, bár ezt Irénke még bizonyára szivesen hallotta volna.

– Bál lesz gyerekek, bál lesz! – kiáltotta a háziasszony, aki csak azért nem szeretett a szabadba kilépni, mert magas, hajdan karcsu és roppant szilfid termete, melyhez születtek a mozdulatai, az utóbbi években nemes terjedelmet vett fel. Csak ülni szeretett már és ülve hajlongani; aki alakját nem látta, az ilyenkor, tudta, még erősen illuzióban marad: egy friss és édes és rózsás szines arcocskát látva maga előtt.

– Virágtaposó lesz gyerekek, virágtaposó! – tapsolt nekik gyerekesen és kecsesen.

A három fiatal pár nem tudott úgy örülni mint ő, amin szinte kétségbe is esett.

Még Juliska szokott szelességével lármázott:

– Nem baj, ha káposztataposó lesz is, csak táncolni lehessen.

S ezzel Ablonitzkyt is felbátoritotta némi szabad nevetésre.

De Palya már szeretett volna messze lenni a maga párjával; csak nézett komolyan, nedvesen zavaros szemmel. Rajta annyira erőt vett a szerelem, hogy sirni tudott volna. Ez a sürüvérü fekete legény, aki soha még maga életét nem élte, most egyszerre kifordult sarkaiból s visszafelé kezdett lepörögni, mint az elpattant rugóju óra. Ahogy Dóczi Irénre nézett, aki hüvösen és egyszerüen, tiszta pillantással állott a többiek közt, nem is látta, vagy olyan messzeségben, hogy már nem is volt rá nézve élőlény.

Irén azonban megnézte őt.

Elkomolyodva nézte a fekete fiut, látta, hogy ügyetlen és zavart és némán-vakon áll, feldulva és magából kizavarva. Már a templomban megfigyelte, milyen komoran és felforrva néz maga elé, mintha nem látná, mi történik s mi van előtte. Akkor még azt hitte, őneki szól ez a nézés, csak az istentisztelet végén jött rá, hogy csak a saját gondolataival kell eltelve lennie, mert őreá nem reflektált… Nem is zavarta meg őt. Mintha csak biztos távolban látna nagy tüzet, némi kiváncsisággal és némi borzongással figyelt rá.

Most és csodálatosképen éppen csak most, csak ebben a pillanatban jött rá, hogy a legényt mi gyujtotta fel.

Kerekre nyilt nagy szemekkel nézett a kis Bardócz Ilonkára. S zavarba jött és elszégyelte magát, szemérmében megsértve kapta el a szemét, mikor annak a fiatal és ibolyakék szemében ugyanazt a nedves tüzet találta.

Gyorsan elnézett a tágas zöld fűre, a kert hátulján álló nagy lombos fákra, a természet nyugodt zavartalanságára, ahogy a hajón szédülő agy fix pontot keres…

Az ő hideg és okos és rendes kis agyában még soha nem villant fel ez az őrületes zavar, amely oly forróan süt ebből a párból.

El kellett mennie az emberek közül, vissza a málnabokrok közé, nekidülni a simatörzsü fának, hogy magához térjen.

És akkor az iménti ijedtséget valami fájdalom váltotta fel, valami irigység.

Irigyelte őket a boldogságukért és belátta, hogy ő erre nem volna képes.

– De hát hogy történik az ilyen? – kiáltott fel magában s hirtelen odapillantott rájuk.