Part 8

A grófné, elvégezve udvariassági feladatát, hazatért.

Nem is sejtette, hogy micsoda zürzavart kavarintott a körjárata alatt.

A János csupa idegen nevezetességek névjegyeit osztotta ki a látogatással megtisztelteknek. Ilyeket talált ő a porczellán-vederben e czélra felhalmozva, a mivel aztán csodálatos félreértések operett-tárgyainak szolgáltatott kidolgozásra méltó anyagot.

Az első átadott névjegyet egy sokat emlegetett országos képviselő kapta meg, a ki híres volt az interpelláczióiról. Ez a névjegy származott a török konzultól «P. F.» jegyzettel. (Üdvözlet.) A honatya mindjárt kitalálta, mi okon jutott e megtiszteléshez. Nemrégiben lepte meg az összes miniszteriumot azzal az interpelláczióval, hogy mit szól hozzá, ha Bosznia Magyarországba bekebeleztetik: akkor az ottani mohamedán hitű honfitársaknak a próféta által megengedett többnejűség a Szent-István koronája országainak területén jogi érvényességet fog-e nyerni s a kétfeleségű férj gyermekei nálunk is törvényeseknek fognak-e elismertetni? Szándékozik-e e sok miniszter közül valamelyik e bizonytalan helyzet megorvoslására egy novellát a Ház elé terjeszteni? A mely kérdésre, egy miniszter sem lévén a Házban, a Ház elnöke azt a határozatot mondta ki, hogy a fontos ügy ki fog adatni az ó-gyallai csillagvizsgáló igazgatójának, hogy tudakozza meg a csillagok járásából, mi fog Boszniával történni az idők teljességében?

Bizonyára ezt az interpellácziót vette szivére a magas porta konzuli képviselője; ennek a következménye a látogatójegy a nagyjelentőségű «P. F.»-fel.

Nem is késett az országos szónok a jelzett látogatást még aznap személyesen viszonozni, legújabb szmokingját felöltve, melynek oldalzsebébe oly módon dugott egy zsebkendőt, hogy annak zöld csücskéje a zsebből kikandikált. A medzsidie-érdemrendnek a szalagja zöld. Ezt a gyöngéd czélzást el fogja érteni a finom tapintatú török diplomata, a kinek a magyarok iránti szeretete köztudomású.

A nagy szónok igen szívesen fogadtatott a diplomata által. A beszélgetés tárgya természetesen a képviselőházi interpelláczió volt, a mely alkalommal nem mulasztotta el a magyar honatya az Izlám-hit iránti respektusának kifejezést adni, beleszőve azon hajlandóságának kivillanását, hogy ő maga is kész volna a sokat igérő mohamedán vallásra áttérni, ha az bizonyos előkészülettel nem volna összekötve.

A diplomata finom szarkazmussal vágott eléje:

– Ön a fejnek kopaszra borotváltatását érti, úgy-e? No, ez múlhatatlan: a többnejűség miatt van, hogy a sok feleség ki ne téphesse a gazdának a haját.

– Holnaptól kezdve borotváltatni fogom a fejemet.

És két hét múlva megkapta a nagy szónok a medzsidie-rendet. A mihez a János tévedése segítette.

A második névjegytévesztés valóságos jócselekedetszámba ment. Egy a felső köröket régóta nyugtalanító testvéri viszálynak lett megszüntetője.

Mind a kettő rokonszenves alak volt: a Stanczi is, meg a Blikus is (a gyerekkori álnevükön hítta őket mindenki). De a magas körökön kívül még a publikum is szerette őket. Az a publikum, mely az alagi, budapesti, freudenaui turfon a favoritokra és outsiderekre fogadni szokott. A két testvér sokat emlegetett sportsman volt. Mind a kettő versenyistállót tartott s futtatásaik eredményéről a napilapok referálni szoktak. Egyszer aztán a Stanczinak a biztos nyerőjét megelőzte fél lófejjel a Blikusnak a paripája. A Stanczi ezt nem tűrte békével. Óvást emelt a futtatás ellen. Azzal vádolta a nyertes versenytársat, hogy megvesztegette az ő jockeyját, hogy tartsa vissza a lovát. A Derby-díjról volt szó. Pör lett belőle. Tanúkat vallattak: urak, jurorok, jockeyk, pályabirák, virágárúsnők hívattak föl bizonyságtételre. A dolog elmérgesedett, a lapok is fölkapták, szenzácziós rovat lett belőle.

Hiszen más családban is megesik, hogy osztályos testvérek egymás közt összevesznek, de ilyen nevezetes pöresethez rendkívüli körülményeknek kell találkozni. Azzal vádolni egy sportsmant, hogy jockeyt vesztegetett meg! Egy ilyen hercze-hurcza az egész high life-ot megeczetesítette. A mint egy úri estélyen ők ketten megjelentek, egyszerre félbeszakadt minden kedélyesség.

Érezték ezt a kellemetlen helyzetet maguk a testvérek is és szívesen kiegyenlítették volna, de nem tudták, hogy kezdjenek hozzá; a büszkeség tiltá egyiknek is, a másiknak is, hogy az első lépést megtegye.

Egyszer aztán egy tavaszi meeting alkalmával a Stanczi az úrlovasok gátversenyénél fölbukott a lovával a palánkátugratásnál, a ló lábát törte, a lovas pedig zúzódásokat szenvedett, a mik orvosi kezelés alá vétettek.

Ekkor érkezett hozzá a Blikus látogatójegye a «P. C.» részvétjelzéssel.

Stanczi elérzékenyült.

– Hát mégis van szíve a bátyámnak, – mondá s rögtön hivatta a titkárát. Megbízást adott neki, hogy csomagolja össze valamennyi aktáját annak a keserves zsoké-proczesszusnak s vigye el a bátyjához, adja át neki, szünjön meg ez a kellemetlen versengés a testvérek között.

És ezzel elvonult a sötét felleg a magas társaság egéről végképpen.

És ezt megint a derék János jóhiszemű tévedésének lehetett érdemül beszámítani.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A harmadik tévedéses látogatójegy egy nagyon szövevényes szívbeli viszonynak adott szerencsés kibontakozást. Az úrfi bonvivant volt, az úrhölgy pedig szigorú erkölcsbiráló. Egyébiránt vőlegény és menyasszony voltak. A menyasszony megtudta, hogy a vőlegénye egy orfeumi divának udvarol. Ebből összezördülés, szakítás, a jegygyűrű visszaküldése következett.

Ez eddig rendben van. Ekkor következett azonban az a még rendesebb fázisa a történetnek, hogy a hirhedt starját a kis deszkának (brettli) magasabb regiókba emelte egy muszka impresszárió, a ki elszerződtette ballerina-asszolutának egy szentpétervári operetthez, a melynek protektora egy uráli aranybánya-tulajdonos.

Ezért igazán megérdemelte a magyar szeladon, hogy «P. F.» jegyzékű névjegyet kapjon ünnepi ajándékul. Szerencse volt rá nézve, mert ő ruinálta volna magát a csábító szirén miatt.

Az üdvkívánó névjegy azonban az egykori menyasszonya nevét és koronáját viselte. A galán megértette a dolgot, magába tért. Sietett azonnal az elvált jegyeséhez, lábaihoz vetette magát, megbánta bűnét, esküdött, hogy sohasem követi el többet!… Azzal megkapta a teljes bűnbocsánatot s kivívta a jegygyűrű visszacserélését.

Így tett boldoggá egy szerencsétlen jegyes párt jóhiszemű tévedésével a becsületes János.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy névjegy a fővárosi szinházak egyikének igazgatójától származott és egy fiatal bohémhoz tévedt, a ki szívesen látott alakja volt az előkelő társaságoknak, mint szellemes fölolvasó, causeur és poseur, hivatására tárcza- és színműíró. Legközelebb egy vígjátéka az akadémiai pályázaton egy szó híja, hogy el nem nyerte a kétszázaranyas jutalmat. Dicséretet nyert, jeligés levele fölbontatott: neve kikürtöltetett.

Szentül azt hitte, hogy ehhez a sikeréhez gratulált neki az igazgató. Kapott az alkalmon, sietett a darabjával az üdvözletküldőhöz. Szívesen fogadták, a darabja huszonöt előadást ért, ő is nyert vele, a szinház is.

Ezt is a János sütötte nyélbe.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ugyanegy házban lakott két ismeretes alakja a fővárosi közéletnek: az egyik operai énekesnő, a másik szatirikus írónő.

A primadonna jóformán kihízott már az Elvirák szerepköréből. A mi alkalmat adott egy élczlapnak egy gunyoros kép közlésére, a melyben a primadonna szerelmet vall a szíve választottjának (olasz előadás volt): «Io t’amo, Io t’amo», mire a tenorista ijedten hőköl vissza: «Tu m’ami, Tu m’ami!». A művésznőnek alapos oka volt azt hinni, hogy ez a persiflage az átellenese gonosz ötlete volt. Annak volt egy papagálya, a ki (!) az udvari szoba ablakában levő kalitjából, a mint a folyosón megjelenni látta az énekesnőt, elkezdte hangosan kiabálni: «Tu mámi!» E miatt engesztelhetetlen ellenségeskedés támadt a két úrhölgy között. Egyszer aztán a beszédes szárnyas megczáfolta azt az állítást, hogy a papagályok élete száz esztendőre nyúlik; az írónő kedvencz madara hamarább bevégezte a magáét. Kitömették, úgy tették az ablakba.

Akkor kapta az írónő azt a bizonyos látogatójegyet az énekesnő nevével és a «P. C.» jegyzettel. Világos volt, hogy ez a sajnálkozás a kedvencz madárra vonatkozik; egyéb családtag nem hiányzott. E részvétnyilatkozat megnyerte az írónő szívét s azontúl a hirlapok csak magasztalták az énekesnőt. Az ellenségekből jóbarátnők lettek.

Nem sejtette senki, hogy ez a János műve volt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fővárosban volt egy előkelő klub, a mely kizárólagosabb volt minden eddig létezőknél; a czíme ez volt: «Várurak klubja». Tagja csak olyan magyar nemes lehetett, a kinek a birtokán saját várkastélya volt. Ha lakható állapotban, az is jó. De ha várrom volt, még erősebb jogczím. Ez utóbbi esetben csak arra volt kötelezve a klub-tag, hogy az ősi romot épségben fönntartsa. Sehol a világon annyi ős várrom nem létezik, mint Magyarországon. Ezek hirdetik a nemzet dicső múltját és a honalkotás körüli érdemeit.

Sajnos, hogy e dicső emlékek egy része bevándorlott idegenek kezébe került. Ilyen új földesúr volt az a sok milliomos vállalkozó is, a ki a magyar fölvidéken nagybirtokossá cseperedett föl. Derék ember volt, iparvállalatai ezer munkásnak adtak kenyeret. Vára is volt, teljesen lakható állapotban, még az ős-magyar főúr ódon bútorzatával, vasembereivel, vas csatakigyóival: maga is itt lakott az országban. Hanem egy erős akadálya volt annak a régnövesztett vágyának, hogy a «várurak klubjá»-ba bejuthasson. Annak az elnöke intranzigens arisztokrata volt. A klub alapszabályai szerint nem volt elég ahhoz a váruraság, ahhoz magyar nemesség is kellett, az elnök szerint pedig még valami más is. Az új földesúr nem is próbálta nyitogatni a bezárt paradicsom ajtaját. Pedig már bárói rangot is nyert – érdemeiért. De csak afféle birodalmi bárói rangot, a mit a várurak klubja nem respektál, s nem tehette ki magát egy esetleges refusenek.

Ekkor jött János a maga alkalomszerű intervencziójával.

Az új földesúrnak ezüst tálczán hozták föl a kilenczágú koronás névjegyet a várurak elnökének teljes czímzetű nevével és a «P. F.» jegyzettel. Ez már érthető megnyilatkozás. Az új földesúr rögtön sietett érintkezésbe lépni a megtisztelő dinasztával s fölajánlott neki a várurak klubja számára húszezer aranyat az ősi várak s azokat szegélyező podhrágyok helyreállítására. A melyre egyhangúlag beválasztották – még pedig tiszteletbeli tagnak, a mi nagy kitüntetés.

Ez is jól sikerült.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De legokosabb volt, a mit János elkövethetett, a midőn a két hátralevő névjegyet, a melyre az ő irástudománya szerint két asszonynév volt (némi megtoldással) írva, mint egymáshoz tartozókat, gombostűvel összetűzte s úgy kézbesítette a Bristol-vendéglő portásának.

Az a két névjegy ugyanis az özvegy grófné leányáé és vejéé volt: «P. C.» aláírással. A nagynéne gyászesete fölötti sajnálkozás jelzése. A kinek pedig felküldettek, az volt a megboldogult nagynéne régi házibarátja, a ki abban a hitben élt, hogy miután a grófnő az elhunyt nagy birtokát örökölte, a házibarátot is átveheti örökségül: az uraság javakorában levő legényember, ha a szürke szakállát leborotváltatja s a bajúszát feketére kipödrögeti, senki sem mondja, hogy több negyven esztendősnél; a grófné pedig özvegyasszony, a kinek még igényei vannak az élethez. Elkezdett látogatásokat tenni s magát vacsorára ottfelejteni s a közben ajánlatos tulajdonságait ragyogtatni.

Ekkor jutott a kezéhez az a két összetűzött névjegy a fiataloktól. «Pour condoler.» Megértették. Keresztülláttak a tervén, bevágták az útját. Azontúl aztán hagyta a szürke szakállát újra megnőni. S nem fente ki a bajúszát fekete kenőcscsel s nem járt el az öreg grófnéhoz szupirozni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És így a János a maga inaseszével egy óra alatt hét olyan okos dolgot hozott rendbe, a mit a hét keleti bölcsek sem intézhettek volna el tökéletesebben.

A HÓHÉR KÖTELE.

(Rémtörténet.)

Gyuri barátunk igen jól készült, derék ifjú gentry, a ki az egyetemet kitünően végezte, a rigorozumon hatalmasan megállta a helyét még Szilágyi Dezsővel és Pulszky Gusztival szemben is. A legközelebbi választásoknál mint képviselő fog visszakerülni Budapestre s akkor majd megválik, hogy hát Szilágyi Dezső és Pulszky Guszti olyan jól meg tudnak-e felelni mindenre, mikor ő fogja examinálni a hajdani professzorait?

Meg lesz pedig választva okvetetlenül, mert a mérsékelt ellenzéki klubban hiányzik a «negyedik» a tarokkpartienál. Apponyi nem tud, Horánszky nem akar, Beöthy Ákosnak elve ellen van, Fenyvessy Feri más mulatságot talál; egyszóval, hiányzik a negyedik. Gyuri barátunk pedig, a mellett, hogy a tudományokban tökéletes, még kitünő tarokkista is.

Kérem, ne tessék iróniának venni. A tarokk nem kártyajáték. A tarokk magasabb művészet, a tarokk poézis, a tarokk drámai és vígjátéki alkotás, a tarokk strategia, a tarokk politika, a tarokk jellempróba, a tarokk prófétai ihlet, a tarokk a világnyelv.

Egyszóval, az nem olyan könnyű, mint artézi kutat fúrni. (Általános helyeslés.)

A ki ennek a jelszavait érti!

Csakhogy a mult ősztől kezdve egész karácsonyig határozott nagy _pech_je volt Gyuri barátunknak. Mindíg veszteséggel kelt föl az asztaltól. Már utoljára arra a szóra fakadt, hogy «ha én muszka volnék, akkor én lennék az _egyetlen kozák_, a ki minden ütközet után consequenter halva maradt a csatatéren».

A karácsony délutánt idefenn tölté a fővárosban, rangjához illő ifjú gentlemanek társaságában, István bácsi, kedves nagybátyja házánál, a kinek nevenapját megünnepelni jött le onnan a görbe felföldről.

Vacsoránál kérdezi tőle István bácsi (a ki a másik szobában harmadmagával kaláberezett): «No, Gyuri öcsém, hát hogy _ütött be_ a tarokk?»

– Megint _elvertek_, mint a kétfenekű dobot. Jégeső volt földindulással vegyest. Hallott valaha bátyám ilyeneket a tarokkozás világtörténetében? Kapok tíz tarokkot a kezembe, kilencz _primőrrel_. _Solot_ még sem mondhatok, mert két _fekete fináncz vulpes_ van mellette. Különben is két _összekötött ultimo_ van a táblán, azt _begombolni_ opportunusabb. Kérem a _talont_. Az elsőben van két _dáma_, a pirosából. Azokat hagyom a szent eklézsiának; a másodikban felfordúl két _király_: egy piros, meg egy fekete. – Éljen a köztársaság! – _Pagátot vadászok!_ Ha csak magában lesz is. – A harmadikban van egy _király_, meg egy _spahi_. Mind a kettő a _tökök_ familiájából. Négyet láttam belőle. Ez _braziliai király_. Kénytelen voltam visszamenni az ötödikre. Hát tudhattam én, hogy mind a két király _influenzás_? Kimondom a _dráj madadúrt, pagát-fogást_. Ha kihívó vagyok, még a _volátot_ is. Megkontrázzák a játékomat is, a _tuletroát_ is, a _pagát-fogást_ is: egyik jobbrul, másik balrul ráhínak a _kompromittált királyaimra_, s két ütéssel _bikává_ tesznek a _volát-kártyám_ mellett. Fizetek százhuszonnyolcz _blokkot_ háromfelé. Hallott ehhez hasonlót bátyám?

– Soha.

– De ez mind semmi ahhoz, hogy az ellenfeleim meg micsoda _rinoczerosz-szerencsével_ játszanak ellenem. Itt van a Muki: megtartja a talont, vesz ötödikre: nem rebeg semmi tarokkot, hanem kimondja a _trullt az ultimóval_. Én _hinterhandban odavágok_ neki egy kontrát tizenegy tarokkal, játéknak, ultimónak, pagátfogással vegyest. Hát nem megcsinálta az ultimót a maga kilencz tarokkjával az én tizenegy tarokkom ellenében?

– Az lehetetlen.

– Mindjárt kifejtem a tényállást. A Muki három szine mind a kettőnkével _renonsz_ volt. A Nusi három tarokkja az enyimek felett _szüperiőr_ volt; háromszor _szürkupot_ csinált; engem háromszor _megtalált_, akkor a Muki levágta a _szept-majorját_, a nyolczadikra kiugratta az én _szüperiőrömet_ s a színemen _hazavitte_ a _bohóczot_ legvégűl.

– Ez példátlan katasztrófa a tarokk történetében.

– Ha így üldöz a balsors, felhagyok a tarokkal, s átmegyek a whiszthez.

– Ne tedd azt, öcsécském. Inkább hódítsd vissza a szerencsédet.

– Csak tudnám, merre van a frontja? A classicus szerint «fronte capillata, capite calva est». (Elől hajas, hátul kopasz.)

– Hát arra én kommendálhatok neked egy biztos szert. Hordj a zsebedben egy darabot egy akasztott embernek a köteléből. Meglátod, hogy _mammuth_-szerencséd lesz.

– Mameluk legyek, ha meg nem teszem! De hol kapok én ilyen kötéldarabot?

– Hát hol másutt, mint a hóhérnál? Ezt nem árulják a galanterie-boltban.

– S hol kapható ez a derék ember?

– Azt is megmondhatom egész bizonyossággal. Egyszer magamnak is utána kellett járnom, mikor a peczérek a newfoundlandi kutyámat elfogták. A mester magánlakása a Ferenczvárosban van, nem messze a templomtól; hanem az irodája, a hol a hivatalos működését teljesíti, az kinn van a városon kívül, túl a gyárakon egy puszta téren álló házban, a mit mindenféle palánkok és korlátok vesznek körül. Ott tartják a befogott állatokat, a miket a pribékjei őriznek.

– Odamegyek, felkeresem.

– Hanem elébb vacsoráljunk meg szépen.

– De hátha azalatt a hóhér lefekszik?

– Dehogy fekszik! Hisz az is keresztény ember. Annál is ólmot öntenek ma este, s éjfélkor misére mennek. Addig te is ráérsz vele.

Ezzel aztán hozzáültek a jó malaczpecsenyéhez; a mihez derekasan bevált a Pista bácsi saját termesztésű bakatora; megeredt a vidám adomázás; egy kicsit tűzbe is jött a fiatalság a politika fölött. Volt közöttük, a ki jól adta a kormánypártit, csak azért, hogy a többit _ugraszsza_. Némettel, muszkával nagyhamar elbántak; itthon a vármegyéket, odakinn Lengyelországot régi fényében helyreállították: Gyuri barátunk minden merész eszménél magához ragadta a vezérszerepet, a mi illett neki «rettenetes».

– De csak nem mernél most elmenni a hóhérhoz egy darab kötélért, – veté oda a mindent megkontrázó veszedelmes Muki pajtás.

– Azért is el merek! – kiáltá Gyuri, kirúgva maga alól a széket. – Ebben a szent perczben!

– Ohó! Akkor veled megyünk mind a hárman.

S a mit kimondtak, azt meg is tették. Fiakkert hozattak, nagyot, négyülésest, hogy útközben is folytathassák a tarokkot. A térdeikre terített plaid volt a kártyaasztal.

Az érdemes gyepmester úr háza elé érve, becsengetett a négy ifjú, s bebocsátást nyert könnyű szerrel.

A mester salonjában a karácsonyfa volt felállítva, égő viaszgyertyákkal és repülő czukorangyalkákkal. A család apraja-nagyja nagy örömben volt az ajándékok fölött, a miket a Jézuska hozott számukra. A legkisebbik sarjadék az apjának a térdén lovagolt s dicsekedve mutogatta a hajas babát a nagyobbik bátyjának, a kinek már széttéphetetlen képeskönyv mellett volt muszáj örvendezni.

A szomorú hivatalú házigazda külső megjelenésére nagyon kedélyes alak. Sötétszőke haja, vidám piros arcza, kiborotvált álla, erőteljes termete valami csendes foglalkozású iparost enged sejteni, félelmes kezein kék és zöld köves pecsétnyomó gyűrűk.

– Mit parancsolnak az urak? – kérdezé nyájas tekintettel a családi ünnepély közepébe betoppanó uraktól. A kicsikét a karjára emelte, mert az nem akart az apja öléből leszállni: erőszakosan a nyakába csimpajkozva mind a két karjával.

Gyuri barátunk előadta az idejövetelük czélját. Ő egy darab kötelet szeretne jogos tulajdonává tenni, a mely már egyszer emberi igazság végrehajtására szolgált.

A mester udvarias szavakban fejezé ki sajnálatát a fölött, hogy nagyon tisztelt látogatója óhajtásának azonnal eleget nem tehet. Mivelhogy a kérdéses tárgyat ő abba a házba, a hol a családja lakik, eltenni nem szokta; hanem minden egyes szomorú alkalommal odaajándékozza a legényeinek: azok aztán csinálnak abból maguknak némi kis mellékjövedelmet. Akadnak babonás emberek, a kik azt hiszik, hogy ilyesmi használ a fogfájásnak, meg hogy a kártyában szerencsét hoz.

– S hol vannak azok a legények?

– Rendesen ott tanyáznak az üzleti háznál: de ma éjjel bizonyosan mind az éjjeli misére mentek. Hanem ha okvetetlenül kivánja uraságod azt az említett tárgyat megszerezni, hagyja itt nálam a lakása czímét; én majd értesíteni fogom, ha kapható lesz.

Gyuri barátunk ott hagyta a névjegyét, s boldog karácsonyünnepet kivánva, czimboráival együtt visszavonult.

Ezzel a kalanddal aztán vissza kellett menni ismét a Pista bácsihoz; volt mit elmesélni rajta; az ifjú társaság együtt kvaterkázott reggelig; akkor aztán ki-ki nyugalomra hajtá fejét.

Másnap Gyuri barátunknak úgy rémlett, mintha azt álmodta volna, hogy ő az éjjel a hóhérnál volt, s ott egy karácsonyfát látott. De bolond fantáziája is van az embernek álmában!

Az ünnepek után Gyuri barátunk haza utazott rendén a maga hegyes-völgyes vármegyéjébe.

Kezdődtek a nagy körvadászatok. Gyuri barátunknak ez volt a jobbik szenvedélye. Szomszédjában mind nagy földesurak laktak: maga is azoknak az osztályához tartozik. Majd itt, majd amott vívtak döntő harczot a nyulakkal: az elesettek száma közölve lett a hirlapok vadászati rovataiban.

A vadászat fáradalmai után következett az uri lakoma. A lakoma után egy kis nemzeti ferbli: ez a vadászok játéka; ehhez nem kell tudomány, csak kurázsi, s annyi ember játszhatja, a hány csak az asztalhoz hozzáfér.

Gyuri barátunkat még a ferblinél is üldözte a balsors. A négy disznója megbukott a girigári ellenében. Elijesztették 17-el, mikor neki 20-a volt. Ha két filkóra kóstáltatott, kapott ki két nyolczast. Ez már nem pech volt, hanem aszfalt!

S mikor legjavában foly a munka, vágtató paripa dobogása hangzik a vadásztanya udvarára, s nemsokára betoppan egy marczona alak a vidám vadásztársaság közé. A haja, szemöldöke csupa zuzmara, a bajusza merő jégcsap. Rá nem lehet ismerni, a míg fel nem olvad; beszélni meg nem tud, úgy be van rekedve.

Ez a Gyuri barátunk nagyságos mamájának a huszárja.

Csak annyit tud ellihegni fujtató szavával, hogy a nagyságos asszony küldi általa ezt a levelet a nagyságos úrnak, lóhalálában.

Gyuri barátunk felnyitja a levelet s ezt olvassa belőle:

«Kedves fiam!

Irtóztató dolog történt! Atyád nincs itthon. Még nem tud semmit! – Jőjj azonnal haza! Kétségbe vagyok esve!»

Mi történhetett otthon?

A levélhozó huszár nem tudott egyebet elrebegni, mint hogy a nagyságos asszony ma este egy táviratot kapott, melyre elkezdett szörnyen jajgatni, kiabálni, s őtet rögtön kergette ezzel a levéllel, hogy keresse föl a nagyságos ifjú urat, akárhol találja.

Persze az egész czimboraság rögtön ott hagyta az egész czupász-kasszát, nem kérdezték többé, mi a vizi? hanem valamennyien mind «blindre» befogattak a szánkóikba s vágtattak a vadásztanyáról a Gyuriék kastélyához. A jó barátok el voltak szánva, hogy Gyuri pajtásukat, bármi szerencsétlenség érte is a családját, magára nem fogják hagyni.

A nagyságos mama már a verandán várta türelmetlenül az érkező fiát. Közel volt az elájuláshoz; sőt el is dőlt egy kicsit, a mint a karjai közé zárhatta. Mire magához tért, már akkorra a jó barátok is megérkeztek.

«Mi történt. Mi rémhír jött?» kérdezé minden arcz némán.

– Nézd! Nézd! Ezt a táviratot! – mondá minden idegeiben reszketve a drága jó mama. – Most hozták stafétával.

A távirat így szólt:

_«Uram! A kötél készen van. Szolgálatjára áll. Kozarek budapesti hóhérmester.»_

– Mit jelent ez a borzasztó távirat?

Gyuri pajtás körülvakargatta a fejét és nagyon összehunyorította az ábrázatát, félre sandítva a körülálló czimborákra, a kik a mindjárt kitörni készülő nevetés felvont puskáival czéloztak feléje, s aztán ezt mondta:

– Tudod, édes mama, ez – _üzleti titok!_

Erre aztán következett egy általános dechargea a kaczagásnak.

A CZÁR ALBUMA.

Az orosz czárok nagy pártolói a művészetnek, különösen a képírónak.