Part 10

A faluját se tudja, pusztai ember és kidülledt szemmel nézi, majd benyeli a katonaságot, aki védi a hazát… Szomjas áhitattal, kivülről nézi, nekikeseredve, hogy ő kivül rekedt untóglik…

A nagykapu eszi a regrutákat; szakadatlan áradnak befelé a magyar fiuk, a tót legények… Mind itt van, mindenki itt van; jönnek, jönnek, védeni a hazát… Jönnek lelkesen, bátran, okosan… Jönnek természetesen, az igazsággal a lelkükben, ahogy a madarak vándorolnak, hazahuznak tavasszal… jönnek, mint a szél az uton, a szivükben a nagy diadal… S vidáman, isteni jókedvvel csak nekivágnak a munkának, fáradságnak, a halálnak…

A nagy udvaron állanak estig. A tarisznyából abrakolnak. Ládáikra telepedve falják a szót, ahogy az öreg vitézek kioktatják őket.

– Merhogy a muszka, akár az ökör, nagy, de ügyetlen, csak a magyar baka jó. A francia az kicsi, mint az ujjam, annak elég egy döfés, hanem a muszkába ha beleszurod a szuronyt, meg is kell forditani benne, mint a disznóba a kést. Mer annak nem elég, ha egy kicsit meglékelik, abbul még felépül… az olyan…

Nem reglama szerint való a tanitás, de foganatos: ez itt magyar vezényszó… Még szalutálni nem tud, de ezt már megtanulta a regruta!…

S a virágos legény, tele tüdővel áll fel; hisz ezt érti, ez nem kommandó: ehhe sziv kell; belenéz a ragyogó fényes kék égbe s felsóhajt bő szivvel:

– Szervusz Rozikám, szervusz!… Majd haza gyüvünk nemsoká, csak Moszkvába megyünk…

Losonc, 1914. szept.

XI. SZŐLŐ, KENYÉR, MIEGYMÁS.

A gyerekek részegek voltak a szabadságtól. Háboru van, mondták, most az egész világ a mienk. Még csak marsoltak, lefelé a pompás magyar utakon, a szép és gazdag sváb és szerb falvakon át. Ellenséget még nem láttak, csak ellenséges arcokat itt-ott egy-egy terebélyes szerbház udvarán. Nevettek rajta s egymásnak mesélték, hogy itt-ott már felkötöttek egy-egy árulót.

A pompás napsugáron porosak voltak, de vidámak. Nóta zengett az ég felé s ugy ficánkoltak, mint a tavaszi fűre kieresztett jószág. Igazán, mintha ez volna az ember igazi értelme: a háboru. Annyi száz és annyi ezer évet töltött örök hadviselésben az emberi fajzat, hogy a fülledt békében kiütött már a bőrén az a furcsa viszketés, amelyet csak a golyó csiklandozása és a kard karmolása mulaszt el egy időre.

Éjszakára egy nagy dunaparti faluban szállásolták be őket.

Tréfa és kacagás csattogott a szép, meleg augusztus estén. A csöndes falu kihalt volt, mint a temető, mert itt is vad sirással járt házról-házra az asszonynép, hogy a fiaikat elvitték katonának, háboruba, csak éppen, hogy le birtak aratni s ott állott a nagy mezőn a sárga buzakeresztek hadisora, de nem igen közeledett feléjük semmiféle csépelő had _svaromléniája_.

De most egyszerre megváltozott a falu képe, szine.

A pajkos magyar fiuk fékezhetetlen vigsága töltötte be az egész falut. Mint egy zsibongó boldog madársereg a nádason, ugy szállt le a had. Nagy idők ingerét érezték az ereikben s szinte kirüffent belőlük mint a tulbő nedv a fiatal hajtásból.

– Hej pajtás, a jóistenit, itt jó helyen vagyunk.

– Jó helyen, szőlőt eszünk!

– Szőlőt bizony, ha adnak. Hej gazdasszony, édes-e már a szőlő?

– Attól bizony vásik a mi fogunk; ahogy itt néznek ránk.

Vidáman fecsegtek a legények; valamelyik bátor gyerek fogta magát s a port se verte le a lábáról, beszökött a szőlőbe. Akadt még egy, még kettő, aki utána s pár perc mulva már olyan finoman metszegették a kövér egres fürtöket, mint szüreten.

No a rácgazda fustélyra kapott. Jajgatott, lármázott s szaladt a kapitányhoz.

A kapitány, egy kemény fiu, aki egész Szerbiát meg akarta etetni a gyerekeivel, nem szerette volna, ha már itt elrontják a fickók a gyomrukat. Rögtön alarmot fuvatott s a legszigorubb vizsgálatot inditotta. Öt perc alatt megvolt a néhány szőlődézsmáló.

Pattogott a káromkodás, mint a jégeső. Példaadásul mind a három legényt kiköttette két órára s a rácgazdának harminc koronát fizetett a kárért.

A rác setét arccal vágta zsebre a pénzt, még keveselte is a pár fürtért. A fiuk hosszu képet vágtak s szegények szijták a fogukat, mikor guzsba kötötték s felhuzták őket a rácistállók ajtósarkára. Kettő elájult köztük, de a harmadik betyárosan kitartotta a két órát a levegőben s mikor levették, összeütötte a bokáját s megköszönte a stráfot.

Éjfél felé csendes holdvilágos éjszaka volt, megmozdul a fiu s felül a szalmában a jó, állatszagu istálló fenekén.

– Mi a testvér, tán szőlőre vagy éhes?

– Arra én tesvér.

– Nem vesztél meg?

– Meg én… Aki irgalma van… Gyere velem tesvér.

– Hova?

– Szedjük le azt a kicsit, ami még ott maradt.

– A nyavoját, hiszen tiz lyány nem szüreteli le két nap alatt.

– Ne busulj, csak gyere.

– Aj… mit szól a kapitány!

– Félsz?

– Fél a kiski risztus.

– No akkor gyere…

– Hova mentek tik? – szól bele egy másik, aki álmából serkent.

– Sose törődj vele. Megyünk, leesszük a rác szőlejét.

– Megyek én is…

– Mi a, mi a, – szuszogtak fel itt is, ott is.

Mint a futótüz lepte meg a nyugvókat egyszerre a szőlővágy. Jó is az. Kivált igy koraidőn. Meg éjfélbe. S már egy se gondolt a holnapi büntetésre, csak félt, hogy kimarad.

Egy óra mulva a rácgazda nyugodt lehetett a szüret felől.

Reggel aztán jajgatott; hajnalban rohant a kapitány lakására.

A kapitány mérgesen ébredt álmából.

– Mit akar?

– A szőlőm!…

– Dobjátok ki ezt a gazembert, hát mi vagyok én, az ő szőlőcsősze?

Mikor a rác némán kullogott hazafelé, a kapitány nagyot nyujtózott. Megérezte a háborut a levegőben. Tudta, hogy ebben a szilaj szőlőszüretben ott sistergett a harci láz, a mindenre kész virtus, az ölő szilajság.

– Ezek a fiuk! Ezekkel neki lehet vágni a pokolnak is – és azonnal elküldött a szőlőtolvaj legényért, hogy maga mellé vegye – adjutánsnak.

Másnap nem is volt egyéb baj, csakhogy sok volt a kolerás. De egy se jelentkezett vele vizitre.

Ugyanez a csapat egy hónap mulva, a szerbek betörése után megint keresztül masirozott ezen a falun. Már azóta otthon is voltak s ujra kiegészitették a megfogyott keretet… Kicsit csendesebbek voltak, kicsit füstösebbek. A puskaporszag már az orrukban volt, kisturmolták már magukat és félelmesen, nyugodtan dobogott a lábuk.

A falu még üres volt, mert a szerbek betörése miatt, hogy baja ne legyen a népnek, előre kiüritették s a házak üresen, magánosan állottak. Csak egy-egy ember lézengett, akik hősi önfeláldozással maradtak itt, hogy a marhákat itatgassák. A jószág, amelyet el nem szállithattak, ott bolyongott az udvarokon, a nyitott istállókban, már amit el nem raboltak s le nem mészároltak belőlük.

A katonák megsajnálva nézték a kirabolt falut. Minden ajtó betörve, minden ablak bezuzva. A szobákban minden darabokra zuzva. A fehérnemü szétszórva, taposva, tépve a földön, a legkisebb fiók is feltörve, kiforgatva; a lámpák összetörve, számos ház leégve, marhák és lovak leszurt tetemei büzölögve meredtek rájuk. Ez volt ám a vad harácsolás. Még a rác gazdák házai is teljesen kifosztva, hiába volt fehér lobogó kitüzve rájuk és lakodalmas lakoma az asztalukon.

Fáradtan és éhesen néztek szét a gyerekek a szomoru dulás tanyáján. Nekik itt nem sok maradt.

A kapitány is bosszus volt s az adjutánsnak kiadta keményen a parancsot, hogy nem baj, ha semmi nincs is, de kenyeret keritsen a föld alól is.

A legény két óra mulva került elő és konokul jelentette, hogyha főbe lővik is, de kenyér nincs.

– No a ménkő üssön meg, szőlőt tudtál lopni, mikor nem kellett! Ha te nem lelsz, majd lelek én, – orditotta a kapitány s aztán maga látott neki, hogy egy kenyeret zsákmányoljon a faluban, ahol egy hónap előtt egy fürt szőlőért a bőség idején az ajtósarkára köttette ki az embereket.

Felhajtotta az egész falut és minden házba benézett. Mert nehéz a háboru, nehéz a lőárokban a tüzet állani, nehéz egész éjszakán át egy darab vitorlavászonba burkolózva esőben feküdni, nehéz a derék csapatnak elveszteni felét s nehéz feladni parancsra a kivivott pontokat, de a legnehezebb megenni a komisz kenyeret.

Hát ennek most meg kell lenni: a jó házikenyérnek.

Nem birta elhinni, hogy az egész faluban egy kenyeret ne találjon. Dühös volt és ingerült, mint egy gyomorbeteg. Rikácsolva adta ki a parancsot, hogy:

– Mindnyájatokat megtizedeltetlek, ha kenyér nem lesz!…

Senki sem tudott sziveskedni vele.

A végén aztán, mikor hirtelen haragjában keresztül ment a nagy indulatrohamon, elnevette magát.

– Eggye meg a fene, lesz még rosszabbul is!

Mintha ettől a békességtől megjött volna a szerencséje, a legelső házban, ahova pihenni bement, egy rettentő nagy félkenyér várta az asztalon. Még a kés is bele volt szurva a hátába. Ugy maradt félig szegett karéjjal. Aki vágni kezdte, talán maga is le van vágva azóta.

– Ez már aztán valami! – kiáltott fel örömében s rögtön kiadta a parancsot, hogy erre a kenyérre ugy vigyázzon az adjutáns, de jobban, mint az életére… Tiz napra elég lesz, tiz nap hosszabb a világhistóriánál…

Befalatozott s nagyot sóhajtott.

Fáradtan ült a széken, még pihenni se volt kedve. Egy altiszt jött be valami jelentéssel. Szórakozottan hallgatta s közben látta, hogy az ember szeme sóvárogva csüng a kenyéren.

– Jól van, – mondta s nem is tudta mire. – Ott a kenyér, vágj egy darabot…

Hallotta, hogy kint nagy ujjongás van és moraj, mikor az altiszt a kenyerével kilépett.

Másik altiszt jött. Ez is beszélt.

– Jól van, jól van, – morogta rá – szelj kenyeret.

Isten tudja, de ma mindenkinek volt jelenteni valója. Az egész sarzsi megfordult a kapitány szobájában. Mind karéj kenyérrel tért vissza, ugy, hogy csak sarka maradt a végin.

Az abonyi fi már nagyon dünyögött.

– Mi bajod? – mordult rá.

– Hát mit fogok én mán őrözni? Ez már nem kenyér, csak vakarcs. Hun leszünk evvel tiz nap alatt.

– No fald fel, – rivallt rá a kapitány – ha ugyse érdemes őrözni, legyen a tied.

A legény szemérmetlenül utánanyult a kenyérnek, tarisznyájába tette s kiódalgott vele.

És aztán mindennap volt még egy falatkája belőle, hol az egyik csizmaszárba, hol a másikba, pedig a tulajdon bevallása szerint azonmód bepofázta az egészet.

– No te állat – mondta neki a tizedik napon a kapitány – ha még egyszer elibem jösz ezzel a büdös, penészes, vacak kenyérrel, kiköttetlek, mint a szőlőért! Megértetted!

És jóizüen nyelte le a jó, kiszáradt hazai kenyér végső morzsáit valahol messze bent, tul a hegyeken.

XII. KIS SAMU JÓSKA.

Egy faluból jöttek, valahonnan az erdélyi határról, de huncutak is voltak, mint a székelyek. Mindig vidámak voltak, mindig jókedvüek s a sorban mindig egymás mellett állottak s egy nevük lett a végén, az egész ezred ismerte a hirüket, az egyik legény Kis Samu volt, a másik Samu Jóska, de a kettő együtt Kis Samu Jóska volt.

– Testvér – mondta Kis Samu – éhes kezdek lenni.

Már akkor két nap óta nem ettek. Nem volt a világon semmijük. Előre küldték őket a drótakadályokhoz, mögöttük nagy tisztás volt s azon csak éjjel tudott egynéhány katona keresztül lopózni, azok is inkább töltényeket hoztak nekik, mint ennivalót.

– Mit együnk testvér, – mondta Samu Jóska.

– Mi van?

– Vizem van.

– Nekem meg sóm.

– Hisz az nagyszerü, főzzünk levest.

– De miből?

– Fűből.

– Jó lesz az?

– Jó hát.

– Megájj, az nem jó lesz. Paréjlevest főzök én, az jobb lesz.

– De nincs paréj.

– Szedünk. Ebbe a nagy mezőbe csak lesz valahol. Ides anyám otthon csak kimegy, mingyán hoz egy főzetre valót.

– A nagyon jó lesz akkor.

Még nevettek is rajta. De bizony hiába csuszkálták végig a letaposott rétet, nem leltek olyan paréjt, amit meg mertek volna főzni.

– No testvér, én kimegyek a drótok elibe, ott még nem járt senki, ott szép a fű, abba csak lelünk…

– Én is kimegyek.

– Nem jössz, mert ha egyik ott marad, a másik mán csak ne maradjon egy kis paréj miatt!

– Hát tudod mit, akkor én megyek ki.

– Persze, le akarod előlem legelni a mezőt. Ismerlek.

Evvel Kis Samu már ki is bujt a szöges drótok alatt.

Lassan csuszott előre, mint egy nagy vastag vakondok. Minden füszálat megérzett, megszagolt, minden laput megizlelt, de csak nem talált olyat, amilyet az édes anyja szokott otthon szedni, gyenge, édes leveleket; de messze is van az édes anya, meg az édes szülőföld.

Ő csak mászott, egyre mászott előbbre, olyan jól esett lassan tovább csuszni a zöld fűben, puhán és csendesen, kapargálva s a fejét bele-bele fektetve a magas, kaszálni való perjébe.

Az oroszok hadállása nem volt bizony messze. Valami száz méterre volt itt csak az orosz lövészárok, de közben sürü bokrok voltak s olyan magas fű, hogy még ha feltérdelt, akkor sem látszott ki belőle semmi. Kis Samu csak ment, ment előre. Nem tudta miért megy, hova megy, ugy csuszott, mint a csiga, a szemét is alig nyitotta ki s alig látszott, hogy előre halad, csak ő maga látta, ahogy az egyenesen álló vékony füszálak lehajoltak a teste alatt.

Egyszer csak valami furcsa nesz ütötte meg a fülét.

Az első pillanatban rémülten hallgatott, azután elkezdett nevetni halkan, hogy hangja ne legyen.

Horkolást hallott.

Most mit csináljon?

Ki alhat ilyen nyugodtan a nagy kerek ég alatt? Ha a szemét felvetette, csak a mélységes kék eget látta. Keletről fehér fellegek usztak rajta. Istenem, hogy tud aludni az ember ebben a nagy idegenben, ellenség közt… A test megköveteli a maga pihenését. Hogy megy otthon aludni az ember, mikor vége a napi munkának, hogy belefekszik a jó, puha szénába a szénatartóban s reggelig azt se tudja, mi az élet… csak éjfélkor, ha a lovak prüszkölni kezdenek, akkor érez fel, hogy szinte félálomban eleget tegyen a kötelességének: uj szénát vessen a ló elé… S hogy meg lehet szokni mindent. Most is majd leragad a szeme, de nem tudna elaludni azért… Pedig mintha abból a csendesen édesdeden alvó emberből valami álomsugarak terjednének, amelyek rá is ráragadnak, az ő pilláit is édes mézzel kenik, a homlokában bódulást érez már s csaknem lebókol egy puha vakandturáson, hogy elfeledkezzék mindenről, erről a világról, bajról, fáradságról, zsibbasztó éhségről s átadja magát a legdrágább álomnak…

De hirtelen a másik jut eszébe, Samu Jóska cimborája, aki odahaza a drótkerités megett várja az édeslapu leveleket, amiből levest lehet főzni.

Hirtelen minden álom kimegy a szeméből… Hát az ő élete, az bizony nem sokat számit, meghaltak már mások is, ezren is, meg tizezren, meg a világ teremtése óta hányan s ezután is meghal mindenki eccer… De Samu Jóska várja az édeslapu levelet…

Nagyot gondol Kis Samu.

Felcsigázza még egyszer magában minden életerejét s megy előre tovább, lassan, mint a gyik.

S egyszerre csak előtte az orosz katona.

Ott fekszik a fűben, zöldes ruhájában elterülve, a sapka félig lefittyent a fejéről, hosszu szőkésbarna haj csapzott izzadt, meleg homlokára. A szája kicsit nyitva s az arca szeliden, békésen, mint egy gyermeké, ott hever egy zsombékon. A fegyver kiesett a kezéből, a kenyérzsákja ott van mellette, ugy alszik, mint édes anyja ölében a csecsemő, aki annyira boldogan és olyan bizalommal hagyja el magát. Nem bánja, ha akármi történik is vele, agyon lehet ütni, agyon lehet csókolni mire felébred… Hát ez az orosz mire bizta magát?… A szent Föld ott lebegett alatta, szinte a föld meleg lüktetését lehetett látni együtt az orosz vitéz csöndes lélekzésével.

Kis Samunak megcsillant a szeme. Éles lett a pillantása, leste, mérte, milyen mélyen alszik a muszka.

Aztán kinyujtotta a kezét, a kezében az éles, hegyes, marokra fogott szuronyt…

Mikor már csak egy centiméterre volt az orosz testétől, kigombolt, szőrös, pirosbőrü pihegő mellétől, megállott… A kemény vas, a könyörtelen gyilok, mintha magától állott volna meg, mintha tétovázna, megremegve valami szép és igaz gondolat hatása alatt. Aztán visszahuzódik s a másik kézbe kerül.

Kis Samu pedig fogta puszta kézzel a hosszu orosz puskát s kiemelte a füből… Milyen engedelmes állat a fegyver, a gép, ha nincs összekapcsolva vele az élő emberi lélek. Már ott volt az orosz halál a magyar marokban… S most ujra kinyilt, kinyult a magyar kéz: felvette a barna kenyérzsákot…

Egyéb nem kellett neki.

Még egyszer végigfutotta a pirosan alvó nagy embert. Nem volt már fiatal ember, hosszas, ritka szőkebarna szakáll ütközött ki az arcán, a vonásai fáradtak voltak, mint az élet harcában megőrlődött családapáké, pedig legény volt még.

– Aludj, testvér, – mondta Kis Samu magában, azzal a nyakába vette a puskát, a tarisznyát s elkezdett visszafelé csuszni.

Egy horkantást hallott, ettől megijedt. Borzasztó megijedt: ha fölébred a szerencsétlen, akkor meg kell ölni.

Várt nesztelenül, mint a rozsbogár, amely a legkisebb neszre halottnak tetteti magát s csak hosszu perc mulva indul ujra utnak…

Igy indult ő is utnak, vissza a csapásán… Hogy meg lehet ismerni a hóban a nyul csapását, a páros kettős nyulakat, két kicsi elől, két öreg nyom hátul. Vagy a rókáét, ahogy egyenletesen ügetett s hosszufarka utána söpört a puha havon… Az ember utja még sulyosabb, az élő füvet ugy széttöri, árkot ás, vés, a füves réten.

Mikor bebujt a drót alatt, Samu Jóskát ott találta a poszton. Ült, ült és aludt. Aludt mint a muszka s nem ébredt fel.

Az alvásért nagy büntetés jár: vesszőzés, kikötés, nagy veszély idején főbelövés… és hogy aludt ez is… Nem birta szegény kivárni az édes füveket.

– Nohé, no… – rázta meg a cimbora. – Hékás…

Alig tudott bele lelket verni.

– Itt az ennivaló!

Samu Jóska nagyra meresztett álmos szemmel nézte a kenyértarisznyát, amely dagadt volt.

Ránézett a cimborájára, megcsóválta a fejét. Megértette.

Hanem volt valami, valami furcsaság, amitől a tarisznyában mindkettőjüknek kerekre nyilt a szeme.

Egy kis fura alkotmány: egy kicsi bababölcső.

Samu Jóska vette a kezébe. A tenyerébe vette, nézte. Egész rendes kis takaros bölcső. Bicskával faragva, olyan kicsi ringó bölcső.

Hallgattak, néztek.

A nap melegen sütött le az égről, kábultak voltak az árnyéktalanságon, csöppek gyöngyöztek le rajtuk s ugy a szemük táján összecseppentek, lebiggyentek…

A Samu Jóska könnye a kis bölcső közepére esett.

– Hun szedted ezt, testvér?

– Ott alszik egy árva magában, – mondta Kis Samu.

Samu Jóska megcsóválta a fejét.

Hallgattak. Azt akarta mondani: Jó lesz az én Bözsi leányomnak!… De nem mondta ki. Csak hallgatott. A másik is azt akarta mondani: Vidd haza a te kis Bözsi leányodnak… s ez se mondta ki.

Törtek a kenyérből s lassan eddegéltek. Falatonként morzsolgatták szét az istenadta kenyeret…

Egyszer azt mondja Samu Jóska:

– Testvér.

– Mi kell, testvér?

– Hun alszik az az árva?

– Hát arra le.

Azzal tovább ettek. Eccer Kis Samu szólalt meg:

– Ejnye, ejnye, ha tudtam vóna…

S megint tovább ettek.

Megint Samu Jóska szólt egyet:

– Én is tudnék ilyet csinálni az én Bözsikémnek.

S müértő szemmel nézegette, tanulta a bölcsőcske formáját.

Aztán Kis Samu mondta:

– Alkalmatos, de nem boszorkányság.

Samu Jóska azt mondta rá:

– Nem.

Kis Samu megint ezt:

– Add csak ide, testvér…

– Én?… Nem én…

– Hásze, jóember, nem akarom megenni.

– Nem, tudom mit akar kend, de én vissza akarom vinni.

– Hogy vinné kend, mikor én hoztam?

– De én tanáltam ki, hogy… Nekem van gyermekem, én tudom, mié!…

Nem szólt tovább, csak megindult vissza a másik csapásán. Félt, hogy nem tud szólni a torka szorulásától.

– No, tegyen legalább bele kend valamit, csak nem visz üres bölcsőt, – szólt gorombán Kis Samu – s egy darabot tört le a kenyeréből… – Ki tudja, az a muszka is mikor kap ujra.

A muszka ébren volt, ott ült a fűben, lecsüggesztette a fejét, már nem tudta, mi történt vele.

Csak akkor riadt fel, mikor emberi arc bukkant fel előtte.

Samu Jóska intett egyet neki, aztán odanyujtotta féltenyerében a bölcsőt.

A muszka csak nézett vérveres szemmel, elbámulva, gyáván.

– No, vegye csak el kend, – szólott barátsággal Samu Jóska – nem dinament van benne, haszen ismerheti mi a.

S az orosz elvette. A két apa egymásra nézett, aztán gyorsan elfordult. Mindenik szégyelte a harcmezőn a férfiszemben a könnyet…

XIII. AZ OROSZ INVÁZIÓ UTÁN.

_Skole_, 1914. október 20.

Az államvasutak főnökségénél csak annyit igértek, hogy a vonat elmegy a határig.

Szolnoktól kezdve a vonatot egyre jobban meglepték a visszavándorlók, akik félelem és aggodalom és szomoruság batyuját cipelték magukkal. Az uri asszonyok is mind harmadosztályon utaznak a rendkivül lassu és hosszu vonaton.

– Óh Istenem, ha még egyszer menekülni kell!

Sóhajtások, mint a Szüz Mária kép előtt, föl az ég felé néző szemek.

– Nektek nem volt muszáj jönni, én egy szóval sem kapacitáltalak.

Valami groteszkség a szemrehányásban. Mintha olyan nagyon kellett volna kapacitálni valakit azon a rettenetes hajnalon, mikor a szolgabiró hajduja, meg maga a szolgabiró szaladt házról-házra, hogy indul az utolsó vonat…

– Én csak annak örülök, hogy csak egy csomagom van, a ládát nem hozhattam el…

Szegényke, hogy jajveszékelhetett akkor, hogy a láda, a láda! Szent isten, a láda az értékekkel…

– Jaj, olyan mérges vagyok, hogy eljöttem, vissza is kell menni…

– Örülj, hogy nincs már muszka.

– Nono, hátha, csak nem szabad róla beszélni!

Egy bölcs öreg kerékgyártó fölényesen szól:

– Bizony, csak akkor fogjuk tudni, mi vót, ha a történelmet olvassuk, mint a negyvennyócat.

Ez a beszélgetés jellemzi az egész vonat hangulatát fel Munkácsig.

Itt egy uj ijedtséget vet be a lelkekbe a kalauz.

– A vonat nem megy Lavocnéig, még a határig sem, csak Volócig.

Mindenfelé izgatottság. Ugy látszik, mégis benn van még az orosz. Talán rá is fognak a vonatra lőni. Az ujságok se irnak egy betüt se Beregmegyéről, csak Máramarosról, ott pedig még Kőrösmezőn oroszok vannak. S ha az orosz benn van, ha be tudott jönni, erősitést is fog tudni kapni. Ha még egyszer futni kell…

– De már akkor nem leszek olyan szamár, hogy fizessek a vasutért… Még pótdijat is fizettettek velünk, hogy jegy nélkül szálltunk fel…

A vonat szombaton este indult Budapestről és hétfőn reggel ért be a Verhovina alá. A legszebb és legtündéribb völgységbe, amelyet valaha láttam. Az ősz buja, pazar, káprázatos. A hegyek cserbundái arany nyirekkel ékesek, a vörös prémben: szikrázó ékszerek… Ez a vidék a magyar hazának egy ismeretlen, egy félredugott, egy tömérdek állami kincset érő ékessége. Tele gyógyvizekkel s olyan ősszel, amelyhez fogható sehol a világon. A Tátráé a tél, a Verhovina paradicsoma az ősz.

De a hegyek tövét lesi minden szem. A reggeli fényben a lombok alól kikanyarodó kozák csapatokat keres a szem s minden percben várjuk, hogy ágyulövést, gépfegyverkattogást hallunk. Mert ugy tudjuk, hogy a mieinknek se ágyuja, se gépfegyvere, csak öreg werndli-flintája.

Szinte csodálatos, hogy minden incidens nélkül megy a vonat lassan feljebb, ujra feljebb. A hidfőknél szakállas véncsont rezervisták félszakaszokban táboroznak, s mosdás közben felbámulnak a hajnalban tova mozgó vonatra. Valamelyik ablakból ujságot dobnak ki nekik, elvigyorognak és szervuszt intenek.

Az uton mindenfelé mutogatja a kalauz az eldobált szemetet: kozáktanyák. A felboritott s trágyává taposott szénaboglyákat, itt-ott egy-egy leégett kunyhót, a kis patakban egy-egy leguritott hordót. S beszélnek az almamezei futás után a nagy menekülésről, mikor a hosszu rutén szekerek, zsidó kordék rogyásig rakva hozták lefelé a holmit, s a nép gyalog, hátán, mellén, lába körül a gyerekeivel… Borzasztó volt. A csöndes, csodaszép tájon, mint egy lidércnyomás.

Volócon a vonat jó hirt kap.

_A vonal vissza van állitva Lavocnéig._

Hosszu aszály után nem olyan áldás a jó eső, mint most a kicserepezett lelkekre ez a hir.

Hiszen akkor tiszta a Kárpát!

Minden veszélyérzés, minden aggodalom eltünt. Megint érzi az ember az édes itthon nyugalmát.

S a vonatbiztositó osztag tisztjei oly vigak és kedvesek. Nem: itt már nincsen baj.

– A mieink tegnapelőtt, szombaton már _bementek Skoléba_.

Délután már katonai vonat, egy mozdony, egy kocsi megy oda. Meghivnak, hogy tartsak velük. Pompás és vidám ebéd után megyünk, én vagyok az első polgárember, aki átlépi a határt az orosz betörés után.

Kimondhatatlan jó érzés.

A győzelem szele lengeti a lelkeket. Elektrikus vigság.