Part 14
Egyre sürübb lett a ropogtatás. Már lassan szinte mulatságos volt. Megszokták, már mosolyogtak rajta, hogy csak ugy világba röpködnek a golyók; azzal az érzéssel járt, mintha nem is tudnának kárt tenni az emberben. Mintha védőlepel boritaná mindnyájunkat. Vidáman nézett körül az emberein, ha az okosság vissza nem tartja, szinte kedve lett volna felállani s cigarettára gyujtani.
Mellette megmozdult egy kő és legurult a mélybe. Odavillant a szeme, a kis Kovács feküdt ott.
– Csitt, – sziszegte rá.
Az még egy követ mozditott meg.
Iszonyu dühbe jött rajta. Oda vetette magát s megtaszitotta a villát.
A legény lefordult, csaknem legurult. Ugy kellett megfogni.
– No… mi van veled…
A sapka lefordult a fejéről s a vér pirosan zuhant ki belőle. Halott volt. A feje bubján ment be a golyó s végig a testén.
Megborzadt tőle. Egy pillanatig állati rémülettel nézett rá, akkor elvette tőle a fegyvert s visszakuszott a saját helyére, mintha nem mindegy volna a tágas hegyoldalon.
Kissé odább, egy szikla mögött, ott kuporgott a lány s kimeredt szemmel nézte s kitalálta az egész jelenet értelmét. Lebókolt a földre, elájult.
A hadnagy azt hitte, ezt is golyó érte, erre elorditotta magát s lőtt.
Egy pillanat mulva másik lövés, tul a kis Kovácson. Aztán gyorsan mind a ketten még négy-négy lövést adtak le.
Talán mind talált, mert egyre-másra potyogtak az oroszok. Irtóztató zavar és fejvesztés. S ebben a percben ismét megdördül az ágyu, egy irtóztató robaj, amely fölveti a levegőt.
Most hátulról, a tulsó oldalról indultak meg a lövések, a másik három is helyre ért s ők kezdték a tüzelést. Az oroszok, akik visszarohantak, most megint idevetették magukat.
Ahogy egyiket, aki mellette futott le, keresztül lőtte, az messze felugrott s ugy repült le a hegyről, mint a lőtt madár.
Pár pillanatig tartott az egész s nem volt elég.
– Hujrá, – orditotta valahol valaki s egy perc mulva ott voltak fenn az ágyuknál mind az öt magyar baka. Olyan furcsán, kétfele kacsázva szaladt valamelyik.
Ő egy percig habozott, nem tudta mit tegyen a szuronnyal, kaszáljon, ahogy a minap mesélték egy pesti kávéházban, vagy levegye s mint a kést… Akkorára beledöfte valakibe, aki előtte volt s valami rongyot ráncigált ki a zsebéből.
Ki akarta huzni, nem birta. A szurony keresztül ment az emberen, mintha vajba döfött volna.
Ekkor magára eszmélt, ez kegyelmet akart s ő átszurta… Eszébe villantak a mesék az oroszokról, akik százával fogatják el magukat egy-két magyar honvéddel…
Megállott, a szuronyos puskáját lehuzta a nagy test s ő várta, hogy mind kendőt lobogtatva fog ott térdelni előtte, aki megmaradt, az oroszok csapata.
Ebben a percben közvetlen közelből nagy fény lobbanását látta.
Felbukott. A fején irtóztató ütést érzett.
Keresztül lőtték a koponyámat, gondolta végső gondolatnak…
Elterült a földön, már tudta, hogy meg fog halni.
Iszonyu dühroham fogta el, de csak annyit birt tenni, hogy kidobta a karját.
Eszébe jutott a kis Kovács.
És nagyon boldognak érezte magát.
Látta, hogy virrad, az ég vörös volt, vérvörös. Egyebet aztán nem érzett, nem tudott.
5.
Mikor szemét fölnyitotta, tiszta volt az ég és derülten kék. Sehol felleget nem látott, kis szél volt, nem fázott, égett a teste…
Meg volt sebesülve.
Megrándult s erre borzalmas fájdalom nyilallott végig rajta, ugy megijedt, hogy egész elmerevedett s még lélekzetét is visszatartotta.
Lassan elzsibbadt, nem maradt csak egy kis mécsesnyi öntudata, már nem is érezte a testét, nem tudta merre nyulnak el a lábai.
Mi történt.
A kávéházi barátaira gondolt, akikkel még két nappal ezelőtt a sebesülésekről viccelt… Milyen furcsa, hogy _minden oly természetes dolog a világon_. Most itt fekszik, talán halálra itélve… s ezen a két napon minden olyan magától ment…
Hát hogy? Az ember elindul s megy, megy és egyszer csak belelép a halálba?… A szolnoki állomáson, hogy állottak ott a derék poroszok, mintha mindig ott állottak volna… Hogy égett egy hadházi lánynak a szép bociszeme, valakijét siratta, aki elment a debreceniek vonatával. Ő mosolygott rajta, s ime, annak még most is ott áll a vonata valahol s ő már itt van az ég alatt… valahol…
Mégis történt itt valami, ami rendkivüli és csodálatos…
Szinte belevörösödött. Eszébe jutott mikor elkáromkodta magát: az apátok kutya…
Ha mozdulatlan arccal lehetett nevetni, akkor nevetett, olyan furcsának tünt fel előtte, hogy egy káromkodásban tört ki belőle a hős.
Elfeledte a testi baját és valami rendkivül jó érzés töltötte el. Sem az életnek, sem a halálnak nem érezte most a fontosságát, csak annak az érzésnek a szédületes örömét, hogy kirepült egyszer a hétköznapi cselekvések szinvonaláról, ahogy egyszerre csak a föld gyomrából kirobban a lavina… Hogy megszünt akkor minden önmérséklés, minden szolidság, minden félelem: irtóztató düh fogta el, hogy az emberek nem rohannak ész nélkül előre! Meghalni, vagy ölni a hazáért…
Ah, ha akkor látta volna egy fényképész, hogy akkor örökitette volna meg… Vagy egy ódaköltő… aki ilyeneket mond:
Óh más magyar kar menyköve villogott Attila véres harcai közt. Midőn A félvilággal szembe szállott Nemzeteket tapodó haragja!
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád, a Duna partjain, Óh _más magyarral_ verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát…
Olyan boldog volt, hogy kimondhatatlan. Érezte, hogy az éjjel méltó volt ezekhez a magyarokhoz! Turáni fajtájának minden tüze fölgerjedt benne s meg volt elégedve magával, a pajtásaival, a fajtájával, amelyet mégsem tett tönkre annyi sok évszázadnak a tespesztő, átformáló, vérkeverő munkája…
Ott feküdt hanyatt s mintha a föld szive dobogna alatta… Le kellett hunynia a szemét, hogy uralkodjon az érzésein… Sok bününk van, – mondta magában, – nem szeretünk kinlódni, nagyon urak vagyunk, de _valami rettentően nagy erő van bennünk és még lesz belőlünk valami…_
S egyszerre valami különös, sajátságos vágy lepte meg: gyerekre vágyott… Megrémült, hogy ő itt meghal és nem marad meg tovább a vére, a fajtája… Fiut akart maga után itt hagyni, aki boldogabban éljen, mint mi éltünk. _Aki hasznát lássa a mi halálunknak…_
Ah, de meghalni igy, átlőtt fejjel, hullák közé vetve; könnyek szivárogtak az arcára…
Valami kis zörejt hallott. Megdermedt, talán farkas jár a hullák közt…
Csak pár pillanatig tartott a rettegése, egy üde kis arc hajlott fölébe.
– Ah, – nyögött betegen, de olyan boldogan, amilyen megnyugodottan boldog még sohasem volt életében.
– Hadnagy ur… maga sir?…
– Győztünk?
A lány felkacagott, idegesen, mint egy megrázott ezüst csengő s a szeme tele lett könnyel.
– Igen, – mondta, – természetesen…
Lehunyta a szemét, mosolygott.
– Csak maradjon nyugodtan, – s puha kézzel megsimitotta a fejét a lány.
– A fejem…
– Tessék?
– A fejem… át van lőve?
– Dehogy… A fejének semmi baja…
Ez neki érthetetlen volt. Azzal esett el s azzal ébredt… Megemelte a fejét s borzasztó fájásokat érzett a hasa táján, mintha ott egészen el volna vágva… Megértette.
– Haslövés? – kérdezte.
A lány elforditotta a szemét, hallgatott.
Soká ültek némán.
– Már délután van?
A lány elmosolyodott.
– Igen, már a második délután.
– Második?… s maga…
A szeme ujra tele van könnyel.
– S maga itt van velem?…
– Istenem, hát csak nem hagytam itt… Az nem lett volna keresztény cselekedet…
S nevetett, de talán az ő szeme is könnyes?
– Az emberek hol vannak?
– Az emberek?
– Elestek?
– Csak kettő.
– Szegény kis Kovács…
– Már boldog… Ja igaz, tudja, mikor lenn a faluban meghallották az ágyulövéseket, nem tudták mire vélni a dolgot, hát szépen visszavonultak, az egész osztag, Almamezőig… De a legnagyobb rendben… Nagy szerencse, hogy csak két ágyulövés, volt, mert ha ezek soká ijesztgetik a jó népfelkelő bácsikat, azok elmennek talán Brassóig…
A lány nevetett, a fehér fogai ugy csillogtak.
– De igy megállottak Almamezőnél… Ott pompásan felfejlődetek, szépen visszajöttek azon az uton, ahol elmentek s mind fölszedték a bornyukat és puskákat…
– Hát azt eldobálták?
– Nem, csak lerakták az utfélre, hogy visszataláljanak…
A hadnagy elkomorodott s a lány nem tréfált tovább. Nagy dologról van szó. Tüzről. Életről, halálról, az ország sorsáról…
– De már visszajöttek s most már keresztül mentek itt alattunk, már elébe mentek a muszkának… Megjöttek a marosvásárhelyiek, itt vannak a székelyek, dalolva mentek az ellensség elébe… Már ott fönn vannak Vereckén.
Kinyujtotta a karját, északra mutatott.
Mint a nemzet nemtője ebben a pillanatban.
Aztán önérzettel, büszkén mondta:
– Azért jó volt, hogy leszereltük ezt a vacakot! – s büszke és vidám lenézéssel mutatott az ágyura.
A sebesült ott feküdt a füben az égre meresztett szemekkel, s mindent érzett s érzésén át látott is, amit a lány lobogó szivvel mutatott…
Soká maradtak csöndben, némán. Valahol egy kis madár csicsergett.
– Az a fő, hogy magának nincsen láza…
– Az éjszaka… itt töltöttem az éjt?
– Itt.
– Maga is?
– Igen.
– Ah… Nem félt?
– Én?… Mikor revolver van nálam?… Nézze, a maga revolvere…
A sebesültnek mosolyra huzódott az arca:
– Maga fél a revolvertől…
– Dehogy… a fegyver jó barát… Képzelje, egy kutyára rá is lőttem az éjszaka.
– Farkas! – rémült meg a beteg. Később boldogan tudta, hogy nem magáért, a lányért ijedt meg.
– Dehogy, – kacagott idegesen a lány, egy csuf kutya volt, ugy elszaladt…
A fiu összevonta a homlokát, erőltette magát, gondolkozott…
– Iluska! – mondta végre föllélekzéssel.
– Ahhaha! – kacagott a lány s az arca ugy elpirult. – Hát emlékszik a nevemre. No, hisz már akkor semmi baj!
– Semmi, – suttogta a fiu s a szeme lágy vizben uszott.
– Ha ilyen semmiségek is eszébe jutnak, hadnagy ur!
– Dóry Bandi vagyok, Bandi…
– Kis beteg Bandika… – suttogta a lány, a homlokára tette a kezét, – meg ne mozduljon…
A fiu olyan beteg volt s olyan gyönge.
Az egész lelke könnyárban volt s csak gondolatban gondolta:
– Hát van jóság a világon… Jó lány…
Lehunyta a szemét, szorosan lecsukta… Már istenüléssel volt tele. Már minden boldogságnak itt érezte az illatát. Egy uj ember volt, aki előtt még nyitva az élet, de egy szép, jó, gazdag, nemes élet. Egy igazi élet, mely tele van boldogsággal, szépséggel, nagy tettekkel… Igazi hitvessel… gyerekekkel…
Az ajka remegett s a saját sorsán át az egész nemzetének jövendője tükröződött igy előtte… Ah, ez a nagyszerü erőpróba, ez a váratlanul gyorsan leviharzó mesés csodák korszaka, ez fogja meghozni az egész magyar fajnak a méltó jövőt… Európa kulturvilágának, lelki életének földabroszán…
– Ah… Azért borzasztó volt… ez az éjjeli vihar… – mondta sokára.
– Az.
– Borzalmas… ez a kárpáti vihar…
Megütötte a szivüket a szó. Ujra hallgattak.
Ebben a pillanatban az északi hegyekről ágyuzás tompa döreje kezdődött.
A lány felugrott.
– Hallja! Hallja!… Ezek a mi ágyuink, – sikoltotta. – Ott vannak a székelyek!…
– Győzünk, – orditotta fel a sebesült s könyökre emelkedett!… – Mi győzünk, meglásd!… azt a… kutya…
Könnyár öntötte el a szemét.
– Az Uristen… az Uristen megkönyörül a magyarságon.
Elomlott a teste. Hebegett.
– Mit?… mit mond… hadnagy ur… kedves… szivem…
A fiatal ember lehunyta a szemét, irtózatos fájdalmak rohantak át idegein, de szegény agya még a magyarság méltó jövőjének gondolatán vivódott. Nagy erővel összeharapot vasfogai közül rebegte:
– _Krisztus urunk is vérével… vérének hullásával váltotta meg az emberiséget…_
S a nagy izgalomtól, a nagy erőfeszitéstől elájult.
ZSOLTÁR.
1. Hallelujah.
2. Dicsérjétek az Urnak nevét. Dicsérjétek a gyertyák meleg fényében, akik kövér szolgái vagytok az Urnak. Dicsérjétek a hajnal borzongó novemberi várakozásában, akik az ő háza előtt cipelitek az Élet nyűtt vörös lobogóját.
3. Uram, én is dicsérlek, halld meg az én énekemet.
4. és forditsd erre a te arcodat és a te füleidet; és a te szivedet tartsd, mint szóhalló kagylót az én énekem elé és gyüjtsd trezorba, figyelmedbe az én érzéseimet, óh Uram és mérd meg az én dolgaimat, az ember könnyü dolgát, Igazságod preciziós mérlegén.
5. Hallelujah.
6. Megnehezült a lemulott évek sodrán felettünk az égbolt; megsürüdött a levegő, megsárgult az égig és megrothadt a tüdők belsejéig – és az erős férfi megdöbbent tekintettel meredt a megbomlott Mindenségre, amely tele volt a rothadás miazmáinak milliárdjaival a zugoknak zugjaiig – és felkiáltott: mit akarasz tőlünk, óh Uram, mire érleled e trágyahalommá rothasztott világot?
7. És akkor csak tüz ütött ki a rothadásban s lángok rohantak, körülnyaldosva a földet és ropogva égni kezdett az egész emberi lét, – és az erős férfi, ki tölt szivvel érte a kataklizmát, komoly rémülettel függesztette szemét a felgyult Mindenségre, amely csóvákat röpit egyik ég alól a másikig s egy pillanat alatt égő higsággá olvasztotta lábunk alatt a kultura talaját, amelyen éltünk, – és fészke szélére áll, mint a megrettent oktalan madár az erős férfiu s feléd sikoltja énekét a szörnyü világba:
8. Hallelujah!
9… Vajha szárnyam volna, hogy elrepülhetnék. Vajha volna hely, hol megszállhatnék. De hova szálljak, ha csak a fellegeken nem akarok pihenni s még oda is utánam száll az ellenség repülő dühe.
10. Az én lelkem öldöklő gép kerekei alá zuhant s emberek ülnek a gépen s a foguk dum-dum löveg és a nyelvük ekrazit-bomba. Az én lelkem kiverve szálldos, kóvályogni sem mer, csak távolról hallgatja már, hallón hallgatja a megbomlott föld távoli vészeit. Az én lelkem moccani sem mer, földrengésiró tüvel karcolja, bomlott ijedezéssel karcolja a vihar rettenetes hullámzásait a vakitó papirra.
11. Neked irja, Uram:
12. Hallelujah!
13. Uram, ki felfakasztottad a lelkekben a gyülölség és harag tüszőit és pestist árasztottál a szivekre: Uram, megmutattad hatalmadat jobban, mint mikor az ég dörgésével és a föld rengésével riasztottál rá a gyarlandó emberi fajra. Uram, ki láttatni akarod magad s koronként borzalmas módon adsz leckét, hogy e rongy teremtésed, az ember, az egyetlen, amely beléd néz, megtudja, hogy senki ő: Uram, most ugy ránk világitottál, hogy reflektorod fényén vakon őrjöngünk és sem a te arcod, sem magunkat nem látjuk.
14. Üvöltözünk és jajgatunk, mint éjben a fénnyel vaditott tábor és végső okosságunkkal gondolunk a fénynek forrása felé:
15. Uram, ki nem hallod már a bübájosok szavát, sem a büvölőkét, akik dobot ütögetve orditanak reád és hajukat felborzolva akarnak megijeszteni téged, mint a gyermek a robogó vonatot; Uram, ki nem ügyelsz a betürágók és elméletcsinálók szóhadarására, kik azt hiszik, hogy az ő krétájuk szabta meg a csillagok pályafutását:
16. Uram, halld meg az én énekemet; Uram, halld meg a szüzen szóló kis madarad szavát!
17. Hallelujah!
18. Hallelujah!
19. Ime az én lelkem dideregve buvik bokor alá a világromlásban és ijedt szemmel pislog ki a levél megül és megnémultan ül kicsided fészkén, gyerekeit gyenge szárnyával takarva:
20. és biztatón suttogja az orditó zivatarnak, hogy megbékitse: nagy vagy Uram!
21. És mikor a kartács bug messziről és zizegő golyók záporoznak és a gránát magasra veri a föld taraját s körülöttem falkában usznak a patakon át a nyulak és pukkanva peregnek le az ágról a védtelen madarak és az ájtatos füveknek még a töve is messze az égre repül,
22. békitőn zsizsegem, hogy szeliditselek: erős vagy Uram!
23. És mikor negyvenezer ember, negyvenezer fiad, testvéreim negyvenezerje egyszerre repül fel, egy ropogásra szent szined elé, az én lerakott aknáim iszonyu erejétől – és mikor a borzasztó dörgés mellett el halnak régi mennyköveid csattanásai, tengereid szelid csobogásai s fene oroszlánaid kis bégetései – és mikor a szétkent emberi férgek gomolyban vonaglanak s hosszu kilométereken hullahegyekben hevernek, mint tavaszi hernyózáskor az ujjaim közt a himes lepkék zöldbogyós bábjai:
24. akkor Uram, megkövülök és azt érezem: érzem, Uram, ki vagy!
25. Érzem, Uram, ki vagy
26. itt ülve dermedten kicsi fészkem szélén, gyerekeimet gyenge szárnyammal takarva s a csöppek védelmében irgalmat elvárva az Irgalomtalantól: érzem, Uram, hogy vagy; érzem és zokogok… Zokogok és ülök dermedten kicsi fészkem martján, gyerekeimet védve gyenge szárnyaimmal, mert nem tudom mi vagy Uram, de én Atya vagyok…
27. Hallelujah!
28. Kereslek Uram, hogy magasztalhassalak, bejárom Érted a Mindenséget, hogy énekelhesselek s az égő csipkebokrokat megsturmolom, hogy rád kényszeritsem, hogy meghallgasd dicsőitésemet.
29. Én nem pihenek meg, mig Rád nem találok, nem ölelem meg páromat, nem csókolom meg gyermekemet, mig Veled nem beszéltem, nem gondolok gondolatot, nem füzök képzethez képzetet, mig a Te fogalmadat tisztára nem cselekszem:
30. mert hallottam Rólad a falusi iskolában és a falombok közt álló templomokban és mintha suhogtál volna tulajdon én fölöttem már a lélekzésemen át s a történelem korszakain keresztül s a müvészet ihletéseibe elérve:
31. mert vagy, Uram, a Létnek törvényei által! és ha vagy
32. kell, hogy megértselek!
33. Hallelujah!
34. Ah, foglak-e látni, ha majd a győzelem után vidám himnuszt verek, ha a béke napjaiban egészséges szórakozottsággal legelészek, ha a gerjedt habok elmultával ujra a régi mód sarjadzom tovább, bujábban, mint előtte, a megkövéritett talajon…
35. S foglak-e érteni, ha a Történés hozza, hogy pár arasszal kurtább legyen e nevemmel jelzett önélet, mint e percben élettőkém, mint a bennem elvégzésre érő Munkaprogramm igéri? Foglak-e jobban megérteni, ha e nagyszerü tömegkivégzés szép sorsában osztozom, mintha saját külön gépromlásom, kopásom végén lépnék át a mai formámból más létmegoldás tudattalan formája felé…
36. Hallelujah!
37. Uram, nézz rám. Én eltünök előbb-utóbb, mert a harmatcsepp elmulik, ha tüzbe nem freccsentik is. De tudd meg. Tudd meg, Uram, hogy a magad sorsát példázza sorsom. Te is ugyanezzel a megértésre képtelen szemmel meredj előre. Te, az Ur, ki Világoknak bármily nagy testében éled ki magad, te is elmulsz. Te is odajutsz, ahonnan vétettél:
38. Kezdetben vala az Ige s a Létnek végén nem marad más, csak a meztelen, a léttelen Ige.
39. Hallelujah!
_(1914. nov.)_
TARTALOM:
PILLANATKÉPEK, RAJZOK, ESETEK. 1. Koporsók a pályaudvaron 5 2. Hé, Nikita 6 3. Aki ur, az ur 9 4. Két kis magyarok 12 5. A fiakercső 21 6. Postások a háboruban 28 7. Két tűz között 35 8. Katonadolog 43 9. Lázban 49 10. Csirke a drót közt 55 11. Hazaitta magát 60 12. Dáska 65 13. Kinek hogy szolgál a szerencse 72 14. Egy elsőrendü dolog 79 15. A macska 85 16. Tisztességes magyarok 92 17. Csujes 99 18. Kukoricakása 105 19. A bécsi ütközet 110 20. Orosz cigaretta 115 21. Fedezékből 121 22. Késik a posta 123 23. Kárpáti emlék 130 24. Negyven huszár 138 25. Óévi levél 145 HADI KIS TÜKÖR. I. Játék a sáncárokban 151 II. Sárika 155 III. Huj, huj 161 IV. A jó isten bánata 163 V. Gyereksirás 165 VI. Kétszázötven lángos 170 VII. Pár szó 174 VIII. Az igazi bosszuság 177 IX. Finnyásság 178 X. Szervusz Rozikám 180 XI. Szölő, kenyér, miegymás 187 XII. Kis Samu Jóska 194 XIII. Az orosz invázió után 202 XIV. Mikor a katonák pihennek 207 XV. Levél 213 A KÁRPÁTI VIHAR 219 ZSOLTÁR 276