Part 7

Erre uj csönd lett. A hadnagy ugy nyugtatta az asztalon a két kezét, mint a kutya, mozdulni sem mert. Vastag kis teste nyomta az ágyat, mert ő alszik ezen a vackon, hogy az asztalhoz közel legyen, a telefon miatt… A vekker óra hangosan ketyegett, kint az ajtón tul a telefonos legény lassan duruzsolt a kagylóba, a gazember valamelyik pajtásával diskurált s viccelt és fuldoklott a lefojtott nevetéstől, aztán egyszerre fel-felhangzott a jelentkezése. „Harmadik zászlóaljparancsnokság.“ Akkor kezdődött ismét, hogy „igen… igen… igen…“

Aztán megint mély csönd lett. A föld alatt lehangoló némaság volt, ahogy a három ember mozdulatlanul ült, csak távolról, az állások felől csattogott be a puskalövöldözések halk nesze.

– Ha valaha hazamegyek és megházasodom, be fogom zárni az asszonyt! – mondta az őrnagy. – Bizonyisten, azoknak a régi váruraknak teljes igazuk volt! Tudja mit csináltak azok? Azok barátom okos emberek voltak. Épitettek egy várat, maga azt hiszi, hogy az ellenség ellen. Fügét. Azért, hogy a nőstényüket bele zárhassák. Be kell zárni a bestiákat, hogy ne kószáljanak a világban. Mi?

– Igenis őrnagy ur.

– Hát nincs igazam?

– De igen, őrnagy ur.

– Na lássa. Maga azt hiszi, a maga Lolája magát nem csalja meg?

A szemük ugy elnéz, ugy elkönnyesedik a távolba, a lelkük ugy kisugárzik, mint a fényszóró sugarai a számtalan mérföldeken át, a szivük mind egy-egy villámtelep: ha volna hatodik érzékünk, amely az érzéseket tudná meglátni, az vakon mehetne át a Kárpátok bércein, mert ezek a szivek nagyszerü lángokkal világitanak vissza az egész magyar hazáig s ezeknek a lelkeknek szerelmi fénye ott a lövészárkoknál éjjel-nappal nem szünő csodálatos fényutat vetnek föl az égre…

Most a rendkivüli idők, állapotok és feszültségek a férfisziveket tették ujjá, a férfisziveket kovácsolták át valami egészen ujjá. Azok az udvarlók, vőlegények és férjek! (férjek is, ha még olyan öreg férjek, akkor is!) mind egészen uj képességeket nyertek, hogy a leghalványabb és legcsekélyebb nyomokon nekiinduljanak vadászni a hölgyük lelki eltávolodása után.

Mert ez a legfontosabb. Kivétel nélkül minden férfi azt érzi ott, hogy ő ki van vetve a hazából, be van dugva a föld sarába, ki van téve minden percben a halálnak s a nő, aki párja, éli a régi életet, vidáman, egészségesen, könnyelmüen s talán boldogan…

S mint bebörtönözött oroszlánok a vasrostélyban le s fel, le s fel és körbe-körbe járnak és dörmögnek és hörögnek és gondolataikra a fogukat vicsorgatják, mert a gondolataik szakadatlanul ott kóvályognak, hogy minden lehetetlenséget kieszelnek hevülő fantáziával és azonnal készpénznek veszik és azonnal készek amiatt már itélni… Nem találkoztam egyetlen urral, aki nyugodt és boldogan megcsillapodott lett volna, ha a nőkről volt szó. Az egész fronton végig a legingerültebb vitatkozás tört ki azonnal, mihelyt a női hüség szóba került s ezeknek a vitatkozásoknak nem az ellenmondás volt a gyujtója, hanem a tullicitálás. Egymást kiabálták tul az urak és egymást rémitgették még szörnyübb mesékkel. S voltak, akiknek szavajárása ez volt:

– Á, hogy mennyi válás lesz a háboru után!… Majd meglátjátok, hogy mennyi válás lesz a háboru után!… Nono…

A másiknak minden szava ez volt:

– A nők mind becstelenek, azokba kérlek nincs hüség, nincs jóság, minden nő becstelen…

A harmadik azt mondja:

– Kérlek az ezredünket áthelyezték Csehországba s onnan egy cseh ezredet vittek a mi helyünkre és kérlek… – s tragikus mozdulattal igy kiált fel – s már eddig kilenc eljegyzés volt a városunkban a cseh tisztekkel…

Azt a mély elkeseredést és megvetést, azt a hörgő fájdalmat és sajgó gyülöletet, ami ebben benne volt…

Azt idehaza a hölgyek nem tudják elképzelni.

Nehéz ételeket esznek az urak. Van hus, füstölt husok, konzervek, sonkák, szalonnák, friss hus, fagyasztott hus, kolbász, nehéz rostélyosok és szivós párolt husételek és buzából való, de ugyancsak nehéz emésztésü prófunt…

Mit kell még mondani? Ez maga elég rá, hogy az urak valami kiválóan szerelemre képesek legyenek.

S van baj, van fáradság, izgalom, felrobbant aknák dörgései, éjjeli virrasztások, alig két-három órai alvás naponta, szakadatlan ingerültség az ellenségtől száz-kétszáz lépésre, örökös ágyu- és puskatűzben s mégis az a legkomiszabb, hogy késik a posta.

23. KÁRPÁTI EMLÉK.

A fedezék nagyszerüen be volt fűtve, az urak forró tea mellett üldögéltek, szürcsöltek, diskuráltak. Enyhe téli hangulat, kinn fütyöl a szél, nagyokat dörög az ágyu és sürün pattog a puskalövés. Bizalmas, bátorságos érzés: a muszi csendben van, az a kis ropogtatás csak arra való, hogy ébren tartsák magukat innen is, tul is.

– Mért köhög kapitány ur?

– Már megszoktam, nem is törődök vele. Parancsolnak még az urak teát?… Guth, van tea, Guth?

A legény mintha álomból ugrana föl.

– Igenis, kapitány ur.

A kapitány kedvesen, kisfiusan, behuzott nyakkal nevetett.

– Nem is hallja a bitang, mit mondtam! Guth! – s összeszoritotta a száját, hogy ne látszék rajta a mosolygás, – adnál egy kis befőttet vörös káposztával?

Guth egy pillanatig némán bámult, aztán észbe kapott:

– Igenis _nem_, kapitány ur!

– Igy tálalta nekem! A vörös káposztát a befőtthöz tette s hangosan köhögött a kis nevetéshez.

Az urak kivárták a kapitány köhögését s egyszerre ketten is mondták:

– Ez nem jó, ez a köhögés, kapitány ur.

– Tüdőcsucshurut, – mondta a kapitány.

– Mért nem megy szabadságra, kapitány ur?

– Ah, nem megyek… Ha rajtam állana, elmennék, de annyi kérés, gyanusitások, fölülvizsgálat… És nekem itt van a helyem, itt fogok maradni… Kérem, urak, a háboru kitörésekor kilencvenhat kiló voltam, ma hatvannyolc… Guth, bonts egy szardiniát.

– Igenis, kapitány ur.

Mély csöndben maradtak a jól megásott fedezékben, amely előzőleg ezredparancsnokság uri palotája volt, nyirfaágak szép fehér szövésével diszes. Mindnyájan magukra gondoltak, a nyirfából szerkesztett lócákon s székeken, a gyertya enyhe homályán egy percig tünődő csöndben ültek az urak, volna mindenkinek egy panaszlani valója: a háboru…

– Lássa, kapitány ur, magának nem is lett volna szabad kijönni a harctérre.

– Mért kérem? Akkor még nem volt nekem semmi bajom! Én tizennyolc év alatt nem voltam beteg, ezt a Kárpátokban kaptam. Nem igen hiszem, hogy énnálam erősebb tiszt lett volna az ezredben. A bakák panaszkodtak, hogy fáznak és én fürödtem a Szávában, hogy megmutassam nekik, hogy nincs hideg.

Együtt ült, eggyé főve, a pokoli melegre befütött földi fedezékben a kis társaság, lelkek oly közel egymáshoz, ahogy csak ott, a harc terén bajtársak ennyire az emberek. Kapitány és körülötte hadnagyok és kadettok, a telefonhoz közel egy nagyszakállu kadetaspirant ül szeliden, szürke szemekkel lesve az urak szemét s mindannyian tisztelettel és olyan figyelemmel várva ki a kapitány ur szavát, ahogy csak katonák tudják tisztelni s respektálni a följebbvalót. Valahogy ugy kölcsönben növelték egymásban a jóságot: hogyne szeretné egy kapitány ilyen hü és deferáló bajtársait s hogyne ragaszkodnának meleg szivvel egy ilyen bátor és odaadó, gondoskodó emberszivü kapitányhoz a subalternek…

– A Kárpátokban szereztem, az uzsoki harcokban, nem volt nekem addig semmi bajom. Egy éjjel sátort hevenyésztek ugy, hogy két fa közt kifeszitették a sátorponyvát, azaz három oldalról volt védve, a negyedik oldalról szabad volt. Széna volt, ág, tüzet csináltak. Váry kassai tanár, az piromaniákus volt, mindjárt tüzet rakott.

Kicsit elmosolyodott, visszaélte magát, ahogy gyermekkorára gondol az ember! Mikor volt az; a kárpáti harcok; egy egész évvel ezelőtt; hol voltunk még akkor a lövészároképités pompás tudományában; a lovak egész télen a szabadban, fa alá kötve dideregtek…

A jó forró fedezékben az urak szinte összehuzták magukat s összedörzsölték a tenyerüket, ahogy a szabadra, a kint fagyoskodásra gondoltak… Kint méteres hó ma is és fut a szél az orosz sikon.

– Meggyult a sátor, óriási füst, majd megfulladtam, olyan dühbe gurultam, hogy dacára, hogy mondtam, hogy ne csináljanak tüzet abba a szélbe… Kifüstöltek, mint egy disznót. Összedőlt minden, Láng is majd megfulladt, köhécseltünk egy óráig.

Az arcéle a melegtől s a tüdőbajtól céklavörösre gyulladt ki s csillogó barna szemei derüsen hunyoritva néztek maga elé.

– Hát én nem mentem többet a tüzhöz, hanem előhivtam a legényemet és ásattam vele magamnak egy ágyat. Már akkor két teljes napja egy pillanatot sem aludtam… tartalékban voltunk s tologattak bennünket előre-hátra a hegyeken.

– Az a legfinomabb, – szólt bele egy hadnagy szakértően s áttette sárga lábszárvédős lábát egyikről a másikra, aztán szépen kefélt hosszu szakállát simogatta.

– Uzsok fölött volt, északnyugatra… Valami nagy biztosságban sem voltunk, az orosz még is ott volt, dehát az is fázott… Ásattam magamnak a hóba egy jó mély gödröt. Ágyat. Azt telerakattam szénával, jó magasan, tizenöt-husz centi, arra sátorponyvát, arra ráfeküdtem, rám a pokrócomat, arra egy jó réteg szénát, arra sátorponyvát, ujra szénát.

Az urak a nyirfa-asztal körül vidáman nevettek, az asztal tele volt rakva mindenféle jó nehéz ételekkel, füstölt holmik, szalonna, kitünő konzerv, sonka s Guth hozta a friss teát. Derüsen szivták a jó kincstári cigarettát, amivel a kapitány őket prezentelgeti meg, érdemeket jutalmazgatva, mert ő nem igen dohányos, nem győzné elfogyasztani az illetményét, csak a bor hiányzott, hogy a kedv magasra szökjön. De itt valóban nem mámoros vigság lobog, a fedezék enyhe vidámsága töltötte el a testet, lelket. A fiatal tisztek, kik nagyobbrészt csak a nyáron kerültek ki a harctérre, élvező tisztelettel hallgatták az archeologiai előadást.

– Az inasom elvitte a cipőmet, hogy kitisztitsa s aludtam, mint a tej. A fejem fölött sátorponyva volt kifeszitve a hó ellen. A Tertsek barátunk rám hágott többször, mert nem tudta, hogy alatta vagyok, de annyi széna volt, nem fájt… Egyszer csak hallom, hogy bőg a Guth; arra ébredtem. Guth! Emlékszel, hogy bőgtél?

Guth a sarokban, mint egy automata pattant föl.

– Igenis, kapitány ur.

– Hát mig egy nagyot aludtam, azalatt beesett a hó. Ez meg nem lelt meg az erdőben. Hallom, hogy bőg: „Megfagyott a kapitány ur!“ Azt kiáltottad, Guth?

– Igenis, kapitány ur, mert nem láttam a kapitány urat. Hogy a hó beeste a kapitány urat.

– Azt hittem, hogy talán igaza van. Mozgatom a lábam, nincsen semmi baj. És csupa viz vagyok az izzadságtól, mintha egy jó gőzfürdőt vettem volna. De nem birok kimozdulni. Kiáltani akarok, nem birok kiáltani… Hallom, hogy mondja odafönn Guth: „Hozzatok egy ásót!“ Igaz, Guth?

– Igenis, kapitány ur.

– Hósipkám is volt, az orromig be voltam huzva, de olyan melegem volt, hogy itt fázom, de ott nem fáztam. És ezek ott szaladgálnak és nem lelnek meg s ettől még melegebb lett az ágy…

Idegesen nevet mindenki, az ember megérzi, ha veszélyek lebegtetik meg szárnyukat az élet fölött.

– Kiásnak aztán; egy méteres hó esett rám az éjjel; megcsip a hideg. „Add ide a cipőt!“ Elhozza. Próbálom fölhuzni, ugy kong, meg van fagyva. „Elácsorogtál vele“. „De nem kapitány ur!“ „Eredj vissza, melegitsd föl ujra“. Elmegy, fölmelegiti, jön vissza, ujra olyan kemény, mint a csont, nem lehet fölhuzni. Igy volt, Guth?

– Igenis, kapitány ur, de nagyon siettem, kapitány ur kérem.

– Tudom, hogy szoktál sietni! – mosolyodott el a kapitány. – Az igaz, akkor sietett, mert néztem… Megint olyan mint a jég. Na, igazad van, mondtam, ezt nem birom fölhuzni, add a papucsot, majd odamegyek, fölhuzom… Fölállok, ő már akkor kijárta az utat ugy, hogy nekem csak bele kellett lépegetni a nyomokba. Egyszer csak megcsuszom, a papucs lemarad a lábamról a hóba, féllábon állva kikeresem, a kamélhár-szoknim teleszijja magát, lefagy, lehuzódott, ott is maradt, kitünő harisnya volt, nem sokat kaptam vissza tiz koronából, most isten tudja mennyibe kerülne! Káromkodtam, bukdácsoltam, mert tudtam, hogy minden nyavalya onnan jön, nem akartam reumát, csuzot vénségemre, ezek meg annyit nevettek rajtam, hogy Szkorka mondta, hogy nem adta volna egy vagyonért, hogy látott engem ott ugrálni.

Mosolyog rajta s megcsóválja a fejét. A fiatal tisztek mosolyognak, de nem nevetnek, nekik, akik csak hallják, sokkal félelmesebb, mint annak, aki akkor résztvett benne.

– Guth, mi lesz avval a szardiniával?

– Igenis, már hozom, kapitány ur.

– Két-három napra lázam lett, éjjeli izzadások… Pár hét mulva készen volt a kétoldali tüdőcsucshurut…

– Szép kis kárpáti emlék, – mondja bólintva hadnagy Ladány s ujra megsimogatja szép állszakállát, amit olyan finyásan visel, mint a szinész az álszakállt.

– Igazán nagyon rosszul teszi a kapitány ur, hogy nem gondol magára.

A kapitány kissé elbiggyeszti a száját.

– Őrnagy ur is mondta már, de én nem megyek… Ki legyen itt, ha nem az aktivok…

A tartalékos hadnagyok és kadettek ránéztek, egy pillanatig mély csönd volt, az urak gondoltak valamit, de nem szóltak.

– Guth, hozod már azt a szardiniát?

– Igenis hozom, kapitány ur kérem.

A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a legényére, ahogy a gőzölgő szardiniás-dobozt meglátta a kezében.

– Hát te állat, te mit csináltál?

– Megmelegitettem, kapitány urnak alássan jelentem.

– Fölforralta a konzervet!… Hát nézzék urak, fölforralta a konzervet!… Hát ez az ember tiz évvel röviditette meg az életemet!… Amennyit ez már a háboru alatt csinált ilyeneket!… Ha elmenni szeretnék, csakis azért, hogy ne legyek ennek a baromnak a gondozására rászorulva… Te, Guth, te, te… Hát hány ezer szardiniát bontottál már, hát mikor forraltuk föl?… Igy megszégyeniteni engem az urak előtt… eredj! az ördög vigyen el!…

– Kapitány urnak alássan jelentem, akkor is azt méltóztetszett kapitány urnak mondani, hogy melegitsem meg, mert nem méltóztetszik hidegen megenni… Ott a tüznél, mikor melegedni tetszett kapitány urnak…

A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a vastuskó legényre.

– Igaza van a gazembernek, – mondta félig magában s aztán összecsukott szájjal nevetni kezdett.

– Most jut eszébe!… Már egy esztendeje és most eszébe jut!…

S gyöngéden, már megint mindent megbocsátva nézett a tömzsi kis legényre, aki huncut alázatossággal állott előtte.

24. NEGYVEN HUSZÁR.

_Budapest_, dec. 21.

Ujvidék alatt. Sár, az Inferno sara. A nagy visszavonulás napjain, a szerb hegyek fekete sarából. Most egy éve…

A tágas mezők katonanéppel teltek meg. Ágyuk jöttek sárosan, sárral bevont ágyuk, sáros tüzérekkel, sáros lovakkal. Sáros kezek és sáros arcok, sáros kedv. Komor szemek és sötét szitkok, fekete kedvü fáradt katonák. Mintha megindul téli olvadásban a fehér hó a sötét hegyeken, fekete vizek, barna tócsák, vörhenyes latyak folyt össze a lapos, téres, tágas lapályon. Szürke katonaság szürke, mindenbe beolvadó szine még szintelenebbé válva, a földdel egyszinüen, mint mozgó agyag, mint a földből vétetett ember, amint legelőször megmozdult az isteni szikra által; legeslegelsőbben, mikor még nem volt ideje lefürödni magáról a földanya sötét csókját… Ujvidék alatt a nagy tér megtelt rác földről visszavonuló sereg zagyva, kivergődő, kedvetlen tömegével.

Kábultan nézték a népek. Káprázó szemmel, könypárásan, értelem hijján. Csak nézték, ahogy nézi az ember az isten csapását; ahogy nézi az ember a buzáját jégverés után, ahogy leégett házát, beomlott várát, köddé vált reményeit, elmult életének szétzüllött foszlányait nézi az agg ember. Jöttek a katonák, fáradtan, csüggedten, mogorván; jöttek egymás után baktatva; jöttek lovaikat hajszolva, szekerüket emelve, tarisznyával hátukon, puskát lógatva vállukon; mérgesen, szitokkal, fogcsikorgatva… tiz meg tizezeren… bakák, honvédek, gyalogosok…

És jött negyven huszár.

Negyven honvédhuszár jött, élükön egy fiatal hadnagy.

Nem voltak ezek szinpadi huszárok; nem voltak hetykék, nyalkák, rikitó-pazarok. Nem pödrött bajszu, csókos kacsintásu, fickó kis huszárok. Nem voltak ezek parádéból, lepkeségből, csinomjankós mérmerésből selyembordába szőtt finom kis huszárok. Nótások, tréfások, lóficánkoltató, réten hajkározó életboldog cifra kis huszárok.

De emberek, magyarok, lógóbajszu, meglett, erős, vasból vert, örökös vitézek. Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, s maguk elé néznek. Rendben van a ló, a szijjazat; lecsatolva fejükön a csákó, rendben a fegyver, rendben a rend; mennek előre, párosan, előre, megy a negyven huszár, élükön egy fiatal, egy rózsásképü, egy ifju hadnagy.

Ha mind gróf, mind herceg, akkor az arcukon ez a tekintet, ez a vasszin; ez gőg. Ha nincs lelkük, ha ezek mind lélektelen, állatemberek, akkor az arcukon ez a rendületlen nyugalom: ez butaság. De ezek nem mágnások, ezek nem páriák: ezek huszárok!

Ahogy ott tartják kezüket a ló fülénél; ahogy a kantárt keményen megfogják s lágygyöngéden hagyják: abban benne van: „lovam itt vagyok! együtt megyünk! nincs baj!“ Mint apa a gyerekével, apa, ki istenre bizza magát s gyermekébe tovább plántálja e bizodalmat s ugy mennek át az élet veszélyein, élő hittel a szakadék fölött, emelt fővel a csillagos égbolt alatt. Mennek előre, a negyven huszár s nem is tartja egy sem a gyeplőt ugy, mint akinek nem kell tartania; sem erőszak, sem közönyösség: együttélés teljessége van itt, megy a huszár, ő és a ló; mennek; megy a negyven huszár.

Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, az öreg csontok; az arcukon ott az elszánt, lehiggadt akarat, ott a kiforrott, mindenrekész igazság… A baka is megy. De ő engedelmeskedve. De nála az a benyomás, hogy csorba esett az emberi lélek méltóságán. Megy a gyalogos, mert mennie kell; megy, mert a sok ezernyi ezer embert, akinek egyéni hivatása, egyenkénti rendeltetése, hogy mind külön éljen, menjen, tegyen: egy közös géppé szerkesztették! s ő most megy e gépben, előre, megy, mint gép, előre, emberi erejét átadja a gépnek s a gép közereje tartja szinte, ha már az övé fogyóban. Ám a huszár megy, ez a negyven huszár, s az ember megérzi, hogy mennek, mert a haza ugy kivánja, de oda mennek, de ugy mennek, amint az célszerü!… A bakának, ha szemébe nézel, azt látod: megyek, mert kell! ha muszály, megyek; megyek ahová kell!… Ez a negyven huszár, ez megy, mert arravaló, mert arra született, mert ez az ő lelke, mert ő huszár!…

Ő nem engedelmeskedik: ő megy! Megy; nem parancsra: vezető után! Vezetője van, mert az kell, hogy legyen; följebbvalója van, mert ez a rend; hadnagya, mert a hadnak feje, kell, legyen. S megy a negyven öreg huszár, mint egy ember, a negyven vén legény az egy fiatal kis hadnagya nyomán, előre, ellentállhatatlanul.

A nézők nézik s kitágult szemmel szijják be a negyven huszár képét. Negyven évesek, egy se fiatalabb, csak a vezetőjük, a hadnagyocska, aki oly fiatal, tiz kisasszony sem ijedt volna meg tőle s hogy mén utána az a negyven ördög, negyven hős, negyven vasember. És nem parancsolójuk, ha száz csillag van gallérjára irva: csak a vezetőjük; ahogy az anyát, aki elveszti a kulcsait, kis lánya vezeti s mutatja neki az utat, – isten ments, hogy megbántsa valaki ezt a kis hadnagyot! de nem parancsolójuk! ha száz irásba adják, ha őfölsége tulajdon kezével teszi rá a pecsétet, ez mégsem parancsolójuk! És ők nem engedelmeskednek, de szikrásan ömlik belőlük a hüség, hogy száz halálba mennek halni véle. S a nézők nézték kiáradt szivvel, a negyven huszárt, hogy léptetett előre a hadnagyocska után, nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, csak megy előre a negyven huszár! Csak megy előre, parancsszó nélkül, egy hangszó nélkül a hadnagyával. Ha az kiáltaná, hogy balra fordulj… nevetség volna! Ezeknek nem kell szó, a negyven huszárnak, ezek vele mennek, együtt léptetnek, mintha egy volna a negyven ember s a negyven mén. Nincsen ott hadnagy, nincs ott közlegény. Valaki vezet, mintha valaki átvisz a veszett ösvényen; nem szól, nem szólok, ő megy, én megyek: igy megy a negyven huszár. Igy megy a főherceg a vezetővel: ez nem parancsol! Parancsol a paraszt József főhercegnek, ha átvezeti az ingoványon, hogy ide lépj? Ez nem parancsol, ez akkor is tiszteli… a negyven huszárnak nem adhat parancsot a hadnagya! Ezek ugy mennek, ugy mennek tova, mint Egyiptomban, a tizenkét csapásnál, aki kiadta az isten parancsát, hogy minden elsőszülöttnek el kell vesznie: az isten angyala.

És néztek nők sugárzó szemmel és férfiak boldog, megnyugvó szivvel… Vannak emberek, akikre ránézni már rémület. Van ember, meglátni róla, hogy ez képes ölni; elvadult alak, hogy a kisgyerek felsir, ha megpillantja. Az nem volt ezekben! Ezek nem vadak! De süvölt róluk valami félelmes komolyság, hogy tudnak ha kell félkézzel ölni s tudnak ugyanakkor félkézzel életet menteni. Vannak katonák, láttam kozákot, elvadult féléket, hogy látni, ez kihasitja az anyát s lekaszabolja a gyereket: ezek nem, ez a negyven huszár! ez nem akar ártani, ez huszár, ez hős. Van erős ember, ha rápillantasz, hogy isten mentsen a markába kerülni: De ezeket nézd, s az a megnyugtató érzésed, hogy ezeknek az oltalma alatt mennék éjjel-nappal, tüzön-vizen… Van katona, akiből nem látszik más, csakhogy egyenruhás gyilkos: ebből süt a jóság, ez nem gyülöl, nem árt, harcol, mert ugy kivánja a haza, de nem bánt!…

Volt köztük szőke, volt köztük barna, fekete: de mind hasonlitott. Össze lehetett téveszteni, ez volt-e aki jobbról ment, vagy az! Hogy lehet különböző arcokban ily hasonlóság? Ez nem a fegyelem! A gyalogosban a vasfegyelem közös kényszerü és szomoru közösséget ad: jobb-bal, jobb-bal, kezet fegyverre… Azoknál, a negyven huszárnál az akarat egy, az érzés egy, a lélek ugyanaz. Nekik nem kell parancsszó, nem kell fegyelem: náluk lélekből fakadó fegyelem az!

Eddig azt hitték, ha kék a nadrág: baka! ha piros a katonán: huszár! Ezekre, ha szürt adnak, akkor is huszárok! Lóval-egy huszárok! A ló mind lefogyva, de rendben! Az a szij! Nincs szalmával cifrára fonva a sörény, de lekefélve a ló, de megfésülve, mint az eladólány. Ne merj ehhez a lóhoz közeliteni, nem ostorral, de cukorral, nem fenyegetve, de udvarolva se, mert a huszár levág. Az embernek az az érzése, hogy képes volna leütni azt, ez a szép huszár, aki megcsókolja a lovát! S milyen szép maga ez a vén huszár! Nincs ez gálába, egy sincs parádén, de olyanok, mintha az isten külön teremtette vón őket. Szép a ruhájuk, de nincs az az ügyes szabó, aki nem szép ruhát tudna szabni rájuk. Ezeknek jól áll. Akármi jól áll. Ha zsákba huzzák, abba is huszárok!

A bakán meglátszott szegényen, hogy nehéz napokon ment át. Borotválatlan, térdig sár, rongyos a ruha, a rüsztung nincs rendbe kötve, lóg a fegyvere! Ezeknek nagyon jól állt az a sár, az a laza hanyagság, az a sötét fekete. Nem a ruha tette s nem a sár. Ahogy a szobron a patina nem piszok, ezen a negyven huszáron a piszok patinává lett. Nem látszott piszoknak. Imponált. A lélek volt más.

A sorsuk volt más; a sors szerencséjük.

Ment a negyven huszár s ment utánuk a gyalogosok serege; ment a bakkancs, mentek a véresre dagadt, elfagyott, piszkos lábak, a manlichert szorongató vörös, püffedt, piszkos kezek; a torzult, borostás, szőrös, tetves, halálsápadt, lesoványodott piszkos arcok; a cafatokká rongyolódott, piszokká lett, régen csukaszürke mantlik s a mantlik alatt halálsejtelmek közt vergődő, halálfélelemben gyötrődő, iszonyatoktól borzadó, haza vágyódó, családjáért aggódó s a gyötrelmektől, fáradságoktól elfásult, de mindég becsületes, kötelességtudó, engedelmes s bátor magyar bakaszivek!… Jött a komisz baka… Jöttek a bakák… hajh, hányszor mentek tizszeres, husszoros tulerővel, ezer halállal szembe, hogy mentek annyiszor rohamra… át nagy sártengereken… át még nagyobb hegyeken, – uttalan utakon, sziklás szakadékokon, koromsötét, esős, fagyos éjszakákon, – méteres havakon, gránáttól felszakgatott véres köves fensikokon, temetetlen hullák ezreinek többhetes, oszló holt tetemén, gazdátlan kezeken, lábakon, fejeken bukdácsolva, véresen széttépett emberi testek huscafataiban elsikolva… bömbölő gránátok, csattogó srapnellek, sivitó golyók fergetegében… szemébe huzott ellenzővel a sáros, piszkos, havas, véres lövészárok irtóztató, irtóztató öbléből…

Ah, a nézők elnéztek fölöttük s a negyven huszárra forditották szemeiket, mint a gazda, kinek az istenitélet minden buzáját leverte, könnyes szemmel néz a bokor alatt viritó ibolyára…

25. ÓÉVI LEVÉL.