Part 20

«A sas» figyelmesen átnézett, mert odaát a függönyön emberi árnyék tünt föl, amelynek keze a fej közelében mozgott. Az illető személy egyszerre csak az ablakhoz közeledett. «A sas» most már látta, hogy nő árnyékáról volt szó. Fölmászott a lócára, hogy arcát az ablaküveghez szoríthassa. Mivel a deszkák útjában voltak, hatalmas kezével letépte a megrozsdásodott kampókról. Mikor megint az ablakhoz ment és áttekintett a kivilágított ablakra, látta, hogy az a nő lassan kivette hajából a tűket, a haja lassanként fölbomlott és mint valami lágy köpeny elomlott a vállán és a mellén. Örömében és meglepetésében önkéntelenül fölkiáltott, mert aki odaát volt, nem lehetett más, mint az a nő, akit a fegyencek annyira bántalmaztak.

Láncának csörgésével mitsem törődve kinyitotta a fogoly az ablakát, az ablakpárkányra ült és bár az árnyék már régen eltűnt, még sokáig átbámult az átellenes fal kivilágított négyszögére. Amikor már azt gondolhatta, hogy a szemben levő nő lefeküdt, énekelni kezdett. Énekelt a hatalmas folyamról és a rablók fürge hajójáról, véres harcról, üldözésről és szerencsés megmenekülésről; azután panaszosabb hangon a fogházi életről és végezetül hangosabban és ércesebben álmokról énekelt, amelyek vágyak maradnak, szerelemről, amely már halott. Eredeti és meghatóan szép volt a rabló éneke. Mintha a lelke énekelt volna és hatalmas hullámként odacsapódott volna a fogház falához.

A végtelen dallam hirtelen megszakadt és a rabló most fütyülni kezdett. Domború mellkasából, amely az erdő és a folyam levegőjéhez volt hozzászokva, mély reszkető, melankólikus hangok törtek elő. Erejük és ércességük egyre növekedett és szenvedélyes tűztől izzó melódiába csaptak át. E fütyülést hallgatva, egyszerre megértettem a pacsirta énekét, amely saját dalától elkábulva se lát, se hall.

Ezt érezte az asszony is ott a cellában. A rabló lenyügöző akaratereje az ablakhoz csábította. Kissé félretolta a függönyt és megpillantotta a rabló arcát, amely csodálatról, szerelemről és vágyódásról beszélt.

A fütyülés elnémult. Megbilincselt kezét az asszony felé nyújtva, «a sas» ezt susogta:

– Nem tudok élni, ha nem látom. Nem tudok!

Az asszony nem szólt. A férfi folytatta:

– Olyan ember, mint én, talán jobban és áhítatosabban tud szeretni, mint a szabadságban élők!

– Szomorú vagyok…

– Mi bántja? Könnyítsen a szívén, én mindent megértek, magam is sok kegyetlenül súlyos dolgot éltem át és… szerelmes vagyok, – felelte «a sas» melegen és lelkesedve.

Az asszony talán először és utoljára elbeszélte élete történetét. Nagyot sóhajtva, így fejezte be:

– Ó, csak egy napra lennék szabad, hogy láthassam a lánykámat, akkor aztán még a halált is elviselném.

«A sas» megfeszülten gondolkozott, azután ezt mondta:

– Miért a halált? Majd én alkalmat teremtek, hogy megszökhessék. Ezért azután néha-néha gondoljon «a sas»-ra és imádkozzék érte.

– Alkalmat a szökésre? Nekem? – kérdezte a nő, aki nem hitt a fülének.

– Igen, – volt a válasz. – Terjessze elő azt a kérését, hogy szombaton vezessék a fölügyeleti hatóság elé. Ehhez joga van, törvényes joga és a teljesítését nem tagadhatják meg. A többit majd elvégzik mások.

– Ha mindezt megteszi értem, soha, soha nem felejtem el és ártatlan gyermekem imádságát bizonyára meghallgatja az Isten.

Az ellenőrző útján közeledő fölügyelő végét szakította a beszédnek.

A következő két napon kora reggeltől késő estig vígan fütyörészett «a sas»; eközben gyakran a szájába tette két újját és hosszú, éles füttyöt hallatott, ami nem volt más, mint útbaigazítás a csínyre, amelyre készülődött. A második délutánon a séta ideje alatt a fogház falán át láthatatlan kéz követ dobott be, amelyen ez a rövid, de fontos üzenet volt: «Minden kész».

A fölügyelő szombat este bement a nő cellájába és közölte vele, hogy kívánsága szerint a fölügyeleti hatósághoz fogja kísérni. Az asszony nem tért többé vissza a fogságba. A nyugtalan kapkodás és az elnyomott izgatottság, amely a következő éjjelen át a fogház irodájában uralkodott, világosan elárulta, hogy valami rendkívüli dolognak kellett történnie. A parancsnoktól néhány nap múlva megtudtam, hogy az asszonyt kísérő fölügyelőt rablók támadták meg és elvették a fegyverét, a fölügyelőt megkötözték, a száját fölpeckelték, azután egy deszkarakás alá szorították, ahol csak másnap akadtak rá. Az asszony eltűnt és mindeddig nem akadtak a nyomára. A vizsgálat kiderítette, hogy időközben otthon volt, magával vitte kis lányát és tovább szökött.

«A sas» két hétig nagyon elgondolkozó, de egyszersmind nagyon boldog és büszke is volt. A nagyhatalmú vezér bandájának megbízható tagjai a fogházon kívül nyilván kéznél voltak és ezekre föltétlenül számíthatott, hogy parancsait végrehajtják. A pöre ezután nemsokára tárgyalásra került. Halálos ítéletre volt elkészülve. De az a szép nagyszemű szomorú asszony leánykájával együtt bizonyára imádkozott érte, mert a bíróság minden várakozás ellenére enyhítő körülményeket látott és csak négy évi súlyos börtönre ítélte el.

Mikor elvezették, hogy másik fogságba költözködjék, mintha esküdni akarna, ünnepiesen mélyen meghajolt valamennyi fogoly és tisztviselő előtt és így szólt:

– Kitöltöm a büntetésemet, azután fölkutatom őt, mert nélküle nem élhetek.

Csak ketten tudtuk a fogházban, kire gondol: Mironov és én. Mironov, a «sas» barátja, tőle magától tudta meg, nekem pedig az egész eseményt sok más részlettel együtt Mironov mondta el. Mi ketten nem árultuk el a titkot: Mironov azért nem, mert fogoly volt és én, mert tanuja voltam e férfi égető szívbéli gyötrelmének és szerelmének, amely szenvedélyességében és ösztönös erejében fönségesen szép volt.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET. Kopogtat a halál.

Megtudtam, hogy Szhilót, azt a fegyencet, aki az áruló tatár Malaikát agyonütötte, ügyének tárgyalására bíróság elé állítják. Mindenki biztosra vette, hogy mint halálraítélt fog visszatérni.

Az egész fogház elcsöndesedett. Mindenki csak fojtott hangon beszélt, mintha attól tartott volna, hogy fölriaszt valami gonosz szellemet, amely az épületben kísért. Akárhányat valóságos aggodalom kerített a hatalmába, amely csak még hatalmasabbá tette azt a kívánságot, vajha mindettől jó messzi lehetnének.

Sétaidő alatt a foglyok kívülről, a főbejárat felől egyszerre csak kocsizörgést hallottak. Feszülten füleltek és amikor a kapu kinyílt, Szhilo meggörnyedt alakját látták belépni, akit bilincseinek súlya most még jobban összetört. Fegyveres kísérettel az udvaron keresztül lassú, szinte habozó léptekkel ment az igazgatósági iroda felé. Amikor a sétakarám mellett haladt el, futó pillantást vetett pajtásaira, de szó nélkül tovább ment. Ám a fegyencek nagyon jól megértették, mit mondott az a pillantás: a rémület és kétségbeesés néma kiáltása, hangtalan, szenvedélyes segítségkiáltás volt. Szhilo elernyedtsége, összetörtsége mintha a többiekre is átragadt volna. Az egyik ezt suttogta:

– Most mindennek vége.

– Halott ember – toldotta meg egy fiatal, vöröshajú fegyenc. – Estig talán még belekapaszkodhatik abba a reménybe, hogy a kormányzó nem erősíti meg az ítéletet… de majd éjjel… ó! Pajtások, irtózatos, nagyon irtózatos, ha valakinek ilyen haláltváró éjszaka gyötrelmeit kell átélnie!

Nemsokára megjelentek az Ivánok és bementek a megbilincselt foglyok számára rendelt külön ketrecbe. Libasorban haladtak, visszataszító, szinte ijesztő menetben – a legutolsó Szhilo volt. Most már ismét uralkodott magán és mint máskor, emelt fővel haladt és mindenkinek a szemébe nézett. Mironov és Boicsov mellett elmenve, ezt mondta:

– Tehát holnap.

– Már hallottuk.

– A bírák ma egyszersmindenkorra végeztek az ügyemmel… Elítéltek…

A vén, tapasztalt fogházi farkasok csaknem önkéntelenül kérdezték:

– Nos és?

– Akasztófa, súgta Szhilo.

Gyorsan elfordult és mint máskor, egykedvűen iparkodott ide-odajárni. De valami visszahúzta a többi ember közelébe, mintha félt volna gondolataival egyedül maradni.

– Az ügyvéd, aki védett, jól végezte a dolgát. Azt mondta, jogosan öltem meg az árulót. És az ítélet kihirdetése után megigérte, hogy kegyelmi kérvényt ír az érdekemben.

Mironov kissé bizonytalanul és anélkül, hogy szemébe mert volna nézni az elítéltnek, így szólt:

– A halálos ítéletet súlyos börtönre fogják átváltoztatni.

– Föl fognak kötni – felelte Szhilo meggyőződéssel. – Ha ma estig nem hallok valamit, végem van. No, elvégre egyszer valahogyan csak meg kell halni.

Hangja érdessé és bizonytalanná vált, de azután ismét összeszedte magát, bátran fölvetette a fejét és rákezdett a rablódalra:

Egy lógó kötél, egy rúd és két cölöp – Ez, rabló, minden óhajtott örököd…

Tovább azonban nem tudott énekelni. Megfordult, a karám közepe felé indult, ahol egyik csoporttól a másikhoz ment és mindig ugyanazt mondta:

– Ma este meghallom a végérvényes döntést. Nagyon jól tudom, lógni fogok.

Míg ezt mondta, kérdően és szenvedélyes feszültséggel nézett rabbarátainak szemébe, akiktől ellentmondást várt vagy a remény és a vigasz valami szavát óhajtotta hallani. Azután megint visszatért Mironovhoz és újra rákezdte:

– Ma éjjel fölkötnek. Úgye, te is azt hiszed?

Mironov a szemébe nézett kissé gondolkodott és ezt súgta:

– Ide hallgass, Péter! Hiszen a telegráf útján egész éjjel beszélgethetünk. Ez majd megkönnyíti a dolgodat. Mit szólsz hozzá?

Szhilón hideg borzongás futott végig. Nem felelt, hanem elfordult és elment. Erőltetett mosoly egy pillanatra elleplezte arcának valódi kifejezését, de ez is azonnal eltűnt. A másik ketrecből odaszólt neki az öreg Jude Ruzia:

– Péter! Péter!

– Mit akarsz? – kérdezte feléje közeledve az elítélt.

Ruzia óvatosan körülnézett és ezt súgta:

– Kenyeret adok neked, amiben van valami.

– Micsoda? – kérdezte Szhilo.

– Revolver. Használd, amikor odavisznek. Talán sikerül a szökés. Mit kockáztat a halálraítélt? No… és ha ebben a harcban elveszted az életedet?… Még mindig jobb, mint az akasztófa!

– Ide vele! – sürgette Szhilo.

Ruzia duzzadt kabátjából óvatosan kihúzta a kenyeret és odanyújtotta Szhilónak. Ez azonban hirtelenül visszahúzta a kezét.

– Nem tudom elfogadni, Ruzia; nem akarom. Az én időm lejárt… Most már nem segít semmi, itt a vég.

Úgy hangzottak ezek a szavak, mint a végérvényes, megváltozhatatlan halálos ítélet. Ekkor éppen Szhilo mellett a földre esett a labda, amellyel az egyik fogoly játszott. Szhilo gyorsan lehajolt, fölemelte és minden erejével a magasba dobta. Amikor a szíjból készült játékszer a legmagasabban volt, Szhilo fölkiáltott:

– Röpülj el, röpülj el örökre!

Mikor a labda visszahullott a karámba, Szhilo láncaival odavánszorgott és megint olyan magasra dobta, amennyire csak tudta. És megint utána kiáltotta:

– Röpülj el!… Megajándékozlak a szabadsággal! Menekülj!

A labda másodszor is a kerítésen belül zuhant a földre, mire Szhilo láncravert lábával nagyot rúgott rajta és elment.

– Elég! Unom már az egész dolgot!

És szótlanul cellájába vonszolta láncait.

Vége volt a sétaórának. A fogságban csönd volt, csak az elítélt láncainak csörgése és nyugtalan, nehézkes lépteinek zaja hatolt végig az egész második emeleten. Szhilo szüntelenül föl- s alájárt. Végre, amikor megbizonyosodott arról, hogy az őrök utolsó fölváltása éjfél előtt megtörtént, lefeküdt. Valahol tizenkettőt ütött az óra. A foglyok megborzongtak és hallgatództak, de Szhilo nem mozdult. Azután hirtelenül gyors kopogó jelek sora járta át a falakat.

– Ez Szhilo – suttogták a cellákban.

Az elítélt szóról-szóra ezt táviratozta:

– Mironov, Mironov, már éjfél van és még nem tudom, hogyan döntött a bíróság! Rettenetesen félek… Mi vár reám?… Meg kell halnom? Lehetséges ez?

Mironov szomszédságában az egyik fegyenc a kezét tördelve följajdult:

– Krisztus, könyörülj meg rajtunk!

Mironov határozott, kemény ütésekkel ezt felelte:

– Ilyen az élet. Ma még itt vagyunk és holnap eltűntünk. Egyszer mindenikünknek meg kell halnia, Péter.

– De már nagyon későre jár és hajnalhasadáskor eljönnek értem és elvisznek. Lehetséges ez? Ó Istenem!

– Ne csüggedj el, Péter! Ne félj! Előbb-utóbb valamennyiünknek ez a sorsa, valamennyiünknek.

– De mégis úgy félek… rettenetesen félek… és mitől?

A kopogtatás megszűnt, de a bizonytalanság irtózatában az egész fogház még sokáig fülelt. Az elítélt cellájából többé semmi sem hallatszott. Csak a városból hallatszott be kutyaugatás és bizonytalan, soha meg nem szűnő éjjeli zaj. Az égen nagy fekete felhőfoszlányok vonultak észak felé és köztük a hold időnként lepillantott a fogház komor, fenyegetődző tömegére.

– Meghalok félelmemben. Segítsetek rajtam valahogy! – üzente Szhilo még egyszer az elítélt jelbeszédével.

Mironov most nem felelt.

– Alszik? Mi van vele? – kérdezte türelmetlenül az egyik fegyenc.

– Pszt! – sziszegte az öreg Boicsov.

És megint füleltek, még feszültebben, mint előbb, mert Szhilo szinte megvadulva küldte egymásután a jeleket; a szavak egymásba folytak, akárhány nem is volt befejezve. Kegyetlen halálfélelem kínjában segítséget könyörgött valakitől. Egyszerre csak félbeszakította őt Mironov, aki valami nagyon kemény tárggyal ütött a falra:

– Péter, hallasz? – kérdezte. – Jól figyelj! Keserves, ha meg kell halni, a nélkül, hogy védekezhetnék az ember. De hát legalább játszd ki őket és – tedd meg magad.

A foglyok mind visszafojtották a lélekzetüket. Szhilo néhány pillanatig hallgatott, majd ezt kérdezte:

– Mondd meg hát, hogyan?

Az egész fogház megint fölfülelt. Mironov az előbbi biztos, erős kopogtatással csak ezt az egy szót felelte:

– Üveg!

Mindenki elhallgatott. A fegyencek egyre feszültebben figyeltek, de egyelőre nem hallottak mást, mint az éjszakába sülyedt háztenger vigasztalan, egyforma hangfoszlányait, amelyek tajtékzó hullámként nyaldosták a szigetüket. Végre azonban csörömpölést hallottak, amit félreismerhetlenül üvegtörés okozott – azután ismét csönd.

Új nyugtalanítás: az őrség fölváltása. Katonák és fölügyelők kiáltása. Fegyverzörgés. Végig a folyosón lábdobogás. Mikor ismét csönd lett, megszólalt Mironov:

– Szhilo!

Semmi válasz. Megismétlődik az előbbi jel, de gyorsabban, izgatottabban:

– Szhilo! Szhilo!

De az elítélt nem jelentkezett.

– Most már mindennek vége! – nyögte Boicsov. – Isten irgalmazzon meg a lelkének!

Az öreg fegyenc szavaiba belevágott Mironov fékevesztett kopogása, aki egyre a barátját szólítgatta.

Rettenetes éjjel volt, amely még ma is irtózatos álomként fekszi meg az emlékezetemet. Aki a maga bőrén még nem érezte a fogság idegromboló hatását vagy nem volt halálra ítélve, talán azt hihetné, hogy egyben-másban túloztam, amikor megkíséreltem ennek az izgató éjjelnek a leírását. De mindezeket a lelki izgalmakat a valóságban még ezerszer erősebben éreztem, mint ahogyan bármelyik olvasóm átérezhetné; Szhilo kétségbeesése ijesztően közelről érintett, hiszen alig néhány hónappal előbb hasonló dolgot éltem át én is. Egész éjjel ébren feküdtem és lázas fejemet a tenyerembe szorítottam. Úgy éreztem, mintha részvét, kétségbeesés és gyűlölet morzsolná szét a szívemet és mindörökre megmérgezné a lelkemet.

Nem tudom, meddig feküdtem ebben az állapotban, csak azt tudom, hogy egyszerre kiugrottam az ágyamból, kipillantottam az ablakon és künn a beköszöntő nappal első megcsillanását láttam. Alighogy visszatértem az ablaktól, a napfölkeltét megelőző órák mély csöndjébe hirtelenül gyors kopogó jelek új vihara zúgott bele.

– Én vagyok, Szhilo! Megkegyelmeztek! Igazán megkegyelmeztek!… Amikor az őrséget fölváltották, elvittek az irodába, hogy közöljék velem a kormányzó táviratát, amely büntetésemet életfogytig tartó börtönre változtatta. Éppen az imént tértem vissza a cellámba. Kegyelem!… Élet!…

Mintha méhkasban lettünk volna, olyan zsongás kezdődött. A foglyoknak a szerencsés fordulatra érzett örömteli izgalma utat tört magának.

Mikor a parancsnok napi szemleútján végigjárta a cellákat, a foglyok arra kérték, rendezzen istentiszteletet a fogház kápolnájában. Bár nem vagyok orosz-orthodox hitű, én is elmentem a misére, mert azt vártam, hogy egész rendkívüli ünnepségben lesz részem. Nem csalódtam.

Szhilót az imádkozó foglyok első sorában pillantottam meg. Szenvedélyes odaadással imádkozott, széles mozdulattal vetett keresztet, letérdelt és az oltár előtt egyre hajlongott. Mikor fölkelt és az oltári szentségre emelte tekintetét, mély hit és meghatott hála sugárzott ki a szeméből. Szinte érezte az ember, hogy ez a gonosztevő, aki még röviddel ezelőtt a halálvárás minden pokoli kínját állotta ki, ebben a pillanatban közel volt Istenhez, a legfőbb bíróhoz. Folyton a keresztre nézve sírt és állandóan ezt a szót ismételgette:

– Élet… élet!…

A fogoly vezeklők izgatottságtól és örömtől sugárzó szemmel figyelték láncravert társukat, aki elragadtatásában nem hallott és nem látott semmit abból, ami körülötte történt. Csak most szabadultak meg ezek az emberek az utóbbi napok terhétől, az életet mintha _valamennyien_ újra megkapták volna. A vigasztalásnak, bátorításnak és reménykeltésnek okosan megválasztott szava ezeket az elveszett, megkínzott lelkeket e pillanatban bizonyára könnyen kiragadhatta volna a bűnözés karmából. De hiszen itt a nyomor kloakájában voltunk, az emberiség ama söpredéke közt, amellyel senkisem törődik és lelki életük iránt senkisem érdeklődik.

HARMINCADIK FEJEZET. Találkozás az anyámmal.

A fogság megrontja az embert, napról-napra, óráról-órára lassan megmérgezi. Romboló ereje olyan, mint a tavasszal megdagadó folyó, amely észrevétlenül tép le és ragad magával jégdarabot jégdarab után. A parton álló szemlélő csak akkor veszi észre a veszedelmet, amikor a fölülről megpuhított és alulról szétrágott jég ropogva hirtelenül megreped és az áramlás megragadja az olvadó jégtömböket, a falánk tengerbe sodorja és az egész folyót jégcserepek és tajték kaoszává változtatja.

A fogságban az emberi tulajdonságok hasonló módon szakadnak el a világgal és az emberekkel való organikus összeköttetéstől, magukra hagyatva ellenállhatatlan áramlásba sodródnak, amely a kétségbeesett embert valami ismeretlen szakadék felé kergeti, talán dühében szörnytettre vagy igazi, gyógyíthatatlan őrületbe, avagy öngyilkosságra kényszeríti.

Lesujtó világossággal emlékszem fogságom egy ilyesfajta időszakára, amikor rabja voltam a kétségbeesésnek és egész lelkemmel az ilyen élet teljes céltalanságát éreztem. Egész környezetem tökéletesen idegen volt nekem és nem törődtem vele; közömbösségem és fáradtságom következtében csak mintha sárga függöny mögött láttam volna. Éppen ilyen idegen volt nekem minden ember, akivel érintkeztem; nem értettek meg engem és olyan életet éltek, amelyet én éppen olyan kevéssé értettem meg. Mintha lépten-nyomon a sarkamban lett volna valami és rossz tanácsokat súgott volna, szavakat, amelyeket gonosz és kegyetlen végzet sugalmazott.

Fogházi életem első éve után egyre gyakoriabbak lettek ezek a időszakok. «Sárga napok» nevet adtam nekik és szinte betegesen féltem tőlük. Közeledtüket rémülve megéreztem, ha cellám minden sarkából és a padló minden hasadékából is az elkedvetlenedés sárga szeme meredt reám és mohó csápjait kinyújtotta felém a kétségbeesés.

E «sárga» időszak egyikében különösen szerencsétlen voltam és úgy éreztem, hogy kitartásom és akaraterőm végére jutottam. Attól féltem, hogy megőrülök vagy gyógyíthatatlanul búskomor leszek. Ekkor kétségbeesésem legrettenetesebb óráiba mintha egyszerre világos fénysugár világított volna bele; érthetetlen, váratlan derült bizakodás lepett meg. Nem tudtam, mi ennek az oka. Csak azt tudtam, hogy valami végérvényesen meggyógyított és megnyugtatott.

Egy hét mulva a fogházi irodába szólítottak. Feketébe öltözött nőt láttam ott, de a rossz világítás miatt nem tudtam fölismerni. A parancsnok halkan így szólt hozzám:

– Látogatóba jött az anyja. Magukra hagyom önöket.

Kiment. Anyám csak most engedte át magát e fogházi viszontlátás örömének és fájdalmának. De erőslelkű volt és hamar visszanyerte önuralmát.

Pétervártól idáig egymagában tette meg a végtelen hosszú utat, hogy elbúcsúzzék tőlem, mielőtt testvéremmel, akinek az orvosok külföldi kúrát ajánlottak, elutazik. Anyám tudta, hogy második gyermeke, a fia, nem kevésbbé volt beteg – lelkibeteg a vágyódástól és a belső harcoktól – és ezért nem tudott arra a nagy útra kelni, mielőtt őt nem látta és el nem búcsúzott tőle. Egy napra érkezett, miután tizenkettőt vonaton töltött el. Még ugyanaz éjjel vissza kellett indulnia az egész ázsiai és európai Oroszországon át.

Egész nap vele maradtam, mert hála a parancsnok jóakaratának, a cellámba jöhetett. Amikor belépett, nem tudott érzelmein uralkodni. Kétségbeesetten sírt, ahogyan csak anyák tudnak sírni. Remegő ajkáról végre a következő szavak röpültek el:

– És miért? Miért?

Ó anyám, akkor nem tudtam neked megmagyarázni, miért vették el életemnek két legjobb évét, mert magam sem tudtam, mindezt nem értettem. Amennyire tőlem telt, megnyugtattam.

Megosztottam vele fogházi ebédünket, amelyet még paradicsommal és kertünk más termékeivel egészítettem ki. Teát adtam neki és részletesen elmondtam a forradalom lefolyását és leírtam, milyen az életünk a fogságban. Eközben meg akartam vele értetni, hogy ez az egész idő rám nézve nem volt haszon nélkül, hiszen buzgón dolgoztam és befejeztem nem egy munkát, amely a kenyérkereset nyomása alatt befejezetlen maradt volna és valószínűleg sohasem készült volna el. Megmutattam neki új irodalmi és tudományos kézirataimat és elmagyaráztam jövendő terveimet.

Anyám figyelmesen meghallgatott, de közben az egész idő alatt tett-vett a cellámban. Amennyire csak lehetett, csinosan berendezte, rendbe hozta könyveimet és kijavította a ruhámat. Amikor a lámpa égett és anyám kedves arcát ott láttam az asztal fölé hajolva, visszaálmodtam gyerekkoromat, amelyben nem volt se fájdalmam, se gondom. Mély szomorúság fogott el. Sírni szerettem volna és kérdezni, ahogyan anyám kérdezte:

– És miért, miért mindez?

Anyám nyilván megérezte szomorú gondolataimat, mert gyorsan fölkapta a fejét és a szemembe nézett. Kezemet megragadva, határozott, csaknem szigorú hangon ezt mondta:

– Mindent ki fogsz állani. Ki fogsz tartani…

Ebben a pillanatban az volt az érzésem, mintha most először érteném meg igazán anyám lelkét, büszke és erős lelkét, amelyet nem tud megalázni semmi sem. Akkor láttam, mit adott a lengyel nőknek hazánknak az oroszok által történt elnyomása és nyomorgatása. Anyám mint fiatal leány átélte az 1863. évi szabadságharc véres idejét; apját akkor agyonlőtték és anyjának, mivel az orosz kozákok üldözőbe vették a szabadságharcosok hozzátartozóit, hosszú heteken át az erdőben kellett rejtőzködnie. Látta ama szerencsétlen fölkelők százainak halálát; látta, hogy a Lengyelország szabadságáért harcolók százait megbilincselve szibériai számkivetésbe kergették; látta, korbácsütésekkel miként kínozták a kozákok a fölkelők anyáit, feleségeit és leányait. Mivel vagyonát a kormány elkobozta, neki, aki jóléthez és kényelemhez volt hozzászokva, éveken át nélkülözés és a legszomorúbb viszonyok közt kellett élnie. De fáradhatatlan szorgalommal és vasakarattal el tudta végezni a közép- és felső iskolákat. Atyámmal néhány évig folytatott házasélete után özvegységre jutva, megint harcolnia kellett a létért és maga teremtett magának kereseti forrást mint egy iskola igazgatója, amelyet ifjúságunk fölnevelésére alapított és önállóan vezetett.

Ez a kemény, gyakran tragikus és mindig harcos élet tette naggyá és erőssé anyám lelkét. Érezte, hogy szembe tud szállni a sors minden forgandóságával. Bizalmát átcsöpögtette belém is és már gyermekkoromban szívembe plántálta a lengyel hazám föltámadásába vetett megingathatatlan hitet.

Anyám körülbelül tíz óra tájban hagyta el a fogházat. Megáldott, önuralommal és bizalommal teli csöndes mosollyal elbúcsúzott, azután nyugodtan és elszántan távozott.

A parancsnok, bár semmiképpen nem kértem, személyesen kísérte ki a vasúti állomásra és gondoskodott, hogy a Pétervárig tizenkét napig tartó utazáson jól legyen ellátva.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET. Furcsa szentek.

Ámbár a fogház népe nagyban és egészben nem emelkedett túl a szürke és egyforma átlagon, olykor-olykor mégis nagyon furcsa alakokat lehetett látni, minőkkel a közönséges életben sohasem találkozhatunk.