Part 21

A «fekete Dáriáról», akivel mindjárt a fegyházba érkezésemkor találkoztam, már megemlékeztem. Ez a méregkeverőnő nagyon különös teremtés volt. Sötét pillantása mindig a földet kereste, mindig valami füvet tépett le, a fogház udvarán növő gyökeret vagy növényt ásott ki, mindig nagysietve tett-vett és minden szóval fukarkodott.

Mivel nagyon messziről hozták ebbe a fogházba, hozzája sohasem jött látogató, mint a többi fogolyhoz. De azt hallottam, hogy időről-időre honvágy fogja el és ilyenkor a legközelebbi holdtöltekor az ablakhoz ült, kövek közt valamiféle füvet morzsolt szét és eközben titokzatosan sziszegte:

– Jőjj! Jőjj!

Az a hír járta, hogy e szellemidézést követő legközelebbi vasárnapon a látogatás ideje alatt megjelent egy cigányasszony, aki kis ajándékokat és nyalánkságot hozott és az egész időt, míg ott maradt, azzal töltötte el, hogy a tenyérből jósolt és régi piszkos kártyából jövendölt.

Akkor is történt egy ilyen látogatás, amikor én voltam a fogházban. A fekete Dária titokzatos távirójával odaidézte a cigányasszonyt, aki a földre kuporogva minden női fogolynak megjövendölte a sorsát. A fogházigazgatóságnak ez ellen nem volt kifogása, mert a fölügyelők és más hivatalnokok feleségei is szívesen fölhasználták a vén boszorkány mindentudását. A cigányasszony végre valamennyi női fogoly kiváncsiságát kielégítette, kivéve Dáriáét, aki mint mindig, most is komoran és magába zárkózottan várakozott. Miután a többiek elmentek, a prófétanő egy darabig még ülve maradt és valamit mormogott. Azután új kártyacsomagot vett elő és a fekete Dáriának kezdett jósolni. A kártyát többször újra megkeverte és megint kirakta, mintha nem bíznék benne és meg akarná ismételni a próbát. Végül hátrafordult és így szólt Dáriához:

– Egy hét mulva szabad vagy… már egy hét mulva!

Dária meglepetve nézett rá és mintha nem hitt volna a fülének, megismételte:

– Hogy egy hét mulva szabad leszek?

– A kártya mondja, a kártya sohasem csal, – felelte a cigányasszony és még hozzáfűzte: – Mutasd a bal kezedet!

A zsebéből ugyanekkor kis üvegecskét vett elő, a benne levő folyadékkal megmosta Dária tenyerét és a tenyérvonalak hálózatát kezdte vizsgálgatni.

– No látod, – sziszegte, – ez itt a fájdalom, a szenvedés vonala. Egy, két… két vonal keresztezi. Ez azt jelenti, hogy mától számítva még két éjjel fog elmulni. Akkor szabadulsz! Ide nézz! A vonal tisztán és egyhuzamban halad a kisújjadig. Egy hét mulva szabad vagy!

A szolgálatban levő fölügyelő mondta ezt el nekem. Dária, akihez kérdést intéztem, megerősítette a fölügyelő elbeszélését. Bármilyen különösnek tűnjék is föl azok előtt, akik csak természettudományi alapon tudják nézni és megérteni a világot: Kalzanból éppen egy hét múlva irat érkezett, amely jelentette, hogy véletlenül kiderült, hogy egészen más személy követte el azt a gonosztettet, amiért Dária ült a fogházban. A bíróság ezért elrendelte Dária szabadonbocsátását, annál is inkább, mert a fogságban már eltöltött évekkel leülte az egész büntetést, amit más bűneiért mértek ki rája. Másnap a fekete Dária szabad volt.

Távozásával a fogházunk rendkívül furcsa tanácsadót vesztett el, akinek nagy volt a befolyása a női fegyencekre. Egyébiránt minden orosz fogháznak, amelyben női fegyencek vannak, megvan a maga fekete Dáriája, akire a többi női fogoly bizonyos tisztelettel és meglehetősen babonás félelemmel tekint.

Sztaroszta minőségemben gyakran találkoztam Dáriával. Hasonlóképpen sűrűn találkoztam egy másik, a fogházakban egyáltalán nem ritka típussal, amelynek képviselője az én esetemben egy bizonyos Szhutkov volt, akit általában «könyvtáros» néven ismertek.

Életének története rövid volt és szomorú. Félig művelt ember és régebben valami intézet hivatalnoka volt. Valami kisebb vétség miatt letartóztatták és rövid szabadságvesztésre ítélték. A fogság elviselhetetlen keménysége, a szégyenérzet és a hazavágyódás szökésre kényszerítette. Elfogták és most már három évet kapott, de újra megszökött, hogy a tetejébe még három évet kapjon. Szhutkovból, aki alapjában véve csöndes és szerény nyárspolgár volt, így lett állandó fogházlakó. Azzal a hatással szemben, amelyet a fogházi élet nagyon sok emberre gyakorol, Szhutkov csöndes és szerény maradt. Csak szinte őrültségszámba menő olvasásdüh fejlődött ki benne.

Egymásután egész napokat töltött a fogház könyvtárában, átböngészett minden fajtájú könyvet, folyóiratot és újságot és szabályos időközökben újra rendezte a könyveket a polcokon és mindannyiszor valami új rendszer szerint. Míg egyszer tartalmuk szerint rendezte a könyveket, máskor nagyságuk vagy táblájuk színe szerint sorakoztatta, de megesett az is, hogy például a tábla vastagsága volt a rendezés alapja. Mivel a legkülönbözőbb városokban volt elfogva és mindenféle fogházban ült, egész sor ilyen intézet könyvtárát ismerte és valamennyit «átrendezte.» Ezért mindenütt jól ismerték és szeretetreméltó, csöndes modoráért, előzékenységéért és jólelkűségéért szerették is. Elvégezte a foglyok levelezését és megírta életének történetét. Szerelmi verseket is írt, sőt egy tízfölvonásos tragédiát, amellyel Shakespearet akarta lepipálni. A hivatalnokok mindig teljes jóakarattal, sőt bizonyos tisztelettel is voltak iránta. Ha egy-egy kudarcot vallott szökése után katonák és rendőrök kíséretében visszatért, barátságos mosollyal üdvözölték és így szóltak hozzá:

– Megint meglátogat bennünket Szhutkov úr? No, ez derék dolog. Ön nélkül a legnagyobb rendetlenség lett volna a könyvtárunkban.

– Ó Istenem, igen! – sóhajtotta fontoskodó arccal a könyvtáros és mihelyt az irodában beírták személyi adatait, megint hozzáfogott nélkülözhetetlen rendező munkájához.

Rengeteg könyvcímet ismert és agyába a legkülönbözőbb tudományágak megemésztetlen ismerete volt begyömöszölve. Nagyon büszke volt tudására, amit olvasással szerzett és néha arra is rávetemedett, hogy a maga külön elméleteivel állott elő, amelyekben persze a legmulatságosabb módon hetet-havat összehordott. De sohasem vitatkozott. Ha olyan emberrel találkozott, aki többet tudott, mint ő, akkor egyszerűen elment, mintha megsértették volna és attól kezdve készakarva kerülte az illetőt.

Idővel több ilyen könyvtárossal ismerkedtem meg. Tipikus, az elkülönítő fogházi élet következtében tökéletes monomániákusokat láttam bennük és gyakran csodálkoztam, miért zárták be ezeket a jólelkű, ártalmatlan bolondokat. Állítólag igazán megtörtént, hogy egy ilyen könyvtárosnak, akit szökése után a rendőrség elfogott és az őrségre vitt, ott a jegyzőkönyv fölvétele után ezt mondták:

– Látja, megint elfogták. Kérem, menjen el a fogházba és adja ott át ezt az okiratot. Elhisszük, hogy ez súlyos dolog, de hát a törvény így akarja.

Erre a könyvtáros engedelmesen fogta az iratot, amely az ő elzárásáról intézkedett, félénken mosolyogva meghajolt és elment. Miután az egész városon átballagva, alaposan végignézte a kirakatokat, megjelent a fogházban, átadta az okiratot, amely egy cellahely elfoglalására jogosította föl és egyenesen a könyvtárba ment, ahonnan később megint megszökött, hogy újra elfogják és a könyvek közé zárják.

A könyvtárosok rendszerint szeretik a vallási dolgokat és a vallásos embereket. Ebben a tekintetben Szhutkov sem volt kivétel. Legbizalmasabb két barátja Gruszhko és Nikolov volt. Mindig együtt sétálgattak és halkan és komolyan fontos világnézleti és vallási kérdésekről vitatkoztak. Bár kiderült, hogy teljesen ellenkező nézeten voltak, sohasem civakodtak, hanem mindig tisztelték egymás véleményét. A vitatkozást olyan nyugalommal és olyan akadémikus fegyelmezettséggel folytatták, aminő a fogházfalakon kívül még nagyképzettségű emberek közt is ritkaság. Egyszer, amikor mi, a politikai osztály foglyai, teáztunk és a kertünkben termett ribizkét élveztük, odajött hozzánk az intézet parancsnoka és azt kérdezte, nem mennénk-e a következő vasárnap a városba a templomba. Szhutkov és Gruszhko kérte ezt a kedvezést és mivel az államügyész fölhatalmazta őt az engedelem megadására, másoknak is megengedheti, hogy azzal a két emberrel a templomba menjenek. Társaim közül ketten éltek az alkalommal, hogy rövid időre kiszabadulhatnak a fogház falai közül és vasárnap reggel csatlakoztak a templomba induló csapathoz.

Már kettőre járt az idő. A parancsnok már nyugtalankodni kezdett, amikor a templomjárók végre visszaérkeztek és pedig, a politikai foglyok és Gruszkho kivételével, valamennyien részegen. Társaim a következő fölvilágosítással szolgáltak: Amikor együttesen kijöttek a templomból, férfiak és nők fogták őket körül, akik mindenféle fölkiáltással részvétüket fejezték ki és végül süteményt, kolbászt és tojást hoztak meg vodkával kedveskedtek, minek a katonák sem tudtak ellenállni. A barátságos kínálgatásnak egyesegyedül Gruszkho nem engedett és ez a hosszú fehérszakállú, tiszteletreméltó aggastyán nem is ivott egy csöppet sem.

Szhutkov és barátai az erős italból akkora mennyiséget fogyaszthattak, hogy visszatérésük után az általuk kilehelt alkoholgőztől elkábulhatott mindenki, aki velük ugyanegy szobában lakott, de még az is, akinek a cellája más folyosón volt. Máskülönben hogyan lehetett volna megmagyarázni azt a különös eseményt, ami ezután történt! Mivel e titokzatos mérgezés folyamán néhányszor komoly zavargás és verekedés támadt, az igazgatóság az egész épület alapos átkutatását rendelte el, mert azt hitte, hogy valaki kis hordócska vodkát hajított át a falon, amit aztán a foglyok lefoglaltak anélkül, hogy a fölügyelők észrevették volna. De mint már ilyen esetben legtöbbnyire történni szokott, nem találtak semmit. Lassanként helyreállt az általános nyugalom és a rendes mederben folytak tovább a dolgok.

A következő vasárnapon hasonló eset történt és a következő három héten is megismétlődött ugyanez a história, míg végre egyszer közvetetlenül a templomból való visszatérésük után az egyik irodába terelték a jámbor növendékeket és ott a legalaposabban megmotozták őket. És ekkor olyan természetes magyarázatára akadtak annak a titokzatos, hihetetlenül erős hatásnak, amit az alkoholgőz a foglyokra gyakorolt, hogy a leggyorsabban megtiltották a vasárnapi templomlátogatást a városban. A jámborok közt ugyanis egy vodkacsempészt födöztek föl és pedig éppen – a tiszteletreméltó Gruszhkot! Mikor rászóltak, hogy vetkőzzék le, rendkívül megdöbbent, de a hivatalnokokat nem tudta rávenni, hogy ettől az őt feszélyező eljárástól megkíméljék. Amikor a fogolymez lehámlott róla, kiderült, hogy dereka köré tekintélyes nagyságú hajlékony gummitömlő volt csavarva, amely vodkával volt tele.

Most, hogy leleplezték, mindent bevallott. Mialatt künn a templom előtt a tömeg megvendégelte és megajándékozta a foglyokat és a kísérő legénységet, ennek a vendégszerető tüntetésnek a szervezői nagyügyesen a legerősebb pálinkával töltötték meg Gruszhko tömlőjét. A fogságba visszatérvén, Gruszhko az erős italt fölhigította és jelentékeny haszonnal eladta a fegyenceknek. Természetes, hogy e jámbor zarándoklások igazi jellegének megismerése után vége lett a tivornyázásnak. Gruszhkót büntetésül hosszú időre földalatti cellába zárták.

A könyvtáros másik barátja Nikolov Mihály volt. Ennek két évi fogházbüntetést kellett leülnie azért, mert folyton csavargott és állandóan változtatta a nevét és igazoló iratait. A már öregedő, kistermetű vézna ember mindig meghajolva és mélyen elgondolkozva járt. Éppenséggel nem kellemes, éles, kiaszott arcvonásai voltak, amivel furcsa ellentétben volt nagy, elgondolkozó fekete szeme. Mély, vontatott basszushangon beszélt és sohasem mosolygott. Ez a csöndes, komoly ember sohasem volt az útjában senkinek és semmiképpen sem tűnt föl.

Csak csodálni lehetett az orosz törvények érthetetlen gondosságát, mellyel olyan embereket, minő Nikolov, fogházbüntetéssel sujtott. Hozzája hasonló emberrel Oroszországban nagyon is sűrűn lehetett találkozni. Az ország rengeteg kiterjedése, a mongol nomád vér keveredése és az elégedetlenség az általános életföltételekkel, mindez közrejátszott, hogy az orosz népben szinte beteges nyugtalanság keletkezzék, amely minden polgári szabályozottság és nyárspolgárias állandóság megvetésével párosult helyváltozás, a vándorélet rendellenes megkívánásában, szóval csavargásban nyilvánult meg. Mivel a rendőrség megtiltotta, hogy az emberek nyomós ok nélkül nagyon is sűrűn utazzanak egyik helyről a másikra, ezeknek a modern nomádoknak gyakran meg kellett változtatniok a nevüket és ennek következtében egyre-másra új és más igazoló iratokról is gondoskodniok kellett. Gyakran valamelyik meghalt országúti vándortársuk iratait használták föl erre és ennek következtében olykor azt kellett bizonyítgatniok, hogy még nem haltak meg, amit pedig az akták állítottak.

Miből éltek tulajdonképpen ezek a csavargók? Úgy tettek, mint a madár: fölcsipkedték, ami éppen kínálkozott. Az orosz parasztok «keresztülvándorlóknak» vagy «utasoknak» nevezték őket és ételt meg szállást nem tagadtak meg tőlük soha. Ezt azután a vándorok valamiféle munkával fizették meg, mert tulajdonképpen mindannyian értettek kissé a szabósághoz, cipészséghez vagy a gyógyítgatáshoz. Ez utóbbiak mindenféle beteget csodaszerekkel, ráolvasással, mágikus füvekkel és a cigányoktól ellesett varázsmondásokkal kezeltek.

A véletlen világosított föl arról, hogy miféle ember volt tulajdonképpen ez a Nikolov. Egyszer két másik fegyenccel a mosdóhelyiségbe jött, amikor éppen én is ott voltam. Velem egyáltalán nem törődve, folytatta a nyilván már a cellában megkezdett beszélgetést:

– Az imádkozás bizonyára jó, de nem minden imádkozás hatol el az Istenig, nem mindenik, ó nem!

– Mondd meg nekünk, hogyan kell hát imádkozni? – kérte őt komolyan kísérőinek egyike, egy sápadt, sovány arcú és szomorú szemű ember.

Nikolov, mivel már esteledett, meggyujtotta a helyiség közepén függő lámpásban a gyertyát, azután mély hangján lassan beszélni kezdett:

– Ha nehezetekre esik az imádkozás, akkor elmétek nem követheti pontosan a szavak értelmét és csak úgy ledaráljátok, a nélkül, hogy értenétek. Az ilyen imádság nem ér semmit, mert útközben, amikor az ég felé megy, elfogja az ördög, aki fekete seregével mindenütt, még a templomban is leselkedik reánk. Az imádkozásnak olyan áhítatosnak kell lennie, hogy minden egyes szava beleégesse magát a szívbe és a lélekbe; nem elég, ha ajkunkról elröppennek a szavak, hanem az egész test minden idegének, a vér minden csöppjének, minden lélekzetvételnek át kell azokat éreznie. Csak mi tudjuk igazán, hogyan kell imádkozni, csak mi. Megtanítlak rá benneteket… de ne áruljátok el a titkot!

Abbahagyta a beszédet, hozzám jött, mélyen meghajolt és ezt súgta:

– Sztaroszta, te megérted azoknak az embereknek a kínját és vágyódását, akik itt élnek. Minden, ami vigaszt nyújt és megkönnyebbülést szerez nekik, Istennek tetsző jó cselekedet. Ne csodálkozzál sztaroszta és ne beszéld el senkinek, amit most látni fogsz.

– Jól van – feleltem.

Nikolov egy bronzkeresztet vett le a melléről és a rajtalevő láncon a falra akasztotta. Miután négyszer keresztet vetett, letérdelt, homlokával a padlót érintette és ismét fölegyenesedett. Ezt a meghajlást még sokszor és egyre gyorsabban ismételte. E közben könyörögve szüntelenül ezt az egy mondatot hangoztatta:

– Krisztus, könyörülj meg rajtunk!

A fegyencek szoborszerű mozdulatlanságban állottak és tágranyitott szemmel bámulták az imádkozót. Csak az ajkuk mozgott hangtalanul. Nikolov egyre jobban elsápadt, szája kinyílt, lihegve lélekzett és szeme még nagyobb volt, mint máskor. Végül talpra ugrott, a helyiség közepére futva és még mindig ugyanazokat a szavakat ismételve, körben kezdett körülfutni. A kört mindegyre szűkebbre vonta, míg végre egy helyben olyan gyorsan forgott maga körül, hogy a borongós félhomályban, mintha két arcot és négy kezet láttam volna. Egyre őrültebben forgott, úgy hogy végre már csak átlátszó árnyéknak tetszett, amely egyszerre beleolvadt a sötétségbe. A gyors forgással járó légvonat kioltotta a gyertyát. Mindjárt utána tompa zuhanást hallottam. A másik kettőnek megparancsoltam, hogy gyujtsanak ismét világot és Nikolov segítségére siettem, aki eszméletlenül feküdt a padlón.

Szeme mereven kitágult, a szája habzott, nehezen és hörögve lélekzett és még most is rekedten, alig hallhatóan ismételgette:

– Krisztus könyörülj meg rajtunk!

Néhány perc mulva Nikolov már megint a padon ült elfulladva ugyan, de mégis képes volt arra, hogy folytathassa barátainak kioktatását:

– Így kell imádkozni, csakis így! Akkor imádságtok a Teremtő trónusához fog elröpülni. Mi tudjuk ezt, de azt is tudjuk, hogy a mindennapi élet lármájában, az élet zajában, tudatlan emberek közt nem lehet így imádkozni. Elmenekülünk tehát az emberek elől és éjjel titokban magános házakban vagy a hívők lakásaiban jövünk össze és ott imádkozunk…

Most egyszerre tisztában voltam ezzel az öreggel, aki olyan titokzatos befolyással volt mindenkire, aki vele érintkezett. Ahhoz a szektához tartozott, amelyet az orthodox egyház mint a «keringők» szektáját ismer. Ez a szekta eredetileg Bizáncból jött és minden valószínűség szerint ugyanegy származású az izlám táncoló derviseivel, akikkel Krimben, Trapezuntban, a török Kis-Ázsiában és Rest meg Teherán közt északi Perzsia moséiben találkoztam.

Ugyanebben a fogházban volt egy másik ismerősöm is, Szuvorov Maxim, egy vén fegyenc. Mindig hallgatag volt. Még ma sem tudom, miért jött tulajdonképpen egy napon a rácsos kerítéshez és kezdett velem beszélgetni. Beszédmodorában és hangjában volt valami lebilincselő, ami a szívbe hatolt és amiből arra lehetett következtetni, hogy belső szükségét érzi a beszédnek.

– Ma uram rettenetes napom van, bűntettem évforduló napja. Régen történt, hiszen már tizenkét éve vagyok fogságban. Tizenkét év! Nagy idő!… Úgye?

Hallgattam, hogy el ne térítsem gondolatmenetétől. Egy pillanat mulva folytatta:

– Uram, ön fiatalember és aligha emlékszik arra az időre, amikor teával és selyemmel megrakott hosszú szánkókaravánok haladtak lassan a tágas szibériai hómezőkön. Kiachtából Irkutszkba mentünk velük, ahol a fővámház és a nagy cégek gyűjtőraktárai voltak. Minden fuvaros vagy jamszcsik két szánra ügyelt. Láttam néha ötszáz szánból alakult karavánt, amelyet tehát kétszázötven ember kísért. Keserves élet volt, mert éjjel-nappal talpon voltunk. A szánkón aludtunk és a rettenetesen hideg hóviharban és dühöngő északnyugati szélben a lelkünkig átfagytunk. Időről-időre megálltunk, hogy a lovakat pihentessük és megetessük. Ilyenkor fölváltva őrködtünk, mert értékes volt a szállítmányunk és tudtuk, hogy az úton mindig bandák ólálkodtak, amelyek a szánkóink rakományát éppen olyan nagyra becsülték, mint mi.

Azokban a falvakban, amelyeken áthaladtunk, a parasztok olyan ipart folytattak, amelynek a szelíd «fehér» ipar nevet adták. Ezek a fickók egészen fehérre öltözve a hóban feküdtek, amelytől nem lehetett őket megkülönböztetni. Ha azután éjjelre valamelyik karaván pihenés végett megállott, odamásztak és átvágták a szíjakat, amelyekkel a tea és a selyem a szánkóhoz volt kötözve. A fuvarosok álmosan és nem is sejtve, mi történt a rakományukkal, indultak útnak, míg a hátul haladók valamelyike észrevette, hogy az előtte levő szánkók egyike az utonállóknak gazdag aratást potyogtatott el.

Szuvorov cigarettára gyujtott és kis ideig mélyen elgondolkozott. Azután folytatta elbeszélését:

– Még messzebbre kell visszatérnem. Szüleimnek rajtam kívül még egy fiúk volt, Gregory, aki katona lett, de szolgálati idejének kitöltése után nem jött haza. Később azt hallottuk, hogy megnősült és Tranzbaikáliában élt.

Egyik utunkon én voltam a karaván utóvédje. Mivel nagyon sötét éjszaka volt, egyre hátra-hátranéztem, mert rablótámadástól tartottam. Egyszerre csak gyanús zajt hallottam. Körültekintve, a legutolsó szánkóm mögött egy fehér árnyat láttam fölbukkanni, amely azonnal ismét eltűnt. Kiáltásomra több társam odasietett, megvizsgálta a szánkót és úgy találta, hogy az egyik szíj át volt vágva és egy csomag selyem hiányzott. Mivel éppen egy órával előbb egy nagy falun jöttünk keresztül, meglehetős biztossággal hihettük, hogy az ott lakó parasztok lestek meg bennünket. Elhatároztuk tehát, hogy megbüntetjük őket. Ezt az elhatározást csaknem kétszáz főnyi, csupa erős és tapasztalt emberből álló csapatunk olyan alaposan valósította meg, hogy a falu sokáig megemlegethette.

A rendőrség elfogott bennünket, vizsgálat indult meg és ekkor megtudtuk, hogy amikor a falun bosszút álltunk, tizenegy paraszt az életét vesztette, köztük egy bizonyos Szuvorov Gregory is. Kértem, mutassák meg nekem ennek az embernek a holttestét és a saját testvéremet ismertem föl benne. Azon a napon elhatároztam, hogy még hátralevő életem nagy részét fogságban fogom eltölteni, hogy levezekeljem bűnömet és bocsánatot nyerjek az Istentől. Bár a bíróság csak egy évi börtönre ítélt bennünket – mert a folytonos rablótámadás következtében bizonyos kényszerhelyzetben voltunk – a szökés gyakori megkísérlésével és a hivatalnokokkal való nyílt szembeszállással mégis tizenkét évre sikerült a büntetésemet meghosszabbítani. Még három évem van hátra, míg letelik az a tizenöt év, amit bűnömre büntetésül szabtam ki magamnak. Ma van testvérem halálának az évfordulója. Ki tudja, nem én magam öltem-e meg őt?

A fogház mártirhistóriáinak még egy másik lapját is megmutatta nekem. Ebben az esetben is olyan ember lelke mélyére pillanthattam, aki a maga szigorú bírája volt. Az emberi szenvedés rettenetes könyvének hány ilyen oldalát olvastam a fogházban, mennyi ilyen történetet hallottam, amiről nem tud senki, csak az, aki hivatalból jegyzőkönyvet írt róla.

Egy este, amikor oktató előadást tartottam a fegyenceknek, észrevettem, hogy az egyik sarokban egy csoport ember nagyon figyelmesen hallgatta, nem az én előadásomat, hanem egy szikár, napsütötte, rendkívül kifejező arcú férfi suttogását. Az a meglehetősen félreérthetetlen kérdésem, vajjon nem vagyok-e terhükre, szemlátomást zavarba hozta őket. Egyikük csakhamar odajött hozzám és így szólt:

– Ne haragudjál sztaroszta, de ez az új fogoly, ez a csuka, nagyon érdekes dolgokat beszél és mivel már holnap reggel megint máshová viszik el, szívesen hallgatjuk, amit csak mond, mert olyan madarak, mint mi, nagy hasznát vehetik. Gyere sztaroszta és hallgasd meg, mit mond. Minden nagyon érdekes.

Erre mi mást tehettem, abbahagytam a tanítást és fölszólítottam a «csukát», beszéljen olyan hangosan, hogy mindannyian megérthessük, de először foglalja össze a számunkra röviden mindazt, amit ott a sarokban levő csoportnak már elbeszélt. Erre a fölszólításra a csuka a terem közepére jött, elfoglalta az én helyemet és folyékonyan és nagyon szemléltetően a következőt beszélte el:

«Kamcsatka partján éltünk sokáig egy kis halász- és vadászfaluban. Hering- és lazachalászással foglalkoztunk meg fókára vadásztunk. Egészen jó sorunk volt, de nem annyira azért, mert munkánk a tengeren nagyon jól fizetett volna; igaz ugyan, hogy szereztünk vele valamit, de nagyon fárasztó volt, mert a mi hajóink rosszabbak voltak, mint az alaszkai amerikaiaké és a hokkaidói meg hondai japánoké. Kedvező helyzetünknek inkább ez a magyarázata:

Hazamenet egyszer lassan délfelé cirkáltunk a part mentén. A szél olyan gyönge volt, hogy alig fujta föl a vitorlát. Ugyancsak kínlódtunk az evezőkkel, mert hajóink szinte az elmerülésig gazdag heringzsákmánnyal voltak teli. Ekkor az apám a parton egy szénaboglyát pillantott meg. Ez nagyon meglepett bennünket, mert a legközelebbi falu ötven mérföldnél is messzebb volt. Elhatároztuk tehát, hogy kikötünk és végére járunk a dolognak.