Part 12

A hűs alföldi szél az arcába csapott, akácfák magas törzsein a felmetszett kis lombok, mint groteszk magyar pálmák állottak mereven őrt a éjszakában. A learatott, pusztára elhordott tarlók mint a mozdulatlanná dermedt vizek felszine simán folyt a messzeség éjszakai határtalanságán át… A magyar föld némán figyelt valahová távolra, s a vonat jajgató robogással, mint egy vészjel süvöltött végig, mint egy száguldó égő kard suhant át rajta…

Mély lélegzéssel fojtotta le a könnyeit. Mélyre le a szivébe s nagyott szivott be a magyar föld csodálatos, isteni levegőjéből. Kitágult szemekkel bámult bele az éjszakába, amelyben nem volt semmi nesz, semmi legkisebb hangja az életnek. Csak a vonat idegenszerü, süvöltő zuhogása…

Mikor még tengerek feküdtek a lapályon… Mikor az éjszakai viharok a vizek taraját verték fel, ahogy most a fűszálakat lebegtetik a vasuti töltés peremén…

Ah, a föld arculata is változik s mik vagyunk rajta mi emberek… Hogy uszott itt valaha, valamely csodálatos ősállat, félig hal, félig madár, kurta szárnyaival s hosszu farkával verte a hideg vizet s éles és sziszegő füttyel sikoltott bele a csillagos éjszakába… mint most a vonat… S évek tizezrei után hol lesz ennek a jól szerkesztett vonatnak a legvégső atomja is… hol lesznek a gondosan fenntartott vasuti töltések, a lefektetett kettős sinpár, hol a plüs és az acél, amely a kocsik anyaga… Majd ha az örök hó és jég áradata fog itt dermedni és mi csak élünk, megyünk holnap elébe a halálnak és a nagy Alföld maga is figyel ime, a jövőre figyel, mint a hü paripa, ki megszokta gazdáját hordani és szeretni s annak sorsán tünődik éjjeli abrakolás alatt…

Mintha megszakadt volna ezen az uton, a vonat dürrögő rohanásának e pár órája alatt, az élet. Mintha minden, ami mögötte maradt, elmult volna, elenyészett volna, mintha most valami ujjászületés eszméletlen perceiben élne s haladna át egyik dimenzióból a másikba.

Nézte a pusztát, amely már annyiszor cserélt életet s nyilván éppen ugy jól érezte magát, mikor tengerfenék volt, mint most, mikor jön a magyar ember, nehéz csizmákban, fáradt inakkal s ekét akaszt a bőre puha kis szinébe s magot vet belé…

Kinézett a rettentő nagy pusztára, amely csodálatos és megdöbbentő csöndben feküdt az éjszakában s nem talált a saját életében egy ilyen éjszakát, mikor az ő lelke ilyen ünnepies, ilyen mindent elviselő csöndben nyugodott volna…

– Ficánkoló kis csik voltam, – mondta magában, – de most majd meghalok… Legalább jól éltem… Ennyi az élet… Felfalni amit lehet, kacagni, amennyit lehet… élvezni, amit lehet… Aztán jön egy srapnell…

Éltem, elmultam, slussz.

Ennyi a végrendeletem. Hogy mondta az apám? Aki hátul marad, tegye be az ajtót.

Ah, milyen jó, hogy az a lány nem szédült el s nem jött velem az anyakönyvvezetőhöz… Nem maradt utánam senki… Se feleség, se gyerek… Az életem, az egy boldog és szép élet: egy önmagában vigan pergő karika… Ha szétpattan, vége.

Azért megdöbbentő, hogy az ember elmulik s a föld itt marad és a föld más embereket fog még táplálni és más lényeket, ha majd az egész emberi faj kipusztul…

Vajjon a föld elpusztul valaha?…

2.

Az órája negyed ötkor megállt. Bántotta. Milyen gonddal igazitotta be tegnap… Persze, az éjjel nem vetkőzött le s a ujjainak nem jutott eszébe, hogy felhuzza.

Mintha maga az idő is megállott volna. Szolnokon porosz katonákat látott. Ott álldogáltak a sárga fal tövén, zömök, szakállas, vastagbajszu emberek, olyan otthonos nyugalommal diskurálnak a hegyes gombu s nagyobbrészt vászonnal behuzott sisakokban. Csakugy lötyög rajtuk a ruha, mint a kövér falusi embereken, egy kurta hasas őrmester, a rövid nyakán szétizzadt gallér, mint a rongy, a csillagok csak ugy fityegnek rajta, zsiros arcában van valami felvidéki kedélyesség, olyan mint a rahói jegyző, aki azelőtt tanitó volt, skrablyázni jár be Besztercebányára s ott ugy megleli magának a kis kurtakocsmát, amely nem különb, mint az ő falusi élete… s tótul povedálnak és pattogva szidogatják a pánszlávokat… No lám, ezek is szláv nyelven beszélnek… A fekete bornyujok le van rakva előttük a földre s kölyökcsizmáikban egész kedélyességgel állanak, toflán, becsületesen. Mennek verekedni… Oroszt verni…

Olyan furcsa, olyan bizarr látvány Szolnokon a derék porosz katona.

Áll az idő, csak a vonat megy tovább lassu döcögéssel. Az egész élet áll, vár. A háboru szineivel tele.

Debrecenben egy egész zászlóaljat készitenek be menetre. Virágosak, hetykék, pattogók.

– Hát fél-e öregem? – kiált hetvenkedő nyakasan egy kis tartalékos hadnagy s az őrmesternek a vállára csap.

– Félni?… Nem vagyok én gyerek, – szól amaz egyszerü komolyan.

– No hát ne is, azt a betyár adtát! én körülöttem olyan legény ne legyék, aki fél…

Ugy látszik, a fiu egy kicsit be van gyulladva, – gondolta magában s a másik oldalon egy szomoru kis transzporton akad meg a szeme.

Harctériek. A szij sárga rozsdát evett a csukaköpönyegen, az állukat kiverte a torz fiatal szakáll. Gyüröttek, fáradtak, murcosak, a hajuk belelóg a nyakukba. Mint a fáradtság roncsai. Lógó fejjel, kerimülten, egész apatiával.

– Mindjárt jön a őrmester ur, – szól egy nagy szakállu rőtt zsidó, akit a jó szive futkároztat a dolgukban.

Sokára, vontatottan szól rá egy.

– Miféle őrmester?

– A… rendőr…

Állnak, várnak, mint fáradt ökrök a kutnál. Addig nem szabad kimenniök a perronról, mig nem igazolják magukat. A lábukon sárban megkövesedett bakkancs.

Jön a őrmester. Friss, dagadó arcu, holdas foltos, egészségtől ragyogó feje csak ugy kidagad, mint a bazsarózsa a vakitó arany zsinóros nyakból.

– Ki a transport vezetője?

– Én.

– Mikor jöttek el a csatából?

– Szeptember 8.

– Mehetnek.

A lenyütt rongyosok megindulnak, egymás után, még szalutálnak is, szegények. Az őrmester meghajlik, előzékenyen szalutál… Ez szép tőle… _Ez a haza fizetése…_

A másik oldalon fiatalon, keményen, lelkesen sorakoznak a cukkok.

– Éjnye má, hát nem tudod a helyed, jó fiu!…

– Hun szoktatok állni…

Öröm rájuk nézni, csak ugy fénylik a arcuk a friss borotválkozás után…

A idő meg van halva. Valami hihetetlen nyugalom van a levegőben. A föld maga áll és vár, a jövő ismeretlen dolgait kivárja. Igaz, vasárnap is van. De az egész világon valami léleken ülő közöny tesped. A munkás nem akar dolgozni, a asszony nem akar szólani, a virág nem akar még szirmot hullatni sem. Ő maga is ugy ül a tova kesergő vonat szük félfülkéjében, összegubbaszkodva, lelógó fejjel, a melegben, amely emberdohosságu, mintha sok-sok év óta mindenki itt hagyott volna valamit a teste párájából a plüsben s a fakult tükörben minden arc fölrémlene, amely valaha is belenézett… Ugy ment át az áldott Alföldön, a szétszórt apró tanyák között, akarata s célja nélkül, mint az élet rabja, akit visznek…

– Mi ez az állomás?

– Hajduhadház…

Csupa fiatal lány és legényke. A lányok a vasárnapi ruhájukban, a világosan bekötött fejjel, fehér bluzban, setét szoknyában olyan kedvesek, ahogy elől összefogják kezüket s az ölüknél lógatják. A legénykék a kabát zsebébe dugott öklökkel, öreges komolyan nézik a vonatot. Előtte ment a debreceniek katonavonata… Ahhoz jöttek ki ezek, az egész város. Az ő fiaik mentek erre. S nem sirnak, nem jajveszékelnek. Meleg, nedves szemekkel néznek egymásra és maguk elé.

Nem sirnak… érezte meg a lelkek áramlását.

Megdöbbenve áramlott föl a vér a testében, most érezte meg először a háboru kitörése óta, hogy a nép együtt érez a harcosokkal. A falukon békén élő népnek lelke lobog ott a távoli harcmezőkön…

Kis, félrecsapott könnyü süvegével, lógó fekete török bajszával, inas lábszáraira feszülő barna nadrágban, hegyes orru csizmában áll a hajdu gazda, a szeme ég könnyek szikrázásától és vigasztalja kurta, odavetett szókkal, puha siró, tétova asszony atyafiát…

– Sose busujjon kend néném, akkor örül a, ha viszik. Ölni, lüni… Akkor van annak jókedve… Még szivesen megy a hajja… Én is mennék, tán én nem mennék, csak vinnének. Hát itthon mi öröm van a világba…

Elfordul s a sarkán egyet-egyet billen, horgas orra, sovány arcéle tüzel…

Ah, az itt, az, _a szabadság harca_ harc az emberi lélek szabadságaért, az folyik itt…

Az idő áll, de alkonyodik. A vonat az egyre sötétedő estén csupa néptől tömött sötét állomásokon áll meg. Mindenütt csönd, néma bucsuzások, az égtől le a föld szivéig egyre erősebb lesz valami ideg remegés, amely mindent átfog és megráz, ami él… Közeledik a harcok határa, közelednek a kárpáti mezők, a messze felnyuló sikságon egyre közelebbről érzik a messze veszedelmek izzását s ez átfőzi, átperzseli a lelkeket…

Háboru…

Még eddig nem is gondolt valahogy mélyebben a háboru lelkére. Katona volt s tudta hogy bármely percben behivhatják, de minden napnak örült, amelyet még békességben otthon tölthet el… A háboru, a harctér csak éhséget, fáradságot, strapát jelentett neki, amely alól azonban szinte nem illik kivonnia magát. De mig arra kerülne a sor, hát legalább fenékig üriti az élet vidám kelyhét…

Most egyszerre elfogta valami belső remegés… Az idegeivel kezdte megérezni, felfogni, mint egy Marconi-készülékkel a háboru tovagyürüző s vaktában leadott vészjeleit…

Álmatlan, fárasztó éjszaka várt rá a vonat ölében. El-elszunnyadt, meg ujra felriadt.

Nem látta a jövőt s ismeretlen égi hatalmaknak szárnysuhogását érezte a lelke mélyén.

Munkácson azt az utasitást kapta, hogy még ugyanezzel a vonattal föl megy Volócra, a vasutbiztositó osztaghoz s ott jelentkezik szolgálattételre.

Már ez is megnyugtatta s pár órát aludt egyhuzamban. Szolyván tul ébredt, hirtelen ugrott talpra, mintha ellenség közeledne s kinézett az ablakon.

Kitágitotta a szemeit s egy percre elfeledett mindent, mint a bomba, ugy hatott rá a természet szépsége.

Csodálatos erdők panorámája nyilt meg előtte. Az Alföld mult éjszakai megdöbbentő gondolatokra keltő csöndjével szemben, a magyar hegyek tündöklő reggele.

Leeresztette az ablakot, hogy az édes hajnali fényt beigya, hogy a felséges hegyek isteni szépségét tisztán belélekezze… Rozsda és lángvörös fák és vertarany sárgák s biborlángok tarkasága a zöld fenyők között. A hegyoldalon a fü is mély mályvavörös s ebbe belerakva a tarka fák; gyönyörü, gyönyörü, lent egy kis piros, olyan drága szépség, mint egy ékszer… A szép országut lent kanyarog a hegy tövében, fehér ut, merész kanyarulattal; a vonat mellett áll egy fehér gubás magyar, fekete csizmában s egy fehér gubás orosz, fehér bocskorban. Fehér gubás asszonyok huzzák össze magukat s odább megdöbbentő… katona!… egy öreg népfelkelő a hátán cipeli a reggelben a szuronyos puskáját…

A Latorca lapos vize szétterülve a fövényes mederben, mint egy kiáradt ezüstár kanyarog, keletről a hegyek rőtt, tompa, vaskő vörhenyesek, nyugatról tüzelő szinek szikráznak a kelő nap fényességén… Lent csaknem összedőlt fürészmalom az erdők bocskorában, s a fürész berregése már is sikit a kora reggelen…

Ujjongott és boldog volt, a szépség völgyén; a Verhovina csucsai arra nyugatra rakva, tömve a csodák minden szineivel.

Egy kis téglafedelü kastély, tornyos, a lobogó szinekben égő reggeli lombok közt, fehér falakkal, álomnak is tulszép…

Kisded nyirfa, szüzi szeméremben csillog a rét szegén, átlátni szemérmes arany fátyolán.

Lovak legelnek furcsán, földhöz nyomott vastag fejükkel, vékony lábakon s hosszan, csepüsen lógó, lengő farkakat bólázva.

Egyszerre a völgy kitárul, s kétfelől ezernyi apró csodafa, szétszórva, mint egy csodanyáj, s most mind kiváncsian emeli aranyszemérmes szép fejét, fényesen és csodálatosan az elfutó sötét, hosszasan elkigyózó vonat felé.

_Nem! Ezt a hazát megvédjük ezernyi ellenség árözönje ellen._

Jaj!…

Hirtelen rémület…

Kidülledt szemmel, mereven, előre hajolva néz le a völgybe…

A távoli országut felé…

Mi az…

Szekerek sora… Népek tömege hömpölyög elő… Futó népek mozognak előre ott lent. Lassan, mint a vágtató hangyák a füszálak tövén…

Hosszu szekerek megrakva asszonnyal, gyerekkel…

Mintha egy távoli sikoltás zugó hangja hömpölyögne föl…

Apró lovak zötyögnek, batyus öregek vonszolják magukat, fekete zsákok és fehér lepedők. Karon ülő gyerekek, s hühó, kiabálás, kurjantás, szláv és idegen hangok süvöltése… Zsidók fekete zarándoklása… Ruthének vászonba csavart processziója…

A vonat gyorsan robog feléjük, beéri a menet elejét s ott lent mellettük vonul el a sor, szemben, szemben, mint egy fölriasztott véghetetlen vásár tömege…

Sovány tinót rángat kötélen egy legény… Az állat kiállott, nem bir, lefekszik… Bottal, karóval üti… hogy üti… hogy vágja… szurja… Ah… s a szegény tinó lefekszik, elnyujtja két pár lábát s vége… Hasba rugja aztán a fejéről le a süveget és tépi a haját…

Asszonyok fekete szoknyás, fekete kendős tömege, hogy mennek, hogy gyalogolnak. Gyerekek vonszolják magukat… Nem birnak, ah, mint a tinó… Anyák, akik nem birják felemelni elhullott gyermekeiket. Leülnek melléjük az országut szélén és sirnak, mert egyébre nincs erejük…

Honnan jönnek ezek… Mi történt, Uristen.

A vonatot egy rivalgás, egy tompa orditás fogja el… Megáll…

Emberek leugrálnak, gubás parasztok, nem akarnak tovább menni… Öreg zsidók otthagyják megváltott jegyeiket s nem mennek előre… Mindenki követeli, hogy forduljanak vissza… Az összes vészjeleket rángatják, letépik…

Mintha a honfoglalás népáradata indult volna meg ujra, de oly szomoruan, oly ijesztően… Hol vannak a fehér lovas diadalmas hősök, hol vannak a ficánkoló paripás táltosok… Hol a rend, a nyugalom, az okos belátás… Hol a cél, az Árpád apánk örökének harcos kivánása…

Menekülés, menekülés, rohanás előre, fáradtan és kimerülve, agyonhajszolt lovakkal, minden szekér rogyásig megtömve, s némán… Rettenetes némán… Csak mintha a távoli föld nyögne és dübörögne…

Háboru…

Jön az orosz…

3.

A fehérre meszelt pályatesten megállt a vonat.

Tisztek állnak a kis állomás mögött, amelynek az emeletén nagy zászló lóg. A csatatérre menő zászlóaljak valamelyike idedugta fel szallagokkal és hervadt virágokkal rakott zászlaját…

– Szervusz.

– Szervusz.

– Kérlek szépen, a vasutbiztositó osztag parancsnokát…

– Gyere kérlek; itt az állomás mellett jobbra, a raktár, a parancsnokság… Különben már nem a vasutbiztositó osztag rendelkezik… Ott a mi parancsnokunk is, de az éjjel átvette a kommandót a felülről jövő ezred parancsnoksága…

A szavak simák, nyugodtak, udvariasak. Megütközik rajta.

A tisztek hallgatva állnak, s fürkészve nézik a vonatot, amelyből alig két-három utas száll ki. Zsidók, s amolyan utbiztos féle idevalók.

A magtár, a rendes kőből épitett alapzaton, barnára festett deszka-épitmény. Elől, a pénztáros szük ketrecében, egy szakállas vörhenyes őrnagy ül és a percegő tábori telefon mellől néz fel. Idegesen, mint a sok dolgu emberek.

– Was?

– Andreas von Dóry… ich melde gehorsamst…

– Ja so…

Egy óra mulva indulni kell tábori őrségre a vasutbiztositó század negyedik szakaszával.

Az osztag vezetője egy piros képü, kedves öreg főhadnagy, galambősz hajjal és szakállal, olyan feszesen állott az őrnagy előtt, mint a legutolsó közbaka.

Együtt jöttek ki az irodából, ahol az őrnagyot a tiszteknek egész tömege ostromolta.

Az öreg főhadnagy piros arccal s vidáman nézett rá. Apró szürke szemeiből meg nem renditett nyugalom és öröm sugárzott, amely egyszerre átragadt mindenkire, akivel beszélt.

– Nahát éppen jókor jöttél fiam, – szólt teljes kedélyességgel, – az ügyvédnek influenzája van, azt nem küldhettem, a mérnöknek ki van ficamodva a bokája, legalább egy napig még pihennie kell, a Pisti most jött vissza, a többi szolgálatban van. Már igazán azt mondtam, hogy a jó Istenre bizom, vagy csudát tesz, vagy magam megyek… Ugyis itt van már az őrnagy ur, hát nekem nincs dolgom…

A hangja vidám volt, piros és nevető s csak ugy feszült rajta a kurta bakaköpönyeg. Egészen olyan volt, mint Bem apó; nyugalmazott öreg professzor, aki 59 éves korában önként jelentkezett! „Nem muszály szolgálni Direktor ur!“ „Nem muszály?… De hisz épen akarok!“ igazán Bem apó, csak egy kicsit kövérebb.

– Hát főhadnagy ur, nincs baj?

– Baj?… Édes fiam, én itt vagyok két hónap óta, a csizma még nem volt lenn a lábomról. De egyéb bajt még nem láttam… Már pedig, _mig az én közérzésem jó, addig nyugodtan alhat Magyarország_.

Hangosan nevetett, pompás, egészséges, amolyan kálvinista nevetéssel s elment. A fiatal hadnagy szinte elröstelte magát.

– Szervusz, – köszöntötték sorra s kiváncsian nézték meg, ő volt a legfiatalabb az egész osztagnál. Csupa öreg tartalékos volt itt, akik már a csuzukat ápolgatták a vasut mellett. Olyan kedélyesek voltak és oly kényelmesek, mintha az egész csak egy kis őszi vakációzás lenne és ellenségnek hire-hamva se volna.

– Mért menekültek a népek… – kérdezte Bandi, – s csodálkozva gondolt a reggeli rémületére, amely ugy keresztül viharzott rajta, mint egy pillanatnyi villámcsapás…

– Ah, butaság az egész. Az egyik szolgabiró félreértette a telefont… A dandártól azt telefonálták, hogy meg kell tisztitani az utat, erre ez az állat kiüritteti a falukat és a menekülő néppel eltorlaszolja az utat…

– Már kimentek a csapatok, hogy őket letéritsék az utról és visszahozzák. Most megy ki egy vonat is Szolyva felé, hogy visszarendeljék a népet…

Adomákat mondtak az éjjeli ijedelemről. A munkácsi ügyvéd karonfogta Bandit, hogy levezeti a faluba a főhadnagy után.

– Ostobaságok mindig voltak, – mondta nyugodtan, – mért ne legyen a háboruban.

Oly nyugalommal rakta a lábait, kissé ereszkedő porakján furcsán lógott a kardja, deres bajusza erős ajkára lógott s ugy unta az egész háborut.

– Hat hét óta nem volt lenn a csizma a lábamról.

Nagyot ásitott.

– Majd meglátod az ágyat… Szalmán hálunk… Hát ha az ember kimegy vadászni?… Háboruba nem lehet vetett ágy…

A főhadnagy az embereket mustrálja. Libát lopott valamelyik s most nagy vallatást tartott.

– Jól néznek ki az öreg _népkefélők_ a nagy szakállukkal, – mondta a munkácsi ügyvéd.

Bandi szalutált s jelentkezett.

– Nagyon jól van, fiam. Hát itt van a szakaszod… Szidom őket, mint a bokrot, de nem meggyőződésből, hanem hogy elejét vegyem a későbbi bajoknak… Mert az bizonyos, hogy az első a menázsi… Azzal fenyegetnek, hogy elveszik tőlünk a Manlichert. Hát először is nem adom és másodszor csak ennivaló legyen! _Mert_ _puskatussal is lehet verekedni: de éhes gyomorral nem lehet verekedni!_

Bandi végignézett az öreg „népkefélőkön“, akik nyugodtan, öregesen állottak a sorban s megütődve most gondolt először arra, hogy embert ölni, emberre vadászni indulnak… Szigoru szemmel nézte meg sorra az embereket. Nem volt megelégedve velük. Egyik sem elég izmos, nem elég elszánt, nem elég vad ahhoz, hogy embert öljön…

Valahogy távolról, fonákul, groteszkül feltünt előtte az a gondolat, hogy a béke polgári élete mennyire rossz és haszontalan élet… A negyvenéves emberekből ime egészen kiöli már a vadállatot… Hogy fognak ezek harcolni!

Valamit kellene majd azután csinálni… A háboru tanulságait csakugyan le kell vonni… A béke igen elpuhitja az emberiséget… Valóban sportot, vivást, lövést, bajvivást kell tanitani az embereknek. S törvényben kell megszabni, hogy a gyilkosság, ha bravurosan van megcsinálva, akkor nem büntetendő, hanem vitézségi éremmel jutalmazandó…

Csak ugy, homályosan és elfutóan ötlött ez az eszébe, aztán elmosolyodott, érezve, hogy itt valami csodálatos ellenmondás van az élet különböző stilusa közt, odaállott a szakasz elé s harsány hangon elkiáltotta magát:

– Szakasz igazodj!…

Már katona volt, aki nem elmélkedik, hanem megcsinálja, amit meg kell csinálnia.

4.

Milyen furcsa, mennyire érthetetlen, hogy még szombaton reggel nem is álmodta, mikor fogják behivni katonáékhoz s ma, hétfőn a naplementét már itt látja a haza határbércein…

Komolyan és mély nyugalommal állott a hegyoldalon.

Elnézett a mély, bámulatosan szép völgy felett, amelyen valamely patak folyt végig. A térképet tanulta, a szemközti hegyek csucsait.

Csönd volt, nyugalom az egész vidéken. Olyan mély és megható csönd, amit csak a természetben érez az ember.

Szél dudolt a sapkája pereme alatt, csöndes, hüvös őszi szél, a fákról peregtek a levelek.

Az emberei ott tanyáztak a kunyhó alatt egy maguk csinálta félszerben, az őrszemek szét voltak osztva a hegyoldalakon.

Néha feltünt itt vagy ott egy-egy szuronyos kék baka, ahogy lassan, mozdulatlanul megállott a domb tetején. Egyik, egy öreg, zömök alföldi magyar ugy állott negyedórákig a szép kup csucsán, olyan jól odapászolva, mintha ő alá teremtették volna a hegyet.

A szép zöld oldalak lassan elhomályosulni kezdtek, egészen lilás szinek boritották, lebegték körül a hegygerinceket.

– János.

– Tessék parancsolni, hadnagy ur.

– Mit fogunk enni?

– Van itt minden instállom, szalonna, konzerv, én már megsüttettem a husporciót…

Nézte a soványképü nyirségi embert, aki tisztiszolgájának ajánlkozott s most szivesen, törlészkedve járdogált körülötte, de olyan lassan, hogy még nézni is sok volt.

– Mióta vagy itt, János?

– Én instállom? Ógusztus négy óta.

– Otthon nem voltál azóta?

– Dehogy vótam.

– Van családod?

– Van nekem négy. Van nekem elég, tiz esztedei házasságra elég vót az asszonynak hét gyerek. Három a főd alatt, négy nála.

– Van főded?

– Dehogy van, instállom, nincsen nekem semmi.

– Hát házad?

– Nincsen nekem asse.

– Hát akkor te még nem szavaztál képviselőválasztáson!

– Ó. Nincs ott ilyen semmitlen emberre szükség.

– Hát akkor János, mibül élsz?

– A két kezembül. Dógozok.

Elnézte a suta szőke bajszu embert. Az arca piros volt, a szeme kék. Napszámos ember. S hogy áll itt a haza határán, hogy áll itt a nagy bércek alatt. Védi a hont, melynek Árpád vére győzelemmel csorga szent földére… S ugyan mit nyerhet, ha a nagy csaták győzelmesen fordulnak?… Azt, hogy haza mehet tovább kapálni a földet, tovább ásni, szántani, forgatni a földnek szentelt hantját s tovább éldegélni a sovány kenyéren, amelyhez csak azért ragaszkodik, mert gyerekkorától ugy szokta s amelyhez csak azért kanalaz egy kis habart levest, hogy könnyebben csusszék…

Nézte a kis erős embert, aki harminchat esztendejével már olyan kidolgozott, hogy ötvennek bizvást elmehetne. Szerette volna tudni, hogy mire gondol, mig kék szeme játékosan ott repked a kék hegyek körül s a tisztje mellett ő maga is falatoz…

Egyszer csak megszólalt:

– Hanem azért instállom, hadnagy ur, azér furcsa egy falu ez az ilyen. Se utcája, se határa, se keritése, se tyukja… Sokszor igazán ugy nézünk egymásra a többivel, hogy igy is meg lehet élni az embernek?… Á, nem adnám én azt az egy tagot, a mi falunk határát ezér az egész mindenségér, országostul, mindenestül.

– Hisz ez is a mi országunk, János.

– Tudom, hogy a miénk, de hát még se a miénk, ugy látom, mer a nyelvét se értem, aki itt lakik… Azér jobb, hogy ha mán háboru van, inkább itt legyen mint arra mifelénk. Hát itt az erdőér nem kár, meg a mezőér, a fü kinő, de mán milyen kár vóna legázolni azt a jó vetéseket, arra mifelénk. Mennyi kárt csinálnának az uraknak, ha az őszit ledibolnák. Lehetne ujra vetni… Az egy halál ugyis megleli az embert, akárhun, legalább annyit tud az ember, hogy otthun nem csinál kárt a harc… Milyen ócsó itt még a marha is, százhusz koronáér vettek a mult héten is egy marhát a menázsiba, mán otthunról meg azt irják, hogy a nyiridházi hetivásáron mindenkor hatvan-hetven krajcárt fizetnek egy kilóra. Élősuly mégpedig. Há milyen jó ez a magyarságnak, mer bizony a gazdaembernek csak abbul van legjobban pénze, a marhábul.

– Neked van marhád, János?

– Bizony nincsen; irta az asszony, hogy szeretne ragasztani egy pár malacot, de nagyon drága, osztán élést meg ippensiggel nem tudna venni neki. Mer hogy engem ógusztusba elhoztak, hát nem vót még akkor semmi rész az aratásbul, csak éppen a buza… De csak azt tudnám legalább, hogy megkapja i má a felesigem a háboru pénzt, amit az ember vériér fizetnek, még eddig nem igen vót baj, de elég a sok ácsorgás itt a hegyódalakon, nem is kell annál egyéb, én ugyan sose törném magam azér, hogy csatába vigyenek, mint a Kis Kovács… nem becsülöm én semmire az ilyesmit. Nem kell a halált keresni, megleli az ugyis az embert.

– Ki az a Kis Kovács?

– Itt van mivélünk a szakaszba.

– S aztán az szeretne már csatába lenni?

– Igen.

– Beszél az csak!