Part 15

– Az államügyész nagyon szigorú arccal azt kérdezte tőlem, mit kiáltottam, amikor a kenyérszeleteket utána dobtam. Azon volt, hogy lehetőleg félelmetesnek lássék és ezzel kendőzte azt, amit gyors futása következtében a tekintélyéből vesztett. Ártatlan arccal ezt feleltem neki: «Amikor a kenyeret elhajítottam, azt kiáltottam oda önnek, hogy elfelejtette magával vinni a kenyeret, amire pedig a vizsgálat végett szüksége volt és hogy inkább bombához hasonlít mint kenyérhez.» Persze egészen mást kiáltottam és egyszerűen meg akartam ijeszteni ezeket a cári pribékeket. De hát valahogyan ki kellett magyarázkodnom. Most majd bizonyára jó kenyeret kapunk és ami még örvendetesebb, az államügyész többé nem kukkant be hozzánk. Ez mindenesetre nagy vigasz.

Bizonyára senkisem gondolta volna, hogy éppen a nyugodt, hallgatag, gondolataiba mindig mélyen elmerült Novakovszki fogja így megtréfálni ezeket az embereket. Éppen ilyen meglepő volt az eset végső eredménye: ettől kezdve igazán jó kenyeret kaptunk és az államügyész többé nem látogatott meg bennünket.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET. Jövők-menők.

Fogházunkban állandóan nőtt a lakók száma. Egyre új foglyokat hoztak, részint már elítélteket, részint pedig még csak vizsgálati fogságban levőket. Mivel a munkásszövetség föloszlatása után már semmi sem tudta megakadályozni a forradalmi csoportok garázdálkodását, a távoli keleten mindennapi esemény volt a terror, a zavargás, a szembeszállás az államhatalommal, valamint, hogy forradalmi célra pénzt szerezzenek, a kormánypénztárak ellen intézett merénylet. Ezeknek a foglyoknak a jelenléte és csüggetegsége valamennyiünkre csak nyomasztó volt, mert – ezt nem szabad lekicsinyelni – a fogházak lakói mindig nagyon könnyen fölizgulnak. Mihelyt valamelyik fogházban elterjed például az a hír, hogy egy halálraítélt is van a falak közt, azonnal megváltozik a hangulat. Mindenki szinte betegesen csak erre tud gondolni, érzése csak ezzel foglalkozik és ez a lelkiállapot gyakran nagyon hamar teljes kétségbeeséssé és valódi őrületté változhatik.

Emlékszem, hogy egy reggelen egy Arszeniev nevű csinos, szőke fiatalembert hoztak be. Lehetett vagy huszonöt éves, de álmodozó kék szeme mégis mély szomorúsággal volt tele. Még aznap tárgyalták az ügyét. Halálra ítélték. Egyszerű volt az esete. Bűnét nagyon megérthette mindenki, aki ismerte az orosz életet. A testvérét, aki forradalmár volt, Blagovescsenszkben agyonlőtték a csendőrök, mire Arszeniev, hogy megbosszúlja magát, a csendőrök parancsnokát lőtte le és Karbinba menekült. Itt fölismerték és elfogták.

Arszeniev este kilenckor tért vissza a tárgyalásról. Celláról-cellára ment és mindenik fogolytársának az arcát élesen és furcsa kutató módon vizsgálgatta. Amikor a mi cellánkba jött, gondosan betette az ajtót, a szemünkbe nézett és ezt susogta:

– Halálra ítéltek. Valószínűleg már ma éjjel kivégeznek, mert hamar akarnak a dologgal végezni. Akarnak-e segíteni életem megmentésében?

– Természetesen! – biztosítottuk mindketten.

– Köszönöm, – súgta meghatottan. – Szeretném, hogy ha majd a vacsorát hozzák, az egész fogházban lehetőleg nagy lármát csapnának. Használjanak föl minden legkisebb alkalmat a zavarkeltésre. Ezzel lekötik a fölvigyázók figyelmét, én pedig azalatt cselekszem.

Távozása után Novakovszkival bejártuk a cellákat és kioktattuk a foglyokat, miként kell a lármázásban részt venniök. Nem is kellett külön ürügyet keresnünk, mert azok a foglyok, akiket nem hazulról élelmeztek, véletlenül éppen akkor este olyan kelkáposztalevest kaptak, melyben néhány férget találtak. Valahol megkezdődött a lárma, amely nőttön-nőtt és mint az égiháború szétterjedt az egész fogházban. Káromkodtak, ordítottak, ököllel döngették az asztalt, az ajtót; hangosan kiáltozták, hogy a fogházparancsnokkal, a szolgálatban levő tiszttel, az államügyésszel, sőt magával a cárral akarnak beszélni. Ha kétszáz ideges, magából kikelt ember kezd ilyen zenebonába, rettenetes zaj lehet belőle. Megnyugtatásunkra előrohant az egész törzskar le egészen az utolsó katonáig és a konyhai segédig. Az utcán megállottak az emberek és meglepetve hallgatták a fogházból kihatoló kiáltozást. Az udvaron már nem volt senki, a megrémült őrök még a bejáratok elzárásáról is megfeledkeztek. Csak azok az őrök maradtak a helyükön, akik a magas deszkapalánkon kívül vigyáztak.

Arszeniev alaposan megfigyelte a dolgok fejlődését. Amikor a fogházvezetőség és az egész hivatali személyzet a legnépesebb cellában volt, ahol a legnagyobb zajt is ütötték, Arszeniev észrevétlenül az udvarra osont, ahol nesztelenül fölmászott a fafalra és a tetejéről kémlelődni kezdett. Alig két lépésnyire háttal állott neki egy őr, aki a látszólag föllázadt fogház legfölsőbb ablakaira bámult. A kerítésen túl egy darab sík terület volt, amelyet dudva és sűrű bokrozat borított.

Arszeniev mint a villám átvetette magát a kerítésen. Éppen a meglepett katona mögött ugrott le, aki ijedtében a fegyverén babrálgatott, sőt izgalmában el is ejtette. A menekülő már a bokrok közé vette be magát, amikor az őr lőtt és fütyült, hogy odaszólítsa a többi őrt. Arszenievnek sikerült elmenekülnie. Nyomtalanul eltűnt, a katonát pedig bíróság elé állították és ügyetlenségeért négy hónapi fogságra ítélték. A vakmerő szökevény sorsáról soha többé nem hallottam. Végképpen sikerült-e megszöknie a hatóságok elől, amelyek most bizonyára kettőzött buzgalommal hajszolták? Vagy talán mégis elcsípték és kivégezték? Mint olyan ember, akit már egyszer elítéltek és különösen mint megszökött rab természetesen nem várhatott kegyelmet. Arszeniev álmodozó és szomorú szemét nem feledem.

Ennek a rabnak szökése sok kellemetlenséget okozott a fogházvezetőségnek, amelyet keményen megdorgáltak. Bennünket, foglyokat is megbüntettek. Egy hétig nem volt szabad sétálnunk. A cellák ajtait is lezárták úgy, hogy ezentúl az egyes cellák közt lehetetlen volt az érintkezés. Az igaz, hogy ezek az intézkedések sem tudták megakadályozni, hogy fogházunknak még egy másik lakója is, mint a kámfor, nyomtalanul eltűnjék.

Volt a foglyok közt egy még csak tizenhét éves legény, akinek az arca olyan csinos és finom volt, mint valami fiatal leányé és éppen ezért mindenkinek kellemesen föltűnt. Hosszú, fürtös haja is oly lágy volt és finom, mint egy asszonyé. Kosztenko volt a neve, táviróhivatalnok és valami neki idegen ügybe keveredett, amiért északi Szibérikába való száműzésre ítélték.

Egyszer vasárnap, amikor sok vendég volt a látogatóhelyiségben, odajött egy fiatal leány is, aki Kosztenkót akarta látni. A leány kis csomagot adott át neki, maga pedig letévén kalapját és köpenyét, az ablakhoz ült és a szép fiatal legénnyel hangosan nevetgélt és beszélgetett. Amikor megszólalt a látogatás végét hirdető csengetyű, a foglyok visszatértek celláikba, a látogatók pedig sorjában eltávoztak és az ajtónál a fölügyelőnek megmutatták igazoló iratukat. A fogházparancsnok, amikor a látogatók eltávozása után irodájába menve áthaladt a fogadó-helyiségen, észrevette, hogy a fiatal leány még mindig ott ül az ablaknál, Meglepetve ezt kérdezte tőle:

– Mit keres még itt?

– Nem mehetek el. Kosztenko elvitte a kalapomat és a köpenyemet. Felöltözött, a haját női módra megfésülte és kiment. Nekem azt mondta, hogy meg akarja tréfálni fogolytársait, de néhány perc mulva visszajön. Most várom, hogy visszajőjjön.

– Mi minden történik itt, – dörmögte a parancsnok. – Maskarádé a fogházban! No, majd befűtök a fölügyelőknek!

Csengetett és megparancsolta, teremtsék elő Kosztenkót. Az egyik fölügyelő ijedt arccal csak nagysokára jött vissza és jelentette:

– Nagyságos uram, Kosztenko foglyot sehol sem találják. Bizonyára megszökött.

Azonnal alapos kutatást rendeztek, de Kosztenkóra nem tudtak ráakadni.

– Hol van az igazoló irata? – förmedt rá a parancsnok a leányra.

– A köpenyem zsebében volt, – felelte sírva a fiatal leány. – Kérem, térítse meg az elvitt holmim értékét. Szegény leány vagyok és nagyon meg kell dolgoznom, hogy megélhessek. Az ön foglya lopott meg, panaszt fogok tenni.

Ám a sírás nem használt. Az a hivatalnok, aki az eset megvizsgálására érkezett, a 3. számú cellába küldte a leányt és mivel sírása ellenére is gyanúsnak találták a szökés előkészítésében, ott kellett maradnia mindaddig, amíg Kosztenkót keresték. Két hétig tartották fogva és ezalatt keservesen panaszkodott, mekkora kárt okozott neki az a «gazember fogoly», ahogyan Kosztenkót nevezte. Tizennégy nap mulva sem került elő Kosztenko és ekkor a leányt szabadon bocsátották. Abban a pillanatban, amikor a fogházból távozóban elbúcsúzott Kosztenko néhány barátjától, élénk tüzes szemével kacsintva, ezt súgta:

– Most már alighanem Sanghájban van…

Kalap és kabát nélkül egészen jókedvűen távozott, mert megvolt az a boldogító tudata, hogy megmentett egy emberi életet, még pedig olyan életet, amely neki nagyon drága volt. A foglyok, akik Karbinban maradtak, még sokáig emlegették.

Történtek azonban kevésbbé sikeres szökési kísérletek is. Egyik este három munkást szállítottak be hozzánk. Kevéssel azután, hogy celláikban elhelyezték őket, bementek a mosóhelyiségbe, ahol egy pillanatig sugdolóztak. Azután a konyhán keresztül kirohantak az udvarra, ott átmásztak a kerítésen és vaktában futni kezdtek. Egyszerre több őr lőtt rájuk. Mindhárman elestek. Amikor a katonák és fölvigyázók az elesettekhez érkeztek, kettejük már meghalt. A harmadik a lábán kapott sebet. Két hónappal később szökés miatt bíróság elé állították és hat évi kényszermunkára ítélték. Ilyen események időről-időre, egyszer víg, máskor nagyon szomorú módon szakították meg a fogház csöndjét.

Lassanként tevékeny részt kezdtem venni a fogház életében. Mivel lakótársaim közt fölfedeztem néhány fiatalembert, akinek semmiféle iskolai képzettsége nem volt, azt ajánlottam Novakovszkinak, hogy rendezzünk be valani iskolafélét. Az ő segítségével csakhamar osztályokat alakítottam az írás, olvasás és számolás tanítására. Történelemre, irodalomra és természettudományra is oktattuk a foglyokat. Előadásainkon megjelentek a felügyelők és a katonák, sőt a parancsnok és asszisztensei is, akiknek legtöbbje csak nagyon hiányos képzettségű ember volt. Mindig meglehetős figyelem kisérte előadásainkat. A foglyok szívesen jöttek hozzánk és a tisztelet, mit eleinte tanusítottak, nemsokára élénk vonzalommá változott. A fogházvezetőség előtt is nagy volt a tekintélyünk. Ebből az volt a hasznunk, hogy ha valamely fogoly szökése miatt vagy más okból megbüntették az egész fogházat, Novakovszkit és engem nem ért a megrendszabályozás, nekünk tehát akkor sem kellett életmódunkat megváltoztatni vagy korlátozni.

Rendkívül érdekes megfigyelni ezeknek az embereknek lelki életét, akik a négy falhoz kötve, kénytelenek voltak együtt élni. Komoly és jól nevelt emberek gyakran nevetséges kicsinységeken kaptak hajba, például azért, mert az egyik nagyobb darab kenyeret vagy húst vett ki magának, mint amekkora megillette. Néha annyira megharagudtak egymásra, hogy akárhányszor arra sem lehetett őket rábírni, hogy kezet fogjanak. Ez nagyon jellemző jelenség, amit a fogház rendellenes életmódja idéz elő. Elkeserítő az, hogy mindennapi legszorosabb összeköttetésben kell élni olyan társakkal, akiket önként nem választott volna ki az ember magának.

Egy napon heves, csaknem tettleges civakodás támadt két mérnök közt és elkeseredett ellenségek maradtak, még pedig nehány kis cica miatt! A fogház konyhájában volt egy öreg macska nehány nagyon kedves kis cicával. Az egyik fogoly, egy mérnök a cicákat a közös cellák egyikébe vitte át, amelynek körülbelül húsz lakója volt és magára vállalta a cicák gondozását. Egyik reggelen egy másik mérnök, aki hamarább ébredt föl, mint a kollegája, csészében tejet és kenyeret adott reggelire az állatkáknak. Mikor a cicákat gondozó mérnök fölébredt és látta, hogy a társa a földön térdelve a reggeliző kis macskákat figyeli, heves szemrehányást tett neki. Azzal vádolta, hogy jogtalanul furakodik a gondozó szerepébe, hogy amit tesz, nem más mint az «anarchista elv», amely szerint a magántulajdon szent jogát nem kell tiszteletben tartani, hogy eljárása hűtelen és becstelen. Vita támadt, amibe beleszólt még egy harmadik is, aki végül el is tulajdonította a kis cicákat. Azóta a két mérnök örökre engesztelhetetlen ellenséggé lett.

A fogház-kaszárnya celláiban kialakuló viszonyok erősebbek az embereknél. Lakóikat kivetkőztetik eredeti mivoltukból és lealacsonyítják őket. A legtöbben teljes közömbösséggel viseltetnek minden iránt, betegesen és szótlanul elgondolkoznak, ami teljesen megöli a lelki erőt. Vagy pedig hirtelen dühöngésféle fogja el őket; ilyenkor nem képesek dühüket mérsékelni, teljesen megfeledkeznek kedvtelésükről és az Isten hasonmására teremtett ember méltóságáról.

Eszembe jut a következő eset. Romlott húst kaptak a foglyok és mérgezés tünete közt az egész fogház megbetegedett. Ellentétben azzal, amit várni lehetett volna, senki nem tiltakozott e fölháborító dolog ellen. Az emberek lelkileg annyira eltompultak és testileg annyira elgyöngültek, hogy már a tiltakozásra sem volt elég erejük. Egy más alkalommal ellenben, amikor – a forró nyár közepén – nem csináltattak meg azonnal egy kitört ablakot, olyan lázadás támadt a foglyok közt, hogy minden cellába szuronyos katonát kellett állítani.

Az ilyen lelki kitörés hatását gyakran magamon is észrevettem. Sohasem fogok elfelejteni néhány ilyen esetet, amely fogságom alatt történt.

Csak egyetlen példát említek meg. Bár cellám ajtaja sohasem volt elzárva, tehát amikor csak akartam, kimehettem akár a folyosóra, akár a konyhába vízért vagy teáért vagy az udvarra, hogy kis kertünkből paradicsomot vagy babot hozzak avagy hogy sétáljak, mégis megesett, hogy néha napokig nem mozdultam ki a cellámból. De valahányszor valami nagyállású hivatalnok látogatása előtt valamennyi cella ajtaját lezárták, azonnal egy tucat ok arra indított, hogy távozzam a cellából. Mihelyt a zárban a kulcs fordulását hallottam, odarohantam az ajtóhoz, öklömmel döngettem és rászóltam az őrre, hogy nyissa ki az ajtót, mert a konyhából vizet és fát kell hoznom.

Azt hiszem, hogy általános szabadságkorlátozás idején minden kis előjog elvesztését sokkal kínosabban érezzük. Az elviselhetőnek küszöbét sokkal hamarább lépjük át; szinte úgy áll a dolog, mintha tiltakoznék ellene az egész szervezet, amely öntudatlanul a személyes szabadságot a legnagyobb boldogságnak, az emberi élet sérthetetlen alapföltételének érzi.

Egyszer délután, amikor különösen erősen hatott reám a fogságbeli érzelmek apálya és dagálya, a fogházirodába szólítottak. Egy tiszt és a vasúti igazgatóság egyik ismerős hivatalnoka várt ott. Beszélni akartak velem. Mikor beléptem, fölállottak és egy okiratot meg egy vörös bőrkötésű kis tokot adtak át nekem. Egyszersmind tudtomra adták, hogy ezt a nagy kitüntetést Kuropatkin tábornok eszközölte ki számomra Pétervárott ama szolgálatok elismeréseül, amelyeket – természetesen még mielőtt a forradalmi kormány elnöke lettem, mint ahogyan a tiszt óvatosan hozzáfűzte – a hadseregnek tettem.

Az első pillanatban nem igen tudtam, hogyan viselkedjem. Azután a bosszankodás kerekedett bennem fölül. Azért tehát, mert a hadsereget tüzelőszerrel láttam el, megjutalmaztak; későbbi szolgálataimért, amelyekkel a hadseregtől távol tartottam az anarchiát és az ellenséget, majdnem agyonlőttek és íme most a «kőzsákban» elzárva tartottak.

– Attól a kormánytól, amely jobb kezével jutalmat nyújt át az embernek, a bal kezével pedig rázárja a fogház ajtaját, nem fogadhatok el kitüntetést!

E kijelentés után meghajoltam és eltűntem.

Ez az esemény mindörökre megfosztott annak a lehetőségétől, hogy a cártól kitüntetést kapjak. De ezt sohasem bántam meg, sőt inkább szívesen hivatkoztam tréfásan arra, hogy II. Miklóssal feszült viszonyban vagyok, jóllehet a cár hogy kibékítsen, két évre ingyen lakást és ellátást, sőt a tetejébe még egy rendjelet is fölajánlott.

Napok, hetek és hónapok multak el. Általában véve egyenletesen és csöndben telt el az élet a fogságban; az egyhangúságot csak olykor-olykor szakította meg valami előre nem látott izgalmas dolog, valami rendkívüli esemény. Időről-időre az a riasztó híresztelés járta, hogy a sok sikerült szökés kellemetlen módon a fogházunkra terelte a pétervári előkelő hatóságok figyelmét és ezért a karbini politikai fogház föloszlatását és lakóinak más keletszibériai fogházakban való szétosztását követelik. Ezt a követelést bizonyára jóval gyorsabban teljesítették volna, ha Horvat tábornok nem érvényesítette volna a befolyását, hogy intézetünknek fönntartását elviselhetőbb életföltételeivel igazolja és biztosítsa. Meg voltunk azonban győződve arról, hogy büntetésünk leteltéig nem maradhatunk Karbinban.

Időközben, különösen a más városokból érkezett foglyok révén, egyre növekedett épületünk lakóinak a száma. Az egyik csapattal egy érdekes személyiség is jött, akinek Feklin volt a neve. Altiszt volt az egyik szibériai ezredben, résztvett 1900-ban Kínában a boxer-háborúban és Peking fölszabadításában. Később, az orosz-japán háborúban mindvégig a fronton volt, ahol nagyon bátran viselkedett és több megsebesülés után megszerezte a Szent György-kereszt valamennyi osztályát. A csuvasok derék törzséhez tartozott, amely a Kama-folyó és az Ural-hegység közt lakik.

A frontról visszatérvén beleszeretett egy gazdag kereskedő leányába. Mivel a leánynak szintén tetszett a bátor, sok kitüntetéssel ékesített harcos, csakhamar jegyesek lettek. Ekkor egy politikai tüntetésen fölszólalt Feklin is. Éles politikai beszédben szigorú bírálatot mondott a hadseregbeli állapotokról. Persze elfogták és valami ürüggyel egyik fogházból a másikba cipelték, míg végre a mi karbini vendégszerető házunkba érkezett.

Feklin, bár nem volt nagyon intelligens, sokat és szívesen beszélt. Fecsegésével mindent elárult és így nemsokára az egész fogház, a fölügyelők és a katonák is tudták, hogy őrülten szerelmes a menyasszonyába, de hogy egyszersmind nagy féltékenység is gyötri, mert nem volt egészen biztos abban, vajjon várni fog-e reá a leány. Másrészről bizakodva várta, hogy a bíróság hamarosan szabadon bocsátja. A szerencsétlen fickó gyakran egész éjjeleken át jajgatott és zokogott, mint valami vigasztalhatatlan gyerek.

E bajon kívül még egy különös betegség is kínozta Feklint, valami ismeretlen bőrbaj, amit akkor szerzett, amikor rövid ideig az Ural-vidék egyik fogházában időzött. Amikor megmutatta a hátát, szinte megdermedtem, mert az egész hátát sötétkék mintázat födte, amely akantuszdíszítéshez vagy a befagyott ablak jégvirágjához hasonlított. Hívtuk a fogházorvost, de ő sem hallott még soha ilyen infekcióról és nem is látott még ilyet. Hosszú ideig vizsgálta és figyelte Feklint, a városból más orvosokkal is tanácskozott és végül bakteriológushoz fordult. Ez kisütötte, hogy valamiféle moszat fertőzte meg, amely a bőrön hatolt be, gyorsan terjedt és sok szenvedést okozott. Most, hogy a baj oka kitudódott, könnyű volt a gyógyítás. Ez gyorsan is ment úgy, hogy Alexei Feklin néhány hét mulva megszabadult attól a növénykerttől, amelyet a hátán magával cipelt.

Feklin ügye végre tárgyalásra került. A pör két napig tartott és nagyon szomorúan végződött. A vádlottat az északi Amur-vidékre száműzték. Kétségbeesésében úgy zokogott a szerencsétlen, mint a gyerek és a falba verdeste a fejét. Egyre ezt kiáltotta:

– Soha, soha nem látom többé az én szeretett Máriámat!

Három nappal hosszú reménytelen útja előtt a fogházirodába szólították. Belépett, meglepődve megállott, tántorogni kezdett és ájultan roskadt össze. Mikor magához tért, könnyezve, de boldogan mosolyogva ott látta maga mellett a menyasszonyát, aki mindenüt kereste, míg végre megtalálta. Másnap eljött a fogházba az orthodox lelkész és az összegyülekezett foglyok előtt összeeskette a gazdag kereskedő derék leányát azzal az emberrel, akit polgári jogaitól megfosztottak és a tundrákra száműztek. A Feklinnel kötött házasságával önként lemondott polgári jogairól és vele vállalta a száműzetést. Mekkora önmegtagadást és lemondást követelt ez a lépés, csak az érti meg, aki maga is évekig élt ebben az északszibériai kietlenségben.

Nászútjukra a fogolyszállító-kocsin indultak, amely kelet felé vitte, majd az Usszuri-vasúton Haborovszkba szállította őket. Onnan kocsin és gyalogszerrel kellett tovább haladniok arra az északi vad, elhagyatott helyre, amelyet a bíróság otthonukul rendelt, hogy ott a mocsarak és a bennük elkorhadó erdők közt építsék meg fészküket és arra az életre neveljék föl utódaikat, amelyet mostohájuk, Justitia őméltósága jelölt ki számukra.

Szerelmük bizonyára erős volt és tiszta és le tudta győzni a legnagyobb fáradalmat is. De szegényes hajlékukban nem fogja-e fölkeresni a betegség és a mindenen áthatoló északi fagy, hogy eloltsa tüzüket és vele együtt elfojtsa e két tüzes lélek életének lángját is? A fogházban sokáig nem tudták elfelejteni Feklint és az ő Máriáját. Amikor vihar bömbölt és az ablakhoz vagdosta a kavargó havat, gyakran fölsóhajtott egy-egy fogoly és észrevehető meghatottsággal kérdezte:

– Ugyan mit csinál most Alexei és Mária? Vajjon élnek-e még?

De erre a szívbemarkoló kérdésre nem tudott felelni senki.

HUSZONHARMADIK FEJEZET. Visznek a fegyházba.

Aggodalmunk nagyon is jogosult volt. Pétervár egyre makacsabbul sürgette a karbini politikai fogház bezárását és a már elítéltek átszállítását a távoli kelet szabályszerű büntető intézeteibe. Befolyásos barátaink, akik előre látták a dolgok elkerülhetetlen kifejlődését, legalább azt iparkodtak elérni, hogy a vladivosztoki várba szállítsanak át bennünket, ahol már internálva volt központi választmányunk ottani helyi csoportjának több tagja, köztük V. L. Horvat mérnök, Horvat tábornoknak testvére. Ebben a dologban hosszas iratváltás folyt Karbin és Pétervár közt. Ez idegessé tett és nagyon elkedvetlenített bennünket.

1907 március volt. Novakovszkinak és a többinek, akit egy évi fogházra ítéltek, már csak két hetük volt hátra. Persze, hogy semmi kedvük sem volt arra, hogy fogolykocsin most még egyszer Vladivosztokba vagy más szibériai városba utazzanak és azoknak az utcáin új és még gyalázatosabb börtönbe kergettessék magukat. Egy napon aztán fölrobbant a bomba: tudtunkra adták, hogy Durnovo reakcionárius belügyminiszter rendeletére minden várfogságra elítéltet büntetése kitöltéséig fegyházba kell vinni. A miniszter azért intézkedett így, mert azt akarta, hogy a kormány ellenségei ez intézetek pokoli életének megkóstolásával annál súlyosabban érezzék büntetésüket.

A parancson nem lehetett változtatni. Kétségbeesés fogott el bennünket, mert hallomásból tudtuk, hogy mily rettenetes, csupa szenvedés-életet élnek e börtönök lakói. De ennek a kellemetlen fordulatnak is megvolt a maga komikus része. Novakovszki, amikor elolvasta a proklamációt, amely nekünk szerencsétleneknek tudtunkra adta az elcsüggesztő hírt, szünet nélkül pogányul káromkodott. Orák hosszáig futkosott a cella egyik végétől a másikig és ezt dörmögte:

– Ekkora bolond! Ekkora bolond!

– Ki a bolond? – kérdeztem végül.

– Én – felelte és megállott előttem, én pedig meglepetve bámultam rá. Én vagyok a bolond, mert én magam építettem a prisztani fegyházat. És most engemet zárnak bele! Hát nem a sors iróniája ez, az élet gonosz tréfája?

Dühösen kiköpött és fujtatva, mormogva tovább folytatta vándorlását. Nevetnem kellett. Ezzel a fegyházépítővel valóban nem űzhetett volna az élet rosszabb tréfát.

Novakovszki szerencsére elkerülte fogházi életének e komikusan végzetes befejezését. A politikai foglyok átszállítására olyan sokáig készülődtek, hogy addigra Novakovszkinak és a többinek letelt a büntetése. Ezt a kis csoportot 1907 március 23-án szabadon bocsátották és visszatért a külvilágba, ahol a cári hivatalnokok és csendőrők új zaklatása várta.