Part 14

Végre a bírósági épületben voltunk. Beléptünk a tárgyaló-terembe és a vádlottak padjára ültünk. Mint főbűnös én ültem a főhelyen. Mellettem az ősz, komoly, okos Novakovszki ült. Őt követte Lepeszhinszki, Kozlovszki, Szasz-Tiszovszki, Tichino és a többi, mindössze huszonketten. Nagyon nagy hallgatóság volt jelen, közte különféle szervezetek képviselői, a külföldi konzulátusok, a sajtó és külföldi cégek tagjai, a hadsereg és sok város kiküldöttjei az egész távoli keletről. Megkezdődött a nehézkes és fárasztó tárgyalás. Meg kellett ismételnünk mindazt, amit már az előzetes kihallgatáskor a vizsgálóbírónak mondtunk el. Amikor a tanukat szólították elő, a mi embereink buzgón és makacsul védelmeztek bennünket, míg azok a tanuk, akiket a vád állított ellenünk, terhünkre kevés meggyőző dolgot tudtak elmondani. Csak a vasúti nyomdának két megvesztegetettnek látszó szedője erősítgette, hogy a központi választmány a szociáldemokrata párthoz tartozó szervezet volt, ami azt jelentette volna, hogy közvetetlen összeköttetésben voltunk a pétervári munkás- és katonatanáccsal is, amelynek vezetői mind tagjai voltak annak a pártnak. Legnagyobb meglepetésünkre csak a tárgyalás folyamán tudtuk meg, hogy Kozlovszki ügyvéd valóban tagja volt e pártnak. Ez a leleplezés láthatólag kedvezőtlen hatást tett a bírákra. Ha ez ki nem derül, bizonyára sokkal enyhébb lett volna az ítélet.

Március 23-án vége felé járt a pör. A vád képviselője azt indítványozta, hogy a lehető legnagyobb büntetéssel, nyolc évi kényszermunkával sujtsanak bennünket. Ügyvédeink a védőbeszédekben arra hivatkoztak, hogy nincs elég terhelő anyag, mire a vádló válaszában megint csak a legnagyobb büntetés kiszabását kérte. Ezt azzal az állítással iparkodott támogatni, hogy a központi választmány bomlasztó, anarchista-szervezet volt, amely az államnak nagy erkölcsi és anyagi kárt okozott.

– Tiszteletreméltó bírák, – folytatta a beszédét, – ne engedjék magukat félrevezettetni ezektől az obszkurus emberektől, akik nagyobbára nem orosz származásúak. Hallottuk védőiknek ama fejtegetését, hogy a távoli keleten a központi választmány vette a kezébe az állam rúdját és hogy az általa megteremtett rend huszonegy millió rubelt mentett meg a kormány részére. Nem vonom kétségbe ezt a megállapítást és hajlandó vagyok helytállónak elismerni. De uraim, gondoljanak arra, hogy a központi választmány éppen azért volt oly veszedelmes és az ma is, mert megtanította a forradalmárokat arra, hogyan kell a központi kormány tekintélyét sutba dobva önhatalmulag cselekedni és hogyan kell az állam hajóját kormányozni. Ennek a központi választmánynak a tevékenysége ő felsége a cár kormányával szembeszálló jövő forradalmaknak mintául fog szolgálni!

Ez súlyos elszólás volt az államügyész részéről. Mert, hogy szónoki képességét fitogtassa és a maga államhű érzelmét mutogassa, olyan véleményt mondott rólunk, amely védelmünk leghatásosabb tényezője lett. Védőink mindjárt ki is használták az ellenfél kisiklását és a vádló szavait sajátmaga ellen szegezték, hogy megcáfolják azt az állítását, mintha mi anarchista módon garázdálkodtunk és az államnak nagy kárt okoztunk volna.

A bírói emelvényen elnökükkel a középen a katonai bíróság öt tagja ült. Mögöttük II. Miklós cár arcképe alatt, kényelmes székeken Ivanov tábornok és a törzskara, közte Fiedorenko ezredes foglalt helyet. Mikor egyik ügyvédünk befejezte a beszédét, amelyben jól kiaknázta magától az államügyésztől odavetett mentő anyagot, egy-két bíró arcán futó mosoly volt látható, míg az államügyész félreismerhetetlen zavarral az aktái fölé hajolt és lapozgatott bennük, mintha valami fontos adatot keresne, amit még elfelejtett megemlíteni.

– Nincs más mondanivalóm, – dadogta az államügyész és okiratait begyömöszölte az aktatáskájába.

– Mi is kimondtuk az utolsó szót, – jelentették ki ügyvédeink.

A bíróság elnöke így szólt hozzánk:

– Mielőtt a bíróság kihirdeti a döntését, a vádlottaknak joguk van, hogy még egyszer nyilatkozzanak.

Elsőnek nekem kellett szólanom és rövidre fogtam a mondókámat. Beszédemet e szavakkal fejeztem be:

– Az államügyész igazlelkűen tevékenységünk államfönntartó jellegét bizonyítgatta. Most tehát az itt levő bírák és tábornokok becsületességére hivatkozom és arra kérem őket, igazolják azt az állításomat, hogy ha abban az időben, amikor a forradalmi szenvedélyek kirobbantak, a központi választmánynak nem sikerült volna a központi hatalmat a maga kezébe vonnia, önöket uraim, katonáik golyója megölte volna vagy a megdühödött anarchisták lámpavasra húzták föl volna önöket. Csupán ezt kérem a bíróságtól és azoknak a lelkiismeretétől, akik a vádlottak padjára ültettek bennünket.

Utánam sorjában fölszólalt mindenik társam. Nagy figyelemmel hallgatták Novakovszkit, amikor külön erre a tárgyalásra európai Oroszországból ide jött bírák okulására, akik nem ismerték a mi helyi viszonyainkat, részletesen fejtegette a távoli kelet állapotát; mert Pétervárott vagy Moszkvában senkinek halvány sejtelme sem volt a forradalom kitörését megelőző itteni állapotról, a különböző társadalmi rétegek viszonyáról és a lakosság gondolkodásmódjáról.

A tárgyalás körülbelül este nyolc órakor ért véget. A bírák visszavonultak tanácskozásra. Éjfél felé, tehát négy óra multán, amely idő – mint később megtudtuk – nagyon viharosan folyt le, megint megjelentek a bírák, hogy kihirdessék az ítéletet. Engemet, a forradalmi kormány elnökét tizennyolc hónapi várfogságra ítéltek és nem számították be azt a két hónapi vizsgálati fogságot, amit már a katonai fogházban leültem. Novakovszki egyévi várfogságot kapott, a többiek pedig rövidebb büntetést, kivéve Kozlovszkit és Lepeszhinszkit, akikkel mint határozottan forradalmi és szocialista alakulatok tagjaival külön foglalkozott a bíróság. Az egy-egy évi várfogságra szóló tulajdonképpeni büntetésen kívül Kozlovszki még két évi, Lepeszhinszki egy évi mellékbüntetést kapott. Mindent egybevetve, kegyelmes ítélet volt, ha kegyelemről lehet beszélni olyan dologban, amit egyáltalán nem lett volna szabad bíróság elé terelni és megbüntetni.

Mint fölsőbbrendű foglyok, akik mások voltunk, mint a többi katonai rab, tértünk vissza celláinkba. A várfogságot az orosz büntetőtörvénykönyv «tisztességes őrizet» külön névvel, latinul «custodia honesta», jelöli meg. Különleges kiváltságok jártak vele. Így például a maga ruháját viselhette az elítélt, hazulról ételt és könyvet hozathatott és minden nap sétálhatott a fogház udvarán. Mivel Karbinban nem volt vár, kíváncsiak voltunk, mennyiben élhetünk majd ezekkel a kiváltságokkal. Horvat tábornok talált erre megoldást azzal a Pétervárra küldött indítványával, hogy Karbinban, ahol nagyon sok politikai fogoly volt, ezek számára külön fogházat rendezzenek be.

A Bolsoiproszpekt északi végén kibéreltek egy magánházat. Rácsos ablakai voltak és jó erős ajtai. A katonák és fölügyelők számára megfelelő helyiségeket rendeztek be és az egész házat a meglehetősen tágas udvarral együtt magas deszkapalánkkal vették körül. Már kevéssel elítéltetésünk után új szállásunkon voltunk, ahol önkéntelen ott tartózkodásunk idejére, ahogyan éppen lehetett, berendezkedtünk. Hazulról ruhát, fehérneműt, könyvet, munka- és írószert küldettünk magunknak és gondoskodtunk az étel rendszeres szállításáról. Így lassanként beleszoktunk az új életbe.

HUSZADIK FEJEZET. Az «El Dorado»-fogházban.

A karbini ideiglenes politikai fogház más börtönökhöz képest igazi «Dorado» volt. Szobáink tágasak voltak, tiszták és nagy ablakjuk lévén, eléggé világosak is. Novakovszki és én egy cellában voltunk elhelyezve, amelyben berendezkedtünk a ránk kimért büntetés nagy idejére. Így gondolkoztam:

– Mivel tizennyolc hónapot kell itt eltöltenem, amennyire csak lehet, gondoskodnom kell kényelmemről, nehogy a tétlenség és korlátozottság ez ideje káros hatással legyen reám.

Mindenekelőtt elhozattam a lakásomról könyveimet és azokat a tudományos följegyzéseket, amelyeket az orosz távoli keleten való különböző utamon és a vladivosztoki meg karbini laboratóriumokban tettem. Megszakítás nélkül egész nappalokat és éjjeleket munkában töltöttem. Az első három hónapban szakadatlanul írtam. Miller államügyész engedelmével varsói és pétervári szaklapoknak egész sor cikket küldtem, amelyek a szén, a petróleum és az arany kémiájával foglalkoztak, küldtem továbbá néhány vegyitechnikai tanulmányt különféle keletázsiai termékről, minő a növényi olaj, kereskedelmileg értékesítendő trágyaszer, jódtartalmú tengeri lúg és végül kínai és japáni bronzokról is írtam nehány cikket. A lengyel lap szerkesztője, Mikleszevszki B. dr. volt, nemrégen Lengyelország kultuszminisztere, aki cikkeim alá, a név mellé odanyomatta ezt a kissé szokatlan címet is: «Politikai fogház, Karbin». Talán én vagyok a világon az egyetlen ember, akinek szakcikkei ilyen aláírással jelentek meg.

Abban az időben sokat olvastam. A többi közt áttanulmányoztam a jeles autodidaktának, N. A. Morozovnak két művét, aki a schlüsszelburgi politikai fogház egyik magáncellájában eltöltött huszonöt év alatt igen széleskörű ismereteket szerzett. Amikor 1905-ben kiszabadult, csak egyetlen csomagot vitt magával, amelyben három vaskos kézirat volt: «A vegyi elemek időszakossági törvényének új magyarázata», «Az apokalipszisz csillagászati alapja» és egy kötet költemény tele reménységgel és életörömmel. Ezek a könyvek nagyon érdekesek voltak és rendkívül lekötötték a figyelmemet nemcsak természettudományi, hanem pszichológiai tekintetben is, mint olyan ember művei, aki teljesen el volt zárva a világtól és egészen a maga gondolataiba merült és bizonyos titokzatos-prófétai ihlettség fogta el.

Nemsokára magamon is észrevettem, mekkora jelentősége volt erre az emberre nézve az elzártságnak. Abban a helyzetben vagyok, hogy összehasonlíthatom azokat a tapasztalatokat, amelyeket két különböző fajtájú elzártságom időszakában szereztem. Az 1920. évben négy hosszú téli hónapot szakadatlan egyedüllétben egy szibériai erdőben töltöttem, ahol egy a vihartól kidöntött fenyő gyökerének a tövében meghúzódva vártam a tavaszt. Magamra hagyatva és csakis a magam erkölcsi és fizikai erejére utalva, határozottan éreztem, mily hamar ébredt föl bennem ismét az ősember – a vadász, halász és harcos – az egyszerű ember, akinek minden idege erősen megérzi a természet hatalmát és szépségét és aki egyszersmind lépten-nyomon látja Isten, a Teremtő mindenütt jelenlevő bölcseségének bizonyítékait, akinek láthatatlan keze vezeti és intézi a legkisebb élő lény nyomát is.

Életemnek az erdőben töltött e hónapjai alatt nagyon megváltoztam és ezt a változást magam is figyelemmel kísérhettem. Az az ésszerű, fölületes viszony, amelyben mint modern tudományos ember a természettel voltam, akkor megszünt. Egyre feszültebben figyeltem az engemet körülvevő élet gazdagságát; homályos, zavart keltő, szorongató benyomásokat csak nehezen és gyakran csak misztikus átformálással tudtam elhárítani. Lassanként megéreztem és megláttam a dolgok belső életét és valami telepatikus szervfélét alkottam magamnak, aminővel, a mi időnk kultúrembere csak ritkán rendelkezik.

A magárahagyatottság egy másik faját 1906. évben ismertem meg, amikor a karbini fogházi cellában saját embertársaim közepette voltam elkülönítve. Akkor, amikor eleinte csak a hallgatag, a szentírás tanulmányozásába elmélyedt Novakovszki volt a társam, egy más lelki átváltozás győzedelmeskedett rajtam. Fokonként meg tudtam érteni az egész lelki folyamatot, amely valamely gondolat kikristályosodását megelőzte. Mialatt Morozov és más tudósok és írók könyveit olvastam, csaknem élve láttam magam előtt őket és a környezetet, amelyben műveiket alkották. Túléber szellemem minden gondolatot és minden lelki megmozdulást végig kísért; az őket ösztönző erő és akarásuk, mintha bennem lakoznék, irányított engemet is ugyanama cél felé; az ő kételkedésük kínzott és az ő lelkesedésük lángja hevített.

Nehány évvel később szerencsés véletlen megengedte, hogy ezeket az átéléseimet Morozovval és tőle függetlenül Verhaeren ismert belga költővel beszélgetve, ellenőrizhettem. Verhaeren művei fogságom ideje alatt felejthetetlen pillanatokkal ajándékoztak meg.

És akkor az volt a benyomásom, hogy nem tudatosan, de előre láttam jövendő sorsát ezeknek az embereknek, akiknek lelke olyannyira tisztán állott előttem, hogy tanulmányozhattam, mint a magamét. A csöndes fegyházi cellában eltöltött napokban azonban még nem voltam ez impressziók jelentőségének teljes tudatában; ezért nem is gondoltam arra, hogy ezeket a megfoghatatlan lelki élményeket, még nem létező dolgoknak e szemem előtt elsuhanó árnyékát rendszeresen följegyezzem. Amikor azonban később az alkotás új lelkesedésében lángoló Verhaerent az utcán elragadta a kegyetlen halál és a sors szörnyű igazságtalansága, a vak véletlen durva erőszakossága miatt a legkeserűbb érzelmeket hagyta hátra, akkor eszembe jutott egyik korábbi látomásom: fekete, bajt hirdető felhők borították a nagy költő halotthalvány arcát, ami lelkem mélyén szörnyű jelenségként merült föl és napokig kínzott a cellámban, ahol nagy, szakadatlan időközökben gyakran semmi mást nem hallottam, mint az őrök egyhangú kiáltását:

– Vigyázz! Vigyázz!

A legapróbb részletességgel emlékszem arra, hogy egy látogató napon egyik barátom fölkeresett és azt a hírt hozta, hogy minden elő van készítve a fogságból való szökésemre és arra, hogy biztosan eljussak Japánországba. Hasonló tervvel állottak Lankovszki dr. és Piotrovszki mérnök elé, akik Vladivosztokból jöttek hozzánk, valamint karbini hivatali társam, Czaki dr. elé is. Azért fáradoztak annyit az érdekünkben, mert nem volt alaptalan az a félelem, hogy a pétervári kormány nem fogja beérni a ránk mért aránylag rövid szabadságvesztéssel, hanem azokra, akik a legnagyobb tevékenységet fejtették ki és hozzá még lengyel származásúak voltak, mellék- és pótbüntetést fog kiszabni. Lankovszki, Piotrovszki és Czaki dr. fölhasználta az alkalmat és eljutott Japánországba. Később a Havai-szigetekre mentek, ahonnan Czaki dr. Argentiniába vándorolt. Piotrovszki 1920-ban Szovjetoroszország ellen harcolva Lengyelországban életét vesztette.

Barátaim kétségbeesésére nem akartam megszökni. Ezért az elhatározásomért nagyon meglakoltam, de mégsem bántam meg, mert csak így nyílt alkalmam a kifürkészhetetlen emberi nyomorúság és az emberi csupasz lélek megismerésére; megtudtam, mit jelent a mások megértése, a megbocsátásra való készség és a nyugodt gondolkodás. Ilyen tapasztalatok után már nem azt mondjuk: «ez jó ember» vagy: «ez rossz ember», hanem egyszerűen: «ez ember, akit az élet kedvező vagy kedvezőtlen áramlata sodort magával».

Önkéntelenül és anélkül, hogy eladdig Gautama Buddha tanait olvastam vagy csak hallomásból is ismertem volna, magamtól jutottam arra a következtetésre, amit a nagy tanító oly poétikusan és bölcsen e szavakkal fejezett ki:

– Ember! Magasabbra emelkedhetsz Indra istennél és mélyebbre zuhanhatsz az iszapban mászó féregnél.

A cellámban maradtam tehát és a hallgatag és elgondolkodó Novakovszkival közösen folytattam a különös, nekem felejthetetlen életet. Bár társamtól nem kérdeztem, mégis tudtam, hogy ugyanazt élte át, amit én, hogy azonban minden képzeletit elutasító és magába zárkózott természete miatt nem akart belső élményeiről nyilatkozni.

Néhány héttel később, még e misztikus élmények hatása alatt, álmatlanság kezdett gyötörni. Ez talán nem is egészen találó megjelölése annak az állapotnak, amelyben voltam. Az álmatlanság többé-kevésbbé beteges állapot, amelyben az az ember van, aki noha fáradtnak érzi magát és álomra vágyik, mégsem tud aludni. Én ellenben nem éreztem szellemi fáradtságot, nem is óhajtottam az alvást, hanem a napnak huszonnégy órájából rendesen tizennyolcat olvasással vagy írással töltöttem el. A mellett szellemem friss és képzelőerőm rendkívül élénk maradt. Az alvás megkívánásával együtt megszűnt az étvágyam. Nem tudtam enni se húst, se halat, se közönséges kenyeret, úgy hogy hazulról kellett küldetnem gyümölcsbefőttet és kétszersültet. Egyideig csakis ezzel éltem és reggel meg este még egy-egy pohár erős teát ittam. Napi adagom végül már csak egy doboz körte vagy őszi barack, négy darab kétszersült és két pohár tea volt.

Szellemileg és lelkileg teljesen egészségesnek éreztem magamat, de elgyöngültem és lesoványodtam. Sokáig sohasem mentem ki a szabadba, aminthogy egyáltalán arra törekedtem, hogy lehetőleg keveset mozogjak. Szokásos reggeli testgyakorlatomról már régen lemondtam. Gyermekkorom óta végeztem ezt és a 11. számú cella nagyon szűk viszonyai közt is folytattam. Ki tudja, mi lett volna ennek a kísérletnek vége, ha testi állapotom különös, rendkívüli föltünő megváltozása arra nem kényszerített volna, hogy orvos tanácsát kérjem. Az első dolog, ami szöget ütött a fejembe, az volt, hogy a hajam és a szakállam rendkívül gyorsan nőtt, ami arra kényszerített, hogy hetenként nyiratkozzam és naponta kétszer beretválkozzam. De késő este még a beretválkozás után is olyan volt az arcom, mintha napokig nem látott volna beretvát. Ez a jelenség egy hónapig tartott. Akkor aztán hízni kezdtem vagy – hogy pontosabban fejezzem ki magamat – ijesztően fölpuffantam. Az arcom viaszos sárga és csaknem kerek lett, az ajkam vértelen, a kezem és a lábam mindig hideg és időnként, mintha a szívem összehúzódott volna a mellemben, amikor is kimondhatatlan aggodalom érzése fogott el.

– Valami nincs nálam rendben, – gondoltam. – Beszélnem kell az orvossal, hiszen nem akarok a fogságban meghalni.

Az orvos még aznap eljött, alaposan megvizsgált és életmódom iránt érdeklődött.

– Két hétig ne dolgozzék, egyék többet, járással és szabadgyakorlattal annyit mozogjon, amennyit csak lehet, különben senki sem tud önön segíteni és akkor csak egyféleképpen végződhetik a betegsége!

Engedelmeskedtem és új életmódot kezdtem. Ládába zártam könyveimet és kézirataimat, a tintatartót becsuktam és kimentem a szabadba. Már nyár volt. Cellám magányában alig vettem észre a jöttét. A fogház udvara piszkos volt és rideg, tele építőanyag törmelékével, ami azóta maradt itt, hogy a házat fogházzá építették át. Mivel nem szeretem a céltalan munkát, a tervtelen sétálást és a haszontalan mozgást, elhatároztam, hogy az orvos által elrendelt mozgást a magam és fogolytársaim javára használom föl. Néhány fiatal foglyot fölszólítottam, hogy segítsen és hozzáfogtam az udvar kitisztításához. Ennek megtörténte után néhány kerti ágyat készítettem és borsót meg paradicsomot ültettem bele. Gyakorlatilag értékesítve a műtrágyáról végzett tanulmányaimat egyik fölügyelő útján műtrágyát szereztem. A fölhasznált trágya erős növekedésre serkentette lusta növényeinket és örvendetes terméshez segített bennünket. Egy másik ágyban virágot neveltünk és később innen állandóan virágbokrétával láthattam el az asztalomat.

Gondos diétával és ésszerű életmóddal lassan visszaszereztem az étvágyamat és aludni is tudtam. Nemsokára megint tudtam tornászni, ami fokozatosan visszaadta izmaim régi rugalmasságát és erejét. Ezt bebizonyította a legerősebb foglyokkal folytatott sűrű birkózásom, amit még néhány katonával is gyakoroltam, ha a fogházparancsnok és a szolgálatban levő tiszt egy pohár borra vagy egy játszma billiárdra elódalgott a szomszédos vendéglőbe. Ez az életmód végre visszaadta rendes egészségemet.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET. Novakovszki bombája.

Ezek a hetek, amelyeket közeli érintkezésben töltöttem el a fogház más lakóival, nem egy érdekes megfigyelésre és különös élményre adtak alkalmat. Novakovszkival volt az első élményem. A nyugodt, komoly öreg úr lelki hangulata nagyon megváltozott. Mindig izgékonyabb és idegesebb lett. Velem szemben azonban mégis mindig barátságos és jóságos maradt, mert én érezvén, hogy ez a kikényszerített együttélés egyazon helyen kemény próbára teszi az idegeket, állandóan arra törekedtem, hogy ottlétemet lehetőleg ne is vegye észre és amennyire csak lehet, ne zavarjam. Csak akkor beszéltem, ha Novakovszki kezdte a társalgást, kerültem a szobánkban minden rendetlenséget, minden zajt és keveset és nesztelenül mozogtam. Mivel Novakovszki éppen így viselkedett, jól megfértünk egymással. De a cellánkon kívül történő minden csekélység borzasztóan fölizgatta ezt az öreg embert. Az őr kopogó léptei annyira kihozták a sodrából, hogy nekirohant az ajtónak, az öklével döngette és kiordította:

– Ti pribékek! Először beledugtok bennünket ebbe a kőzsákba, azután még itt sem hagytok bennünket békén!

Összeszidta a katonákat és a foglyokat, ha az udvaron jártak-keltek; állandóan panaszkodott, hogy rossz a kenyér, amit a fogház konyhájából kapunk. Egyszer éppen, amikor nagyon rosszkedvű volt, az államügyész és a csendőrök ezredese megszemlélte a fogházat. Már ennek a puszta híre is úgy hatott Novakovszkira, mint a toreador vörös kendője a dühös andaluziai bikára.

– Hóhérok! Gyilkosok! Rablók!

Dörmögte és nagyokat fújt dühében. Hallottuk, amint egymásután nyitogatták a cellaajtókat. Végre mi is sorra kerültünk.

– Van-e panaszuk a bánásmód miatt? – kérdezte az államügyész, aki mögül előre kandikált az ezredes vörös, mosolygó arca.

Hallgattam, de Novakovszki jónak látta, hogy ne kövesse a példámat. Kifakadt:

– Először is az a panaszunk, hogy jogtalanul elzárva tartanak bennünket, pedig békés és művelt emberek vagyunk.

A két tisztviselő nagyon meglepődött és egy pillanatig szótlanul bámult Novakovszkira. Végre megszólalt az államügyész:

– Ezért mi semmiképpen sem vagyunk felelősek. A bíróság ítéletén mi nem változtathatunk. Rám csak azok a panaszok tartoznak, amelyek mindennapi életükre vonatkoznak.

– Hát ide nézzen, micsoda kenyeret adnak itt nekünk! – kiabálta Novakovszki és odatartotta a kenyeret az államügyész orra alá. – Talán az sem tartozik önre, hogy tisztességes kenyeret kapjunk?

Az államügyész vizsgálgatva nézte a kenyeret, megszagolta, megtapogatta és átadta az ezredesnek, aki szintén megnézte, megszagolta, szétmorzsolta, azután visszaadta Novakovszkinak.

– Igen, – mormogta.

– Mit igen? – kérdezte szigorúan az öreg úr.

– Ez kenyér, – felelték a tisztviselők.

– Nem «kenyér», hanem gyalázatos kenyér, – pattant ki Novakovszki. – Követelem, hogy indítsanak vizsgálatot.

– Jól van…

Ez volt minden, amit az államügyész még mondott. Köszönt és az ezredessel együtt távozott.

Alighogy távoztak, Novakovszki kezében kerek kenyérszeleteivel az ajtó mellé húzódott és lesben állott ott, mint a macska az egérlyuk előtt. Amikor az előkelő urak a fogházparancsnok és a szolgálatban levő tiszt kíséretében a lépcső fordulójához érkeztek, Novakovszki fölrántotta az ajtót, kirohant a folyosóra és a diszkuszdobó klasszikus állásába helyezkedve, ezzel a kiáltással: «bomba! bomba!», az előkelő uraságok után hajította a kenyeret. A hatás tökéletes volt és meglepő: államügyész, ezredes, parancsnok és néhány mögöttük haladó őr nagy rémülettel, egymást vadul taszigálva iparkodott le a lépcsőn, hogy a dühöngő öreg «bombája» elől meneküljön. Csak a szolgálatban levő tiszt nem vesztette el a fejét, megvárta míg az elhajított kenyérszelet ugrándozása megszűnt, azután fölvette a földről és a lépcső korlátján áthajolva az elmenekültek után kiáltotta:

– Csak kenyér, egészen közönséges kenyér!

– Ó nem, nem közönséges kenyér, hanem gyalázatosan rossz kenyér, – kiáltotta feléje Novakovszki.

E csínytevésért a fogház irodájába idézték az öreg urat és én türelmetlenül vártam visszaérkezését. Várakozásom és aggodalmam ellenére mosolyogva jött vissza. Minden haragját, amely gyakran csak a természetellenes elzártság okozta idegesség következménye, minden rossz kedvét otthagyta az irodában.

– Nos, hogyan végződött a dolog?