Part 6

– Ilyen étel, – böcsmölték a többiek, – még ha friss tepertő volna rajta, jobban meglehetne enni.

– Friss szalonnatepertő a tetejibe, alatta meg turós galuska.

Nevettek, csak a tüzér nézett komolyan, szurós szemeivel.

– Nem, nem, – mondta az ápolónőnek, – nem eszem meg, ik verde nikt esszen, ik verde cájgen, ik zo svájneráj nikt fresszen verde…

A komoly renitencia egyszerre az egész társaságban a magyar ellenállás mozgalmát inditotta meg. Az összes nemzetiségek kiváncsian, kissé izgatottan és várakozva néztek, mi lesz a lázadásból. Csehek, németek, románok, horvátok mind utálva nézték a kukoricakásájukat, amit azért lassacskán beszopogattak… Volt köztük olyan is, akinek jól esett.

Az ápolónő gyöngéden beleakarta diktálni a tüzérbe a kását, de ez keményen felállott s még egyszer kijelentette.

– Bitte sőn libe sveszter, zi verden zéhen, dasz ih verde nikt kukuruc essen… Majd meglátja maga, hogy én nem eszem meg!

Rendbeszedte magát s elindult az orvoshoz.

Mély meghökkenéssel néztek utána. Az öreg civil orvos, aki a barakkra felügyelt, mindnyájuk előtt tisztelt ember volt, mert jó ember volt, öreg ember volt és mindenkit egyformán sajnált, senkit ki nem küldött volna a kórházból; mig a Komissiók ki nem dobták az embereket, felőle egészségesen hónapokig ellóghatott akárki, a minap egyet kiküldött, mikor itt volt a bizottság, hogy észre ne vegyék, csak ugy elsikkasztotta szem elől… Kissé haragudtak is a magyarokra, akiknek ugyis az a mániája, hogy csak ki, ki innen, mindjárt visszakészülnek a csapathoz, ahelyett, hogy itt eléldegélnének, amig lehet s ijedtükben, hogy az öreg meg fog haragudni, olyan buzgón neki állottak a kukoricakásájuknak, hogy egy-két perc mulva már csak a magyarok csajkája volt tele, a többi mind tisztára törülte a magáét, kivéve a bécsi fiut, aki csatlakozott a magyar társasághoz s az ajtóig kisérte a tüzért s ott is a fülébe sugta, hogy: „Ich bin auch Mágyár!“

A tüzér nehány perc mulva ragyogó arccal jött vissza.

– No, no, – vallatták a nemzeti hőst, – mi ujság? Mit mondott az öreg?

– Hát nagyon be vót gyulladva az öreg!… Még ő csittitott és aszonta, hogy mondjam meg az óbersveszternek, hogy az ő rendeletére adjon mást!

– Éjjen, – szóltak a magyarok.

Az ápolónők mind összeállottak, s a tüzér keservesen, de annál erélyesebben fejezte ki nekik, hogy igenis, ő nem fog kukoricakását enni! pláne cukorral!… A doktor ur parancsára ő ezt nem veszi be… slussz!… Kukoricakását! Cukorral!… Nem kell kukoricakása cukorral. – visszaadta a csajkát s az ápolónő elment vele.

Az egész magyar haza, már mint a többi tiz magyar, aki a hont képviselte, büszkén nézett utána a csajkának, amit az ápolónő pár perc mulva visszahozott.

Kiváncsian várták, mi van benne.

A tüzér belenéz s ijedt haraggal kiált fel!

– Mi ez, mi ez kérem? Vasz iszt dasz, bitte sőn? Ich esse nicht kukuruc, se mit cukker, sem óne cukker!

A sveszter tudniillik odakint leszedte a kukoricakásáról a cukrot, ha igy nem szereti a magyar, s visszahozta a kását.

De ebben a pillanatban nem azzal a magyarral állott szembe, aki békén nyelte le századok óta az efféle engedményeket: hogy a sérelemről lekaparják azt a kis cukrot is, ami rajta volt s marad pusztán az ősinjuria. Nem; a tüzér fogta a csajkát s a nővér orra alá emelve, szólt:

– Ik hábe gezákt libe sveszter, dasz zi verden zéhen dasz ih verde nikt kukuruc eszen.

Azzal püff, bevágta a csajkát az ágy alá.

Általános zavar, aminek a vége az lett, hogy az ápolónőknek meg kellett érteni, miről van szó. Tiz percnyi forrongás, suttogás és mozgolódásnak az vetett véget, hogy két tojásból rántottát hoztak a tüzérnek.

– Ach, dosz isz gut, – kiáltotta a bécsi gyerek, aki még most is őrizgette a maga kukoricakásáját, – ich bin auch Mágyár!… s azzal fogta és zsupsz, ő is be az ágy alá a maga csajkáját.

Ugy tudtak nevetni a magyarok a vidám eseten.

A bécsi fiu kapott egy darab vajaskenyeret. De a diéta maradt a régi…

19. A BÉCSI ÜTKÖZET.

_Budapest, 1917. aug._ 16.

– Aladár fiam, hát maga itthon van?

A tüzér meglepetve néz vissza.

– Itt vagyok. Alásszolgája.

– Azt hallottam, beosztották a marsba.

– Igen, de mikor elvittek Bécsbe, láttam, hogy az a mars nem nekem való hely, hát kiléptem.

Nevettem rajta. Ha egy jó magyar gyerek megszólal, előre nevetek, mert tudom, hogy a jó, egészséges magyar észjárása biztosan valami eredeti csapáson jár.

– Nem tetszett a mars, Aladár?

– Nem, mert nagyon protekcióskodtak. Én először beosztattam magam jó helyre a kolonba. De láttam, hogy itt egyre-másra megy az áthelyezés. Bécsbe már nekem is mondta a tüzmester: „nézze maga át lesz helyezve és ez meg ez jön a helyére“. „Nézze tüzmester ur, velem ne nagyon protekcióskodjanak, mert én nem abból a fából való vagyok, akit ide-oda lehessen dobálni.“ „Micsoda beszéd ez, maga ott fog állani, ahol én akarom.“ „Tudja mit tüzmester ur, én most már sehol se fogok állani. Vegye tudomásul, hogy egyáltalán nem megyek ki a marssal.“ „Szeretném tudni, mért.“ „Azt majd megtudja, különben ha nagyon kiváncsi: hát: beteg vagyok.“ „Nem ugy néz ki, mint aki beteg. Menjen maródira.“ „Azt megteszem, tanács nélkül is.“ Igy mentem aztán maródira, onnan felülvizsgálatra s a főtörzsorvos ur kidobott a marsból. Akkor egy hónapot töltöttünk Bécsben.

– Jó volt ott?

– Nekem jó volt, kivált mikor a cseheket megvertük.

– Miféle cseheket.

– Hát a berájcsaft be akarta vinni a magyarokat és azok két berájcsaftot szétvertek.

– Ugyan.

– Az egyik cimboránk, bizonyos Somogyi, beült egy kis kávéházba, voltak vagy hárman, biztosan volt is már bennük egy kis szentlélek, mikor jött a berájcsaft és egy önkéntes formájszter odalépett hozzá, kérte a kimaradásit. Az meg nem tudott németül egy szót se. Hát azt mondta: Jól van, csak beszélgess. Oda se ügyelt. Ez pedig soká ott karatyolt neki s a végén megfogta s rángatni kezdte. Erre Somogyi megharagudott, felállott s kiitta a borát, ami az asztalon volt, akkor fogta az asztalt s ráboritotta a formájszterre.

– A.

– Az persze alábukott s nem birt a márványlap alól kimászni, azt se tudta hol van. Persze a négy berájcsaftos szuronyt szegezett, de Somogyi fogta már a széket és rendet csinált köztük, szétverte a szuronyokat és ki. Csakhogy az ajtó előtt kinn állott a másik négy szuronyos baka és megfogták. Elment velük vagy száz lépést, ott volt egy kerités, azt megfogta. A nyolc katona meg rángatta. Ha egy oszloptól elcibálták, a másikat fogta meg. Azalatt felszaladt a másik tüzér hozzánk, hogy Somogyit viszi a berájcsaft. Mi már feküdtünk, ott volt a második batri elszállásolva egy kuglizóba, ugy ahogy voltunk, leszaladtunk az utcára. Azon az udvaron volt vagy tizennégy öl fa felrakva, az a jó vargafa, hántott fa, abból szedett fegyvernek valót a batri. Akkor verekedés lett s a csehek uj berájcsaftér futottak; ujra jött kilenc katona. Jöttek a rendőrök, vagy negyven, meg a nép, az mind karikába állott, hogy verik a magyarok a cseheket.

– Nem lőttek a katonák?

– Bécsbe nem szabad lőni, mert másat is találhatna. Sok volt ott a civilnép. Már kilenc sebesültjök volt a cseheknek, hordágyon vitték el őket, egész rendesen. Tőlünk is kettőt megszurtak, Somogyinak másnap egy ilyen daganás nőtt ki a fején, az oldalát is fájlalta. Két lovasrendőr jött, az egyik, ahogy a kapuhoz ér, egy fával igy szemen vágták, az rögtön lefordult, a másikat a csizmájánál fogva rántották le. Akkor mi mind bevonultunk már az elszállásolási tanyánkra, de mikor a rendőrök jöttek, egy nagy kirohanást csináltunk s aztán vissza, már a tüzoltók is jöttek sipolva. Ez a csata eltartott ugy tizenegy órától éjfélután kettőig. Akkor Somogyit elcipelték, mi meg szépen lefeküdtünk. Jött egy főtörzsorvos négy katonával, hogy összeszedje a sebesülteket köztünk, hogy arról megtudják, ki vett részt a verekedésben. Nem volt persze egy sebesült se. Senkinek se fájt semmi. Keresztes, akinek átszurták a combját, olyan haptákba állott, hogy no. Csak Majort ismerték meg, el is vitték, hogy ő verekedett. De a főhadnagy a kapuból visszahozatta. A főhadnagy, a batrikommandánsunk nagyszerü magyar gyerek volt, azt mondta, nem bánja, vegyenek fel jegyzőkönyvet és irják bele a neveket, de a legényt nem adja ki, mert neki hiányozna.

– Kitünő.

Folyton mosolyogva, kuncogó nevetéssel néztünk össze. Aladár ugy beszélt, mintha a világon a legegyszerübb és legkomolyabb dologról volna szó, inkább csak visszhang volt az arcán a mosoly.

– S mi lett a büntetés?

– Hát nem lett semmise, másnap a batrit bevaggonirozták s vitték a Feldre, ők meg fellélekzettek, hogy megszabadultak a magyaroktól.

– Szóval jól mulattatok Bécsben.

– Jól. Szerettek ott minket, csak a X. kerületben a csehek nem. Másnap egy kávéházban ülünk, jön egy katonarendőr, mert azzal tele van Bécs, kéri az igazolványt, összenézünk „mit akar ez?“ Azt mondja a másik „én nem tudom“. Pedig mind beszéltünk németül, én is, a Weisz is, csak ép Lám nem tudott egy szót se. Azt mondja a katonarendőr: mátyár? „Magyarok vagyunk.“ Arra nem kért semmit, elment. Pedig nekem volt is Legitimationskartém, nem is a batritól, hanem a bécsi házi ezredtől, mert egyszer valamiért oda kellett mennem, hát nem volt senki az irodába, én megláttam ott a Kartékat, mindjárt vettem egyet.

– Ott volt a Stambilia, ráütöttem a pecsétet is, hogy érvényesebb legyék.

– Még az aláirást is megkerestem, azt is rányomtam, pedig azt igazán csak becsületből tettem, nekem a pecsét is elég volt, aláirni én is alá tudtam volna valami nevet. Igy aztán bátran sétálgattam Bécsben a németek közt. Olyan bátran beszéltünk ott az utcán… egyszer azt mondom a pajtásomnak: „nézz csak oda, lopj egy kis gyümölcsöt ettől a kofától“. Azt mondja rá a kofa: „Csakhogy nem lehet ám, lelkem“. Magyar kofa volt Bécsben!… Egyszer meg azt mondom: „Nézz oda te, ez a kisasszony téged fixiroz“. Megszólal a kisasszony: „Eszem ágába sincs, hogy magukat fixirozzam“. Hü, mondom, akkor menjünk innen, ha már igy kompromittáltuk magunkat… Azért az volt a legjobb, mikor a cseheket szanitécek hordták el a csatatérről… Csak most megyek a harctérre, 23-án. Alásszolgája.

20. OROSZ CIGARETTA.

Borus őszi napon az össze-vissza nyirkált magyarok a zolkiewi orosz katonai kórházban csöndesen busongtak. 1914-et irtak akkor s hullottak a levelek a fákról.

Voltak vagy tizenhatan az ötven fogoly katona közt magyarok, szabad volt beszélniök, csöndeskén üldögélniök, hazagondolniok. Szabad volt egymást nézni, halkan szót váltani, az otthonról, az elmaradtakról, a családról, a bajról emlékezni; szabad volt élni. Oroszok voltak az orvosok, oroszok az ápolónők, tizen, csinos, müvelt, fehérbeöltözött gyöngéd muszka angyalok, akik szeliden mosolyogtak, lágyan beszélték a német szót s türelemmel ápolták a magyar fiukat, akik vasfogaikat összeszoritották s némán türték a fájdalmakat.

Bencze közhonvéd estefelé föltápászkodott, a két cigarettát a betegsapkába tette s átcsoszogott a külön szobácskába, hol az egyetlen magyar tiszt tanyázott.

– Jóest százd urm, – köszönt be dünyögve.

– Szervusz Bencze fiam, hát bejöttél hozzám, ülj le csak.

Bencze közhonvéd, a tiszaháti magyar, nagy szemeit meresztve, fáradtan ült le egy székre.

– Hogy tecc lenn… – motyogta. Nem tudott beszélni, mert az állkapcsa iszonyuan el volt lőve. Az egész arca be is volt pólyálva, csak a szeme látszott, nagy, szomorkás szeme.

– Meg vagyok Bencze, meg vagyok; olyan jól nyirkálnak látod ezek a muszka doktorok, hogy csoda Ha már egy hétig nem nyesik a lábam, szinte unom magam.

Megmozditotta a jó lábát, akaratlanul, aztán sziszegve feküdt tovább.

Soká csönd volt. A százados lehunyta a szemét, összeszoritotta a fogait s hosszan, alélten lélekzett.

Hosszu percek multak el.

Az ajtón keresztül beszürődött a nagy teremből a betegek halk duruzsolása. A parányi fehérfalu szobában az őszi napfény beszürődött enyhe világa a két beteg fakó arcát még fakóbbá tette. A százados lesoványult, barna bőrén a nagyra nőtt fekete szakálla szinte a csontokon burjánzott. Féllábbal feküdt, beesett szemekkel, szédülve, lázban. Haza gondolt s feküdt hosszu ideig, már el is felejtette, hogy Bencze honvéd ott ül a lábánál.

Mikor fölnyitotta a szemét s meglátta a vánkossá pólyált fejü legényt, fölkiáltott.

– Még itt vagy, Bencze fiam.

– Itt. Százd urm.

– De jó, hogy itt vagy, hallod-e. No mivel kináljalak meg. Látod az a cseh vitéz főhadnagy is kihalt mellőlem, addig még volt egy kis himihumi… De kitünő alak vót szegény, emlékszel, hogy ki volt repedve a mellénye hátul, de sokat nevettünk rajta, hogy nem a muszka golyó repesztette ki, hanem a muszka gombóc… Két pofára evett, hát persze kihizott. Mégis meghalt… Én meg sehogyse eszek, a lábomat is lecsatolták, mégis itt vagyok.

Nevetni kezdett. Bencze közhonvéd olyan komolyan ült s nézett és oly rendkivüli szomoru arcott vágott, hogy a százados ujra nevetni kezdett. Ettől ujra rájöttek a sziszegtető fájdalmak, s ahogy a fogát összeszoritotta s szinte könyes szemmel fojtotta le a fájásokat, ujra, ujra fölnevetett.

– Bencze fiam, te olyan keserves pofát vágsz… hogy én még ilyen keserves pofát nem láttam…

S halkan, göcögve, kinosan nevetett.

Bencze közhonvéd még jobban kimeresztette a szemét, aztán levette a fejéről a betegsapkát, kikotorta belőle a két cigarettát s azt mondta, azaz nyögte.

– Tessék szzds urm.

A százados a szemöldökét felrántotta a homloka csucsáig.

– Cigaretta! – kiáltott.

Még a szája is nyitva maradt.

– Hol raboltad ezt, te gazember,… te angyal!

Bencze közhonvéd megrántotta a vállát Nem nagyon, csak inkább jelezte a vállránditást, mert kutyául össze volt lőve, a mellén is golyó ment át, a hátán is, de olyan fertelmesen, hogy a muszka doktorok kardvágásnak nézték.

– Adták, – dünyögte.

– No a kutyák, – mondta a százados, – nekem meg nem adnak. Már egy hónapja, hogy egy cigarettát nem adtak. Pedig a féllábomat elvették, csak ha tiz kiló volt is, adhattak volna érte egy pár cigarettát…

Kéjjel gyujtott rá.

Bencze szomorkodva nézte.

Soká ültek csöndben; a százados élvezte a füstöt. Az egész száját televette vele s apródonként eregette ki.

Ültek, feküdtek, hallgattak, odakint beesteledett.

– Megint meggyóntam, – mondta egyszer Bencze közhonvéd.

A százados rápislantott. Ez jelent valamit. Megint meggyónt. Ahogy ő irta a leveleibe, hogy „megint jobban vagyok.“ Tudniillik minden ujabb operáció után, mert darabonként szedték le a lábát.

– Gyóntál, Bencze fiam.

– Ign.

A százados elgondolkozott.

– Hát bent volt a katholikus pap? – kérdezte hirtelen. Fájt, hogy őt ebben is megröviditették. Nem küldték be hozzá.

– Nem.

– Hát kinél gyóntál?

– Hát a muszka papnál.

– Hát te muszka vallásu vagy?

– Nem.

– Hát katholikus?

– Nem.

– Hát mi vagy?

– Rformátus, krem.

A százados csodálkozva nézett a közmagyarra.

– Hát akkor minek gyóntál?

– Nem árt az krem!…

A százados gondolkozott, cigarettázott, csucsoritotta a száját a füst után.

– Hát osztán a muszka pap tudott magyarul?

– Nm.

– Hát hogyan beszéltetek? Tudsz te németül?

– Nm.

– Hát muszkául!

– Nm.

– Hát hogyan gyóntál?

– Hát a muszka pap ugy mutogatott, én meg intettem a fejemmel, hogy igen, vagy nm. Meg hát az ujjammal is eccer, vagy kéccer.

Csönd. A fiatal tiszt szinte meghatottan hallgatott s nézte a cigarettafüstöt. Jó meleg papi arcok tüntek föl előtte, a kanonok nagybácsi gömbölyü, jóságos arca, ahogy még tiszthelyettes korában is, ha meglátogatta, igy szólt mindjárt: „Adjatok csak valamit ennek a gyereknek, hadd egyen szegényke.“

Bencze közhonvéd megmozdult, megszólalt:

– De most nm adott félrubelest.

A százados megütődve nézett rá.

– Mit?

– Mikor először gyóntam neki, adott egy félrubelest _most csak cigarettát_.

A századosnak felnyilt a szeme. Ahá, hát innen a cigaretta!… Nevetni kezdett. S olyan édesen jött, olyan jóizüen a nevetés, hogy még a fájdalmat sem érezte.

– Hát itt kaptad a cigarettát, Bencze fiam?

– Itt.

A szoba már egész sötét volt. Jóizü füst terjengett benne, a fiatal tiszt nézte a sötét menyezetet s törte a fejét, hogy a baka dolgába benézzen. Meggyónt: rendben van, nem árt az. Meggyónt: rendben van, cigarettáért tette, még okosabb. De meggyónt és itt ül szomoru képpel és olyan keserveseket sóhajt, mint egy cselédkenyér: itt valami mégsincs rendben.

Hirtelen fölkiáltott.

– De nézd csak, hát gyúccs rá te is!

– De nincs több.

– Nincs több…

A százados gondolkodott, fujta a füstöt, aztán fölkiáltott:

– Hát csak kettőt adott a huncut! – Aztán ismét eresztett egy füstkarikát s igy szólt:

– Csak kettőt!… Ej, ej, a füsvény… Lám csak… No, nem baj. Nem baj Bencze fiam… Van nekem. Gyújts rá csak, gyújts rá.

Odaadta neki a másik cigarettát s odanyujtotta a maga leégett szivarkája tüzét is.

Bencze közhonvéd rágyujtott s most már megenyhült a rémséges szomorusága.

– Alázatosan köszönöm, százds urm!

– Jó cigaretta! ugye, Bencze fiam.

Bencze közhonvéd mereven nézett a füstbe… Hallgattak, hallgattak, egyszer azt nyögi:

– De otthun jobb…

– Jobb, jobb, – mondta a százados, és bólogatott hozzá…

A legény felállott, fájós testét megnyujtóztatta, megropogtatta egy kicsit s jóizü tiszahátian mondta:

– Hej százdos uram, – jobb vón azér otthun egy pofa bagó is, mint itt ez a finom cigarettli!

Éjszaka volt, a betegek aludni készültek.

A százados uram keservesen mosolygott.

– Egy pofa bagó, Bencze fiam! Azt még nem próbáltam. De igazad van… Otthon még az is jobb… No, jójcakát…

21. FEDEZÉKBŐL.

_Szurmay-sereg_, dec. 3.

Már irtóztató volt; oroszok, magyarok ugy feküdtek az erdőszélen a füben, mint a gomba. Mint valami végkép megveszett, elvadult, fogcsikorgató állatok, vájták maguknak a fedezéket, egyre közelebb egymáshoz.

A honvédek kimerülve, ellankadva feküdtek szétszórva az apró, szinte körömmel vájt sirokban, még élve, de már lelkük mélyén halálra váltan.

Az ezredes még egy rohamot akart.

– Nem ment.

Az emberek sirtak, a földbe dugták a fejüket és sirtak és ömlött a könnyük. Az otthont emlitették, az istent, a minden szenteket és sirtak, és lőttek s a fegyverre hullatták könnyeiket, mig a golyókat elpuffogatták, oly görcsösen ragaszkodva a gépiesen pattogó fegyverhez, amellyel egy pillanatig sem céloztak már, mintha varázsszer volna a halál, a vész, a baj ellen.

Az ezredes még egy rohamot akart.

Lehetetlen volt.

A tisztek elcsüggedve jöttek vissza; a legénység nem fog többet kimozdulni; elfogyott a morális erő, el a lelki tartaléktőke; irtóztatóak a veszteségek, ők maguk is feladták a dolgot…

Az ezredes még egy rohamot akart és kiment a mezőre a telefonfedezékből.

Csuszva és hason, a többi között. Nem szólt, sorra egyik legénytől a másikig.

A honvédek rémülten néztek rá; az ezredes az ellenség puskatüzének nyiltan kitéve. A honvédek a végzet suhogását hallották és elforditották a fejüket, hogy ne lássák; ahogy elforditja fejét az apa, ha gyermeke haláltusáját látja, a gyermek, ha apjának fölné gyeltetését látná.

– Fiam, – szólt az ezredes, – mért forditod el a fejed?

A honvéd ledugta a fejét a kezére, amely görcsösen szoritotta a lelankadt fegyvert. Sirt.

– Ne félj fiam! – mondta az ezredes, – nem tudnak ezek lőni!

S elébe feküdt a honvédnek. Fedezéket csinált neki.

A honvéd visszatorpadt. S az ezredese szemébe nézett.

Aztán felugrott, mint az őrült!

– Azt a kutya istenit, – orditotta – én félek? ezredes uram!

S kirohant a biztos fedezékből és vele az egész raj, az egész rajvonal.

És mint egy őrült csorda rohantak bele az ellenségbe.

Negyedóra mulva a mienk volt az egész orosz állás.

22. KÉSIK A POSTA.

_Orosz hadszintér_, _1915_. december.

Az alkonyodó völgyben már kezdtek száz lépésre láthatatlanná lenni a szürke katonák. Szekér érkezett. Az őrnagy, aki már nem győzte a postát várni, s lejött egész a futóárokig elébe, meglátta. Az arca egész biborvörös lett.

– Micsoda disznóság ez, – kiáltott fel.

Dühösen gyalogolt le a szekérig, amelyről kezdték lerakni a deszkát, amit a fedezékekhez szállitanak.

– Micsoda disznóság ez, – kiáltott rájuk, – mért nem jönnek mindjárt délben! Mégis csak gyalázat, célpontot adni azoknak a disznóknak.

– Őrnagy urnak alázatosan jelentem, vaksik azok, nem látnak, – mondta egy honvéd a szekérről.

– Majd ha a béleden keresztül megy a golyó, akkor látni fognak, – rivallta az őrnagy.

– Köd van most, alázatosan jelentem, – mondta a szakaszvezető is, aki átvette a deszkát.

– Köd a fejetekben… Már százszor megparancsoltam, hogy mig egészen be nem áll az este, nem szabad szekérrel ide bejönni!… Hát legyen eszük! Itt nem látja meg?! De mikor az erdőnél befordul, épugy látja, mint az égen a csillagot!… Két kilométert megy a szekér minden fedezék nélkül! Ha mégegyszer nekem, délután négy órakor ide szemtelenkedik valaki, azt azonnal főbe lövetem! Megértette?

– Igenis.

– Nahát.

Megfordult s ott hagyta őket.

Olyan gyorsan sötétedett, hogy mire visszatért a völgynek arra a pontjára, ahonnan már a mélyen kiásott futóárok vitt az állásokhoz, az őr nem ismerte fel s felhangozott a kiáltás:

– Állj, ki vagy!

Megállott.

– Tormay őrnagy; még nem láttad, megjöttek-e a postával?

– Alássan jelentem, még nem jöttek. Disznóság; ez a posta már mindig késik!…

A hó sercegett a lába alatt. Valami erős indulat ütötte, maga sem értette, annyira ingerült volt.

– Mi van itt? – kiáltott rá egy csoport katonára, akik összezsufolva állottak, s észre sem vették, hogy közeledett.

Valamelyik visszafordult s tisztelgett.

– Alássan jelentem, felvételezés.

Itt volt a saját fedezékénél, amely jobbkézre volt bevágva, az alacsony dombsor oldalába. Föllépkedett a kőkeményre fagyott hólépcsőkön s bebujt, mint egy eszkimó.

A telefonos oda sem ügyelt rá, halk torokhangon mondogatta a kagylóba, hogy „igen“, „igen“, „igen“, a belső szobában az asztal belső oldalán ott ült a hadnagya s levelet irt.

Dühösen nézett rá. A kövér fiu megérezte az őrnagya mogorvaságát, katonásan köszönt s abba hagyta az irást.

– Maga mit csinál? – dörmögte az őrnagy.

– Levelet irok, őrnagy ur.

– Maga mindig levelet ir.

A hadnagy lesunyta a fejét és mosolygott.

Az őrnagy kihámozta magát a bundájából s felakasztotta azt a fogasra. Megállott háttal a jó kis svarmkályha előtt, hátul összetette a kezét és komoran nézett maga elé. A lámpafényen az uj arany gallérja vakitóan csillogott, szinte szikrát szórt, csak most varratta fel, a novemberi kinevezéskor. De az arca olyan sötét volt, mint egy vad bikáé.

– Tetszik már vacsorázni, őrnagy ur, – kérdezte a hadnagy.

– Eh, fenét, torkig vagyok, – morogta az őrnagy – mindig csak hus! Sütve, főve, nyersen, füstölt hus, fagyasztott hus, konzerv, sonka, kolbász… fuj.

Hallgattak, a telefonos közlegény beszólt:

– Hadnagy ur, telefon.

A hadnagy a fejére tette a kagylót, s most ő kezdte mondogatni, hogy „igen“, „igen“, „igen“. Nehány perc telt el, az őrnagy oly mereven állott, háttal a tüznek, mint egy oszlop, a feje legörnyedt s belemeredt a szeme a sötétbe, ott az asztal alatt.

A hadnagy a hallgatóval a fején lassan, lassacskán, a papirja után nyult s egyszerre csak tovább irt.

– De ki az istennyilának ir maga reggeltől estig, estétől reggelig szakadatlan.

A hadnagy a válla közé huzta a fejét, erősen mosolygott, de a világért fel nem nézett volna.

– A Lolának? – kérdezte morózusan az őrnagy.

– Igen.

– Jobb lesz, ha befüt az összes tiszta papirjával.

– Hogy többet ne is irhassak? őrnagy ur?

– Persze… Ugyse válaszolnak… Az ember csak várja a postát… és nem válaszolnak… Mi?… Nincs idejük… Udvarolnak nekik, hát nem érnek rá… Mi?

A hadnagy csak mosolygott, befelé, szélesen, a fejét csavargatva, mint egy nagy bumfordi gyerek.

– Minden nő becstelen dög, – morogta az őrnagy.

– Igenis őrnagy ur, – szólt kis vártatva a hadnagy.

– Nahát.

– De kivételek vannak, őrnagy ur kérem.

– Nincsen kivétel. Mind becstelen dög! Vegye tudomásul. Dög! Jegyezze meg magának.

– Bocsánatot kérek…

– Dög.