Part 22

A szénaboglya mögül, amikor közeledtünk hozzája, néhány japán rohant elő, megbámult bennünket és lövöldözni kezdett ránk. Mi mindössze tizenöten voltunk. Mihelyt valamennyien parton voltunk, megkezdődött a csata. A japánok túlnyomó erőnk hatása alatt csakhamar az erdőbe húzódtak vissza, mi pedig hozzáfogtunk a szénaboglya kikutatásához. Kiderült, hogy a japán fickók ott egy hajót húztak ki a partra és szénával elleplezték. Valóságos kincseskamarának bizonyult, mert tele volt a legfinomabb fóka-, fekete róka- és cobolybőrökkel, amit a japánok a bennszülöttektől pálinkáért, dohányért és puskaporért cseréltek be.

Ez a lelet volt igazi szerencsénk megalapítója, mert lehetővé tette, hogy két nagy hajót vásárolhattunk, amelyekkel most már egészen másként folytathattuk a tengeren a vadászatot, mint azelőtt. A Bering- és az Okhocski-tengeren cirkáltunk, de nem azért, hogy fókára vadásszunk vagy hogy heringet és lazacot fogjunk. Japán lobogóval jó messzire kimentünk a tengerre. Ha a japán kalózok, csempészek és orgazdák, abban a hitben, hogy mi is azok vagyunk közeledtek hozzánk, levetettük az álarcot, megtámadtuk őket és elvettük tőlük az egész cókmókot, amit törvénytelenül szállítottak ki Oroszországból, valamint a pálinkát is, amit becsempésztek, hogy Kamcsatka békés, ostoba bennszülötteit lerészegítsék és megmérgezzék.

Kitünő üzlet volt ez, pajtások, nagyon érdekes, meglehetősen sokat hozott és nem járt nagy kockázattal, mert az óceán elnyelte a harc és tevékenységünk minden nyomát. Igaz, hogy néha egy-két japán golyó a hajónkba talált vagy valamelyikünk a tengerbe zuhant, de ezt bele kellett számítani az üzemi költségbe és ha valaki ilyen nagy hasznot hajtó vállalkozásban vesz részt, akkor bizony el kell készülve lennie némi kockázatra is. Ne felejtsétek el pajtások, hogy a kamcsatkai partokon tisztességesen meg lehet élni és mindig könnyű módon meg lehet szerezni az élethez szükséges dolgokat. Azon legyetek, hogy oda juthassatok. Az elszánt, erős embert ott mindig szívesen látják. Emlékszem egy szökevényre, aki Szakhalinról jött át hozzánk… de azt hiszem, jobb lesz, ha erről nem beszélek, mert ez a történet csak engemet érdekel.»

– De csak rajta, pajtás, beszéld el! Kérlek, mondd el még ezt is!

Ezt kiabálták össze-vissza és én észrevettem, hogy a csuka, aki elgondolkozott, kissé sápadtabb lett és egyszerre eltünt minden élénksége.

«Ám legyen – folytatta némi vonakodás után. – Eljött hozzánk, de nem egyedül, hanem egy fiatal asszonyt hozott magával. Kicsi, nyílt csónakon tették meg az utat az Okhocski-tengeren át, azután a part mentén haladtak, míg a mi falunkhoz érkeztek. Bátor, erős emberpár volt. A férfi egész nyáron át künn járt velünk a tengeren. Kitűnő lövő volt, a késsel meg úgy bánt, mint senki más. De egy csetepatéban szerencsétlenségére megsebesült és nemsokára meg is halt. Beleszerettem az asszonyba és feleségül vettem. Együtt jártunk tengeri expediciónkra és nem volt nálamnál boldogabb ember. Nekem ebben az időben sohasem áldozott le a nap. Mindig mosolyogtam és a szívemben mindig öröm volt. Minden új napért újra hálát adtam az Istennek.

Négy évig éltem így, míg egyszer egy fiatal kereskedő jött a falunkba. Megvásárolta egész zsákmányunkat és Vladivosztokba vitte. A feleségem megtetszett neki. Úgy látszik, utat is talált a szívéhez. Ha a tengeren voltunk, néha sóhajtozni hallottam, sőt éjjel sírt is. Egyszer, amikor megint tengeri útról tértünk vissza, mindjárt az első éjjelen nyomtalanul eltűnt a faluból. Mindjárt tudtam, mi történt és egyenesen a kereskedő lakására mentem, de ott csak azt tudtam meg, hogy ő is eltűnt. Az a gyanúm, hogy a hajója nem indult el, helyesnek bizonyult. Kétségtelen, hogy lóháton szöktek meg. Üldözőbe vettem őket és…»

A csuka hirtelen rémült kiáltást hallatott, elvágódott és jajgatva, nyögve fetrengett a földön. A fogház kórházában csak nagynehezen tudták eszméletre téríteni. Valamennyien éreztük, hogy borzalmas, elnyomó élénkséggel tárultak a kalóz szeme elé azok az események, amelyek akkor játszódtak le, amikor a hűtlen asszonyt a fiatal kereskedővel együtt utólérte, azt a két teremtést, aki kioltotta életének napját és megölte szívében az örömöt.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET. Három halott.

Az a fogoly, aki a politikai osztályon takarított, reggel, amikor a cellámba jött, ezt mondta:

– Sztaroszta, hallottad, hogy mi történt? Tegnap este három új fogoly érkezett és az Ivanok cellájában adtak nekik helyet. Az Ivanok, mint már szokták, mindjárt nekiláttak az új jövevények megveréséhez és kifosztásához. Kettőt közülük alaposan elpáholtak, a harmadik azonban úgy helybenhagyta valamennyiüket, hogy ma reggel aligha tud csak egyikük is fölkelni. Mint a forgószél, úgy dühöngött a cellában.

– És most mit csinál? – kérdeztem és eszembe jutott az első beszélgetésem Mironovval.

– Most a priccsen ül, fütyürészik és olyan mulatságos dolgokat beszél, hogy az Ivanok csakúgy gurulnak a nevetéstől.

Ebéd után elmentem az illető cellába, hogy lássam a jövevényt, akiről a fogoly olyan drasztikus leírást adott. A többiek közt ült és nyugodt, dallamos hangon olyan históriácskákat tálalt föl hallgatóinak, hogy ezek egészen odavoltak a nevetéstől. Óriási, szélesvállú, kissé hajlott alakú ember volt, hatalmas, impozánsan domború mellkassal. Éppen annak a mulatságos történetét akarta újra elmondani, hogyan került fogságba.

– Hazatérvén Lengyelországba, azt hallottam, hogy Szibériában jól fizetik a vasúti munkásokat, hát elindultam a világnak abba a részébe. Nemsokára kis pénzt rakhattam félre és már arról álmodoztam, hogy öreg szüleimnek kis darab földet veszek és velük együtt élek Szibériában. Lakatos vagyok. Hogy gyarapodhassak, a vasúti műhelyben végzett munkán fölül maradt szabadidőmben még a városban is dolgoztam és elvállaltam minden munkát, amellyel jövedelmemet megnövelhettem. Egyszer vasárnap kimentem a pályaudvarra, hogy lássam a keresztülhaladó expresszt. Egyik elsőosztályú kocsiból előkelően öltözött úr szállott ki, körültekintett, azután felém tartott. Megkérdezte, ki vagyok, mi vagyok és amikor meghallotta, hogy itt dolgozom és házam van, nagyon megörült és arra kért, hogy vigyázzak egy kézitáskára, míg egyik barátja majd eljön érte. Figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos és huszonöt rubelt adott a szolgálatomért. Nagyon megörültem, a koffert hazavittem és később odaadtam annak az úrnak, aki érte jött. Ez hetenként többször megismétlődött és szép hasznot hajtott nekem, de mint becsületes fogoly a szavamat adom nektek arra, hogy nem is sejtettem, mi ennek a dolognak a nyitja. Az igaz, hogy néhány hónap mulva nagyon kínos módon adták ezt tudtomra. A rendőrség és a csendőrök egy este behatoltak a lakásomba, mindent átkutattak és megtalálták a táskát, amit éppen aznap délután bíztak rám és mint ők mondták, lopott holmival volt tele. Letartóztattak és bár a bíróság előtt a legenergikusabban védekeztem, bűnösnek mondtak és félévi fogságra ítéltek. Ezt az igazságtalanságot persze nem tűrhettem nyugodtan, mert igazán sejtelmem sem volt, hogy az én lakásomat tolvajok rejtekhelyül használták föl. De minden kérésem és tiltakozásom eredménytelen volt. Erre elhatároztam, hogy megszököm. Átmásztam a falon, de vesztemre őrjárattal találkoztam. Harcba keveredtem a katonákkal, az egyiket agyonütöttem, a másikat súlyosan megsebesítettem. Ezért azután nyolc évre ítéltek.

– Igen, gyakran így történik, jegyezte meg sajnálkozva az egyik fogoly.

– De nem szabadna így történnie, mondta ingerülten a lengyel és kiegyenesítette hatalmas vállát. – Én ebbe nem nyugodhatom bele és nem is akarok belenyugodni. Hányszor szöktem meg, hány embert öltem meg… és miért? Nevetséges semmiségért, amely belejátszott az életembe és a bírák igazságtalansága és közömbössége miatt!

Később személyesen is megismerkedtem a fogház ez új lakójával. Vierzbicki Tamás volt a neve. Emberfölötti erejű, de a mellett gyermetegen naiv és szelíd ember volt. Sűrű beszélgetésünk folyamán rájöttem, hogy ez a kolosszus, akiben hozzá egyáltalán nem illő lélek lakozott, mély kétségbeeséssel volt tele, olyan kétségbeeséssel, amely könnyen elvehette az eszét.

– Hogy hat hónapra vagy nyolc évre ítéltek-e el, az nem fontos. A baj az, hogy abban a pillanatban, amikor bezárult mögöttem a fogház ajtaja, elvesztettem embertársaim becsülését. Öreg szüleim sírtak, mikor megtudták, mi történt velem, de nem bocsátottak meg nekem, hanem úgy elfeledtek, mintha már nem is élnék. Ó, uram, az orosz bíróság megölte a lelkemet. Tudja, hogy ez mit jelent? Egy tiszta és becsületes lelket. És ezt megbocsássam? Nem, soha! Soha!

Az utolsó szavaknál akkorát ütött öklével az asztalra, hogy a többi fogoly azt hitte, hogy most velem akar éppen úgy elbánni, mint ahogyan az előbb velük bánt el. Néhányan már segítségemre akartak jönni. De e kitörés után az óriás csak még közelebb húzódott hozzám és sírni kezdett.

– Ezzel ugyan kegyetlenül bántak – mormogta Boicsov és nagyot sóhajtva folytatta: – Mindig igazi fegyenc marad és kínzóinak még sok dolgot fog adni.

A Vierzbickivel együtt behozott többi fogollyal is megismerkedtem. Az egyiknek Barabaszh volt a neve. Intelligens, feketehajú és sötétszemű, csinos fiatalember volt; sötét arcbőre kreol külsejűvé tette. Jövendőbeli fogolytársaival történt első ellenséges összeütközése óta, amikor az öreg Ivanok annyira bántalmazták és kifosztották, Barabaszh állandó aggodalomban élt; minden legkisebb lármára reszketni kezdett és mint az üldözött vad, idegesen tekintgetett körül.

Ugyan mi juttatta ezt a szegény ördögöt a fogházrács mögé? Története rövid, egyszerű és szomorú. Segédkönyvelő volt egy bankban. Egyik vizsgálat alkalmával kiderült, hogy az egyik könyvből bizonyos összeg ki volt radirozva és a pénztárból hiányzott tizenegy rubel. A vizsgáló hatóság előtt Barabaszh megesküdött, hogy nem ő vette el a pénzt, de tiltakozása nem használt. Vizsgálati fogságba tették és ügyének bírói elintézéseig nem hagyhatta el többé a fogházat.

Határozott fölvilágosítást sohasem kaptam arról, vajjon Barabaszh ezt a rá nézve annyira végzetes tizenegy rubelt valóban elsikkasztotta-e vagy sem. De hallottam állhatatos erősködését, hogy nem ő vitte el és a magam szemével láttam szüntelen félelmét környezetétől és égő szégyenérzetét, láttam szenvedését és végül halálát a fogságban. Tragikus végénél, mintha vérrel bemocskolva azt a végzetes tizenegy ezüstdarabot láttam volna és csengésükből e szavakat hallottam volna ki: «Bűntett, bűntett!»… de a pénz nem árulta el, ki volt tulajdonképpen a bűnös.

Az egész idő alatt, mialatt Barabaszh türelmetlenül várta a végtárgyalást, míg végre a halál szabadította ki a fogságból, a vizsgáló hatóság egyáltalán nem sietett, hogy döntsön az ügyében, mert ugyan ki törődött Oroszországban e szegény kitaszítottak szenvedésével!

A csoport harmadik tagja egyszerű, írástudatlan, hosszú szakállú paraszt volt, akinek bozontos haja mélyen lelógott a homlokára. Mivel a fejére szíj volt csatolva, falusi suszternek gondoltam és ez is volt. Sohasem tudtam meg, miért került a kőzsákba. Lehet, hogy részegen vagy féltékenységből a kelleténél jobban használta azt az éles, rövid kést, amellyel a bőrt vagdosta a parasztcipők számára. Ezzel sohasem tudtam tisztába jönni és csak föltevésekkel élhettem. Már meglehetősen öreg és mogorva legény volt; sohasem nevetett, mindig komor gondolatokba mélyedt és rendszerint csöndesen viselkedett.

Egyszer mégis megembereltem magamat és megszólítottam, mert azt akartam neki tanácsolni, hogy mozogjon kissé a szabadban. Észrevettem ugyanis, hogy a lócáját soha el nem hagyta. De csak a fejét rázta és ezt dörmögte:

– Hagyj békén. Nekem már semmi nem használ és semmi nem árt. Halálra vagyok ítélve.

– Ez lehetetlen! – mondám, mert tudtam, hogy még mindig a végtárgyalást várja.

– Egy jósnő megmondta, – felelte mély meggyőződés hangján, – hogy harminchat nap mulva meghalok. Még csak harminc van hátra… azután mindennek vége!

Nagyot sóhajtott, a falnak fordult és megint hallgatott.

Egyszer a sétaidőben néhány fölügyelő és a parancsnok bement a bűnügyi fegyencek karámjába és vizsgálgatni kezdte a foglyokat, mert a fogházi irodából eltűnt bizonyos iratokat kerestek. Az egyik fölügyelő rárivalt Vierzbickire:

– Előre, levetkőződni!

– Légy oly jó és beszélj velem udvariasan. Nem vagyok marha, hanem ember és az embert meg kell becsülni, – felelte a lengyel, akinek arca lángba borult.

– Te akarod nekem előírni, mit tegyek, te akasztófáravaló! Vetköződjél le és pedig rögtön!

– Nem vetkőződöm le, – felelte határozott hangon, minden szótagot keményen megnyomva Vierzbicki. – Sohasem voltam tolvaj és senkinek sem engedem meg, hogy másodszor is megfosszon a becsületemtől. Megértettél?

– Vetkőztessétek le és kutassátok ki! – harsogta az alparancsnok.

A fölügyelők nekimentek Vierzbickinek, aki azonban a ketrec egyik sarkába húzódott és úgy védekezett, mint a kutyáktól megtámadott vadkan. Támadói csakhamar olyan szánalmas állapotban voltak, hogy vissza kellett vonulniok és segítséget kellett kérniök. Amikor az igazgatósági irodából más hivatalnokok és karabéllyal ellátott katonák érkeztek, Vierzbicki ordítani kezdett:

– Pajtások, elég volt a hallgatásból és a kutya-engedékenységből. Hallgatásunk csak megerősíti őket igazságtalanságukban és engedékenységünk a legnagyobb szégyenünk. Pajtások, ne hagyjuk magunkat ezektől az emberektől bántalmazni!

Ezek a szavak gyujtottak, mint a puskaporos hordóba hullott szikra. A fegyencek fenyegetődző ordítással megrohanták a kerítést és kitépték a széles kerítésléceket, míg mások követ és tégladarabot kapkodtak föl. És már folyt is a harc. A fölügyelőket hatalmas ütésekkel és kőzáporral hamarosan kiverték a ketrecből. Ekkor hirtelenül megjelent a parancsnok, aki észrevette a lázadást. Látván a helyzet komolyságát, a kezével jelt adott, mire a fölügyelők azonnal az épület falain belül biztos helyre húzódtak, a katonák pedig, akik az igazgatósági iroda mellett gyülekeztek össze, sortüzet adtak be a karámba.

Barabaszh, aki vad félelmében a ketrec egyik sarkából a másikba futkosott, kétségbeesetten fölkiáltott, összerogyott és nem állott föl többé. Vierzbicki úgy terült el, mint a kivágott tölgy és karját, mint nagy erős ágat maga elé nyujtotta. Befejezetlen káromkodással az ajkán hanyatt esett a suszter is és így megcsalta mindkettőt, a bíróságot és a cigány jósnőt. Néhány megsebesült fegyenc bicegve és véresen a karám egyik sarkában keresett védelmet egy téglarakás mögött, míg mások kővel és fadarabokkal tovább hajigálták a katonákat. A levegőbe lőtt második sortűz után csönd lett. A fegyenceket egyenként vezették ki a ketrecből és megbilincselve a cellába szállították.

Az ezután beállott baljóslatú csöndben a fölügyelők eltakarították az elesettek holttesteit. Azután megjött a vizsgáló-bizottság, jegyzőkönyvet vett föl és megint eltávozott. Nem hagyott hátra mást, csak új kínt és szenvedést ez emberpor számára, amelynek ezúttal majdnem sikerült a kőzsák minden bajától megszabadulnia.

HARMINCHARMADIK FEJEZET. Szabad vagyok, de megvetnek.

Többféle fogházban való hányódtatásom után végül ismét Karbinba vittek vissza. Ott sok régi ismerősre akadtam, aki éppen úgy élt, mint régente. Fogolytársaim időközben tovább ápolták főzelékes- és virágkertemet és most, hogy az első fegyházamba visszatértem, pompás paradicsom üdvözölt.

Csak az akváriumot hanyagolták el. A víz idővel elpárolgott és sűrű iszapréteget hagyott hátra a fenéken. A teknősbékák elvándoroltak, de senkisem tudta, mikor és hová. Mikor a cementmedencét kitisztogattam, kiderült, hogy faásóm nem tudott megbirkózni az iszappal. Néhány vödör vízzel iparkodtam tehát a lerakódott iszapot megpuhítani. Ez nemsokára sikerült is és megint az ásóval kezdtem dolgozni. Ugyancsak meglepődtem – alig hittem a szememnek – amikor egyszerre csak azt láttam, hogy a mélyebb és nedvesebb rétegekből kis rákok és halak mászkálnak ki és úszkálni kezdenek az iszapos vízben. Egynémelyiküket még én telepítettem be az akváriumba. Még éppen jókor jöttem, hogy megmenthessem őket, mert nemsokára kiszáradt volna a még meglevő csekély nedvesség is és az állatok elpusztultak volna.

Már csak egy hetem volt hátra a fogságban! Különös nyugtalanság fogott el, amely napról-napra növekedett. Öröm volt ez? Türelmetlen vágyódás a szabadságra? Ezzel sohasem voltam teljesen tisztában, mert ezt a rajtam uralkodó érzelmet nem tudtam elemezni. Az is lehet, hogy bizonytalanság vagy éppen félelem fogott el most, amikor két év multán, olyan szünet után, amely a mai napig is sötét felhőként nehezedik reám, visszatérni készültem a mindennapi élet harcába. A rémülettel határos érzéssel töprengtem azon, hogyan tudok egyáltalán ismét emberek közt élni, miután ennyi irtózatos nyomorúságot és kínt láttam. Most más szemmel láttam mindent, más világításban, minden sokkal erősebben hatott reám és a dolgok mélyebb értelmét gyorsabban és jobban fogtam föl.

Végre elérkezett 1907 szeptember 23! A fogház parancsnoka reggel nyolc órakor bejött a cellámba és tudtomra adta, hogy szabad vagyok. Erre bejártam a foglyok helyiségeit és elbúcsúztam ismerőseimtől. A foglyok szótlanul megszorították a kezemet és nagyon különböző érzelemmel néztek rám, de szemükben az irígykedés legcsekélyebb jelét sem lehetett fölfedezni.

Legutoljára a forradalmi időbeli ama társaimtól búcsúztam el, akik még továbbra is a fogságban maradtak, azután a fogház kapujához mentem, amely már nyitva volt, hogy kibocsásson. Abban a pillanatban, amikor kiléptem, még egyszer visszafordultam, hogy utolsó pillantást vessek az udvarra. Minden ablakból félreismerhetetlen érdeklődéssel és rokonérzéssel halvány foglyok néztek utánam.

A kapu dörögve becsapódott mögöttem, de dübörgését túlharsogta a forradalmi dal, amelyre a politikai foglyok gyujtottak rá:

Áldozatai a harcnak, mit megvívtunk a jogért, A nemzetnek szabadsága, becsülete s híreért, Ne sírjatok testvérek, kik élünkön haladtatok, Bárha kegyetlen bús válás gyásza is ül rajtatok.

A kapunál egész sereg barátom várakozott reám. Egyikük pompás táskát adott át nekem. Fölirat volt benne, amely elmondta a forradalmi időben szerzett érdemeimet és a távoli kelet minden néprétegéből több mint hatezer ember írta alá.

Ámde az élet szereti a drámai feszültséget és mindig eljátsza az ellenjelenetet is. Ebben ezúttal egy rendőrtiszt tündökölt, aki az államügyész hivatalos írását kézbesítette nekem, amely szerint három napot adnak ügyeim elintézésére Karbinban, azután azonnal távoznom kell a távoli kelet területéről.

E határidő leteltével már vonaton ültem Pétervár felé. Megint egyedül voltam, mert a körülöttem levő emberek nem ismerték az életemet, nekem pedig nem volt kedvem, hogy a szívemet átjáró dolgokról beszéljek velük. Nem értettem, hogyan lehet olyan gondtalanul nevetni és tréfálkozni és hogyan lehet olyan semmiségekkel foglalkozni, mint ahogyan ezek az emberek tették. Éreztem, hogy egészen más világból jöttem, amelynek komorsága kitörülhetetlen nyomot hagyott hátra a lelkemben.

Szemem előtt fölbukkant Vierzbicki, Mironov, a sas, Lapin, Barabaszh és politikai fogolytársaim arca. Mint valami filmen, úgy követték egymást emlékezetemben fogházi életem véres, drámai és megható jeleneteinek képei. Mindenik kép tiszta volt és szomorú, mint a könny.

Amikor megijedve e képek elevenségétől, megint magamhoz tértem és körültekintettem, észrevettem, hogy a vasúti kocsi ablaka előtt nyílt vidék panorámája vonult el és hogy a kerék zakatolásába és a tovasiető vonat dübörgésébe az emlékezetemből önkéntelenül más zajok és más képek áramlottak át, képek, aminőket nem egyszer láttam az emberpor sivatagában és amelyek még teljes hatalmukban tartották egész lényemet.

Az egész utazáson sokat gondolkoztam az oroszokról. Hiszen most nem a nagy városok forgatagában, abban a mozgalmas életben láttam őket, amelyben a környezet és más befolyás sokat közülük egészen átformált és arra kényszerített, hogy úgy viselkedjenek, mint más nemzetiségbeli emberek, most csupasz, minden mesterséges lepeltől mentes lelküket láttam. Szenvedésben és kínban látszik meg csak az igazi ember. A közönséges napi életben sohasem lehet az álarcot egészen letépni.

Úgy érzem, hogy a földön az orosz a legtragikusabb ember. Lelkében mélyen gyökerező bajban, búskomorságban szenved, amely – bárha olykor nem is érzi – állandóan megmérgezi és erejét fogyasztja. Mintha születésének első pillanatától kezdve súlyos teherként érezné a végzettől rámért sorsot.

Az orosz ember gondolkodását és lelki világát tisztán kifejezi három orosz közmondás. Egyik nagyon régi mondásuk így szól:

– Ne mondd, hogy koldusbotra, fegyházba sohasem juthatsz.

Ha egy igazi orosz embert megkérdezünk, hogyan megy a sora, sohasem fogja azt felelni, hogy «jól» vagy «rosszul», hanem csak ezt fogja válaszolni: «nicsevo», ami szószerint azt jelenti: «semmi», a valóságban azonban itt az az értelme: «hát csak úgy középszerűen» vagy «semmi említésre méltó nem történt». Azzal a szóval azt akarják kifejezni, hogy az illetőnek a sora se nem jó, se nem rossz, de mégis magába rejti azt a gondolatot, hogy tulajdonképpen jól megy a sora. Ha azonban ezt nyíltan megmondaná, akkor babonás volta miatt a sors valami közeli megtorlásától kellene félnie. Ha viszont kijelentené, hogy rosszul megy a sora, beismerné azt a baját és még szorosabban kapcsolná magához. Ha azonban minden «nicsevo» neki, akkor nem szenved és nem fél. Ezért hálás az Istennek, akihez állandóan rövid és egyszerű imádsággal könyörög, nem mint fiú az apjához vagy szolga az urához, hanem mint a rabszolga a mindenható zsarnokhoz.

És van-e a «nicsevo»-nál valami jobb a rabszolga számára, aki meg van győződve arról, hogy sohasem és semmi áron sem szerezheti vissza szabadságát, a rabszolga számára, aki nem remél semmit, hanem csak új elnyomástól fél? Ameddig nem fél, az elnyomás elmarad, addig minden «nicsevo» és ez szerencse.

Mialatt a vonaton ezek a gondolatok foglalkoztattak, ismét eszembe jutott annak a fegyencnek a filozófiája, akiről egyszer régebben már beszéltem:

– Soha ne essél kétségbe, mert a holnap mindig jobb, mint a ma. Ha az élet ma szomorú és nehezen elviselhető, akkor a holnapi nap súlyosabb megpróbáltatásait kevésbbé fogjuk érezni, mert már hozzászoktunk a szenvedéshez. És ha sokáig tartanak a rossz napok, végül egész valód a halált fogja óhajtani úgy, hogy az, ami rendszerint mindennek ijesztő végének látszik, a legrosszabbnak, ami az embert érheti, valami nagyon kívánatossá válik. Ha pedig egy rossz nap után holnap némi könnyebbség követ, már ez maga is nagyon boldoggá fog tenni. A holnap mindig jobb, mint a ma!

A tett embere, a harcos természet persze azt ama rabszolga világnézetének tekinti, aki önálló akarat és becsvágy nélkül, teljesen a végzet hatalmában, céltalanul és vakon botorkál az élet útján. Az átlagos orosz ember számára azonban, aki az országában uralkodó kormányzati rendszerek alatt mindig keserves életet élt, ez a rabszolgavilágnézlet, bármily különösen hangzik is, valóságos megváltás.

A harmadik népies kifejezés a gyakran használt «avosz» szó, amit nagyon nehéz lefordítani.

– Lesz-e időd, hogy a szénát még az eső előtt a csűrbe szállítsd? – kérdezi valaki az orosz parasztot.

«Avosz», ez lesz a felelet, amivel körülbelül azt akarja mondani: «talán». De ez a magyar szó, amely legközelebb jár az orosz fogalomhoz, mégis bizonyos reális okokra céloz, amelyek kedvező vagy kedvezőtlen irányban befolyásolhatják a szándékot. Ha valaki azt mondja, hogy: «talán», akkor figyelembe vesz úgyszólván minden eshetőséget, úgy az anyagiakat, mint a pszichológiaiakat. Az «avosz» ellenben valami végzetszerűre utal, amit mély, csaknem ijesztő titok föd, valamire, ami hasonlít a Karmahoz vagy a megszemélyesített bosszuló Fatumhoz. Az «avosz» olyan formula, amely az embernek ismeretlen és ellenséges hatalmak akaratából való teljes függését fejezi ki.