Part 9

Három egymásután következő czár hagyta örökségbe a trón utódjára a mi zseniális művész-hazánkfiát, Zichy Mihályt, kinél jobb rajzoló jelenleg az egész világon nincs. Zichy Mihályt mindenütt magával hordja a czár, utazásaiban, medvevadászataiban: művész hazánkfia a végzetes vasuti katasztrófánál is együtt menekült meg a czárral a halál tornáczából. Az ő rajzónja örökíti meg a czár minden élményeit, még az olyant is, a minőnek a tablójára azt írta a czár, hogy «ayez esprit!» (legyen esze!).

Egész albumokat töltenek meg művész-hazánkfia remek rajzai, s ezek mind a czár tulajdonát képezik. Van köztük olyan is, mely mesterséges zárral csukódik: kívül a táblájára nyomtatva «erotica» (szerelmes dolgok). Azok is művészi becsű alkotások; régi classicus felfogásban, minők a Pompéjiből előkerült festmények a nápolyi múzeumban.

Van azután a czárnak egy nagy albuma, mely az ázsiai népek változatos typusait, viseletét, háztáját tartalmazza gyönyörű aquarellekben, a legelső orosz festőktől kiállítva. (Bolti ára ötezer rubel.) Ennek a példányaival csak koronás fők salonjai dicsekednek. Hisz annak magának kell egy könyvtári őr!

Hát még a rengeteg orosz birodalom európai tartományait ismertető művészi albumok! És a külföldi uralkodók ünnepi ajándékai! A jubileumos emlékek. A főurak és egyháznagyok hódolatának tolmácsolói, miknek bekötési tábláinál versenyez a művésziesen préselt és köszörült maroquin a pazar értékü színarany táblával, melyet ó-orosz zománcz-diszítés tarkit: meg az egy darab malachitból és lapis lazuliból faragott foglalatok. S a ki e drága táblákat felnyitja, alattuk még nagyobb kincseket talál: világhírü mesterek remekműveit, aquarellben, rézkarczban, aczélmetszetben.

Hát még a tömérdek fénykép-album, melyekben dicsőséges, diadalmas jelenetek vannak megörökítve, képekben, miknek teremtő művésze a napsugár volt! Flották találkozása, koronás urak díszlakomája, uralkodói esküvők, szoborleleplezések, (a kiváló főalak rajtuk a czár).

Azután a természet ritka tüneményeit egyesítő albumok, miknek képeit a teleskop és mikroskop rögzítette.

Közben egy-egy anatomiai, kórtani album is, a mit ha ideges hölgy kiváncsiságból fel talál nyitni, nagy hirtelen be is csapja.

Az új czárnénak nagy élvezet az albumokat végiglapozni. A gyöngéden szerető hitves, a költői kedélyű nő, a fogékony lelkű népanya annyi megismerésre méltó képet talál ez albumokban. Talán olyanokat is, a mik egy kis fejcsóválásra késztik: hol járt ennek a művésznek a fantáziája? Mythologia az! S aztán arról ki tehet, hogy a mai világban is vannak hamis istenek! Sőt hamis istenasszonyok is: azok még többen!

Csak egy album volt elzárva fekete, afrikai bölényszarvból készült ládikóba, a mihez nem lehetett a czárnőnek hozzáférni. A czár mindig magával hordta a kulcsát.

Pedig a czárnő gyakran meglepte a czárt, mikor egyedül volt az album-tárában, annál a felnyitott ládikónál, a fekete bőrkötésű albumot kezében tartva s abban figyelmesen lapozgatva. A meglepett czár hirtelen betette az albumot a tartályába s rázárta a födelét.

A czárnő is asszony. S az asszonynál a kiváncsiság betegség.

– Mi van abban az albumban?

– Az nem neked való.

– Nem nőnek való?

– Nem czárnőnek való.

A titok spórái termékenyek. A nő, a ki titkot talál a férje szívében, százféle magyarázatot teremt, s a százféle mind egyféle.

A czárnő szomorú lett, búskomorsága egész környezetét nyugtalanítá: orvosai égaljváltoztatást tanácsoltak neki: maga a czár is aggódott: minden gyöngédsége nem volt képes életvidámságát visszaadni a nőnek.

Nem tudtak rájönni bajának a kór-okára.

Egyszer aztán megvallotta a czárnak.

– Nem kell nekem se olasz éghajlat, se gyógyfürdő, se csodaforrások. Csak az gyógyíthat meg, ha megtudom, mi van abban a fekete albumban?…

A czár mélyet sóhajtott:

– Azt megtudhatod; s akkor ebből a bajodból kigyógyulsz; de sokkal nehezebb bajt fogsz kapni utána.

S a mit egy szenvedő asszony kiván, az még egy czárra nézve is parancsolat.

A hatalmas úr előhozta a fekete albumot s odaadta a neje kezébe.

Fényképek voltak benne, férfiak és nők is. Egyszerű polgári viseletben: némelyik rongyos is volt. A fényképek alá voltak írva a nevek és egyéb adatok.

Az az album tartalmazta azoknak az összeesküvőknek a fényképét, a kik különböző időkben a czár élete ellen törekedtek, a kiket a rendőrség tervük végrehajtásában megakadályozott: ezt az albumot szokta a czár, mikor egyedül van, végignézegetni.

– Most már tudod, hogy mi az a nagyobb baj?

– De legalább ezentúl ketten viseljük azt…

A GARDEDÁM.

«Egyetlen garde des dames van a világon, a kire a hajadon leányt rá lehet bízni: a saját erénye.»

Ezt a bölcs mondást örökíté meg az utókor számára nagytiszteletű és tudós Blätterhold Theofil uram, a ki Nagy-Frigyes korszakában a filologia professzora volt a göttingai egyetemen.

Ennek a világhírű tudományos intézetnek minden nemzetből voltak látogatói: különösen angolok, a kik a tiszta latin nyelvet óhajtották megtanulni.

Blätterhold professzor uram házánál rendesen volt két angol ifjú beszállásolva, a kiket különös jó ajánlólevelek segítettek ez előnyhöz. Mert az előny volt. Blätterhold professzor úr kosztosai mind eminencziával végezték a kurzust. Azonkívül erkölcsi tekintetben is kitűnő felügyelet alatt voltak.

Ezt a felügyeletet pedig nem valami pedáns, zsémbes, élemedett asszonyság gyakorolta a háznál, hanem a tudós tanár egyetlen leánya, Izabella kisasszony.

Igazi brünehildi alak: a milyennek a Nibelungen-ének illusztrátorai rajzolják a hősnőt.

De nemcsak a gondozása volt a kisasszonyra bízva az ottlakó diákoknak, hanem azoknak a kalligrafiára betanítása is, a miből naponkint leczkét kaptak. Annál fogva a Blätterhold professzor úr egykori kosztosainak mind szakasztott olyan írásuk volt, mint Izabella kisasszonynak, ugyanolyan apró, gömbölyű gyöngyszemsorok, hogy azokról egész világi életükben meg lehetett tudni, hogy egykor Izabella kisasszonytól tanulták a szépírást.

Vajjon mikor az embernek ilyen szép kéz írja eléje az exemplumot, lehet-e megállni, hogy azt meg ne csókolja? Meggondolandó, hogy annak a szép kéznek párja is van, a mely szintén tudja a leczkéjét.

Különben Izabella kisasszony nem tartozott a rideg, örökké biráló tekintetű házi zsarnokok közé: asztal fölött ő is nevetett a diák pajtások egymás közötti dévánkodásain, s vasárnapokon, a mikor nem volt előadás, bor került az asztalra, még a gitárt is a nyakába akasztotta s eldanolta húrpengetés mellett, hogy egy jó férjnek az a kötelessége asszonya iránt: «Hallgasson szavára: Ha őt tűzbe-vízbe küldi, menni kell parancsolatjára. Szépen kezet csókolni, Intésére hajolni: Ha vendége érkezik, Őtet mulatni hagyni.»[2] A mire viszont a studiózusok dalolták vissza a maguk strófáját a jó háziasszony kötelességeiről.

A leányán kívül még egy kamasz fia is volt a tudós professzornak; de az ritkán volt a társaságban látható: többnyire a lazaretumban üdült. Örökösen párbajozott s rendesen őtet szurkálták meg. Nem is hítták máskép, mint «Non est hic». (Nincs itt.)

Legutoljára két fiatal angol lord-sarjadék volt a professzori ház kosztosa: az egyik Mac Kulmick Policrat, a másik Cleithon Edvárd.

Policrat délczeg dandy volt, a ki sokkal több gondot fordított a nyakravalója helyes megkötésére, mint a diák-prozódia szövevényes szabályaira. Egész magatartása olyan volt, mint a ki meg van győződve róla, hogy ő mind nőkkel, mind férfiakkal szemben ellenállhatatlan. Kíméletet nem ismert semmi tekintetben, Westminsterből azért relegálták.

A másik ifjú lord ellenben vézna, szűkmellű alak volt, a kire nagyon ráillett a szerénység; komolyan is vette a tanulást kora hajnaltól mécsgyujtásig, hogy jól fejébe verje, micsoda privilegiumuk van az «inis» és «entis» genitivusú szavaknak a többiek fölött.

Policrat úrfit többször is lehetett látni a commerseken, mint a kollokviumokon. Csak a kalligrafiai leczkéken jelent meg pontosan, bemutatva Izabella kisasszonynak a megírt penzumát, melynek szövegét ő maga választotta ki Ovidius Ars Amatoriájából, s nagy gyönyörűsége volt a szemérmes hajadon haragos elpirulásán, a kit bántott a megértett csintalan szöveg; de azért belerakta a kihagyott interpunkciókat.

Mind a két ifjú imádta Izabellát; de Edvárd úgy, mint a szentet, Policrat pedig, mint egy mithoszi istennőt. A szenttől malasztot várunk, az istennőtől gyönyört.

Szegény kis Edvárd olyan járatlan volt abban a tudományban, hogyan kell egy nővel szerelmünket észrevétetni; annál gyakorlottabb viador volt Policrat e téren.

A hízelgések, hazudozások nem vezettek czélhoz. A könyörgés – egy kis alamizsnáért – egy alázatos rabszolga számára: «csak egy csókot!» – mi ez egy mesebeli kincstárból? – Nem adták meg. Játszotta az elbúsultat; főbelövéssel fenyegetőzött. Kinevették vele. Aztán erősebb módszerekhez folyamodott, a mik sikerrel hatnak a női szívekre. Tüntetett a bőkezűségével, fitogtatta a gazdagságát: lakomákat rendezett imádottja ünneplésére, kirándulásokat vízen és szárazon. A lány megközelíthetetlen maradt.

Egyszer aztán Izabella születésnapjára (ez volt a tizennyolczadik) egy drága szép gyémántos gyűrűt hozott neki hódolata jeléül. A gyémánt a legveszedelmesebb démon. Ennek ritka nő áll ellen.

Hát ilyen ritkaság volt Izabella. Visszautasítá a szivárványszikrázó karbunkulust, azt mondva, hogy a gyémántos gyűrű lehull a leány ujjáról, ha azt nem egy karikagyűrű szorítja hozzá.

A karikagyűrű az eljegyzés jelvénye.

Ezt meg Policrat úrfi drágállotta.

Máskor is találkozott ő már ilyen makacs ellenállással. A ki Ovidius Liber Metamorfozeosát tanulta, ismeri belőle a varázsló Pelis nimfa történetét, a ki tigrissé tud átváltozni, ha szerelmes férfi közelít hozzá erőszakkal. El van mondva ékes hexameterekben, hogyan kell az ilyen tigrissel elbánni. Azért jár az ember iskolába, hogy ezt megtanulja.

Policrat úrfi megvesztegette Izabella szolgálóját, hogy a kisasszonya hálószobájának ajtaján a tolózár ütközőjének a szegeit húzza ki, hogy így az ajtó egy erős nyomásra felnyitható legyen. Aztán egy éjjel, jól felborozva czimborák társaságában, azzal a gonosz elhatározással tért haza, hogy a mit se hízelgés, se bőkezű pazarlás nem bírt kivívni, diadalra juttatja szenvedélyét férfias erőszakkal.

A betörés sikerült; de hogy aztán mi történt Izabella hálószobájában, azt nem lehetett megtudni, mert néhány percz múlva Policrat úrfi úgy repűlt ki a hálókamrából az étkező szobába, hogy széket, asztalt, mindent felfordított, a mit útjában talált s még azonfölül az egész mosdótál vizet is a nyakába zúdították, hogy lucskos lett, mint a kiöntött ürge.

S még ezzel nem érte be a haragra gyúlt Walkür, hanem azonnal targonczára rakatta Policrat úrfi minden czókmókját s a háziszolgával elszállíttatta abba a korcsmába, a hol az úrfi rendesen tanyázni szokott.

Ezzel a szerelmes história rendén be lett volna fejezve.

A tudós professzor tudomásul vette, hogy egy kosztosával kevesebb van.

A rákövetkező napon a másik angol ifjú, Cleithon Edvárd késő este került haza, nem is vacsorált otthon. Izabella kisasszonynyal kivánt négyszemközt beszélni.

Reszketett a felindulástól; alig bírt szavakat találni.

– Drága kisasszony! Nem képzeli, milyen rosszak az emberek. Az a kiűzött ficzkó most azt hireszteli városszerte, hogy azért hagyta el az önök házát, mert eliszonyodott a kegyed fajtalan szenvedélyétől, melylyel őt üldözte.

– És ön nem tudta a rágalmat megczáfolni, a becsületsértőt megfenyíteni?

– Szavakkal ellenmondtam, de tenni képtelen vagyok. Nézze, kisasszony, ezeket a vézna karjaimat: az a Brontes engemet felszúr, mint egy pillangót a skatulyára.

– Jól van, elmehet ön. Majd találok megtorlást.

Azzal a szobájába ment Izabella.

Magára volt hagyva.

Ez undok rágalom ellen senkitől sem várhatott segélyt.

Az apja legfeljebb egy secundát írhat a vétkes diáknak a testimoniumba. A bátyja most is maródi: ott fekszik a lazaretumban, egy szúrással a mellében, a mit sörházi pinczérnő miatt kapott.

Van egy német közmondás, a mit nagy veszedelem idején használnak: «Selbst ist der Mann.» (Magad légy férfi.)

No hát legyen úgy.

A «Selbst» megvan, a «Mann» megjön.

Leült levelet írni.

Utánozta Edvárd írását; könnyű volt az.

«Uram!»

«Ön gyalázatosan rágalmazta előttem a hölgyet, a kit én tisztelek.»

«Ezért én öntől fegyveres elégtételt kérek.»

«Fegyverünk kard.»

«Holnap hajnal előtt jelenjen ön meg a nürnbergi kapu előtti glacis-n, a hol várni fogom.»

«Tanúkat nem hozunk magunkkal; egyikünk halva marad.

_Lord Cleithon Edvárd_.»

Azzal fogott egy lap síma itatóspapirost, azt rászorította a nedves írásra, hogy annak az egész szövege ott maradt megfordítva a bibulán: tükör elé tartva el lehetett azt olvasni.

A levelet lepecsételte s rábízta az iskolaszolgára, hogy keresse fel vele a szokott Kneipeban Mac Kulmick urat.

Ezen az éjszakán nem feküdt le aludni Izabella.

Hanem előkereste a bátyja öltönyeit s azokat felvette magára. Kardot, barettet, köpönyeget egymás mellé rakott.

S aztán lekönyökölt az asztalra s bámult a sötétségbe, várva az óra ütését.

Elgondolkozott rajta, hogy milyen nyomorult teremtése az Istennek egy hajadon leány, a ki szép és erényes.

Ha bűnös volna, könnyelmű, szenvedélyes: csupa öröm volna az élete. Ő játszanék a férfiakkal, tördelné a szíveket, kaczagna a mások szenvedésein, kincseket seperne össze, meglopná a mennyországot. De mert bűszke a női becsületére, sárba tiporják, kigúnyolják, erkölcsi halálra itélik.

S ez ellen nincs védelem!

No hát lesz.

A mint a lomhán perczegő óra ütötte a hármat éjfél után, Izabella összekulcsolta a kezeit s elmondta reggeli imáját. Rövid volt az: «Én Istenem, bocsásd meg az én bűneimet. Amen!»

Azzal a haját csomóba kötötte, betakarta barettel, a kardot oldalára köté s a köpenyt vállára keríté. Aztán észrevétlenűl elhagyta az atyai házat.

Mikor a nürnbergi kapun kiment, még sötét volt, még nem jött el a találkozás ideje. Leült egy padra, a hol a bokrok eltakarták.

Négy órakor megszólalt a városház harangja.

Máskor álmából is fel szokott ébredni e hangra. Ma nem lehetett a hajnalt imával üdvözölni.

Miről imádkoznék: «Uram, add, hogy ma megöljem az ellenfelemet!» – Vagy pedig: «Uram, add, hogy az ellenségem ma megöljön engem!»

Ma nem kivánt egyebet az égtől, mint hogy virradjon már.

Halavány sáv az ég alján jelenté, hogy hajnalodik.

S a hajnal szürke ködében látható lett egy közeledő férfi alakja.

A barettjén lengő strucztollról rá lehetett ismerni, hogy ez Policrat. Izabella eléje ment.

Mikor közel értek egymáshoz, Izabella széttárta köpenyét. Policrat ráismert. Elámulva hördült fel:

– Izabella!

– Az a nevem.

– Mit akar ön itt?

– Megtorolni a gyalázatomat.

– Ön leány.

– A kardom férfié.

– Én nem húzhatom ki a kardomat ön ellen.

– Ha volt önnek bátorsága megölni a lelkemet, legyen bátorsága megölni a testemet is.

– Mivel tehetném jóvá a bűnömet?

– Találja ön ki.

Policratnak a jobb szelleme sugdosott valamit, önkéntelenül elkezdte az egyik kezével a másiknak az ujján azt a két gyűrűt forgatni, melyek közül az egyik tartja a másikát, hogy le ne hulljon. Ha meg tudta volna hallani, a mit védszelleme, jobbik esze súgott! De nem hallotta meg; csak az ujjainak hegye tudott róla.

– Végezzünk, uram! – kiáltá türelmetlenül a leány s kirántotta a kardját.

– Goddam! – mormogá Policrat, – én nem vívok fehércselédekkel!

– No hát nesze, te gyáva!

Izabella a kard lapjával arczul üté a férfit.

Erre aztán Policrat féktelen dühbe jött, ő is kardot rántott s bőszülten rohant megsértőjére.

A düh pedig rossz tanácsadó a páros viadalban.

A gyakorlott viador beleszaladt ellenfele kardjába. A szívén ment az keresztül. Halva maradt ott.

A leány megtörülte a kardját a köpenyébe, haza ment, levetkőzött, lefeküdt és elaludt csöndesen. Csak délfelé kászolódott fel, a mikor ebédre csengettek.

Egyedül találta az atyját az asztalnál. Edvárd is hiányzott.

A tudós professzor elmondá a leányának a történteket.

A két angol ifjú valami hölgy miatt párbajt vívott, Cleithon Edvárd megölte a pajtását, Mac Kulmick Policratot. Ezt ott találták halva a nürnbergi kapu előtti glacis-n. Zsebében meglelték Edvárd kihívó levelét. Ennek az alapján rögtön elfogták Cleithont és törvényszék elé állították. Az ifjú nem tagadta tettét; bevallotta, hogy ő ölte meg Mac Kulmick Policratot párviadalban.

Magára vállalta a gyilkosságot!

Melyik volt a nagyobb hőstett? Elkövetni azt, vagy elvállalni a bűn terhét?

A párbaj büntetése halál. Az az ifjú, a ki irtózott az ellenfél éles vasától, most nem retteg a még félelmesebb vastól: a hóhér pallosától.

Izabella nem szólt semmit az atyjának. Felment a törvényszékre s bejelenté, hogy mint tanú akar vallomást tenni a két angol ifjú párbaj-ügyében.

Ott aztán a birák előtt elmondá az egész eseményt. Ő írta Cleithon Edvárd nevében a kihívó levelet Mac Kulmickhoz. Felmutatá az itatóspapirost a megfordított lenyomattal, mely tükör elé tartva tökéletesen azonos írást tüntetett fel a Policratnál talált levelével s bevallá nyiltan, hogy ő maga állt bosszút meggyaláztatásáért. Kéri, hogy őt itéljék el, ha bűnösnek találják s bocsássák szabadon az ártatlan ifjút, ki magát helyette föláldozni kész volt.

A birák meg voltak hatva a vallomás által. Félretették a törvénykönyvet s itéltek a szívük szerint. Egyhangúlag fölmenték a becsület hősi megvédőjét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A krónikaíró, kitől e másfél század előtti esemény vázlatát vettük, azzal végzi be a történetet, hogy Izabella fölmentése után az itélőbirák egyikének nejévé lett. De mi szebbnek és igazságosabbnak találjuk azt a megoldást, hogy a hős leány a fényes elégtétel után Edvárddal csatolta össze az életét. Az is hős volt, a ki felajánlott önfeláldozásával a büszke hölgy szerelmét kiérdemelte.

KÉT LÉGYOTT KÖZÜL MELYIKET?

Csodák történnek; de csak Francziaországban.

Ha például fölteszszük ezt a kérdést: kié a nagyobb hatalom a világon; a szerelemé-e, vagy a becsületé? Mindenünnen azt a választ fogjuk kapni: a szerelem a nagyobb úr. Ez a rendes állapot. Az ellenkező, az volna a csoda.

De Cossé Arthur, Gonnor ura, egyike volt a franczia lovagvilág leghíresebb gavallérjainak. Csatamezőkön annyi babért szerzett a kardjával, a hány mirtuszt hizelgő szavával a nők világában. Jó kedvű, jó czimbora, ivásban, vívásban senkitől le nem győzve; várostromokban diadalmas, akár férfi, akár nő volt a vár ura.

De egyszer még is talált egy bevehetetlen erősségre. Az volt Ceton Renée kisasszony szíve. Hátramaradt arczképéről itélve, mely ott látható a Louvre képtermében Medicis Katalin koronázási tableauján, elsőrendű szépség. A királynő kedvencz udvarhölgye volt; zárdában nevelték, szigorú erkölcsben, vallásosságban, a mihez járult – alapul – veleszületett női büszkesége. S ennek a jól megfundált várnak a betetőzését képezte az anyai gondviselés. Renée kisasszonynyal szívbeli viszonyokról csak a mamán keresztül lehetett beszélni. Arthur lovag őrülten szerelmes volt Renée kisasszonyba; de odáig még sem fokozódott ez a szenvedelme, hogy a kezét megkérje. A csere-kereskedés csak a barbár népeknél járja, kivált szerelem dolgában; czivilizált ember vagy fizet – vagy lop. Az utóbbi tisztességesebb.

Akadt azonban egy előkelő úr, a ki elszánta magát, a drágán tartott szépséget ezen az áron is megszerezni. Ez volt lord O’Miora, skót követ a franczia királyi udvarnál. Gazdagsága rengeteg, termete óriási, étvágya híres, de leghíresebb a nemesi czímere, melynek paizsa fölött a homlok sisakfőn egy huszonnégy ágú agancs ékeskedik. Az udvari fáma azt susogja, hogy azok mind meg vannak érdemelve.

De Cossé Arthur lovag nagyhamar értesült Ceton Renée kisasszony eljegyzéséről s elkeseredésében elvonult a táborba, a hol maga egy dandárt vezetett. A dandár Abbeville város alatt táborozott.

Ceton Renée kisasszonynak, mamájával és kiséretével, Abbevillen keresztül kellett utaznia, hogy vőlegényével, a skót lorddal, egyesülhessen. Útközben a hintónak valami baja esett: ott kellett maradni, a míg azt a kovács helyreigazítja.

Megtudta ezt De Cossé Arthur lovag, s fölhasználva az alkalmat, fényes lakomát rendezett az illusztris vendégek tiszteletére, a mit azok hálásan fogadtak. A lakoma alatt De Cossé lovag kitárhatta a szívét az utazó menyasszony előtt. A mamát elfoglalták a többi lovagok. A duegna pedig épen az ostromló szerelmes pártján volt. Megsúgta Renée kisasszonynak, hogy skót vőlegénye eretnek! És akkoriban épen elkeseredett harczok folytak az igazhivők és a hugonották között Francziaországban. Egy eretneket megcsalni nem bűn, sőt erény. Elfér a skót czimer homlokán még egy huszonötödik ág is; sőt annál szebb lesz tőle. A szép menyasszony szíve megnyilt a szerelmes esdeklései előtt. Megegyeztek benne, hogy a duegna által ártatlan port (altatót) kevertetnek a mama éjjeli marmeládjába, s aztán az éj csendjében odajön a lovag az imádottja ablaka alá lóháton; a nyeregből könnyen fölhághat az ablakba, s boldogságának semmi sem áll többé útjában.

A paradicsom útja ki volt egyengetve.

A vidám lakomát hamar befejezték; a kifáradt utasok iránti tekintetből a lámpákat kioltották, a tábori őröknek ki lett adva a parancsolat, hogy ne kiabáljanak, trombitálástól tartózkodjanak ezen az éjszakán; szerelmeseknek kedvező csöndesség szállt le a vidékre.

E mély csöndességben léptetve közelít lóháton a vendég-kastély felé köpenyébe burkolva a szerelmes lovag. Egy szöglet-ablak van csak kivilágítva: az az ő vezércsillaga.

De ugyanazon világító fény felé baktat nagy loholva egy másik lovag is. Egyszerre érkeznek meg az ablak alá. De Cossé lovag már fogja félkézzel az erkély párkányát, a midőn útját állja Beaulieu hadnagy.

– Hagyd abba, colonel, veszedelem van; Coqueville kapitány háromezer hugonottával megrohanta Saint-Valery-Sur-Somme várát s erősen ostromolja; ha nem sietsz rögtön a fölmentésére, reggelre a hugonottáké lesz a vár.

A donjon ablakából csöndesen gördült alá a lovag elé a kötélhágcsó.

Odafönn vár rá a paradicsom.

És Cossé lovag visszahajította a kötélhágcsót az erkélyre s kirántotta a kardját.

«Ezt drágán fogják nekem megfizetni a hugonották! – Fuvasd meg a trombitákat!»

S abban a nyomban megindult Saint-Valery felé; hajnalig odaért, szétverte Coqueville seregét, visszavette tőle az elfoglalt várat.

Hanem azt a másik várat, a szép menyasszony szívét, azt elvesztette örökre.

Ezt nevezzük a mai világban csodának.

HÁZASSÁG GYŰLÖLETBŐL.

Maga a regényczím is képtelenség!

Hisz a házasság oltáristenei: Hymen és Ámor, a hűség és szeretet; lehet-e Erisnek házasságot szerezni, a perpatvar dæmonának?

Egy nevezetes válóper okmányai tanúskodnak róla, hogy ez megtörtént a valóságban. Ez a híres Alliot-per.

Alliot úr előkelő állást foglalt el Sztaniszló királynál, a kinél udvari tanácsosi s főfőbiztosi hivatalt viselt. Birtoka kevés volt, de jövedelme sok. Csakhogy azt nagy család fenntartására kellett fordítania. A legidősebb gyermeke volt Hortense kisasszony, a ki már huszonharmadik évében járt és még mindig pártát viselt. Pedig országos hírű szépségnek híresztelték s az is bizonyos volt, hogy a ki vőlegényéül ajánlkozik, valami nagy hozományt ugyan nem kap a leánynyal, de kap egy létrafokot, a min aztán feljebb haladhat az apósa hatalmas befolyásával, no meg talán a szép asszonya kedvéért. Az ember nem hinné, hogy egy szép feleség mosolygása mennyire kiegyenlíti a Sorbonne testimoniumában található fogyatkozásokat.

Ilyen szerencsés kópénak tekintették monsieur De Pont egyetlen fiát, Olivért. Az apa a nancyi udvarnál udvari tanácsos volt, a fia pedig kanczellista az apja irodájában. Szép fiú volt, daliás termet, egészen alkalmas arra, hogy asszonyi fejeket elforgasson. Ez lenne méltó párja a szép Hortensenak.

A mamák már megegyeztek, de a papák még nem.

Monsieur De Pont hallani sem akart e házasságról. Mikor a felesége szorongatta, hogy mi kifogása van e szép frigy ellen, őszintén kimondá az okait:

– Az, hogy mi most Alliot úrral igen jó barátságban élünk. De ha az én fiam elveszi az ő leányát, egyszerre halálos ellenségek leszünk s azt én nem akarom.