Part 9

– Hanem én haptákba vágtam magam, oszt aszontam Isten őfelségének: Sose szánja Felséges Atyámuram, majd sárrá daraboljuk mi őket, ugy hogy maga csak gyönyörködik benne, – az istenit!

Igy mulat aki visszajött a másvilág közepiről.

_(1914. szept.)_

V. GYEREKSIRÁS.

Kukoricafosztásra jött meg az első sebesült.

A tiszteletére az összes szomszédok összegyültek nálok és a gyerekek, fiatal lányok mig áhitattal hallgatták a katona beszélgetését, felfosztották az egész kukoricát, hogy ők se lopják hiába az estét.

Pánczél József igy beszélte el a harcait.

– Hát, – azt mondja, – kuruc világ van ott, a mán igaz. Négy orosz esik minden magyarra. Én levágtam belőlük hármat, de a negyedik megszurt. Megszurt, osztán elszaladt. Szaladtam én utána, de már folyt a vérem, hát nem birtam elég jól a futást, pedig szerettem volna megfizetni neki mindjárt. Azt mondják, a mi foglyainkat ide hozták Vácra; ha időm volna, átmennék megkeresni a sógort, hogy legalább egy pipa dohányt adjak neki, ne mondja, hogy ingyen dógozott.

Nevettek, olyan jóizüen nevettek a beszédjén; igazán, ha benne van az ember a háboruban, semmibe sem veszi, annyiba se, mint a lakodalmi verekedést.

– Hallod, – mondta neki az öreg Pánczél Károlyné, – ti csak vigan voltatok ott Jóska.

– Vigan, Eszter néném, hát csak nem is ri az ember, mint a gyerek.

De ahogy ezt mondta, felszisszent és hirtelen elhallgatott.

Mások is elhallgattak rá; egy kis csönd lett; bizonyosan fájdalma van.

– Fáj ugy-e? – kérdezte az édes anyja.

– E semmi, – mondta József és a sebje felé intett, – de eszembe jutott valami, amire gondolni se szeretek… Mikor még egészen jókedvvel meneteltünk, még hirét se láttuk csatának, orosznak, golyónak, elértünk egy rongyos kis lengyel faluba, ahol már olyan tüz volt, hogy nem lehetett keresztül menni, meg kellett kerülni a falut… Az volt az első borzasztóság, amit láttam. A marha bőgött az ólban és a szalmatető olyan lánggal égett!… Befogtam a fülemet, osztán azt mondtam, hogy ellenség ez, ugy kell a kutyának! De hát azér erős dolog az, hajja, mer az a szegény bornyú nem ellenség, minek kell annak ott elevenen megsülni… No mán mindegy, ha menni kell, menni kell; akkor örültünk, mikor tul vótunk a falun.

De ahogy tovább megyünk az országuton, nem messze, igy balkézről valami gőzmalmot, vagy gyárat, vagy mit látok. Az is égett. Még csak nem régen gyúthatták fel, mert a füst ugy jött ki az egyik sarkán; a teteje is égett; emeletes volt.

A kapuja előtt mentünk el, felnéztünk a házra, nagyon derék épület volt, hát egyszer csak gyereksirást hallok.

– Beleég a gyerek! – kiáltottam el magam.

– Előre, előre, – szólt rám a káplár, – nem a te gyereked.

De hát én akkor még nem voltam megszokva, hogy az ember ugy hallgassa az emberorditást.

– Mán én nem bánom, – kiáltottam el magam, – lőjjenek főbe, ha akarnak, de én nem hagyom bennégni a gyereket!

S a gyerekeire nézett, akik lelkendezve kuporogtak a lábánál s lesték a szavát. Csak a puskát vettem le a vállamról, odaadtam a cimborámnak.

– Fogd meg testvér, mig utólérlek! – avval be a házba a kapun.

Hát felszaladtam valahogy; már tele volt füsttel a lépcső; egy nagy szobába léptem be… Ejh, nem kivánnám még egyszer látni. Egy ágyugolyó talált be, a fal ki volt dülve olyan darabon, hogy egy ember átbujhatott volna rajta. Ott feküdt a földön egy asszony, kettőbe szakasztva. A bőcsőben egy kis gyerek sirt, egy másik, olyan ötesztendős forma, ringatta. Hogy ne sirjon… Kinn ég a ház…

– Gyertek poronty, – mondom s az ölembe veszem a babát, a másiknak meg igy a kezét fogom.

De ahogy ki akarok menni, azt se látom, hol az ajtó, mer a grádics már égett, fa vót minden. Uristen, most mit kezdjek. Neki az ablaknak. Be volt zárva, a könyökömmel törtem ki a keresztfáját. Látom, a tető is leszakadni készül.

Most hogy ugorjak le két gyerekkel.

Nem vót mit tenni.

Felültem a párkányra. Mondom a gyereknek, hogy öleld meg a nyakam. Nem tudott magyarul az árva, mégis megtette.

Leugrottam.

Szerencsére nem volt magas az egész ház. Talpraestem, semmi baj se lett, csak a kicsit megszoritottam, ugy hogy elvisitotta magát.

A pajtásom olyan jó gyerek, mint egy falat kenyér, megvárt, a kapuba strázsált, ha valami baj lenne.

Átvettem a puskámat és nézem a gyerekeket, mi lesz mán ezekkel.

Akkor fegyverropogás, látom, hogy a völgybe ott lenn verekednek.

– No az istenit, – azt mondja a cimborám, – gyere mán, ne dajkálj, elkésünk, nekünk nem marad ellenség.

Elszaladtunk.

Én még visszanéztem. Hát ott állott a kapuba a kis ötesztendős gyerek a piros kantusba, osztán kinyujtja a két kis kezét utánam és elsirja magát keservesen. Mintha az apja után vonitana a nyomorult béka…

Pánczél József mikor ideért, megszivta az orrát.

Aztán kicsit elkáromkodta magát.

– Ej, az ég szakadjon erre a világra. Csunya dolog az egész. De a gyerek! ha a gyerek sir, az mán mindennél keservesebb…

Akkor jött rám az én négy muszkám. Ugy levágtam én hármat, mintha diót ver az ember, csak egyet üt, pottyan egy sereg…

Mikor meg a negyediket kergettem, érzem, hogy elfogy az erőm. Azt se tudom, hogy vót, csak felbuktam.

Jócskán heverhettem ott, mikor magamhoz jöttem. Körülnézek, valahogy kiszimatoltam, merre vannak a mieink; hát akkor osztán elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy a muszka kezébe kerüljek. A faromon csusztam annyira, mint ide a tamási domb. Ott egy jó sürü bokrot leltem, abba bevettem magam, hogyha jönnek a szanitészek, majd felvesznek.

Ahogy ott ülök, egyszer csak mintha megéreztem volna, hogy valaki rámnéz. Odanézek. Hát a bokor másik oldalán egy muszka ül. Az is odabujt.

Hű az istenségit.

Egymásra bámulunk, de még bizony a szivem verése is elállt. Semmi fegyverem nem vót, mind elmaradt, mikor csusztam.

Igy néztünk mi farkasszemet vagy egy fertályórát.

Akkor lassan megjózanodtam. Észrevettem egy bajonettet, ami ott feküdt a fődön, egyforma messze vót tőlem is, meg az orosztól is. Arra spekuláltam.

Egyszer aztán összeszedtem, ami kis erőm volt, odavetem magam, felkapom a szuronykést és zsupp! beledöföm a bokron keresztül az oroszba.

Ugy ment bele, mint a vajba.

Akkor aztán megkönnyebbültem.

Hej, Atyaisten… Mikor megnéztem közelebbről az én muszkámat, láttam, hogy nem katona a szerencsétlen féreg… Olyan munkásféle volt; sovány kis szőke ember.

Annak a két gyereknek az apja vót… A gyárból…

Ha a jó isten minden angyala leszáll az égből, akkor se hiszem, hogy nem a vót. Mert itt nagyon szorul azóta. Itt a szivembe baj lett… A gyereket kimentettem, az ártatlan apjukat megöltem…

Mély csöndbe hallgatták; mindenki meg volt illetődve.

Pánczél József komoran mondta:

– Hej édesanyám, szép, szép a nagy vitézség… Meg ott nem is érez az ember semmit. A puskalövés annyi, mintha méh csipné meg az embert… De azt a gyereksirást, azt nem felejtem el.

_(1914. okt.)_

VI. KÉTSZÁZÖTVEN LÁNGOS.

Homonna fölött masiroztunk, – mesélte egy nehéztűzérségi formajszter s a gallérján, mint a porcellán, fehérlett az egy csillag, – idehaza voltunk magyar földön, nagyon jó kedvünk volt. Hiszen istenbizony olyan is ott az élet, külömb mint a kávéház.

Egy bajunk volt, az, hogy nem izlett a komiszkenyér, nagyon szerettünk volna már egy kis jó frissen sült kenyeret enni.

Beérünk egy kis tót faluba, görbe ország volt, szegény falu, olyan csendes, mintha ott nem is élnének emberek. Kenyeret akartam legelőször is szerezni. A markomba volt a pénz, ott mutogattam nekik a kétkoronásokat, de mit ért, ha nem volt amit adjanak érte. Szegény fejüknek még olyan kenyerük se volt, mint nekünk, rabkenyeret ettek, pesti gyerek vagyok, az öregapám se evett olyat. Mérgembe a sárba vágtam a pénzt, mit ér, ha nem lehet rajta vásárolni.

Kimentem az utcára szórakozni, hogy mit látok. Hát az nagyszerü látvány, mikor egy ilyen kis falut meglep a katona és ágyukat vontatnak a szakadékon, mert minden falun végigfolyik valami patak. Osztán libát, kacsát kergetnek a fiuk az ágyukerekek alatt és olyan vicceket mondanak, hogy az apró házak majd feldülnek tőle.

Az osztán még nagyszerübb, mikor nekiállanak ők maguk sütni-főzni. A nagy vaskos karddal vágjuk le a szegény csirke nyakát, avval forróvizet, beledugjuk és aló, pucolni. Hát iszen a feltráncsirozás se valami aprólékos, mert annyit teszünk, hogy fogjuk a kardot és hosszába kettévágjuk az egész tyukot, mint a huszár a kozákot.

De az a legnagyszerübb, mikor már félfőzésben van az ebéd s a szegény katona még a nyálat is külön elkésziti hozzá a szájában, akkor csak riadót fujnak és rajta, rohanni, fegyverre, lóra! Ott marad a liba, csirke a fazékban. És bizony megtettem azt is, hogy fogtam a nyers libámat és be a mántli alá; két napig hurcoltam, mikor osztán megtudtam valahol süttetni.

Hát ahogy én itt szemlélődök, ránk sötétedik. Egyik cimborám, Dobai Pali, hoz egy frissen sült félkenyeret.

– Hol vetted?

– Ne törődj vele, egyél.

Mit csináljak. Nem törődtem vele, ettem. Mikor osztán jóllaktam, ujra csak megkérdem.

– Mondjátok mán, hol vettétek?

Azt mondja a Dobai pajtás.

– Nyolc kenyeret süttettem.

– Nyolc kenyeret! Miből?

– Lisztből.

– Hát hol vetted a lisztet?

A fiuk nevettek. Utoljára osztán nagy titok mellett megvallották, hogy rekvirálták.

Hát szóval rekvirált liszt volt, a liszt, de fel ne jelentsetek, mert mindnyájunkat főbe lőnek. Dobai meg egy pár jóféle a trénszekerek mellett ment, két zsákot lekanyaritottak, osztán usgyé, fel a municiós kocsira!… Ebből süttették a kenyeret. Megvallották azt is, hogy még van vagy másfél zsák liszt.

Hát én nem vagyok olyan fiu. Én nem szeretem azt, hogy mikor az egyik kedvére pofáz, a másik koplaljon.

Gondoltam magamba, megálljatok csak, ettől törülitek a szemeteket.

Kimentem, körülnéztem, nagy csibész vagyok, pesti macher, hamarosan rájöttem hol a liszt.

Szóval ügyesen elcsentem.

Elszállittattam a tanitóhoz.

– No – mondom, most tessék nekem kenyeret süttetni ebből, de mindjárt. Reggelre készen legyen.

Hogyha lett volna élesztő. Ördög tudta azt odáig, hogy a kenyeret hogy sütik. Nem voltam én pék soha, hanem müszerész.

Hát osztán a tanitó kitalálta, hogy lángost kell sütni belőle; olyan lapos, puha izéket, olyan vékony, elmázolt lepényt. Mondtam, hogy meg lehet azt enni? Meg bizony, mondja a sovány tanitó és már nyelte is.

Nohát megindult az egész falu; minden asszony kapott egy véka lisztet, hogy reggelig abból lepényt süssön.

Mikor hajnalba indulásra sorakoztunk, készen volt kétszázötven lepény. Minden legény kapott kettőt.

Aszondom Dobainak, aki az este megkinált.

– Nesze pajtás, itt a friss lepény, egyél.

– Hol vetted?

– Ne törődj vele, csak egyél.

Hát bizony nem utasitotta vissza. Csak sürgette.

– Mégis, miből süttetted?

– Lisztből.

– No, a ragya verjen meg, akkor tudom mán, hogy hol vetted.

Vót nevetés… Jaj istenem, igazán, jobban mulat ott az ember, mint a kávéházban.

_(1914. okt.)_

VII. PÁR SZÓ.

Az egész világ tele van a háboruval, a levegő is, amit beszivunk, az étel is, amit megeszünk, minden, minden a háborura emlékeztet.

Felszáll a villamosra valaki. Katona áll a többiek közt s balkezét a visszájára gombolt kabát nyilásába dugta és olyan figyelmesen nézeget, a könyökét ugy tartja, félti, hogy meg ne taszitsák, mint jó apa a gyermekét.

– Talán fáj? – szólitja meg aki mellette áll.

A katona végignézi.

– Persze, hogy fáj.

– Sebesült?

– Hát!

A legtermészetesebb dolog a világon. Még ilyet kérdezni.

– Hol sebesült meg?

– Nem látja a lyukat?

Szürke katonaköpenyének a vállán kis lyuk. Ott ment be a golyó.

– Itt ment be? – szörnyed el a másik. – Hol jött ki?

– Hátsz nem jött ki, ott maradt a hajlásba! A könyökömnél. A doktorok nyesték ki.

– Csatába’ ugy-e? Volt csatába?

– Kilencbe’!

– Kilencbe’?

– Kilencbe’ vettem részt, de csak a végin sebesültem meg, akkor is véletlenül.

– Szuronyroham is volt?

– Volt kétszer.

– Hát hogy mennek maguk rohamra, mondja? Hogy szánja arra magát az ember?

– Á, oda még legnagyobb örömmel megy az ember! – csillan fel a legény szeme, – ámbár iszen nem megy ott örömmel semmibe az ember, de itt legalább tudja, hogy mit csinál.

– Hát mit csinál?

– Hát halottakat csinál… Legalább van valami dolog, nem kell az árokba hasalni egész félnapokat!… Olyan gázolásokat csinál osztán az ember, hogy… Most mán ugyan nem szabad, mer ki van adva a parancs, hogy nem szabad halottakat csinálni, ha az orosz leszerel… Mert az orosz rögtön leszerel, mihelyt roham megy ellene.

– Maga is csinált halottat?

A legény restelkedve néz le.

– Én nem sokat, csak hármat.

– De hát mondja, azok nem védik magukat? Vagy olyan ritkán vannak, hogy egyiket a másik után lehet lebökdösni?

– Hát sürjen vannak azok, de hát olyankor az ember ijedtibe olyan, mint a farkas. Ha ebbe belevágom a szuronyt, csak kikapom oszt a másikba; az ember ijedtibe ugy belenyomja a hasába, hogy még a puskacsünek az a recés párkánya is belemegy.

A szava szinte nyers, a husba vág. Az emberek megérzik azt a vad bátorságot, amely maga is ijedtséggel van összepárosodva.

Hosszu csönd lesz. Nagy dolgoknak, haláloknak a szele csapott át a csilingelve futó villamoskocsi perronjának kis közönségén.

A másik, szótlan sebesült a Mária Terézia-laktanyánál megszólal.

– Gyere testvér, itt leszállunk.

Megilletődve néznek a leszálló sebesültekre.

Még azt kérdi valaki a legénytől.

– Legalább eltette azt a golyót, amit kivettek a karjából?

– Minek tettem vón? Megyek én vissza nemsoká; kaphatok én olyat uram egy tucatot is a testembe.

És nevetve tünik el az utcán, a tömegben.

_(1914. okt.)_

VIII. AZ IGAZI BOSSZUSÁG!

Sebesültek érkeztek a keleti pályaudvarra a szerb harctérről.

A hatalmas tér, amely a pályaudvar előtt van, tömve néppel. A rendőrök sétálnak a fényes, acél sisakjaikban s hátrább téritik a népet, hogy a kocsiknak helye legyen.

Autók jönnek aztán, tele szegény fiukkal, akiknek be van kötve a keze, feje, lába; fehér pólyát visel némelyik a fején, mint egy turbán. Egyik-másik azonban nagyon vidám; valamelyik egy szerb sapkát, másik egy szerb érdemrendet lobogtat a kezében, amit az ellenségéről vett le. Egy huncut fickó egy szerb nadrágot mutat fel s azt kiáltja hozzá:

– De kihuztam ám belőle!

Van akinek fülbevaló van a mellére öltve, a gyémánt megszikrázik a szürke bluzon, mint egy háborus könnycsepp. Van akinek zsákmányolt bankóktól dagad a melle. Van aki egy kis kutyát hozott emlékül, van aki egy hatalmas kartácsot, s van aki egy kis gyereket mentett meg.

De mind sebesültek; fájó testüek, sok köztük béna, csonka, a nehéz sebesültek sápadtak, viaszszinüek, egyiken-másikon látszik, hogy összeszoritja a fogát, hogy ne látsszék a fájdalom az arcán…

Nézi, nézi a robogó autókat, mentőkocsikat egy kis szürke legény; zömök, konok, kerekfejü magyar, aki ott áll a nép közt, mert idehaza maradt, helyőrségi szolgálaton és irigysége, sorvadó hősiességének lefojtása hirtelen igy tör ki belőle, felkiált:

– Oszt én csak itt állok!…

Még ha diadalmenetet látna, de most még csak a szegény sebesülteket látja.

– Hát ugy sajnálja, hogy nem ment a csatába? – kérdi tőle a szomszédja.

A legény végignézi a kérdezőt.

– Hát!… Ezek má ott gyünnek! én meg most is csak itt lopom a drága napot!

_(1914. aug.)_

IX. FINNYÁSSÁG.

Egy elegáns fiu mesélte.

– Finnyásak vagyunk ám odalent nagyon. Én soha sem tudom megenni a répát hámozatlanul.

Váratlan volt a kijelentés, mindenki nevetett rajta. A fess soffőrt egy törött automobilrésszel küldték le Budapestre a gyárba, mert ott nagyon fontos most egy jó autó, fontosabb gyakran, mint egy század katonaság.

– Hát igen, vannak olyanok, akik csak kihuzzák a földből, menetelés közben, letörülik a bluzukba és csak ugy herseg a foguk közt. Én nem… Én mindig meghámozom. Én itthon is finnyás voltam egész életemben.

– De hát istenem, ott maguk répát esznek?

– No igen; néha tököt is, ha lelünk jó sütőtököt a mezőn.

– Nyersen?

– Hát azért nem lehet megállitani a masirozó ezredet, mert én sülve szeretem a tököt! Vagy maguk azt itthonról ugy gondolják?

– De hát a tábori konyha? Hát nem főznek a katonaságnak?

– Dehogy nem; mégpedig nagyszerüen főznek. Jót és bőven. Akkora husporciót kapunk, hogy aki azt bevágja, az osztán vigan menetel… De hát mi már olyanok vagyunk, hogy ha két-háromnapra elveszitjük a tábori konyhát; mert biz az megesik, mert hát a sparhert nem tud ugy ugrani az árkon, mint a bakagyerek, – olyankor bizony minden finnyásságunk mellett is megtesszük, egy-két napi koplalás után, hogy csak kihuzzuk a cukorrépát a földből és ugy jóllakunk vele, csak ugy szorul a kapocs!

Az urak, akik a süteményeket kritizálták, nevettek is, sajnálkoztak is a tréfás előadáson.

– De mondom, én, nem létezik, hogy hámozatlanul megegyem… A csajkából sem eszem én két ételt egymás után… Nem bizony… Ugy kicsutakolom én a csajkát a babfőzelék után, hogy csak ugy ragyog. Fog az ember egy marék füvet és kisurolja vele az edényt… Csak ugy eszik krumplit osztán belőle.

Akkor fölnevetett.

– De az volt a jó, hogy még csütörtökön este szalmával csutakoltam a csajkát. Akkor berendeltek s hazairányitottak. Pénteken este már Kassán voltam… Na hát amilyen gyerek vagyok, bementem az elsőosztályu étterembe vacsorázni. Fogom a szervétát, kitörülöm a fehér porcellántányért. Valami kis foltot láttam rajta. Hivom a pincért s rákiáltok: Micsoda dolog ez, hát igy kell mosogatni!…

– Mert mondom, én nagyon finnyás vagyok!

_(1914. okt.)_

X. SZERVUSZ ROZIKÁM, CSAK MOSZKVÁBA MEGYEK.

Jött az uj behivó, a regrutáknak be kell menni. A falu ujra kigyult, megint felharsant a nóta, estére együtt az egész csapat, akinek az éjféli vonattal menni kell, a kis állomás megtelt asszonynéppel, akik a piros, meg a fekete szoknyát a fejükre huzták, s ugy áradtak a berobogó vonat előtt, mint óriási piros és fekete virágok, mint a rét, ha a szél hullámoztatja. A legények olyan lelkesek, hogy csak első osztályon akarnak utazni.

– Most nincs különbség, kalauz ur, most nincs ur, se paraszt, most nincs osztály, kalahuz ur, katonák vagyunk, az istenit, mienk a világ.

– Igazad van, testvér, most a vonat a katonáké, kalauz ur. Aki katona, a bársonykanapéra, aki nem katona, a vonat alá!…

Az éjszakában ott hever a vonat fujva, lihegve, várva.

Csönd van, csöndes zsuhogás. Hangtalanul a sok piros és fekete némber, csak egy-egy öreg asszony rijja el magát.

– Ne rijjon, ides szülém, ne rijjon!

Az öreg asszony, mint az anyabárány bégeti el magát, hosszan, gyászosan, könny facsarodik tőle a szemekbe.

De felrivall a nóta, az ujoncok belebömbölnek a vonat népének dalolásába, s ahogy a vonat megindul, horkanva, mordulva a sötét éjszakába, csak egy erős, éles szó kiált ki:

– Szervusz Rozikám, csak Moszkvába megyek!

Aztán kirohan a fekete vonat a setét világba, a csillagok alá, mint a krugató gém s ott marad suhogva, bugva, bánatos lengéssel a nádas…

Ferenc Jóska megirta a levelet, Hogy ő néki katonákat küldjenek. Mert őnéki csekély a katonája, Akit küldjön fel a Bukovinába…

Ugy éneklik, hogy a nyakán mindnek megfeszül az ütőér, ugy éneklik, hogy elful bennük az otthoni, elszakadástól keserü, sajnálkozó szomoruság. Ugy éneklik, ahogy a büszke, szilaj, maguk se tudják, hová rohanó vitézi érzés dühöng a mellük alatt.

– Az én anyám nagyon gyenge szivü!

– Hadd el. Melyik anya nem gyenge szivü ilyenkor.

– De az én Rozikám nem sirt, hallod, azt vedd igénybe.

– Nem… Busulsz utána?

– Minek busulnék!… Csak Moszkvába megyünk testvér.

Nevet és kivágja a karját és ujra rágyujt a nótára.

– Hej, a lelkit a muszkájának, csak a kezembe kapjam!…

A fiuk összeölelkeznek, mind testvér, egyik a másik nyakát öleli, az egész vonat végig egy ölelkező lánc, egy összefont testvérlánc, mind egyért és egy mindannyiért és egyek, egy vérek és egy testek és egy ölő vágy.

És egy nóta, amely a lelkük páráját viszi a csillagok felé.

Aztán megbomlanak, szétoszlanak, darabokra szakadnak, magukká válnak, még a hátgerincükben az otthon, egy percre karikába forognak magánosan, mint a kigyó.

– A bátyámat is elvitték, a rácra; három gyereke, felesége, marhája, mind ott maradt, gabonája a mezőn, lovát elvitték szegénynek, mondta is: „az istenit a kutya szerbjének! Csak a szuronyomra jőjjön…“

– Nem bánnám én, csak a Rozikámat… No de sebaj, testvér, csak Moszkvába megyünk.

S ujra, megveszekedve csap föl a nóta.

A vonat lassan, komolyan, igazán megy előre, bele az éjszakába, ellenállhatatlanul, bátran, bele a láthatatlan jövőbe. A magyar puszta fölsóhajt s megrázza a sörényét s a magyar fiuk ezrivel mennek táncosan és kedvesen, vidáman és ártatlanul, neki a karddal a hétfejü sárkánynak… Mennek a magyar gyerekek a fekete oroszok ellen, meg a fehér oroszok ellen, meg a madárlábon álló várakban, az ős cölöpökön élő oroszok ellen; megy a magyar leventehad megint, akikkel annyit harcolt az ősidőkben, a honfoglalás előtti őskorokban, a rettenetes, mindent elboritó oroszok ellen; a magyar népmesék ujulnak meg, amelyek ott költek, fájó harcok emlékeül, az ezernyi apró országnak, zsarnoki vad módon összekalapált, képtelen szörny birodalma: az orosz ellen.

Isten, hogy elfeküsznek a jó magyar fiak, mikor az éjfélutáni álom ott nyomja őket, mint a volgaháti pásztortüz körül a három királyfiak… rakáson, egymásra dobálva, mint Élettel töltött zsákok… amint viszik a nagy Cséplésre… boldog aratáskor… magnak, föltámadásra…

Szürke reggelen ömlenek ki a szigoru állomáson.

Szürke grániton kopogva viszik a vállukon a kis ládákat, a zöld, meg a barna ládákat a furcsa, egyszerre szürkévé, egyszerüvé reggeledett parasztfiuk, mesterlegények, dobogva, dübögve s egyszerre csak játékra ébredve, a tudatlan legénység marsba lép. Csak ugy magától, ösztönből, virtusból, egy perc alatt összetanultan és már egy bölcs tömeggé váltan…

Végig a városon, a magas házak alatt, a gránitkockákon s egy-egy hang kacag fel a világos, de még párás, szines reggelen.

– Minden népnek csak a magyar földre fáj a foga…

– Kellene nékik a fődünk… a városunk…

– Fáj rá a foguk…

– A mi városainkra…

– Arra fáj a foguk…

– Jó a gusztusuk… Csak nem adjuk…

S taktusra vágják a csizmát, a cipőt, mint a bakkancsot s a lelkükbe isszák „a mi városunkat…“ Az ő városukat, ahol mindig megnyuzták őket, ha vásárra jöttek… Akitől ugy féltek, mint a tüztől, a birótól, adótól… Az ő kevély, büszke, derék városukat s a bakkancs ugy pergett, még a dobszó is hallatszott mellé…

Katonával teleöntve a reggeli piac; a kaszárnyák félelmes környéke, ahová eddig ugy nézett a magyar fi, mint a vártömlöcök felé… vidám kékbeliek és hetyke sasszürkék szijják a meleg port a friss reggelen…

Feltüzött szuronnyal a vidám őrök a kapukon, cigarettázva ácsorgó önkéntesek, piros arccal és vidáman, csinos zászlósok, ugy csörtetik a kardot, mint a huszárhadnagyok, vastag rezervtisztek, hájasan és kigombolt bluzzal, pompás tüzérkadettecskék, vadonatuj sárga cipőben s felcsatolt sárga bőr-lábszárban, ragyogó arccal mind a fiatal reggelen. Kék bakák ömlenek előre-hátra, egy-egy cug már rukkol s vigan csörtetnek a rendetlen, szines tömegen át. Félreszorulva asszonynépnek nagy serege a rácson kivül, vizsga szemmel lesi a sok egyforma közt a maguk emberét.

– János! – kiált fel egy menyecske, mint a sirály. Megismerte az urát a kimasirozók közt.

– Eredj haza!

– Gyere csak – és könnyet ereszt, mint a sajtolt szőlő, a szive.

– Eredj haza!…

A csapat tovamegy, az asszony a szeméhez kapja a kötényét, leül a kerités sarkára és fuvogatja az orrát s vár, vár, elvár még egy napot, kettőt, csakhogy lássa az urát s hallja tőle a rákiáltást:

– Eredj haza!… s nem tud hazamenni, már a többi asszony mind elszivárgott erre-arra, mintha a homok inná el őket, ő még itt áll s elnézi, hogy ezek a kemény emberek elveszik a kis elemózsiás pakkokat és hazakergetik a némbereket… és nem félnek… dalolnak… nevetnek… s az asszony pityergésére nincs más szavuk, csak az örök:

– Eredj haza…

Juhász ember, nagyorru, sovány legény, botján támaszkodik, az öccsét várja, kettőt… Civilt nem eresztenek be, ki nem hivják, igy vár, elvár, hozzászokva a váráshoz, boton lógáshoz… mint a nyáj után… Ha megkérded tőle, hova való, azt mondja:

– Hogy is hijják azt a falut… tudja a guta…