Part 11

Lavocnéban le van égetve az állomás, s ami puskatussal szétrombolható, szétrombolva. De mit lehet puskatussal rontani egy állomáson! Az ablakokat, a lámpák üvegtábláit tördelték be. És a Blockhaust, a váltóház gépét törték apróra. Pár darabot zsebre teszek belőle, a porrá zuzott géprészekből.

Skole…

Lemberg alatt az egyetlen jelentékenyebb város. Olyan, mint Munkács. A lembergiek kedves nyaralóhelye.

Semmi kár.

Oly gyorsan kellett elmenni az orosznak, hogy nem volt ideje még egy ablakot bezuzni sem. Csak a Groedel báróéknak van káruk. Felgyujtották a kastélyt, de ott hagyták az egy halomba hordott rablott kincseket. A város tiszta… Kivéve persze, hogy a kozák nagy előszeretettel szállásolta be a lovát a szalónokba s a zongorákat szerették használni éjszakai cilinder helyett.

De ez mind semmi. Ma már a mi daliás és vitéz katonáink csörtetik a kardjukat az utcán s a lengyel és zsidó menyecskék kacéran kinálják a csókot, ami megmaradt a kozákdulás után.

– Ah, csak önök a finom uriemberek, az oroszok azok pogányok!…

S mikor összenevettünk azzal a két kackiás leánnyal, akik egymás háta mögé bujva mondják ezt a szép kijelentést, s látjuk a vastag, egészséges, pirospozsgás, viritó arcukat, amely egészen körül van rajzolva kisütött frufruval: akkor, teringettét, minden magyar katona összeüti a bokáját s nem ijed meg a világ legnagyobb ágyujától sem.

_Hétfőn délután a magyar katonaság bement Stryjbe_ s már a társzekerek ezreit viszi utánuk a vonat Szinevucskóig.

Pár nap mulva talán Lembergig.

Ez a hangulat odafönn Gácsországban, mert Galicia ma megint visszanyerheti a régi jó magyar nevét. Legalább erre a pár hétre, mert most ugyan ott alig hallani más szót, csak magyart.

XIV. MIKOR A KATONÁK PIHENNEK.

_Skole_, 1914 október 21.

Az ember lelke a legborzalmasabb harcok közben sem veszti el sem a kulturáját, sem a vidám rugékonyságát. Csak egy kis pihenő kell, hogy kifujja magát, már megint teljesen emberré lesz.

Ez a legnagyobb csoda, amelyre ez a rettenetes háboru rávilágit.

Azt hittük először, hogy a kulturember idegzete abszolute semmi vadságot sem fog elviselni. Aztán jöttek a hirek, mint a vastag felhők, a borzalmakról és rettenetességekről, amelyek minden képzeletet felülmulnak s azt hittük, hogy a kulturember egyszerre visszasülyedt prehistorikus fenevaddá.

Egyik sem igaz.

A kulturember sokkal jobban birja az emberfeletti erőfeszitéseket, mint a félbarbár, mert egy nagyszerü tartaléktőkét hord a lelke brodsackjában életértékekből. A nyers és ugynevezett őserejü paraszt bakák lógó fejjel és kimerült szemmel ülnek, maguk elé meredve s csak sóhajtoznak az otthon, a szülőföld után s olyan fáradtak, hogy kezüket, lábukat alig birják mozditani, mint odadobált zsákok a földön, ellenben a tisztek, akik ugyanazokon a fáradságokon mentek át és a veszélyek egész fontosságát sokkal nagyobb intenzitással érezték volt át, frissen és vidáman, mindent kiheverve szórakoznak.

Nincs egyetlen ur itt körülöttem, aki a kvalifikált borzalmak légiójáról ne tudjon beszélni, ha visszagondol az elmult hetekre, s milyen szépek, egészségesek, frissek és játékos elméjüek. Ha az asszonyok látnák, megirigyelnék a háborut.

S csakugyan, alig van kedvesebb, mulatságosabb és egészségesebb dolog, mint itt ülni a skolei állomás sarkában, a vaslábu kerti lócán s nézni a befutó trénkocsik végtelen sorát, a landwehr s a honvédtiszteket, ahogy arany barátságban pattog a szó:

– Szeavasz, szeavasz…

– Szerbusz, szerbusz.

Hosszu rusnyák szekerek várnak hátul, forspontok a gyalázatos kis lovakkal s csodálatos szép őszi hegyoldal, fönn a nyires sárga tisztásával.

Kétezer szekeret vittek át itt ma a vonatok s százával állanak a forspontok, amelyeket felpakolnak, de a legcsöndesebb pesti konyhában több pörölés van, mint itt. Szinte nesztelenül siklanak tova a hosszu, végtelen vonatok. Három nappal ezelőtt orosz horda nyüzsgött itt, most a mieink diskurálnak…

*

Odahaza persze azt hiszik, hogy az az öt-hat tiszt, akik itt tárgyalnak nagy komolyan és a bluzt is kigombolják, ugy mutogatnak a testükön valamit, a csaták emlékeit, a sebeket tárják fel. Győzünk hálistennek, a győzelem édes érzései közt talán nem profanálás, ha lesztenografálom a hősök beszédét.

– Ez a legtöbbet ér az egész háboruban.

– Ez igen!

– Ez a pelzmellény, barátom. Nézd, milyen csodadolog ez.

– De milyen csizmád van, öregem. Hol lehet ilyet kapni?

– Kassán csináltattam husz forintért.

– Nem drága!

– Hát Pesten nem kapod meg harmincötért, negyvenért.

A szép pesti asszonyok olyan gonddal nem tárgyalják meg az uj magyar divatot.

Aztán.

– Csak egy jó tisztiszolgára tudnék szert tenni.

– Nahát az enyém is, az is egy igazi állat.

– Semmit se tud. Még olyan tisztiszolgát nem láttam, mint a főorvosunknak van. Még a gondolatát is lesi az urának. Ugrik. Nincs szoba? Neki van. Összeverekedik mindenkivel és mindent szerez. Kérlek, az almamezei futás után, mikor beérünk Szolyvára, ott áll a falu végén s azt mondja: Főorvos urnak alássan jelentem, a tea fel van főzve, az ágy meg van vetve.

– No az enyém négy nap mulva jött meg.

– Hát az enyém? Első dolga volt, hogy eldobta a pakkomat. Mindenem benne volt.

– Az a trénhadnagy, akivel együtt voltunk… ha a szolgája megjön, mindig azzal fogadja: Keblemre, te állat! Hát már megjöttél?… Mert azt se lehet kivárni soha.

A cselédkérdés… A pesti asszonyoknál is elég kiadós téma.

Aztán az ebédre is kell gondolni.

– Hol az étkező kocsi?

Az étkező kocsikból lett a legjobb kórházkocsi.

– Hátha nincs a vonaton étkezőkocsi, hol étkezik az ember?

– Táphadnagyok, táphadnagyok.

– Sört lehet itt inni?

– Sört, azt nem lehet, ellenben bort nem kapsz.

– De kell valahol kocsmának lenni, mert az én puccerem már berugott.

– János.

– Tessen parancsolni.

– Kell egy kenyér, de olyan kenyér, hogy rögtön itt legyen.

– Igenis. Prófunt.

– Cipó! Friss cipó a debreceni piacról.

– Igenis, prófunt.

– Meg valami jó pecsenye, friss sült, valami jó szelet.

– Igenis, konzerv.

– Nem konzerv, te állat, hanem rostélyos, bifsztek malac-pörkölt, vadsertés izzel!

– Igenis, konzerv.

– Fuj…

– Te, az oroszok a mi konzervünket nyersen ették.

– No hát én civilizáltabb ember vagyok, én nem szeretem a nyers hust bádogban.

– Csak szoknyában!

– Persze.

Az asszonyi dolgokra térül a szó.

– Azt az orosz is kedveli.

– Volócon van egy menyecske, azt harminc orosz kedvelte. Egy bakám huncutságból csókot kért tőle… Hát nem lehet valami rosszvérü a menyecske, mert azt mondta, hogy: Hagyjanak békében, mert már magamnak sincs, mind elvitték az oroszok.

– Ami azt illeti, az én szakaszom is azt jelentette egy reggel, hogy: „Hadnagy urnak alásson jelentem, a falut bevettük“.

– És te mit mondtál rá?

– Ki kell üriteni!

Hozzák a debreceni cipót, meg a megrendelt menüt s még bor is kerül; a cipó bizony prófunt s a koszt az konzerv, de legalább bőven s a savát-borsát megadja a sok jobbnál-jobb adoma a hadi élet asszonyi dolgairól.

Ilyen vigan nem ebédelnek ma sehol odaát Magyarországon.

Ebéd után jönnek az adomák.

– Barátom, ha most leülhetnék egy órára valamelyik pesti kávéházban…

– Itt szebb helyen vagyunk.

– Szép hely, csak azt mondd meg, hol van több piszok, itt vagy Felső-Magyarországon?

– Hát Volóc kis hely, de ott több van.

– Igen, itt nagyobb területen oszlik meg.

– Láttátok az orosz urak hagyatékát?… Mindenütt a szalonokba kvártélyozták be a lovakat.

– Az oroszok, azok jóvérü fickók. Hallottam az elébb egy jó esetet – szól egy élelmezési tiszt. – Bementem a városba szétnézni, hogy lehet-e itt valamit beszerezni az élelmezés számára. A legnagyobb kereskedőhöz utasitottak. Hát kérlek, egész szép raktára van. Csudálkoztam is rajta. Kérdem tőle, hogy lehet magának ennyi raktára? Mert ha az ember a kozákok után egy zsák lisztet talál, már persze csudálkozik. Azt mondja, hogy: kérem, én mindent adtam nekik. Nálam nem raboltak, hanem vásároltak. És hogy?

Bejön a proviant tisztjük és elkezd alkudni; de a szemtelenségig. Hát jó. Az ember enged… Miért ne engedjen, nem igaz?… A végén kihordatja a holmit és szekérre rakja. Akkor azt mondom neki: kérem alássan, én leengedtem minden árat, ahogy parancsolta, de most már láthatnék egy kis pénzt?… Pénzt? – azt mondja a kozák tiszt – azt nem, de egy golyót a hasadba, azt kaphatsz.

– Azért nem kell ezeket félteni, – mondja a nevetés után egy másik tiszt. – A galiciai zsidóban akkora kereskedői szellem van, hogy az mindent kihever. Az elébb azt mondom egy kis pájeszes fiunak, hogy te, mondok neked egy jó üzletet. Add ide az egyik pájeszedet egy koronáért. A fiu néz, azt mondja, megkérdi az apját. Elmegy, aztán visszajön. Hát mit mondott az apád? Azt mondja a gyerek: Az nem mondott semmit… Hát megcsináljuk az üzletet?… Tudja mit, azt mondja a kölyök, mondok én egy jobb üzletet: két koronáért odaadom mind a két pájeszemnek a felét.

Igy kergeti tréfa a tréfát, adoma az adomát, nevetés a nevetést.

… Szegény fiuk. Talán megnyugtató, hogy ha igaz, hogy nem mind arany ami fénylik, az is igaz, hogy nem mind vér az, ami sötétlik… Ezek az urak mind csatákból jöttek s csatákba mennek… Ki tudja, melyik lesz az köztük, aki nem látja meg Lemberget, ahova most indulnak…

XV. LEVÉL.

Édes szülém,

irom a levelet a nagy hegyek alatt, egy olyan faluból, hogy még a jóisten is csudálkozik rajta, amilyen falu ez. Se utcája, se határa, se keritése, se tyukja. Sokszor ugy nézünk egymásra, hogy igy is meg lehet élni az embernek? Nagy szerencse, hogy itt vannak a nagy csaták, nem arra mifelénk, mert nem adnám én azt az egy tagot, a mi kis falunk határát, ezért az egész mindenségér, országostól, kunyhóstól.

Hát ne busuljanak édes szülém, hogy ilyen messzire elvitték a fiukat, igy kell annak lenni. Az egy halál mindenütt megleli az embert, oszt azután ugyis mindegy; hát legalább az nyugosztolja meg a szegény magyar katonát, hogy az otthon lévő vagyonkát legalább nem éri kár.

Csak maguk ne busuljanak, édes szülém, a főhadnagy ur ma is kiadta a parancsolatot, hogy aki egy hét alatt egy kilót nem hizik, stráfot kap, de kemény büntetést. Mink osztán eszünk is, de hiszem is, hogy csak egy hetet töltsünk nyugalmasan, nem egy kilót szedek én magamra, hanem mind a tizenhetet visszaszerezem, amit a mult hetekben az nagy marsokba leadtam. Itt százhusz koronáért mindenkor lehet venni egy száznyolcvan kilós marhát, de azt a bajtársamnak irták, hogy a váci vásáron élősulyba három-négy koronát fizetnek egy kilóra, hát maguknál édes szülém? adja az a jóisten, hogy ott is csak igy legyen, mert a szegény gazdálkodónak csak az a jó, hogyha a bornyukból kap egy kis pénzt, egyébbül oszt alig is lát, csak azt elég elnézni, hogy itt ezen a teméntelen mezőn egy boglya széna nincsen már, mind felették a katonalovak, kit a kozákság, kit a huszárság, mer a szegény lónak is élni kell.

Azér maguk ne busuljanak, mig takarmány van; csak azon gondolkodok sokat, hogy vajjon a Jani sógor a gyenge derekával meggyőzi-é a sok marhát otthun. Aj, édes szülém, ha én aztat tudnám, hogy maguknak nincsen bajuk, akkor én oda se néznék ennek a sok sanyargatásnak, ami itt van velünk, de nem kapok maguktól levelet, én mindig irok, mikor csak lehet, de maguktól egy betü nem sok, annyi se jött augusztus 17. óta az én szivem vigasztalására.

Azér mégse busuljanak, mert tudom én jól, hogy maguk is megteszik a magukét, ahogy lehet, se jószágba, se a kukoricába, se a disznóba, se a gyerekbe nincs hiba. Mer vigyázzanak is rá, mint a két szemük világára, édes szülém, hogy mikor haza szakadunk eccer ebbül a nehéz sorsbul, tiszta szivvel ölelhessem meg a két gyereket, meg örüljek annak, ami csak van, mármint a vagyonbélinek, meg magának jó szülém, meg neked is kedves jó szeretett egy feleségem, sirok bizony sokszor, mikor senkise látja, most se birja ki az én két szemem, itt van a könnyem cseppenése a papiroson.

De azér maguk csak ne busuljanak édes szülém, jó az isten a magasságos egekben, idáig megőrizett, hogy még a hajam szála se görbült meg, ezután is gondot visel a szegény árvára, aki ezen a nagy töredelmes földön kujtorog a többivel. Azér nem baj a, ugy kell annak lenni, mer ha máskép vóna, nem igy vóna, osztán ha rosszabbul vóna, asse vóna jó. Láttak vóna csak a mult héten, mikor szeredán éccaka tizenegy órakor csak elkezdett lüni a muszka negyven ágyuval, osztán megszakadt az emberekbe a gatyamadzag, osztán uccu világ, ugy meggyalogoltunk, hogy virradóra annyira vótunk a tett helytül, hogy két napig kellett visszafelé gyünni. Hanem azér visszagyüttünk ám, oszt ami elpotyogott, a puskát, mit, azt is felszedtük ám, mer az árva muszkának lehet ezer ágyuja, de ha a magyar baka megsturmolja, hát ugy nyútogassa a kezét, hogy az ember mingyán krajcárt szeretne nyomni a markába. Egy cimbora, bizonyos Kis Kovács, nagyon mókás gyerek, e mán ha sturm vót, csak integetett nekik a pipája szárával, hogy gyertek bagóra! osztán első dóga, hogy a foga közé dugja a muszkának. Szeretnek is bennünket a muszkák, hogyha parancsba nem vóna adva nekik, bizony kezet se emelnének mi ránk. De hát parancsba van adva nekik is, meg nekünk is, osztán bizony, ha összemegyünk, ugy megkaszaboljuk egymást, hogy öröm látni. Ugy bele is jöttem mán, hogy még álmomban is csak ölöm, vágom üket, magam is csudálkozom, hogy egyéb bajom nem lött eddig, csakhogy megtaposott a ló.

Ne busuljanak szülém, van is most a magyar nemzetnek olyan becsülete az idegenbe, hogy még a polyák is magyarul kiáltja hogy, hapták. A tiszturak meg ugy vigyáznak ránk, mint az édes gyermekükre, tüztől-viztől-éhségtől oltalmaznak, de szeretjük is őket, a mult éccaka is a magam köpönyegét is ráteritettem az egyikre, mert fázott szegény, nem is csuda, erősen fogas idő vót.

De nem is busulok én, hogyha vége lesz a háborunak, mindjárt megfordul az urak akaratja a szegény nép irányában, megadják a jogot is. Mert hiszen ugyi szülém, a szegény ember gyereke éppen olyan jó most az ország sok ellenségét pusztitani, mint akár a grófok, meg az ügyvéd urak! Nohát akkor arra is csak olyan jó lesz a szavazatja, hogy maga szája ize szerint intézze az ország dógát. Hallottam is én mán a tiszturaktól egy-két szót, csakhogy nagy idő van most, nem lehet megirni, hogy hogy ejtődött, mer parancsba van, hogy csak a tábori posta számát szabad megirni, de azt nem, hogy hun is van az a tisztimenázs, ahun azt hallottam. No majd ezt is csak jóra viszi a jóisten, a mi kegyes Atyánk.

Nem is busulnának maguk, hanem kacagnának egy jót, ha látnák, milyen szakállam van. Az én fiam még tán utánam is kiáltana, azt gondolná, hogy üstfoltozó cigányember vagyok, pedig bizony mégis csak én vagyok a te jó apád édes gyerekem. Vani jó csizmád, mert mán itt vannak a téli hidegek, vigyázz rájuk szeretett jó Erzsim, édes feleségem, hogy egésségbe lássalak mindnyájatokat, ha eccer hazakerülök. Nem tudom, meddig tart, errefelé azt beszélik, hogy eltart ujesztendőig, de az is lehet, hogy tovább is, hacsak a francia meg nem adja magát, mer akkor a német is nagyobb erővel jön nekünk segiteni. Még derék egy nemzet a német sógor, én soha nem tudom mit szidtuk mink azt annyit, akár kellett, akár se. De igaz, hogy bajba látszik meg az ember. Hej istenem, bárcsak azt tudnám, hogy szedik-é az adót? Még csak a kéne!

De mán nem irok többet, mert nincsen több papirosom, pedig ami papir van a trafikába, mind kicsi vón, ha én mind ráirnám az én sok panaszomat. A multkor is kiküldenek előőrsre, osztán elfelejtik megmondani a jelszót; hogy visszagyüttünk, majd lelőttek a polyákjaink, ilyenek esnek itt.

No fiam, hát megtudod-é mán türülni az orrod? Mán azt hiszem, még a kis Erzsusét is, ugyi? Jaj istenem, hogy még tréfálni van kedve az embernek, de nem is hinnék édes szülém, hogy soha annyit nem nevettünk, mint amióta ennyien, férfiemberek együtt sanyarogunk. Különösen az a bizonyos Kis Kovács, akit emlitettem, az annyi bolondot csinált, hogy még a svaromléniába is hemperegtünk a kacagástul, kár hogy szegénynek ma egy hete reggeli csatán keresztül lőtték a torkát, igy a szájánál ment be, a nyaka csikgolyánál jött ki, rögtön meghótt.

Nem fér mán a papirosra semmi, hát isten áldja meg magukat édes szülőanyám, tegyenek egy kis virágot a szegény apám sirjára Halottakkor én helyettem is. Isten áldjon szerelmes egyem, édes kedves gyöngyvirágom, kedves jó drága feleségem, meg a gyerekek. A jószágra ügyeljetek. Csak azért sirok most, hogyha én meghalnék, meg a többi, az én gyerekemet idegen nyelvre szoritnák, nem lenne mán magyar polgár. De jó a jóisten. Éljen a magyar.

_(1914. okt. 30.)_

A KÁRPÁTI VIHAR.

1.

A Nyugati pályaudvar hatalmas sötét vas ivei alatt, amelynek ma este még magasabbaknak és sötétebbeknek látszottak, mint máskor, Dóry Bandi vadonatuj hadnagyi uniformisában beszállott az egyetlen vonat egyik első osztályu félfülkéjébe.

– Na itt eltanyázunk Munkácsig, – mondta a kalauznak, aki szeretettel és derüsen lyukasztotta ki az igazolványt s azt mondta rá:

– Nekem is oda van három fiam. Kettő még kiképzés alatt van, a harmadiktól éppen ma kaptam levelet a déli harctérről. Nincs semmi baja. Pedig oda van az első nap óta.

Bandi szinte mentegetőzve mondta:

– Magam sem tudom mért nem hivtak be eddig… Ma délben kaptam a parancsot, hogy azonnal vonuljak be Munkácsra… Mikor érünk oda?

– Hja, azt nem tudom megmondani, kérem hadnagy ur. Hétfőn reggel.

– Ugy-e… No tekintve, hogy ma már szombat este van, nem is olyan soká.

A kalauz mosolygott, ugy elnézte a szép fiatal hadnagyot, ugy megsimogatta a szemével.

– A fiam kadét, – mondta büszkén, – de most már várja az előléptetést zászlósnak… Hatszáz koronát fog kapni felszerelésre…

Szalutált a fényes kis acél lyukasztóval s bezárta gondosan a hadnagyra az ajtót, hogy senki be ne jöjjön zavarni a hadnagy urat… Aki megy a harctérre.

Bandi kinézett az ablakon.

Ugy nézett ki, mint akit egy pillanatra elfog a bucsuzás minden érzése.

Senki sem kisérte ki az állomásra, de mintha itt lett volna az ő kedveért az egész Budapest, az összes kávéházak és mulatók, az összes körutak és maga a budai vár, a szinházak és mulatók; a Gambrinus a katonabandájával és a New-York kávéház a rézcsillogásával,… meg a fiatal magyar irodalommal, ahova ő maga is ugy szeretett volna bekerülni, de mióta a Zászlónkba egy pályázatot irt „anno dazumal“, azóta csak plátói szerelmet tartott fenn a litteraturával… Itt volt az egész budapesti _kultura_, amelyet egy év alatt felhabzsolt, amellyel csordultig itta magát s amelyet most itt kell hagynia…

Egy kedves, éles gyerekhang furcsán, elnyujtva sikitotta kint a esti lapok neveit:

– Annóóó pannóóó pazest. Magyarorszááág. Peee sztaloooj…

Hát ezt kell itt hagyni… Hát ez a kultura s most jön a…

Ugyan mi is jön?

Ugyan mi is a háboru!…

Kis csengés s a lába alatt meglódult a szilárd talaj… Lám, hát semmiben sem különböznek egymástól az emberi dolgok, éppenugy indul utjára, mint mikor kiküldetésbe ment, vagy szórakozásból… Valami misztikus érzés töltötte be az egész lényét… Háboruba megy… Harcolni… A hazáért… A haza… Csupa gyerekkori emlék és érzés… Ott messze az Alföldön, fent az Alföld határán, ahonnan már sarju gyerek korában elkerült… A ficfás Tisza-partja! ez neki a haza, pedig sose látta gyereknapjai óta… Hát ezért fog harcolni…

Ledobta magát a pamlagra és elővette a zsebkendőjét, hogy letörölje a könnyeit.

Éjfél után két órakor felébredt, nem birt tovább feküdni. Minden csontja fájt, a féloldalát már puhára gyötörte.

Kisbaba korában megszokta, hogy csak ugy tud aludni, hogy oldalt fekszik s a térdét felhuzza a melléig…

Felült.

Bosszusan nézett szét a sötétben.

– Ma vasárnap reggel. Mit csinálok én még hétfőn reggel nyolc óráig… Akkor érünk Munkácsra…

Kicsit elmosolyodott. Otthon azt mondta, hogy már vasárnap este ott lesz; azért, hogy ne sajnálkozanak rajta… Most ez szinte bosszantja. Mért ne sajnálkozzanak! Annyi részt csak vehetnek a ember bajában… Megszélesitette a pamlagot, amennyire lehetett s megpróbált összekuporodni.

– Jaj mamám! – nyögte s cudarul érezte magát. Milyen jó volna meghalni. Inkább, mint igy szenvedni.

Már náthás is volt a tulfütött kupéban. Ezen se tud segiteni, mert a szabályozókészülék a másik félfülkében van. Egész lázas volt az éjfélutáni törődöttség beteg érzésétől.

Hirtelen elszégyelte magát. Hogy is lesz az majd a lövészárokban?…

Mara…

Rágondolt egyszerre s csodálkozott rajta, hogy csak most jut először eszébe. A szép pesti urilány… Tegnapelőtt este még együtt vacsoráltak a Gambrinusban… Vajjon fognak-e többet?… A rézfuvók harsogása alatt megfogta a kezét s azt mondta csendesen neki:

– Mara… Teszek egy propoziciót…

– Nos?

– Jöjjön el velem valahová.

– Ugyan.

– Eljön?

– Most?

– Most.

– Rögtön?

– Igen.

– S hová?…

– Nem találja ki, Mara?… Hová?…

– Orfeumba?

– Nem.

– Télikert?

– Ó nem…

– A Belvárosiba?

– Egyáltalán nem.

– Akkor nem fogom kitalálni.

– Ah…

– Jaj, de mulatságos maga… Olyan link fiu…

A banda a Wacht am Rheint fujta. Egy veres nyaku öreg német bele énekelt:

„Mein Vaterland, magst ruhig sein…“

– Nahát mondja már… – kacérkodott a lány.

S ő odahajlott közelebb s ugy suttogta, gügyögő kis gyerekszóval.

– Jöjjön el velem Bárczyhoz.

– Hova?!

– Na… Jöjjön el kérem…

– Jaj, de mulatságos!… Nahát…

A nagy barna lány ugy nevetett; fehér, gondosan ápolt fogai, amelyek kissé oly kedvesen görbén vannak összecsufolva a piros ajkai között, mintha annyira dusan nőttek volna, hogy nem férnek egymástól s ugy tele van velük, porcellánfehér csillogásukkal a drága csókos szája, mintha cukorral volna tele, amelytől szinte beszélnie sem lehet, ugy csillogott a lány arca, édes pufók arca, amely egész könnyen rizsporozva volt, s a pompás kis kalap alatt a remek frizura szálai kilobogtak, mindig oly csodálatos frizurája volt és olyan isteni nyaka… az a fehér, gömbölyü, sugár nyaka… s mindig nevető és mindig biggyedt ajka…

És ő könyörögve sürgette.

– Tudja, most permanenciában vannak az anyakönyvvezetők, mert háboru van, most naponta száz pár esküszik. Legyünk a százegyedik… Ki tudja, nem hivnak-e be holnap…

A lány apró fekete szeme, mint a fekete gyémánt csillogott… Elnézett messze, a boltives plafon alatt, ahol a muzsika erőteljes taktusai dübörögtek, a fehér asztalok pompás sora között elkalandoztak… Mind tele volt, minden asztal s minden sarok sötét ruhás férfiakkal s fehér és szines nőkkel, mint virágokkal… Ah, mennyi nő van azon a Pesten és mind szépek… De nem felelt…

A apa odafordult hozzájuk s szikár hangjával valami okos megjegyzést mondott az olasz viszonyra… belefogott Románia magatartásának taglalásába… A mama ült, mint egy jól nevelt mama, hallgatva s igyekezett a száját sem nyitni ki, hogy el ne árulja, hogy mennyire nem érzi jól magát a fényes és zajos és trombitáktól hangos és idegen himnuszba fürdő heyiségben…

Mikor az utcán hazafelé mentek, Mara odaadta a karját s ő kissé paranoiás boldogsággal szoritotta magához ezt a meleg és finom kart…

– Nézze, én azt nem helyeslem… – szólt a lány nyugodtan, okosan. – Ha maga visszajön, akkor meg fogjuk látni, hogy… De Istenem, mi nem vagyunk még annyira készen. Mért kössem én le magát. Maga most elmegy a harctérre, tudja isten milyen kalandokat fog átélni… A férfiak egyáltalán olyan megbizhatatlanok… Nem igaz?

– Szóval, nem akarja.

– No nézze, ne legyen gyerek… Isten tudja, hogy mi lesz még velünk…

Ah, a számitó… Nem akar özvegy lenni… Nem akar gyászfátyolt viselni…

Felugrott a pamlagról, izgatottan az ablak elé állott.

Oly üres volt a szive, a lelke, az egész élete. Oly unott, értéktelen, eldobni való.

Az égről csillagok milliárdjai világitottak le. Hold nem volt sehol, de csillagok hihetetlen tömege ragyogott, tündöklött az ég kárpitján… Kinyitotta az ablakot s könnyes szemének páráján át hosszu fénycsikokkal villózott a temérdek csillag a mérhetetlen, boldog és gazdag és aggódva figyelő Alföld felett.