Part 8

_Kelt levelem 1915. év folyamán, december utolsó napján, a jó meleg dekungban._

Dicsértessék a Jézus Krisztus szent neve.

Kedves anya és kedves kis fiam, tisztellek és csókollak benneteket.

És ez a pár sor irásom az esztendő utolsóján, találjon benneteket erőben és egésségben, mint nekem van, mert most nekem hálaistennek nincs semmi bajom, csak az, hogy nem vagyok otthon, kedves anyukám. Ételem, italom, ruházatom megvan, dolgozni mindig kell, de munka nélkül ugyse ér az élet semmit, azért nem zugolódom, ismerősök között vagyok, annak örülök, mert baráti módon jól el lehet legalább beszélgetni a füstös kis svaromkályha mellett, mert itt bizony egyéb nem jut az embernek, csakhogy képeket csinálhat a fejében a régi dolgokról és a jó meleg dekungban ugy üldögélünk kedves anyukám, a hátunkon a bornyu, vagy a zsák, az oldalunkon a fegyver, de a tüz füstjében csak a ti képeteket lássuk kedves anyukám, a tüz füstjében mintha te is látszódnál kedves anyukám, meg a kedves kis fiam és a többi magyarok is mind csak ugy vannak vele, mert jobban látunk benneteket a gondolatoknak szemeivel, mintha csak itt volnátok, mert az ember testén csak két szem van, de a lelkében ezer szem és mind itt vagytok velünk kedves anyukám, kinek-kinek maga családja, gyereke, tehenek, malacok, apró baromfiak, rokonok, sógorok, adósság, őszi vetés, méhes, csepegő-csorgó ólfedele, minden, mer látod, irod, hogy becsorog, ha otthon volnék, milyen könnyü volna azt bealkalmazni, igy meg csak egyre látom, hogy becsorog. Jaj kedves anyukám, de csipi a szemünket a tüz füstje, de nem attól van könny a szemünkben, hanem miattatok kedves anyukám, mert nehéz a ti életetek minálunk nélkül, mert mink csak tudjuk magunkról, hogy élünk, de nehéz rólatok a sok gondoskodás, osztán az is hiába. No mán mindegy kedves anyukám, csakhogy az egésség megvan, az a fő, melyet nektek is kivánok istentől, kedves anyu és kedves kis fiam.

Mán nem tudok mit irni az esztendő utolsó napján, csak azt, hogy hálistennek ennek is utána vagyunk kedves anyukám és tisztellek, csókollak benneteket és üdvözöllek és tisztelem a Nővéredet is a kis családjával együtt jóegésséggel, hogy éljetek boldogan együtt, szegény katonánék és tisztelem és csókolom István sógort is a távolban, jóegésséget és a jóisten segitse őtet is haza mint nevelő apjukat a családja közé az magas hegyekből, az ágyuknak keménységéből, az olasz határról és tisztelem és csókolom Farkas édesapádékat és Agocs Mária édesanyádékat is, akik téged nekem e világra hoztak, jóerkölcsben felneveltek és kezedet tőlem meg nem tagadták és mindenkor mindenben csak segitségünkre voltak, jó egésséget, és tisztelem és csókolom az én kedves kis Mariskámat is, otthon levő utolsó lányukat, akitől az ádáz sors elragadta szeretett vőlegényét a muszka fogságba és tisztelem és csókolom a komaasszonyt is jóegésséggel, kinek süti most a farsangi fánkot és tisztelem és csókolom a kis keresztfiamat is, siratja-e még az édes apját, vagy a gyermeki sziv könnyen felejt, kedves komaasszony sok asszonynak van most ilyen bánata az slapner végett és tisztelem és csókolom Agocs öregapádékat, akik öreg léttekre meg tudták magukat fosztani a csendességtől s neked felszántották az őszit kedves anyukám, és tisztelem és csókolom Agocs Lojzi sógoromat is a távolban jóegésséggel, várva várom hirét, hogy most előkerül a szerb fogságból és tisztelem és csókolom a családját is jóegésséggel, az összes apró népet, mert bizony már a széles családból egy ember sincs már odahaza kedves anyukám, csak az apróságok, meg az öregek és tisztelem és csókolom a levéliró szomszédasszonyt is sok és friss jóegésséggel, hogy szerencsésen irhasson többször is nekem levelet ugy ahogy az urának szokott a messze távolba és tisztelem és csókolom a kis családját is jóegésséggel és tisztelem Ferenc barátomat is az olmüci kórházban friss jóegésséggel és félláb nélkül is lehet élni kedves szomszédasszony, csak szeressék egymást.

És kedves anyukám tudatom veled, hogy az öt kilós csomagot is megkaptam, december 20-án délbe és igen jól laktam belőle hálá istennek, ami elfér az itteni koszt mellé és meg volt benne a pogácsa és megvolt a kis cipó és megvolt a fehér cukor és megvolt a sósborszesz és megvolt a dohán és megvolt a két skatulya gyufa és megvolt a szalonna és megleltem benne a megirott levelet és el is olvastam és meg is értettem.

Megértettem én, kedves anyukám, hogy édes apámék nem szólnak hozzátok, meg hogy nem mennek hozzátok, meg hogy nem nevetnek tifelétek. Csak nektek egésségetek legyen, kedvesem, gondolom, hogy nem mentek hozzájuk egy darab kenyérér és kedves kis anyukám, te se ereggy hozzájuk, ha ők nem jönnek és majd máskor mink is ugy fogjuk őket segiteni, csak engem a jóistenke haza vigyen má. És azt is megértettem kedves anyukám, hogy Kis Andrásné, csak az aki volt és tyukja, kakasa, kutyája most is csak átjár a keritésen és a lyukat nem csinálja be és hogy a szája jár. Ne törődj ilyenekkel kedves anyukám, de üsd le a tyukját kedvesem, majd eszreveszi akkor, hogy tisztességesen viselje magát, ha neki nem volt elég annyi lecke, hogy az urát elvitte a gránát, magam láttam, egy porcikája nem maradt együtt, sok gonoszságáért ugy szétvitte, mint a vágott hust, mégse ügyel a felesége se tyukjára, se a nyelvére, hát mit kiván még a jó istentől, hiszen csak én volnék otthon, majd máskép kotkodálna, kedves anyukám. És azt is megértettem, hogy avval az adóssággal se hagynak békét, hiszen ha én hazamegyek majd elrendezem, mert énrajtam kivül abba senki se lát bele, mer az mán ugy össze van kavarva, mint ha a töltött káposztát megforgatják kedves anyukám, ilyen hiábavalóságokkal ne törődj, ügyvédhuncutság az egész, nem szabad mostan perelni kedves anyukám, csak tán nem tettek olyat, hogy a népeket mind elrendelik a harctérre, a végrehajtókat meg otthon haggyák, hogy licitálják a világot, ha nincs aki elibek álljon, könnyü vóna igy, kedves anyukám! De az ántiját, ide jöjjenek azok az illetők osztán álljanak ide mellém a stellungba, majd akkor nem fől a fejük a rosszba. Hát e miatt te csak ne emésszed magad, ugyis van elég baja annak, akinek az ura, meg a sógora, testvérje, mind a harctéren, egy testvérje a muszka fogságba, osztán magának kell megemelni a tengelyt, hogy az üdős öregapja megkenhesse a szekeret.

Mármost nagyon szépen köszönöm a hozzám való szivességedet kedves anyukám, hogy megemlékeztél Rólam és tisztellek és csókollak, még ezidáig minden leveleket, amit küldtél megkaptam, de milyen jól esik mikor leveleidet olvashatom, tehát kedves anyukám, csak gyakran irjál levelet és külgyél még ha csak lehet görhét, mer arra vagyok kiváncsi, egy jó kis olajos görhére.

És most tisztellek és csókollak benneteket és csak legyetek nyugottak, mikor csak lehet mindig irok, még élek, vagy meg nem sebesülök, teremtő isten már nálunk csak ugy számitják a sebesülést is, hogy ötven forintos seb, száz forintos seb, ezer koronás seb az olyan, amékkel haza küldik az embert, még azt hiszem te is megadnál egy pár koronát egy ilyenért ugye kedves anyukám. De ritka az olyan nap, hogy a fényképeteket meg ne nézném, mert könnyebb a szivemnek, ha megnézhetem, most nem igen vagyunk veszedelembe, de ha kell menni, menni kell kedvesem, a hazáért a magyarnak szenvedni kell, hát mink szenvedünk is kedves angyalom…

Tisztellek és csókollak és még tudatlak, hogy erre mifelénk genge idő jár, maradok tisztelettel, hü férjed a sirig, isten veled és velünk a távolban és jobb esztendőket kivánok, mint amilyen most jön még, hogy ne igy köszönjek hozzátok, de máskép, dehát azt hiszem, most igy is jó, mert mindig ugy jó a magyarnak, ahogy van! ha máskép nem lehet! Meg kell nyugodni és el kell viselni mindent kedvesem, ha máskép nem lehet, fáradságot, éhséget, szomjuságot, hideget, bánatot, megcsufolást, komisságot, mindent a hazáért, ha máskép nem lehet. Azt hiszem a jó Jézus Krisztus örömmel néz le mireánk a magas mennyekből kedvesem, hogy a magyar ember egy zokszó nélkül mindent ugy csinál, mint ő csinálta szentséges életében, mikor ő is ugy volt, hogy máskép nem lehetett. De most már ő is fenn trónol az Atyaistennek jobbján kedvesem és valamikor én is máskép köszöntök ujévet kedves anyukám és kedves fiam, tisztellek és csókollak jóegésséggel…

HADI KIS TÜKÖR.

I. JÁTÉK A SÁNCÁROKBAN.

A nap ugy sütött, mintha külön befűtötték volna, a mieink izzadtak nagyon a meleg szürkében. Mentek előre, árkon-bokron keresztül, vidáman, alig nézve a lábuk alá s nagyokat bukdácsolva egy-egy tökben. Felrugták s tovább haladtak a _svaromléniával_. Egy helyen nyul ugrott fel és ijedten menekült előttük.

– Hohó, – kurjogattak a bakák, – Jancsi, Jancsi, itt hagytad a pipádat!

De a tapsifüles nem jött vissza érte, vitte az irháját. Vitte szegény, de nem soká, egyik szürke baka megállott, füléhez emelte a Manlichert s a következő percben a szürke kövér nyul nagyot ugrott a levegőben, mintha a dörrenéstől ijedt volna meg, aztán buckót vetett s elmállott a zöld levelek közt.

– Bravó fiam, – kiáltott a főhadnagy, aki maga is nehezen cipelte a rezervista-pocakot a gyors menetelés alatt, – brávó, ez már lövés!… Csak az ellenséget is igy szedd le a lábáról.

A hosszubajszu legény csendesen mosolygott a bajusza alatt s felkapta a nyulat. A bakák ujjongtak, hurrát kiabáltak és egy percre egészen elfelejtették, hogy hány kilométerre van a hátuk megett az édes hazánk szép határa.

De a másik percben messze előttük lövések dörrentek fel válaszul a vadászlövésre. Éles csattanások s mindjárt utánna golyók furcsa repülését lehetett hallani.

– Itt a rác!

Még jó, hogy bele nem szaladtak a szájukba.

A főhadnagy szeme kigyult.

– Vigyázz! – kiáltotta, – egyenesbe igazodj!

Aztán rohamot vezényelt. A szeme égett és ugy kimeredt, szinte kiugrott az üregéből, kereste az ellenséget. A legények is halotti csendben vágták a sarkukat a puha földbe, amely felfogta a dobogásukat, még a lélekzetet is visszafojtották. Az arcuk égett, porosan, izzadtan, nekifeszülve haladtak előre.

Egy árokpartot értek, amely hosszan, egyenesen huzódott a mezőn keresztül; nem volt mély s ki volt száradva. Már hetek óta nem volt eső erre sem.

Ebben a percben sortüz robogott fel s meglátták, hogy nem messze előttük szerb sapkák lapulnak a füben.

– Nieder! – kiáltotta a főhadnagy s egy pillanat alatt ott feküdtek valamennyien az árokban.

Aztán ők is lőttek. A rácok visszapuskáztak.

A golyók röpködtek, de kárt nem tettek. Egészen felfrissültek tőle a fiuk. Még el is nyujtózkodtak a jó, füves árokban egy-egy percre s kirázták fáradt tagjaikat, megropogtatták a csontjaikat. Aztán igyekeztek mielőbb egy kis sáncot hányni maguk előtt, ami felfogja az ellenség golyóját.

– No pajtás; mán én itt elheverek estig, – mondta egy legény vidám képpel.

– Hát bion magam se hittem vóna, hogy eccer igy kedvemre legyen a niderözés, – mondta a másik.

– Lőjj! – kiáltott a főhadnagy s ropogtak a puskák. Piff-paff, jobbra-balra.

Csak az előbbi nyulas vitéz nem pazarolta a drága kincstári patront. Kiszemelt magának a dudvák közt egy beütött tetejü szerb csákót, jól célbavette, lőtt, a másik percben egy rác legény feldobta a két karját a levegőbe s elterült, mint a nyul. A hosszubajszu megint kikeresett egy szürke vállat, amely kilátszott valahol, célozott, célozott, lőtt s ujra kevesebb volt eggyel az emberiség.

Ez igy ment jó soká.

Egyszer aztán már unni kezdték a dolgot. A rácok is egyre kellemetlenebbek kezdtek lenni, ugyhogy még a lábuk is elgémberedett már a guggolásban, fekvésben.

– Ejnye, a teremtésit, megposhadunk mán itt főhadnagy ur, – mondta egy tömzsi vig legény. – Gyerünk mán szuronyra!

– Halt! Még nincs itt az ideje… – mondta a főhadnagy.

– Ejnye, – kezdte ujra a kis fekete legény, – mán pedig az én inamba beléállott a görcs.

– Ájj fel, – szólt kacagva a pajtása, – kapsz egy pengőt.

– Azér nem; de ha egy cigarettát adsz, azér igen.

– Gilt, testvér, megkapod.

Ebben a percben a fiu felpattant és kinyujtózott. Még ásitott is hozzá.

– Sss… zzz…

Mikor leguggolt, golyó volt a vállában.

Hetykén mondta.

– No ide a cigarettát testvér.

– Nincsen testvér… Otthon megkapod… Majd ha veszünk.

– Hijnye az ég roggyon a lelkedre, – kiáltott fel a fiu, – pég mán a nyál is itt van a számba. Olyan jaól esett vaóna!

A főhadnagyuk ott feküdt a harmadik szomszédban. Erre a szóra felállott s odanyujtotta a cigarettatárcáját. Megkinálta a fiut.

– Alássan megköszönöm főhadnagy uram.

– Sss… zzz…

A főhadnagy karját is golyó furta át.

Sebaj, lefeküdt a legények közé, a másik kezére legyintett s hogy elterelje a figyelmet magáról, odaszólt a hosszubajuszunak, aki egyet sem gondolt velük, hanem lelőtte előbb azt, aki a pajtását eltalálta, azután azt, aki a főhadnagyát megcélozta.

– Mi vagy te civilbe, édes fiam.

A hosszubajszu csendesen mosolygott s azt felelte nagy titkosan:

– Orvvadász… – s már ujra célbavette a maga rác vadját.

_(1914. szept.)_

II. SÁRIKA.

A nap lement, de még világos volt az ég.

A fiatal hadnagy a kis domb oldalán állott és a sürü erdő felé nézett, onnan várták a kozákokat.

A század lent a domb oldalán pihent és szilvát, almát evett, amit kosárszámra hoztak nekik a piszkos, szegényes parasztok, a lengyelek, meg a ruthének. A vidám magyar fiuk nevetgéltek és tréfáltak az idevalókon, akikről csorgott a piszok és folyt a szegénység büdös szaga. De ezek hallgattak, egy szót sem értettek, egy szót sem szólottak, csak azt, hogy „bozsemoj, bozsemoj“ s csókolták a legények kezét, ruháját, bakkancsát. A gyerekek ugy hessegették el őket, mint a legyeket, de azt jóizüen megették, amit hoztak.

A fiatal hadnagy belenézett a patak tulsó partján zugó vaderdőbe s hazagondolt Sárikára.

Sárika nagyon sirt, mikor elváltak, de takarta a sirását s ugy nézett a kis hadnagyára, mintha büszke volna rá és nagyon boldog lenne, hogy csatába megy az ő szürke kis hőse, aki a legkedvesebb fiu az egész ezredben, mindig tréfál és egy percig sem lehet komoly mellette az ember.

A kis hadnagy mig a sötét erdőt nézte, ahogy az ember a sötét végzetet nézi, a Halált, tisztán látta Sárikát, a két piros orcáját, könnyes kék szemeit, nedves ajkát és szinte minden szót hallott, olyan tisztán, mintha egy lépésre állanának most is egymástól. Nagyon meg volt hatva ebben a percben, de azért mosolygott kis fekete bajusza alatt, mert hallotta a saját hangját, ahogy az utolsó percben azt mondta Sárikának:

– Azért nem fog valami cibillel kikezdeni, Sárika?

Sárikának tele lett a két kék szeme könnyel s a nagy kövér könycsepp lebugyogott az arcán. Pedig nevetett, apró fehér fogai olyan fényesek voltak, mint a gyöngyök…

– Igazán nem? Uri szavára? Fiu szavára mondja? – kérdezte ő tovább tréfálva.

– Arra hát! – mondta Sárika és összeszoritotta a gyönge hamvaspiros lányszáját, hogy el ne sirja magát.

– Nohát akkor Sárika, vegye tudomásul, hogy maga is ott lesz velem és a századommal a csatában. Mert a legelső esetben, mikor igazi feladat előtt fogunk állani, a maga nevével megyünk a csatába!

– Hurrá, – kiáltotta Sárika és nem birta tovább. Odaborult a mamája mellére és kitörő zokogással ölelte át. De nem soká sirt, a másik percben már kacagott és visszaforditotta huncut arcát az ő tréfás kis hadnagya felé.

S most, most egész tisztán látta a hadnagy ur azt a csillogó piros arcot, ezt a siró-nevető arcocskát, pedig a fekete vadon erdőre nézett az egyre szürkébb, sötétebb éjszakában messze tul a lembergi hegyeken.

A fiuk lent a domb alatt azt dalolták, hogy:

Raportra vótam a kapitány úrnál, Még azt kérdi, hogy az este hun vótál? Nem jöhettem kilenc órára haza, Mert a babám vállamra vót borulva!

Ők is odahaza jártak gondolatban, mig csöndesen, mert nem szabad lármát csapni, magukban dudolják az édes otthoni nótát.

Hirtelen lódobogás. Egy szárnysegéd jön. Mindenki fölfigyel. Már ismerik. Ez hozza a parancsot, mi lesz ma éjszaka.

A fiatal hadnagy fölriad elandalodásából, szalutál. A másik rózsásképü fiatal tiszt, aki jött, kurtán, katonásan kiadja a parancsot, hogy a hadnagy és a szakasza át fogják vizsgálni a patak tulsó partján levő erdőt. Azonnal. Itt a térképe…

A kis hadnagy szalutál, a segédtiszt tovább vágtat.

A legények már maguktól sorakozva várták a hadnagyukat, aki még egy pillantást vet az erdőre, amely feketén, az éjszakai sötétbe beleolvadva áll a patakon tul s aztán gyorsan, ruganyosan lejön közéjük.

– Négyes sorba sorakozz!

A fiuk összetömörültek.

– Át fogjuk vizsgálni ezt az erdőt… Széltibe fogjuk… Vigyázzatok, senki se maradjon el egymástól… Olyan csendesen járjatok, mint a róka, ha tyukot akar lopni… Kiáltani, nem szabad…

– Hát sipolni?

– Nem szabad!… A jelszót kell átadni folyvást egymásnak…

– Mi a jelszó?

A hadnagynak hirtelen megdobogott a szive s érezte, hogy minden vére az arcába fut.

– Sárika!

A legények mintha vidáman föllélekzettek volna, de persze egy szó sem volt.

– Csatárláncba oszolj.

Szétoszlottak a patakparton le egyesével s a jelszóra átlépték a patakot. A vizcsobogással összeolvadva hallotta a hadnagyocska a Sárika drága kis nevét tovasusogni a szélben s olyan vidám volt, mint egy mókus, amint átpattant a kis patakon, a nagy mohos köveken.

Behaladtak az erdőbe. Csunya egy vad hely volt. A fák között tele galagonyával, kökénnyel s más bokrokkal. Rettenetes vastag fák, nagy odvakkal. És sötétség. Egy csillag nem látszik és semmi nesz, csak az ágak recsegnek, ahogy a jó kincstári bakkancsok óvakodva gázolnak előre. Néha végigsuhog a titokzatos nagy erdőn a Sárika neve, aztán megint csönd mindenfelé, csak mintha szarvasok mennének és őzek éjszakai kalandra.

Egy széles csapást érnek. A hadnagy megáll és a zsebéből elővett kis villamos lámpa fényénél megkeresi a térképen az ut jelzését. Egy pillantásra látja, hogy egy-két kilométernyire nagy szabad térség van az erdő közepén.

– Sárika… egyenesen előre! – adja ki jobbra-balra a parancsot s tovább haladnak a puskával a kézben. Egyszer csak aztán igazán kiérnek az erdőből.

– Sárika – zárkózz…

Az ég tele van csillaggal s ahogy a kis hadnagy felnéz, mintha tele marokkal szórnák, egyre-másra futnak lefelé a csillagok. Enyhe, illatos, pompás erdei éjszaka. Egy-egy madár ijedten rebben fel az ágak között.

A szakasz összegyült, megolvasta a szakaszvezető őket, egy sem hiányzott.

Óriási rét, amelynek nem látni a hosszát, végét. A távolban kis fénypont látszik.

– Török tizedes.

– Jelen.

– Öt embert vigyen magával és vigyázva kémlelje ki, mi az a fény ott? Gyorsan, óvatosan. A szakasz pihenjen.

Rögtön lehevertek. Olyan nesztelenül, ahogy csak lehetett. A hadnagy is leült s a térképet tanulmányozta.

– Mán virrad! – mondta az egyik katona.

– Mit beszélsz, – szólt rá suttogva a másik – még éjfél sincs.

– Dehogy nincs. Mikor vót az, hogy a nap lefeküdt! Még akkor tul vótunk az erdőn, – állitotta a harmadik.

– Hát bizony már jól benne vagyunk az időbe.

– Csend! – szólt a hadnagy s elővette az óráját. – Tiz óra.

Általános csodálkozással hallották.

– Megállott az hadnagy ur…

Aztán várták a fiukat.

Végre megjött kettő.

– Hadnagy urnak jelentem alássan: kozákok!

– Hol a többi?

– Lesik őket.

– Hányan lehetnek.

– Sokan, de alusznak.

A hadnagy gondolkozott.

– Fegyvert megnézi… Rendben van?… A füben csuszva megyünk… Vigyázz… Mert megfut… Előre!…

A fiuk reszkettek az örömtől. Még nem kaptak puskavégre soha ellenséget s ugy kivánták már, mint a csecsszopó az anyja tejét.

Egy darabig gyorsabban, aztán lassan, nesztelenül csusztak a száraz, magas füben.

Végre meglátták a kozákokat. Már csak száz, már csak ötven lépésre lehettek. Ott hevertek a fűben, bundákon; az őrök a lovakhoz támaszkodtak és aludtak.

De a kozákló éberebb, mint a kozák. Elkezdtek nyihogni, kapálni. Egy elnyeritette magát, arra egy rémes hang felorditott.

– Tüzelj!

Sortüz.

Még egy szabályos sortüz.

A kozákok amint álmukból felugráltak, mindjárt visszapotyogtak a fübe. Orditás. Egy-két kozák ellőtte a puskáját, csak ugy vaktába. És a honvédek fegyvere ropogott, mennydörgött, a lovak megállottak és remegtek, mig le nem fordultak, az emberek állati hangon orditottak. Irtóztató volt.

Pár perc mulva már szuronnyal mentek rájuk a magyarok s egy torokkal sivalkodták, mintegy megbabonázva első csatájuk hosszu éjszakájának a jelszavát:

– Sárika! Sárika!

Kacagva és diadalmámorral dolgoztak.

A kozák csapat térdre rogyott, aki még élt, feltartotta a kezét s ugy könyörgött kegyelmet és ők is azt kiáltották:

– Scharrikka, scharrikka…

Vajon mit álmodott ezen az éjszakán a pirosarcu kis lány hófehér ágyacskájában az ő kis hadnagyáról, aki olyan tréfás fiu, hogy az ember egy percig sem lehet komoly a társaságában.

_(1914. szept.)_

III. HUJ, HUJ.

Mikor a muszkákkal találkoztunk, – beszéli egy sebesült tizenhatos huszártiszt, – először meg voltunk hökkenve. Fene gondolta, hogy a XX-ik században lándsákkal fognak ránk támadni, mint a tatárjáráskor. Nagy süvegük, nagy prémjük, apró lovaik vannak, beesett szemüek, sápadtak, szakállasok, vicsorgó foguak. Két ember közt, a harmadik már hátulról ott áll a lován előredöfött dárdával, akárhogy is nekirohant a huszár, ezt a hegyes vasat mindig szemközt kapta. S veszettül orditanak, mint a farkasok s mind a fogával akar harapni, még a lova is.

Hanem kifogtunk rajtuk.

Mikor rohamra mentünk, egyszerre csak, mindjárt a front előtt ketté vált a sorunk s ment egyik sor jobbról, másik balról neki a kozáknak. Akkor aztán karddal neki. A jó széles lovassági pallosokkal. Ugy nem ért a dárdájával semmit, mintha nádszálak lettek volna a kezükben.

De az orditással még jobban póruljártak. Isten tudja, hogy és honnan, egyszerre mintha a honfoglaláskori magyarok lelke szállott volna meg ezeknek a középkori lovasoknak a láttára, elorditotta magát a magyar huszár, hogy:

– Huj, huj!…

Egyszerre, taktusra, tele tüdővel, ugy hogy még a hegyek is megreszkettek tőle.

A kozákok azt hitték, megszakadt az ég, erre összekavarodtak és egymást spékelték fel a lándzsájukkal.

Igy jött meg az első győzelem.

Ha a rivalgást meghallotta a muszka, hogy _huj, huj_, ő is elorditotta magát, hogy:

– Juj magyarszki! – s hanyatt-homlok ment vissza, amerre jött.

Ha kozákot elfogtunk, mindnek az volt az első kérdése, hogy:

– Van-e még ezekből a vörös ördögökből? Már hogy a piros nadrágos magyar huszárokból.

De az is igaz, hogy az ősi magyar _huj, huj_ olyan borzalmas csataorditás, hogy még mi magunk is megijedtünk tőle.

_(1914. szept.)_

IV. A JÓ ISTEN BÁNATA.

A kórház kertjében hosszan kanyarognak az utak. Hatalmas fák vetnek árnyékot, bár hiszen a szeptemberi nap már nem olyan mérges, hogy az ember elbujjon előle. Kivált az olyan ember, aki a csaták tüzéből is ép bőrrel került ki. Azaz, hogy egy kicsit meglyukgatott bőrrel, amit most foltoznak az orvosok, meg az áldott természet.

Most az a dicsőség, ki kapott nagyobb sebet. A százados tölgy alatt a lócákon hetvenkedve beszélnek a katonák. Van, akinek a jobbcombján ment be a golyó s a bal vállán jött ki s most ugy cigarettázik, mint egy török. A finom élesgolyó végigjárta az egész testét, de ő kiforrta, mint a tölgyfa a furást.

Kicsinylően legyint egy fekete kun legény.

– Rajtam két ágyu talpa ment át. Az orvosok mind lemondtak rólam… Behoztak a tábori kórházba, odavetettek egy ágyra, mint egy zsákot… Ma is nevetnek rajta, hogy egy félóra mulva felültem és pipát kértem.

Egy somogyi fiu, sunyi képpel szólal meg.

– Azér pajtás, mégis csak az a legnagyobb csuda, hogy én itt ülök köztetek. Mert a kutyafáját én már benn voltam a másvilágon.

– Nono pajtás, csak a kapujába.

– Nem biz én. Benn vótam én a kellős közepébe.

– A közepibe… De isz akkor látni kellett vón a jó Istent.

– Látni kellett vóna – pattant fel a kis somogyi bicskás. – Iszen láttam is.

– Ejha.

– Szalutáltam neki…

A sebesültek nevetnek s kacagva kérdik.

– Osztán mit csinál a jó Isten?

– Hát pajtás, nem csinál az egyebet, csak a fejét vakarja.

– Mért?

– Mert aszongya, mi a krisztusnak teremtettem én ennyi cudar muszkát, mikor avval az erővel magyart is gyurhattam vóna!

Nevetnek a sebesültek. A somogyi betyár tovább heccelődik: