Part 16

Most magamra maradtam a cellámban. Az ősz, hallgatag Novakovszki hajlott alakja kezdetben nagyon hiányzott nekem. Gyakran összeszorult a szívem az utána való vágyódásban, de csakhamar különös, tompult közömbösség fogott el és érdektelenül viseltem el mindent, ami bennem és rajtam lejátszódott. Mintha egyidőre kitöröltek volna az élők sorából, mintha letargikus állapotban lettem volna és csak időnként ébredtem volna öntudatra, hogy mindjárt utána még mélyebb álomba merüljek, amelynek sötétjét nem derítette föl kedves álom vagy a régi életre való visszaemlékezés. Ez az állapot csak a fogoly életében lehetséges. Ez magyarázza meg azt, hogy a sok évi szabadságvesztésre elítéltek a legtöbb esetben a maguk akaratából nem tudják magukat munkára rászánni; az az ösztönös érzés hatalmasodik el rajtuk, hogy az az időpont, amikor az állami és társadalmi közösségből való kizárásuk véget ér, oly elérhetetlen messzeségben van, hogy életüknek e holt részét csak passzivitással tudják megjárni. A munka a fogságban nem más, mint üres szalma csépelése. A fogság irtózatosan demoralizáló hatása éppen az, hogy az az ember, aki átment ezen a letargikus állapoton, szabadon bocsátása után nem tudja magát beletalálni a rendes életbe.

Igazán nem tudom, ki szenved többet az orosz fogságban, az egyszerű vagy a művelt ember. Míg amaz hamarább ellustul és gyűlölködővé lesz, ennél könnyen veszedelmesebb jelenségek mutatkoznak, amelyek egész lelki akaratát veszedelembe sodorják. Különösen a kétségbeesésnek ama, szóval már ki sem fejezhető állapotaira gondolok, amelyekben értelmetlennek tűnik föl az élet és a munka értéke olyan időben, amikor annyi igazságtalan ítéletet hoznak, annyi embert fosztanak meg jogtalanul a szabadságától, a rendes életföltételektől és ezzel együtt attól a lehetőségtől is, hogy továbbra is emberiesen érezzen, gondolkozzék és cselekedjék. Ámbár aránylag rendkívül kedvező viszonyok közt töltöttem el tizennégy hónapot fogságban, mégis észre kellett vennem magamon ezt a változást. És amikor végre kikerültem a «kőzsákból», még sokáig nem volt elég erőm, hogy egészen megszabadítsam magamat ama gonosz idő utóhatásától.

Elbeszélésem folyamán észre fogja venni az olvasó, hogy alaposan megismertem a fogságot, mélyen belenéztem sajnálatraméltó, szerencsétlen lakóinak a lelkébe, tehát jogosult vagyok arra, hogy kimondjam még azt az egy gondolatot, amelyet befejezésül hozzá akarok fűzni ehhez a témához.

Előljáróban ismerjük be, hogy a modern társadalom szervezetéből önként következik annak szükségessége, hogy azokat az embereket, akik nagyon is tág teret kívánnak a maguk egyéniségének és nem tudnak hozzásímulni a társadalom berendezkedéséhez, mint valami tűzfészket kiközösítsék. De miért kell a törvények segítségével szörnyetegeket csinálnunk ezekből az emberekből, akikben végre nem él más, mint a rombolás vágya és a gyűlölet? Adjatok nekik lehetőleg rendes életföltételeket, egyhangú napjaikat töltsétek meg munkával és tanulással, társalgási órákkal, amikor alkalmuk nyílik arra, hogy okos, megértő emberekkel megvitathassák a dolgaikat; próbáljátok meg és ébresszétek föl szívükben minden elkövetett tévedésük üdvös megbánását, utálatát és keltsétek föl a szégyenérzetet; gyógyítsátok és erkölcsileg változtassátok meg őket ne csak szavakkal és a közönséges fogházi rendszabályokkal, hanem úgy, hogy a fogház rácsai mögött töltött kényszeréletüknek a javulásra irányuló tartalmat adtok. Gondoljatok erre a felebaráti szeretet és az igazságosság nevében! Gondoljatok erre saját biztosságtok érdekében! Tartsátok szem előtt Oroszország irtózatos példáját! Mennyi ártatlan és drága vért ontottak ki az utolsó két évben ott a fegyházak, a száműzetés telepein, a pribékek és hóhérok országában és ez a vérfolyam csak újra arra ösztönözte a «kőzsákok» egykori lakóit, hogy bosszút álljanak azokon, akik kínjaikat okozták, de éppen úgy az ártatlanokon is, akik szótlanul eltűrték mások gazságát.

Április első napjaiban – még hat hónapom volt hátra – egyik reggelen hét óra körül nagy lapos kocsira rakták kevés holminkat. Minmagunkat a «Fekete Máriá»-nak nevezett hírhedt orosz fogházi kocsiba gyömöszöltek be és úgy vittek a fegyházba, amely Karbin kereskedelmi negyedében volt.

A rácsos ablakokkal ellátott, óriási vörös téglaépületet magas fal vette körül, amelynek sarkain előreugró kerek tornyocskákból katonák őrizték a négyszög oldalait. Más őrök a bejáratnál állottak vagy a fal mentén végeztek őrszolgálatot. Amikor tompa robajjal becsapódott mögöttünk a vasrácsos kapu, borzalmas előérzet, leírhatatlan vágyódás vett rajtunk erőt.

Az udvaron is állott néhány revolveres és kardos őr. Egy csapat fogoly mosogatóvízzel telt nagy vödröket cipelt el mellettünk. Egy rácsos, ketrecszerű bekerített helyen, amely az udvar közepén volt berendezve, hogy benne a foglyok mozoghassanak, nehezen, ingadozó léptekkel csoszogott egy fogoly; vastag lánc volt a lábán, amely minden mozdulatra nagyot csördült.

Egy tekintélyes külsejű idősebb asszony fölügyelete alatt az épület egyik mellékszárnyából éppen egy szakasz női fogoly jött ki. Szennyes ruhával voltak megrakva és nyilván a mosókonyhába mentek. Az egyik asszony megszólított. Már idősebb nő volt, meglehetősen nagy és sovány, sötét arcából fenyegetődző fekete szem csillogott reám. Amikor mellettem elhaladt, odahajolt hozzám és ezt súgta:

– Talán öngyilkos akar lenni? Növényekből készült biztosan ható mérgem van. Csak keveset kell belőle a teájába tenni.

Nem feleltem. Mély levertség fogott el.

– Ha szüksége lesz rá, jusson eszébe a nevem. «A fekete Daria» a nevem… Nagyon jó, erős méreg.

A fölügyelőnő keményen rákiáltott az ácsorgása miatt, mire tovább baktatott. Sokáig kellett az udvaron várnunk, míg a parancsnok irodájában jegyzékbe vették minden holminkat, okiratainkat és fényképeinket. A főépületből egy sereg fogoly jött ki, hogy az udvaron sétáljon. Nem sokat törődve a fölvigyázók kiabálásával és ütéseivel, körénk tódultak és mindenfélét kérdeztek.

– Ah! rikácsolta egyikük, egy vaskos fickó, akinek a karja a térdén alul ért. Polgártársak – a nagytekintetű intelligencia! Ahá! Ti bedugtatok a fegyházaitokba, mert néha kissé megcsíptünk benneteket. De amint látom, most egymást kezdítek fölfalni. Nem rossz ez, polgártárs!

E szavakkal oldalba bökött, míg a többiek ugyanazzal az utálatos bizalmaskodással társaimat kezdték gúnyolni és kézzel kezdték őket megdolgozni. Rövid pillantást vetettem arra az emberre. Gonosz, sápadt arca volt, a szeme és a füle ferde, mint a denevéré.

– Mi a neved? – kérdeztem.

– Amire megkereszteltek – felelte gúnyos nevetéssel és karját a tarkómra téve, hozzáfűzte: Pajtás, ne fujd föl magad!

– Hagyj békén mert megkeserülöd – válaszoltam nyugodtan, de nagyon határozottan. Nem szeretem az otromba bizalmaskodást és az ostoba tréfát.

– Mi közöm ahhoz, hogy mit szeretsz, mit nem? – felelte és megint át akarta fogni a tarkómat.

– Nesze hát!

Nagyot sujtottam az állára úgy, hogy összerogyott. Társai, akik gyorsan visszavonultak, ezt dörmögték:

– Ejha, ez kemény dió!

Alaposan megfélemlített új ismerősem meglehetős nehezen állott ismét lábra és szótlanul a ketrecbe ment sétálni.

– Ez Mironov volt – magyarázta nekem az egyik fölvigyázó. Alaposan helybenhagyta, no de lesz is most tekintélye előtte.

Egy óra mulva a cellámban voltam, amelynek csak egy kis ablaka volt fönn, a mennyezet közelében és éppen négy láb hosszú volt. Föl- s alájárva arra gondoltam, hogy mily jellemző módon üdvözöltek a fegyházban: méreggel és verekedéssel. Mint a fegyházban szerzett első benyomást ezt írtam be a jegyzőkönyvembe:

– Itt vagy le kell mondani az életről vagy pedig minden erőt összeszedve harcolni kell, hogy megközelítően embermódra élhessünk.

Ámbár a karbini, vladivosztoki, nikolajevszki és habarovszki fogházakban szerzett emlékeim és benyomásaim immár szakadatlan szenvedéssel teli, kegyetlenül egyhangú élet egységes képévé folytak össze, e komor háttérből mégis, mintha vakító villám vetné rá a fényét, különös alakok, szenvedéllyel és erővel teli jelenetek, szerencsétlen lelkek kétségbeesett küzdelmei emelkednek ki, amelyek néha kínjukban meghatóan, máskor pedig tettükben csaknem elnyomóan hatnak.

Fantasztikus és titokzatos végzet sodort engemet ezekbe az emberiség söpredékével teli «kőzsákokba», ebbe az ellenmondásokkal teli különös világba, ebbe az életbe, amely az orosz fegyházak négy falán belül mindig és mindenütt egyformán játszódik le, a páriák e csordáiba, az eltompult orosz közömbösség és kegyetlenség ez áldozatai közé.

A helyi véletlen vagy az irányadó hivatalnokok személyisége csak nagyon kis részben nyomja rá a bélyegét erre az életre, hanem főként az orosz lélek nyilatkozik meg benne. Azért úgy akarom leírni, mintha egyetlenegy helyen láttam volna és éltem volna át. Hogy félreértés ne támadjon, még egyszer utalok arra, hogy egyesíteni fogom elbeszélésemben azokat az eseményeket, benyomásokat és tapasztalatokat, amelyeket a büntetésem letelte előtt még lakóhelyül kijelölt különböző fogházakban szereztem. Mindezeket az élményeket a mindenütt és mindig újra föltűnő ugyanegy alapok köti össze egymással: e kitaszítottak életének tragikuma, vad, megható tragikum, amelynek néha mégis szép és derült része is van.

HARMADIK RÉSZ. A FEGYHÁZBAN.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. Börtönfalak mögött.

Mivel «várfogságra» voltunk elítélve, minden fogházban, ahová bennünket elcipeltek, megvolt az a nagyon becsülendő előjogunk, hogy egymagunk külön cellában lakhattunk. Ez a cella mindenütt teljesen egyforma volt: vastagfalú komor és piszkos lyuk, erős vasajtó, kis rácsos ablak fönn a mennyezet alatt, ágy, szék, asztal és láda a holmink számára.

Mi politikai foglyok a főépület egyik külön szárnyában voltunk elhelyezve és velünk egészen másként bántak, mint a fogház közönséges lakóival. A mi cellánk ajtaját nem zárták el. Egy bűnügyi fogoly volt mellénk rendelve, aki cellánkat, cipőnket és ruhánkat tisztogatta és főzött is nekünk. Az ételünk jobb volt, mint a közönséges fogházi koszt és az irodában kellett az árát megfizetnünk azzal a pénzzel, amit hazulról küldtek nekünk.

Minden fogházban, ahol hosszabb ideig kellett időznöm, mindenekelőtt két főfeladatot végeztem el: kitisztítottam a cellámat és amennyire lehetett, mindent rendbe hoztam benne. A karbini fegyházban kis készlet cementet fedeztem föl, amit a raktárban egy kádban felejtettek. Ezzel a cementtel meglehetősen nagy, tömör vízmedencét készítettem az udvar ama részében, amely a séta számára volt kijelölve. A medencét megtöltöttem vízzel és ebbe a mesterséges tóba vízinövényeket tettem, amelyeket az egyik fölügyelő feleségétől kaptam ajándékba. Azután néhány rákot és két kis teknősbékát tettem be a medencébe. Ez a rögtönzött akvárium nem egy kellemes órát szerzett nekünk. A halak és teknősbékák megfigyelésével és etetésével gyakran elűztük a fogság unalmát. A kis állatok idővel annyira megszelídültek, hogy a kezünkből ettek.

Második főfoglalkozásom a tanítás volt. Az igazgatóságtól engedelmet kértem a nagy, közös cellák meglátogatására, amelyekben néha közel kétszáz fogoly volt együtt. Ott mindenféléről beszélgettem és vitatkoztam, hogy ilyen módon kiragadjam az embereket a szomorú sorsukon való töprengésből és tiszta és üdvös gondolatok csiráját plántáljam a szívükbe. Emlékszem, hogy az 1. számú cellában, ahol száztíz legveszedelmesebb, életfogytig tartó fegyházbüntetéssel sujtott, láncravert gonosztevő volt elzárva, gyakran az emberiség néhány nagy jótevőjének életéből beszéltem el részleteket és hogy elbeszélésem éppen olyan hatással volt a hallgatóságomra, mint a rendes föltételek közt élő emberre, aki a fogházat valami egész idegen, messziálló dolognak tekinti.

A foglyok lassanként becsülni és tisztelni kezdtek, mert tudták, hogy a hivatalos hatalommal való visszaélést vagy valami tilos cselekedetet nem tűrök el tiltakozás nélkül és hogy mint Mironovnak, másnak sem maradok adós a felelettel, ha bizalmaskodni kezd velem. Karbinban és néhány más fogházban mindezért a foglyok sztarosztájává vagy főnökévé választottak meg. Ezt a sztarosztai állást nemhivatalosan elismerik úgy a fogházi, mint a bírósági hatóságok. A foglyok előtt tekintélye van és hallgatnak a szavára. Köztük és a fölügyelők közt ő a közvetítő, egyszersmind döntő bírónak ismerik el a fogházon belül történő viszályokban.

Új szállásomon berendezkedvén, megint rendszeresen dolgozni, sokat olvasni és írni kezdtem. A többi közt folytattam e könyv legfontosabb adatainak följegyzését is. Közben rögtönzött kertecskénkben sétálva, tornászva, a foglyokkal beszélgetve és nekik fölolvasva töltöttem el az időt.

Cellám ablakából végighallgathattam a második emeleti két közös cella foglyainak a beszélgetését. Fesztelen beszélgetésük sajátossága e cellák fölkeresésére indított. Ekkor szomorú csupaszságban állott előttem a foglyok egész élete. Megtanultam megérteni lelki megmozdulásuk apró változatosságát és résztvettem nyomorúságukban, kétségbeesésükben, reményükben és örömükben. Segíteni, vigasztalni próbáltam őket, szívükbe reménységet iparkodtam csöpögtetni, életre akartam kelteni eltompult lelkiismeretüket és arra törekedtem, hogy lépésről-lépésre új életre vezessem őket.

Az öregebb fegyencek gyakran kinevettek, bár általában jól szíveltek és szívesen beszélgettek és vitatkoztak velem. Gyakran megajándékoztak. Többnyire kenyérből nagyon ügyesen készített kis szobrokat adtak, amelyek a fogházi életből vett egész jeleneteket mutattak be: láncravert férfiakat, akik zsákban szenet vagy követ cipelnek, szökevényeket az erdőben tűz mellett, amelyen üstöt melegítettek (ez a téma különösen izgatta a fantáziájukat) és más effélét. Néha más ajándékot is kaptam, például éles, keskeny kést, fűrészt a vasrács átvágására, kis üvegcse mérget, hajból font óraláncot és hasonló más dolgot.

Egy este tíz óra tájban, amikor a cellámban írtam, inkább éreztem, semmint láttam, hogy valaki óvatosan és zajtalanul kinyitotta az ajtómat és mint az árnyék besurrant. Azt hittem, hogy tévedek és azért oda se néztem a dolognak. De egy pillanat mulva lélekzetvételt hallottam. Megfordultam és Mironovot pillantottam meg, aki ferde szemével szótlan kérést kifejező tekintettel bámult rám.

– Mit akarsz? – kérdeztem és hogy minden eshetőségre készen legyek, fölállottam.

– Engem rendeltek ki a politikai osztály kiszolgálására. Láttam, hogy még nem alszik, hát bejöttem. Bizonyára haragszik rám, mert amikor megjött, olyan csúnyán viselkedtem. Kérem, bocsásson meg.

– Nem haragszom reád. Régen elfelejtettem mindent.

– Köszönöm, – mondta örvendezve. Szabad valamit kérnem?

– Szabad hát. Halljuk!

– Engedje meg, hogy ameddig dolgozik, itt maradhassak a cellában.

– Minek az neked? kérdeztem meglepetve.

Mironov fölsóhajtott és fölmutatva a fegyház ama részére, ahová egy kis ablakon át föl lehetett látni, így szólt:

– Ön nem tudja, hogy ott fönn, ahol mi lakunk, pokol van, valóságos pokol. Hatodik éve, hogy ebbe a pokolba bekerültem. Ez a cella itt egészen más; más a levegő, nem tudom miért, de még a csupasz fal is egészen más. Nekem most a folyosón kellene aludnom. Kérem, nagyon kérem, engedje meg, hogy a cellában maradjak, amíg dolgozik. Két hétre vagyok ide szolgálatra beosztva. Azt hiszem, hogy itt új kedvet kapnék az életre.

Egész éjjel beszélgettem Mironovval. Beszélt az életéről, hogy matróz volt egy kereskedelmi hajón, több irtózatos bűnt követett el, néhányszor megszökött a fogságból, elcsípték, megkorbácsolták és végre mint megrögzött gonosztevőt életfogytig fegyházra, a börtönök nyelvén: «örökre» ítélték el. E mellett mindig valódi szerencsétlen flótás volt, mert balsorsának egy részét szerencsétlen körülmények véletlen összetalálkozása okozta.

Ez után az első találkozás után Mironov megszokta, hogy minden este a cellámba jőjjön. Ilyenkor csöndesen ült a ládámon, ruhát foltozott vagy cipőt javított és mindenfélén elmorfondirozott; különös látvány volt, amikor ez a viharvert fegyencarc mosolyogni próbált vagy a homlokát ráncolta. Bár az olvasásban és az írásban általánosságban nem zavartattam magam általa, mégis kötelességemnek tartottam, hogy vendégemmel naponta beszélgessek. Ha Mironov tanult tőlem valamit, másrészről én is hasznot húztam ebből az ösmeretségből.

Mindenekelőtt megtanított «a fogházi dróttalan táviratozásra», mely lehetővé teszi a foglyoknak, hogy a falon vagy a kályhacsövön kopogtatva szavakat vagy egész mondatokat közöljenek egymással. Hogy ennek az üzengetésnek a titkát megőrizzék, minden fogházban más távirati abécét használnak. Ennek a titkos jelzésnek a segítségével egész sor drámát és szerelmi történetet ismertem meg és Mirovval, amikor nem ő szolgált ki, tovább társaloghattam.

A fegyencek zsargonját is megtanultam Mironovtól és most már tudtam, hogy a fölvigyázót «ment»-nek nevezik, a fogság «kiecha» (kiechka a kicsinyített alakja), a kés «feder», a lakás «haza», a revolver «szhpayer»; tudtam, hogy az ölésre azt mondják «lefűrészelni», a szökésre «röpülni», a méregre meg azt, hogy «tej», a hamis útlevél «arc» és megtanultam még sok más dolgot. Mindezt jól megőriztem az emlékezetemben és a jegyzőkönyvemben.

Különösen tetszett egy kifejezés, amely a Volga vidékéről származott el a fogházakba abban az időben, amikor még folyami kalózok sűrű bandái voltak az urak az ország közlekedésének e fővonalán. Ezek a kalózok kirabolták és meggyilkolták a kereskedőket, akik drága keleti árút hoztak Perzsiából vagy a Kaukázusból; elegendő erejük volt arra, hogy még a Moszkvából ellenük küldött sorkatonasággal is harcba bocsátkozzanak. A nemzeti irodalom ezeknek a brigantiknak a vezérét, bizonyos Sztenka (István kicsinyítése) Razint idealizálta és hősként tüntette föl, aki azért harcolt, hogy a parasztokat kiszabadítsa a nagybirtokosok rabszolgaságából.

Valahányszor Sztenka Razin valami veszedelmes expedicióra készülődött, ezzel a kifejezéssel szokott élni: «Szaryn da na kiechku!» Kihallatszik ebből úgy a tatár, mint a kalmük nyelv és van is benne része mindkét nyelvnek. Ennek a mondatnak kettős értelme van: a rablónak ezt jelenti «ölj és menj a fogságba», a fegyenceknek pedig «törd szét a vaspálcákat és szökjél meg a fogságból». Amióta Mironov tanítványa voltam, tudtam, hogy valahányszor ezt a kifejezést hallottam, szökés készülődött.

Az ének nagy szerepet játszik a fogságban. A kedvelt dalok nagyon különfélék, vigak és szomorúak és gyakran válogatott, kifejező hangszétosztással többszólamúan adják elő. A foglyok egész lelküket beleviszik az énekbe. A különösen tehetséges énekest általánosan nagyra becsülik. A legkedveltebb dal így kezdődött:

Bár a nap nevet a tiszta kék egen, Sötét cellámban csak éjjel van velem…

A fogházi dalokat érdemes volna szeretettel megvizsgálni és tudományosan elemezni. Az orosz történelem minden korszakának nyoma, az orosz birodalmat alkotó sokféle nép dalainak motivuma, különböző mongol törzsek mondavilágának befolyása és különösen a temperamentumosan szentimentális cigányzene határozott nyoma megtalálható bennük. Szomorú jelentősége van annak a ténynek, hogy fegyenc vallásos vagy jámbor dalt sohasem énekel.

– Mi el vagyunk átkozva – mondják, az Isten nem hallgatja meg a mi imánkat.

Rettenetes tragikumról beszélnek ezek a szavak és pedig annál is inkább, mert titokban minden egyes fogoly áhítattal, de szinte reménytelenül emeli szemét Isten felé, azzal a kétségbeejtő érzéssel, hogy csak az Isten tud rajta segíteni, más senki.

Munkám és a fogház életének tanulmányozása közben meglehetősen gyorsan teltek el a napok. Éreztem, hogy magáncellám falain túl egészen más élet főtt és forrt, az a «pokol», amelyről Mironov beszélt. Egyelőre még nem tudtam minden titkos rejtekhelyre behatolni. Ehhez idő kellett és kedvező körülmények. De a lárma, amely sohasem szűnt meg a főépületben és az udvaron, a lánccsörgés, az őrök és a fegyencek irtózatos káromkodása, a szakadatlan vigasztalan zaj, amely együtt járt a bezárt emberek életével, végre is borzasztóan megtámadta idegeimet; elfojtott haraggal láttam mindezt és mindegyre kihozott a sodromból; ez az idegen élet néha mázsás súllyal nehezedett reám. A fogság ez ellenséges, vigasztalan világa csak gyűlöletet és ami még rosszabb, kétségbeesést keltett bennem.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. Szabad társaim.

Egyszer éppen ilyen lelki nyomottságban uborka- és paradicsomültetvényünk mellett sétálgattam, amikor észrevettem, hogy valami mozog a levelek közt. Kutatni kezdtem az okát és egy fiatal verebet fedeztem föl, amelynek a szárnya megsérült. Bár nem tudtam, honnan jött a madár és miképpen sebesült meg, mégis, mert magam is meg voltam fosztva a szabad mozgástól, nagy szánalmat éreztem iránta. Hazavittem a cellámba és bekötöztem a sebét. Miután a szárnyát erősen odakötöztem a testéhez, az ablakdeszkára tettem a verebet. Az a kis háló, amit a legyek – Karbinban valóságos csapás – távoltartására az ablak elé feszítettem, a verébnek ugyanaz volt, mint nekünk embereknek a fogház áthághatatlan fala. Kis skatulyában fészket készítettem neki, vizet és ennivalót tettem melléje és eltávoztam. Visszatérvén, mint valami iskolásgyerek, úgy megörültem, amikor észrevettem, hogy a kenyérből csipegetett, mert most már biztosra vettem, hogy meg fog gyógyulni, bár még nem tudtam, vajjon fog-e még valaha röpülni is.

Kis cellatársam nehány nap alatt egészen megszelídült. A kezemből evett és csipogásával akarta velem megértetni, hogy az ablakról az asztalra szeretne jutni. Egy-két nap mulva elhatároztam, hogy leveszem róla a kötést Mihelyt megszabadult tőle, zajosan örömét fejezte ki, nagyott ugrott, a szárnyával csapkodott és röpülni próbált. Ez a kísérlet az első napon sikertelen volt, a második napon már át tudott libegni az ablakdeszkáról az asztalra, mindössze az a baleset érte, hogy fölfordította a tintatartómat. Fokozatosan egyre ügyesebb és fesztelenebb lett. Nemsokára vídám körrepülést végzett fönn a mennyezet közelében és élénksége, csiripelése az egész cellát betöltötte.

Ennek a fogolytársamnak a társasága igazi lelki vigasz volt számomra. Mély hatást tett rám az, hogy mily fogékony volt lelki hangulatom iránt és ezt a megérzését mily élénken tudta kifejezni. Ha jó kedvem volt, a veréb mintha megbolondult volna. A vállamra röpült meg a fejemre, pajkosan felém vagdosott a csőrével és ott ugrált előttem az írópapiron. Ha azonban, ami gyakran megesett, szomorú voltam és lesujtott, a madárka hallgatagon és mozdulatlanul ült az ablakdeszkán és rám bámult. De egyetlen bátorító pillantásomra vagy hívó szavamra fölkerekedett és az asztalomra repdesett, ahol azután azzal a világosan fölismerhető szándékkal, hogy engem fölvídámítson, ide-odaugrált és csiripelgetett. Már hajnalhasadáskor föl szokott kelteni úgy, hogy a cellában röpülgetett vagy csipogva az arcomra ült és türelmetlenül arra unszolt, hogy keljek már föl és adjak neki reggelit és friss fürdővizet.

Igazán okos kis teremtés volt. Ismerte és megértette az embereket, mintha fénylő kis fekete szemével a lelkük mélyére látott volna. A fegyházparancsnokot, aki fölügyeleti útján hetenként egyszer a cellámba jött, szerette. Mihelyt belépett, félreismerhetetlenül barátságosan üdvözölte őt a kis veréb; az asztalra röpült és ott mulatságos módon ugrálgatva a látogató sujtásos karhajtókája közelében iparkodott magának kedvező helyet biztosítani. Ha ellenben az államügyész jött, egészen másként viselkedett. Ilyenkor rendesen elbújt a fészkében és csöndben ott maradt. Ha az ügyész hosszabb ideig maradt a cellában, a veréb néha kiült az ablakdeszkára és szárnyát szétterpesztve haragosan és krakélereskedve szidta a kelletlen vendéget. Mihelyt azonban becsukódott mögötte az ajtó, szárnyas barátom megint vidáman röpülgetni kezdett és leplezetlen örömet mutatott.