Part 13

– Minek beszélne, jobb is vón az ugy. Mingyán összeereszteni üket, osztán legyen vége. Itt rostokolni, annyi idő óta, otthon meg a főd nincs megdógozva, mer az asszonynép dógozik, dógozik, de azér nem olyan a…

A kerek ég alatt szines fellegek buborodnak, lassan huzódnak arra lefelé, délre, a magyar föld felé… Jó volt ott feküdni a földön, a puha füvesen, s tépegetni kézzel a füszálakat. Gyerekkori érzései sustorogtak föt benne mikor még olyan jó kis fiu volt s annyit játszott a homokban és a földön, közel a föld szent testéhez…

Északról esőfelhő nőtt felfelé. Északról, az orosz hadak vidéke felől. Azok a hegyek már a gácsországi határt állják, azok a felhők már felülről jönnek, a lengyel vizek felől.

Csunya éjszaka igérkezett.

– Hadnagy ur, tessék a házhoz pártolni.

A fiatal ember borzongott a hideg, kövér esőn. Még tegnap éjjel a vasuti kocsiban fulladozott, s most a hideg eső… De állotta.

Borzasztó és unalmas egy tenger hosszu éjszakát zuhogó meg-meg csendesedő, soha véget nem érő őszi esőben végigvárni. A szakasz mint a birkanyáj fülledt össze a féltető alatt. Mindenféle nép volt; tót, lengyel, zsidó, oláh s egy pár öreg magyar. Apró bajtársi csoportokba bujtak, beszélgettek, aludtak. Nem volt ez rendes katonaság. Szedett-vedett kirostáltjai a hadseregnek, közösöknek, honvédeknek. Nem várt rájuk harc, csak egy kis őrködés a haza határain.

Semmi dolga sem volt, semmi célja. Szanaszét járt az esze, sorra járta az őrszemeit a csuszós hegyoldalon, hogy visszatért, éjfél sem volt.

– Ez a Kis Kovács-e, – szólt János.

Vékony, magas, fiatal legény arcába világitott a kis elektromos lámpával.

Megborzadt. Mintha egy halottnak az arcát világitotta volna meg. Egy sápadt, félig csukott szemü hulla állott előtte s szalutált.

– Fázol?

– Nem.

– Át vagy ázva?

– Igen.

– Gyere velem.

A kunyhóhoz vezette.

Behuzódtak, földből volt félig csinálva, a katonák gabalyitották a tisztek számára. Mindenki csinált benne valamit, aki csak benne tartózkodott. Volt kemencéje, kamarája, patkája, volt szék benne, és ágy, mindez a a földből vágva ki, vagy kőből, vagy a hegyoldalon összeszedett puha, friss füből.

– Üljetek le.

Kinn zuhogott az eső, verte, sürün verte a kunyhó oldalát, bent lomhán ültek; János lassu, de eredményes szuszogással tüzet rakott.

Mikor annak meggyult a szalmája, a hadnagy eloltotta villanylámpáját; kimélni kell.

A láng lobogott, füstölt, a füstjét a szél vissza-vissza vetette.

– Hát te vagy az a Kis Kovács, fiam?

– Kovács Imre vagyok, jelentem alássam, porcsalmai lakos, Szatmár megye.

– Hát mért kivánkozol te a háboruba?

– A boldogságomért.

– Hát boldogság a háboru?

– Hosszu vón azt elmondani, tekintetes hadnagy urnak alássan jelentem. Az ugy kezdődött, hogy junius 28-án hirtelen nagy betegségbe estem, a forró hideg kilelt. Én nem éreztem semmit, azt mondtam, nincs bajom, de egész éccaka önkivületi állapotban voltam, az orvos azt mondta, agytifusz. Tizenöt napig se éjt, se nappal nem aludtam, de közbe három nap, mondják, ugy feküdtem én, mint a halott… Ennyi dolog után az isten megadta az eszemet és imádkozni akartam, de nem tudtam. Édes anyám tanitott, mint egy kis gyereket… de mikor a jó isten megadta, hogy menjek, menni se tudtam, ugy kellett tanulni a lépést járón… Azon a napon ölték meg a mi dicsőséges trónörökösünket és felséges feleségét, hogy én beteg lettem. Azon a napon ütött ki a háboru, mikor én az isten ege alá ujra kiléptem…

Ebben a pillanatban női hang sikoltását hallották kivülről.

Felugrottak mind a hárman.

Kiléptek a zuhogó esőbe.

– Segitség!…

– Beleesett az árokba… – suttogta János.

– Hamar érte… – rendelkezett a hadnagy.

Meggyujtotta a lámpáját. Ahogy a fény felcsillant, kis vártatva fegyver kattant nem messze s nagy csattanással dördült.

A golyó nem talált, de a hadnagy a fényt eloltotta.

Mintha csak visszhangja volna, ujabb puskalövés csattant rá.

– Ki volt az?

– Kis Kovács, – suttogta János, aki még csak most emelte fel a fegyverét.

Távolról nyöszörgés hallatszott. Kétszer is tisztán hallottak egy emberi hangot, valami jajgatást.

Aztán elmult minden nesz.

– Segitsééég! – hallatszott ujra a női hang még mélyebbről.

– Lent van az árokban, – mondta ujra komolyan János.

– Felhozni!…

– Tessék itt maradni, majd én értek megyek, – s eltünt.

Kis Kovács előre lesett, mint a hiuz.

– Megszökött, – mondta, – pedig trafáltam. Mély sötétség volt s az eső zugott, semmi más nesz nem hallatszott.

– Maradj, – parancsolta a hadnagy, alig vette észre, hogy a legény utána eredt a sötétben a sebesültjének, mint a vadászkutya. Őt magát is elfogta a vérszag, kimeredt szemmel nézett a sötétbe, a fogát összeszoritva, ugrásra készen.

A fiu megállott. Lennről a János hangja hallatszott.

– Hahó…

– Segitség.

– Eredj, segits neki…

Ő maga ott maradt fenn a csucson s erőltette a szemét, de mit sem látott. Mit sem hallott, csak a sürü eső zuhogását.

Végre már lidércfényeket látott a vak sötétségben s revolverét a markában szorongatta, hogy beléjük lőjjön.

Félt. Bentről valami ideges remegés szorongott benne az összes érzékszervei megsokszorozták az erejüket, még sem volt képes semmit felfedezni, még a legényei mozgását sem hallotta már lent a hegy tövén.

Kinos percek voltak ezek… Ellenséges előőrs lett volna?… De mi volt a női hang… Vagy valami szerelmi dráma… Itt a Verhovinán?…

Egy fekete, didergő kis urilányt hoztak elő a katonák. Mikor a kunyhóba bevitték, a lassan kialvó lángok előtt remegve, borzongva, elfult mellel csak összecsuklott. Nem birt lábon állani. Lefektették a széna-ágyra, s a hadnagy megpróbálta összeszedni minden tudományát, hogy kell életre kelteni egy ájultat.

János a tüzet csinálta meg, hosszas gondolkodás után.

– No kérem, már elég, – nevetett egyszerre a lány, s fájósan kihuzta a karját a hadnagy kemény kezéből.

– Már egészen meggyógyultam – s nevetett.

– Akkor tessék beszélni, – mondta a hadnagy ridegen.

Erre a hangra a nő elhallgatott. Ujra összerázkodott és fagyosan összekuporodott.

– Az istenért hadnagy ur, – mondta suttogva. – Itt vannak az oroszok, – és szinte sikoltott.

– Ah!

– Én a tanitónő vagyok, itt lent a faluban. Már napok óta figyelem. Az istenért, még lehet valamit csinálni…

Reszketett, a foga vacogott, az egész testét hideg rázta.

– Beszéljen, beszéljen.

János szó nélkül odanyujtotta a kulacsot. A nő fogta és ivott belőle. Teljesen szét volt ázva.

– Van egy pár russzofil a faluban. Azok bevezették őket… Már én régen figyelem… Az éjszaka érkeztek meg… Harminc-negyven ember jött egy ágyuval, ugy vontatták ők maguk keresztül a hegyeken. Volóc felé mennek vele.

– Egy ágyu?

– Egy.

– El tud engem arra felé vezetni?

– El.

– És ha én most főbe lövöm, mint kémet? Aki ravasz mesével félre akar vezetni?

A nő megdermedt. A fejéről lassan félrehuzta a kendőt, a nagy fekete kendőt és a fellobogó láng fényénél, egy tiszta kis, sötét szemü arc fehérlett ki.

– Engem? Főbe tetszik lőni?

– Ha csak nem bizonyit…

A fiatal ijedt arc remegve nézett a hadnagyra, aki háttal volt a világosságnak s maga is annyira reszketett, hogy a torkán alig birt hang jönni ki.

– Hát mivel… hogy bizonyitsam… Már az elébb majd lelőttek… Valamelyik utánam lesett…

Az arcába annyi őszinteség volt, olyan rémült, olyan halálos igazságérzet s csakugyan az imént az a lövés…

– Nem tetszett látni, hogy utánam jöttek… Ha én visszamennék valaha a faluba, isten ments… Hiszen meghalok…

– Mért nem menekült el idejében?

– A főszolgabiró telefonált minden nap, hogy mutassak jó példát… Nincs semmi baj…

El kezdett sirni.

A hadnagy komolyan állott fölötte. Már hitt, már bizott, már tüzbe ment volna érte… Olyan csinos volt, s olyan elázott, mint egy kis madár…

– No jó, kedves kisasszony, – szólt gyöngéden, – nekem kötelességem meggyőződni az igazságról… Hát mondjon el mindent…

– Én mindent tudok… Az oroszok csak holnap fognak megérkezni… Az egész ágyucsel csak arra való, hogy megijeszszék a magyarokat… Fel akarják vinni a hegyre, ott Volóc felett, mikorra megérkezik a csapataik nagyobb része, mert arra számitanak, hogy az a katonaság, amelyik itt van az állomásnál, a háboru eleje óta, még nem hallott ágyuszót s meg fog futni ugy, hogy kapnak egy pár napi nyugvást!…

– Honnan tudja ezt mind ilyen pontosan?

– Elmondták; a mi jó rutheneink csak meg vannak rémitve, terrorizálva, de hozzám jártak suttogni.

A hadnagy kicsit habozott, de aztán elhitte. A lánynak olyan szeme volt, a csillagok tiszta fénye tükrözött benne.

– János! – szólt a legényéhez, – hivd ide Schulz szakaszvezetőt.

János felcsapta a tenyerét a rengeteg kék sipkájához, szalutált s elment.

– Hogy lehet azokat megközeliteni, kisasszony?

– Bizony nem könnyü az ut, mert setét van és esik.

– No jó, de hogy találunk rájuk.

– Majd én elvezetem.

– Maga?

– Igen.

A hadnagy összevonta a szemöldökét.

– Kibirja?

– Kérem én turista vagyok… Nézze itt a havasi gyopár…

Nevetett. Gyönyörü fogai voltak. Ugy nevetett, mintha ugratja a lány a gavallérját.

– Ez nem tréfa, kisasszony… Itt életről-halálról van szó.

– Nem kérem… Itt a _hazáról_ van szó…

A hadnagy, mintha parancsszóra tenné, kinyujtotta a kezét.

A lány megfogta, a tenyerébe adta erős keskeny kis kezét.

Egy pillanatnyi meghatott csönd volt.

– Nohát akkor rendbe van a dolog egyik része, – mondta a hadnagy könnyedén. – Arra nincs idő, hogy a tábortól kérjünk rendelkezést! Majd megpróbáljuk a magunk szakállára… No sebaj… Az már rendbe van, hogy elmegyünk… Még csak egy valami nincs rendbe.

– És pedig?

– Terringettét, hát még nem szegeztük be az ágyukat!…

A lány nevetett, olyan boldogan, olyan csiklandósan, mint a gyerek, aki jól felelt s most nem bir a büszke izgatottságával.

– Itt a térkép, most mutassa meg a helyet.

Belebujtak és tanulták, olvasták a sürü katonai térképet.

Észre sem vették, hogy a fejük összeért, az arcuk egymás mellett tüzelt s a hajszálaik egymás bőrét keresték.

Schulz szakaszvezető lépett be.

– Öt emberre van szükség.

A szakaszvezető pihent csinált s hallgatott.

– Öt emberre… Akikkel meg lehet negyven oroszt átmadni… Kik legyenek azok?… Maga jobban ismeri a szakaszt, én csak ma láttam,

A lány felé fordult s kissé restellkedve mondta, mint aki nagy szégyent vall be.

– Ma reggel érkeztem Budapestről.

A lány szeme nagyot lobbant.

– Hát öt magyar gyerek csak akad köztünk… Itt van a Kis Kovács, – mondta Shulz, – ez egy.

A sápadt baka ott a kunyhó csöndes hátterében megnyugodva lélekzett…

– No még négyet.

– Az a baj, hogy Botka messze van. A tulsó szélen van poszton.

Aztán három nevet mondott, habozva, gondolkozva: Szijgyártó, Morvai, Pap.

– No még egyet.

– Mongyon oda mán kend engem, – morogta valaki csendesen az ajtó felől. Észre se vették, hogy János bejött s lekuporodott a tüznél.

– Hát’sz én is itt vagyok, – mondta Schulz, saját magát kinálva.

– Maga nem jöhet, – mondta nyersen a hadnagy, – ki veszi át akkor a felelősséget… Mert én megyek…

– Igenis… Akkor legjobb lesz a Csürös… Csak hát a Morvai meg Csürös őrszemek, azokat akkor fel kell váltani.

– Hamar, hamar.

A hadnagy elővette a noteszét s gyorsan irni kezdett. Mély csendben, várakozva hallgatták a ceruza gyors, ideges sikárlását a papiron.

– Ezt a levelet, ezt a jelentést leviszi valaki rögtön Volócra s átadja a főhadnagy urnak. Aztán rögtön visszajön s engem fölkeres a föld alatt is.

– Igenis.

– Szedje össze a csoportot.

– Igenis.

Szalutált s elment.

Csöndben maradtak. Kint zuhogott az eső, elveszett minden emberi zaj egy pillanat alatt. Mély hallgatásban maradtak, hallani lehetett a lélekzeteket. Várakoztak, idegesen.

– No hiszen rendben is vagyunk, – mondta a hadnagy, – hát kis Kovács fiam, mért van boldogságodra, ha csatába mehetsz?

A legény, mint akit felzörrentettek erős gondolataiból, egyet rezzent, egyet zökkent, aztán engedelmesen, a földet turó ember nagy nyugalmával folytatta:

– Az isten megvert, két kézzel, jelentem alássan, tekintetes hadnagy ur. Nem birtam én akkor még csak lábra állani se, olyan gyenge voltam, mint egy másfél esztendős gyerek… De a vált javamra, mert most már átolvastam, azt mindet, amit iskolába tanultam és hiszem, hogy minden az isten akaratja. Az igaz, hogy egy gyenge ember vagyok azóta, mert olyan lettem, mint egy kórószál, de szinben is látszólag, ugy helyre jöttem, hogy nekem senki sem hiszi, hogy nem lehet használni az erőmet. Mert ha én már husz kilót is megemelek, akkor a lábom és mindenem forróságba jön és mindenem feszül, különösen a nyakam annyira, hogy szét akar pukkanni és a gyomrom és a gyomromon felül roppant forró olyankor és jobb mellem alatt egy forró csomót érzek. Az étkezéssel pedig ugy vagyok, hogy soha nem éhezem meg, de próbáltam nem enni, de akkor éppen nem bir meg a lábam, még meg sem tartani. Örökké fel vagyok fuvódva, a gyomromat nyomja valami, de hálistennek nem fáj… Dacára ennek, ha hozzá fogok az evéshez, bármikor jól esik mindenféle ennivaló, minden két-három órába tudnék enni és ugy is meg tudnék hizni, hogy még egyszer ilyen sulyos lennék, de csak nem birom a nehezebb menést és nehezebb dolgot.

Csöndesen ültek, békésen a kis kunyhóban, s mint az eső csöndes zuhogása hallatszott a szatmári legény sok apró, kiszikkadt szomoru panaszszava.

– Soká jönnek, – mondta a hadnagy s nagyot lélekzett.

János bólogatott a tüz előtt s rakta rá a tüzre a nedves ágakat.

A fiatal tanitónő már nem didergett, összehuzta magát s olyan ártatlanul és szeliden ült és hallgatva nézett maga elé, egy szál vesszővel vonalakat huzgált a kunyhó sötétségben maradt földjén.

A kis Kovács folytatta.

– Édes apám hatvankilenc éves ember és több sulyt bir el, mint én; például, ha vinni kéne az istállóból egy kis ganajt ki saroglyán, vinném én, próbálom én, de birom is én, csakhogy utána a hátam roppant fáj, a gégém, nyakam szét akar pukkanni és a karom feszül, ugy, hogy ez által sokszor azt mondtam, hogy: én nem viszem. Apám akkor azt mondja, minek teszem akkor a számba az ennivalót és szüleim mindig pirongattak, hogy minek mondom: nincsen nekem semmi bajom, eszem, iszom én.

A hadnagy felriadt, nem hallott egy szót sem az egészből.

– Mi az? mi bajod? – mondta.

A fiatal lány is megrezzent, isten tudja, hol járt az esze. János is abba hagyta a tüz piszkálását.

– Azér mentem én önként katonának, – mondta kis Kovács békésen, – és hogy besoroztak, nagyon örvendtem, mert _hogyha valakinek van kedve katonának lenni, nekem van!_

Megjött Schulz az emberekkel.

Bepréselték magukat a kunyhóba.

– Fiuk, – mondta a hadnagy s felállott. – Öt embert kértem a szakaszvezető urtól, ötöt, akibe meg lehet bizni. Azt mondta: Öt magyar van köztünk!… Én még nem ismerlek benneteket. Vagytok ti olyan emberek mind az öten, amilyen nekem kell?

– Igenis, – mondta mind az öt.

– Hát akkor tudjátok meg. A falubeli rusznyákok közt áruló került. Itt a tanitó kisasszony mindent tud… Valami negyven kozák egy ágyut visz fel arra a hegyre, amelyik Volóc felett van. Ezeket szét kell lőni, az ágyut le kell szerelni, mielőtt egyet lőhetnének… Hát ez nincs benne a napiparancsba. Ezt meg kell csinálnunk.

Csönd.

– No. Vállalkoztok?

Nem szól senki.

– No.

– Tudni kék azt, hogy merre vannak! – mondja az egyik.

– Setét van, csak legalább világos vóna, – igy dünnyögi a másik.

A hadnagynak eláll szeme-szája.

– Hát ez a hazafiság? – kiált fel. – Azt hittem, hogy két kézzel kaptok rajta. Hogy sirni fogtok örömötekben, amért ilyen dicső feladat jut részetekül! Hát mér vagyunk katonák! Magyarok! Ha nem azért, hogy védjük a haza szent határait… No… Hát jöttök?

– Hát legalább hagy verradjon meg… Nem lát most a bagoly se…

A hadnagynak kifordult a lelke a sarkából.

– Vigyázz! – orditotta, – az apátok kutya istenit, amék még egy szót szól, itt rögtön főbe lövöm.

Az öt ember ugy állott, mint a feszület.

A fiatal ember kissé megérezte a betörött lelkek csöndjét. Ércesen, csattogva káromkodott s egy csöppet sem vette észre, hogy a háta mögött kigyult arccal bámul rá a lány. Ömlött a szájából a szitok, maga se tudta, honnan dől…

– Hátra arc!… Előre indulj!…

Az öt legény egymás után kiállott a kunhyó elibe.

– Majd megtanitalak én… Kutyák… – morogta a hadnagy s felcsavarta magára a köpönyegét… – Nem vagytok a zsidónál béresek, hogy itt nekem okoskodjatok!

– Sorakkozz!

A fekete éjszakában, a hulló esőben tartott szemlét.

– Pihenj.

Visszalépett a kunyhóba, hogy megmondja a szakaszvezetőnek a teendőket. Ahogy belépett, osztatlan tisztelet sugárzott az arcokról. A marcona szakaszvezető, s a lágyképü kutyamosó egyformán figyeltek minden moccanására. Éppen ugy, mint a lány, a kipirult arcu, lelkes szemü kis szűzlány…

Félfüllel meghallotta, ahogy kivülről valamelyiknek a dörmögő hangja behallatszott.

– A krisztus pofozza fel, hát mér nem beszél mingyán magyarul!…

Pár perc mulva elindul a hét magyar s a lány lefelé a sikos hegyoldalon.

A jelszót elfeledte kiadni. Mikor leértek, mintha holdfény kezdett volna az esőfelhőkön át világitani. Odafordult a lányhoz.

– Ejnye, még be sem mutatkoztam: Dóry Bandi vagyok.

– Végh Ilus, – és a lányka fehér fogai csillogtak a sötéten át is. A kis keskeny kezét is odaadta s megrázták bajtársi módon egymás kezét, most másodszor.

– A jelszó, fiuk ez lesz: Iluska…

Ahogy tovább mentek, meg-meg suttogott a lombos, erdős hegyoldal, mintha szellő zörgeti végig tavasszal a lombokat, folyton sustorgott az ágak közt, hogy:

– Iluska… Iluska… Iluska…

A fiatal lány olyan boldog volt s olyan vidám.

Néha megállottak s a villanylámpa világánál lopva keresték a térképen a helyeket, hogy mégis nem tévedtek-e el…

– Itt vagyunk… Csak fel kell menni… – mondta végre több órai nehéz menés után a lány egy lombtalan, erdőtlen hegy tövében…

A hadnagy összegyüjtötte az embereket.

– Pihenj…

Az eső elállott, de a föld ugy tele szitta magát vizzel, hogy bokáig csattangoltak benne.

Leültek az egymás mellett heverő sziklákra, a hajnal kevés világosságán a lihegő sötét bakák, csak a kis Kovács állott és topogott, jött-ment.

– Kis Kovács, fiam, – mondta a hadnagy, hogy a nagy munka előtt megpihentesse az embereit. – Mondd el hát, hogy mért van neked boldogságodra, hogy csatába juss!

– Jelentem alássan hadnagy urnak, lássa ez után a kis menés után is hogy elfáradtam. Mikor marsba kimegyek is, teljesen kiállok és össze fővök, ugy szeretnék leülni, de nem szabad, igy az izzadtság után, meg az ácsorgással mindjárt fázom és a haptákban állással fáj a hátam és a lábam zsibog.

– Hát mért nem ülsz le, látod mindenki leült, eszik.

– Nem szabad hadnagy ur alássan jelentem! Éjjel pedig egészen egy hét óta nincs nyugalmam, mert a lábom térden felül egész kötésig mindeg nagyon hideg, mintha jéggel volna megrakva és kénytelen vagyok felkelni és mikor más édesdeden alszik, én csak ide-oda járkálgatok az udvaron, mert sajnálom, hogy a házban mások se tudjanak tőlem nyugodni. Egy órát, vagy kettőt ha szunnyadok, osztán felébredek, de nagyon hideg mindenem és jönnöm mennem kell. Ugy vélekedek, hogy otthon izzadozni szoktam a jó meleg szállásomon és itt a hidegben nem tudok megizzadni, az a bajom.

– Bolond vagy te, mennyit nem karatyolsz, s azt mégse hallom, mér van boldogságodra, hogy csatába menj!

– Istenre bizom magamat vitéz fő hadnagy uram. Legyen szives megtudni, hogy mindent a jó Isten kormányoz az ő mennyei bölcsességével. És kérem alássan az Isten akarata ellen nem szabad rugódozni s ezzel a hibával engem megvert, vagy megáldott, mégse hallom, de mert ezelőtt nagyon nagyravágyó voltam és sokat hangoztattam, hogy több kell ész, mint erő, régen nagyon erős voltam _és még sem elégedtem meg_, sokszor még a jó Istent is káromoltam, most pedig gyenge vagyok és _mégis boldognak érezem magam_… Azér, hadnagy ur… ha mán e nehéz sorsban ilyen boldoggá tudott tenni engem a jó Isten, kiváncsi vagyok, kérem alássan, hogy a legnagyobb nyomoruságban a fegyveres csatában _milyen boldogsággal tud még engem áldani…_

Elhallgatott. S mindnyájan hallgattak.

A hadnagy szólt.

– Elrakni az elemózsiát.

Később azt mondta:

– Felállani… Csürös…

Egyik legény előállott.

– Előre fölmégy, de csendesen, mint a vakondok… Mihelyt látsz valamit, visszafordulsz, s hirt hozol.

Lappangva, szétoszolva, kuszva kapaszkodtak fel a hegyoldalra. Olyan óvatosan és nesztelenül, ahogy csak lehetett.

A jelszó suttogott, Iluska, Iluska.

– Akar egy revolvert? – kérdezte egyszer a hadnagy a lányt.

– Nem, köszönöm, – mondta a lány s nevetett. Már igy közelről egész jól lehetett látni a szája nevető csillogását s a szemei sötét tüzét…

– Csak nem fél tőle?

– De igen.

– Akkor minek jön velünk? Maradjon lent…

– Azt már nem.

Kuncogva nevetett.

– Ne nevessen, mert elfárad.

– Ó nem, turista vagyok…

S tovább nevetett. A fiatal ember nézte hajló, karcsu kis alakját s egy pillanatra elfelejtette, hogy hova mennek, mit akarnak, a lányra gondolt: a másik nemnek a csodálatosságára, a nőre… Ugy szerette ezt a kis lányt, aki naivul csak elszaladt, feljött hozzá a katonához, a kunyhóba, üldözve, bukdácsolva, árokban hemperegve, átázva, fázva s most a nehéz éjszakában itt gyalogol, fut, dolgozik s jobban birja, mint a kemény katonák… Számtalanszor nyujtotta oda neki az uton a karját, a kezét, hogy felsegitse, felemelje… s mindig azzal a vidám és könnyed és természetes nevető arcocskával találkozott a szeme…

Az élet, az élet milyen furcsa dolgokat hoz… A mult éjjel az első osztályu kupéban, – most felfelé gyalog a hegyoldalon…

Ebben a pillanatban rettenetes mennydörgés csattant fel, borzasztóbban, mint az égzengés, felettük.

Ágyu dördült a közvetlen közelükben.

Aztán összeszedték magukat s a katonák önkéntelenül is érezték, hogy itt egyesülni kell. Mind idesiettek a hadnagyhoz.

Ez tünődött s a hegy csucsának magasságát méregette.

Ugy érezte, hogy felette repült el a löveg.

Lenézett a völgybe s mintha felszakadt volna valami széles réteg sötétség, meglátta Volócot lent a teknőben.

Ugy látszik, véletlenül megkerülték a hegyet s nem a hátában voltak az ellenséges csapatnak, hanem szemben vele.

Embereit két részre osztotta. Hármat maga mellett tartott, háromnak megparancsolta, hogy kerüljék meg az ellenséget s hátba támadják. Megegyeztek, hogy egyszerre fognak támadni. Az eltávozók, amint beérik az ellenséget, rögtön rátüzelnek s ez lesz a jel, hogy ők, akik nyilván hamarább fognak ráakadni, szintén lőjjenek.

Amint a három legény indulni készült, megérkezett az előőrsre kiküldött katona.

– Nincsenek fenn a csucson. Hamarább szereltek le, mondta s megmutatta a helyet, hol vannak. Alig huszra becsülte a számukat.

Szétváltak, a két kis csapat a földre feküdt és egymástól tiz méteres távolságban kusztak előre, hogy még egy követ se rugjanak le, oly óvatosan.

– Maga feküdjön le itt a kövek közt, – suttogta a hadnagy a lánynak.

– Nem.

– Muszály.

– Könyörgöm… hagyjon magával…

A lánynak égett a szeme, a csaták tüze volt benne, az arca kivörösödött s remegett a keze, ahogy suttogva könyörgött.

– Veszély éri…

– Nem…

– Ránk is bajt hoz…

– De nem…

– Jó, – dörmögte a hadnagy, aki már eldobta magától a lány gondját, csak magára s a célra gondolt. Folyton az embereit nézte, számolta…

Egyszer csak meglátták az oroszokat.

Az ágyuk mellett mozogtak, tanakodtak, valamit beszéltek s valami sulyos tárgyat cipeltek az ágyu felé.

Teljesen gyanutlanok voltak.

Körülnézett, csöndre intette az embereket.

Ugy feküdt ott, a vizben, nem érezve semmit, csak egy lázat, a csata, a roham izgalmát, amire készültek.

Az oroszok kényelmesek voltak, lustán mozogtak, kettőnek nagy bőrsüveg volt a fején, a többinek külömböző sapka… Egy fiatal tiszt rendelkezett köztük, talán az is ugyanigy a maga szakálára dolgozott.

Kinos és rettenetes gyötrelmes percek teltek.

A másik csapat szörnyen sokára ért a céljához.

A tiszt most valamit vezényelt. Az oroszok felemelték fegyvereiket és lőttek. Valami husz fegyver csattanása ropogott sorra.

Megdermedve maradtak ott.

Az oroszok megfordultak, szétoszlottak. Tüntető lövés volt. Szanaszét fordulva ropogtatták el a töltényeiket.