Part 7

Felesége sikoltozására előkerültek a mentők s kihalászták a vízbeesettet, életre dörzsölték, szanatoriumba vitték, nehéz beteg lett s mire fölgyógyult, mind a két lábára megbénult, mankóra szorult: kerekes székben vitték haza.

– Most már nincs hátra más, mint hogy főbe lőjem magamat, – mondá a férfi a feleségének elkeseredetten.

– Hogy mondhatsz ilyen rettenetes szót?

– Nyomorékká lettem.

– Dehogy lettél. Hisz megmarad a szellemed, a lelkierőd, az a te egyéniséged. Most fogod még igazán megmutatni, hogy mit tudsz teremteni. Nagy munkákat fogsz írni, a mikről annyit ábrándoztál. Én sokat éltem írók között, hallottam, miről beszéltek. Azonkívül olvastam is sokat. Elmondták, hogy volt egy hírhedett tréfaköltőjük, Nagy Ignácznak hitták, a ki húsz évig oda volt kárhoztatva a karszékéhez, járni képtelen, s azalatt írta kötetszámra legelmésebb életképeit, karrikaturáit, a mik az egész közönséget fölvillanyozták. Egy másik humoristánk, Pákh Albert, a legelső ujdonságíró és szatirikus, ifjúságától kezdve ágyban meg kádban töltötte az életét, s a mit azalatt írt, szikrázott és gyújtott, csupa életvidámság volt. Hát a németek legszellemesebb írója, Heine, nem «madracz-kriptában» töltötte-e el éveit, a mik alatt költeményeivel besugározta az egész világot? A bénának szárnyai vannak.

A nagy példák fölemlítése hatott az íróra.

– Aztán nem marad ez így, – biztatá őt neje; – vannak hathatós gyógyvízfürdők, a mik csodákat tesznek. Te vissza fogod nyerni épségedet. A villany helyreállít.

– De azalatt elsilányodik a lapom. Ennek az éltető forrása az eleven napi élet, a hírhallás, a szemlélet, a mendemonda. Ez mind el van veszve rám nézve, ha a karszékemből meg nem mozdulhatok. Elvesztem a földet magam alól, ha a társaságot elvesztem.

– Nem fog elveszni semmi. Én fölveszem a te ruháidat s eljárok mindenüvé, a hol te tárgyaidat szoktad keresni, színházba, gyűlésekre, korcsmákba; hiszen szokva vagyok hozzá, az volt a hivatásom. Mindent hazahozok neked, a mire szükséged van, én megfigyelem, följegyzem az adatokat, s te azokból remeket fogsz alkotni.

És úgy lett, a hogy a nő mondta. Megfordult a családi életrend. A feleség járt el kóborolni, s a férj várt türelmesen a hazatértére. Karolina meghozta számára a pikáns témákat, éles biráló szemmel találta meg a napi élet kényes mozzanatait. A «Darázsfészek» elevenebb lett, mint valaha volt.

Lassankint Karolina maga is kedvet kapott a férje mesterségéhez. Egy-egy pillangó jegyű czikkecske a lapban feltünést keltett, a mi hézagpótlónak lett beszúrva. Azt Karolina írta. Voltak jó ötletei s az emberszóláshoz úgy értett, mint nemének bármely tagja – vagy mint a férje.

Egy késő este üres tarsolylyal tért haza az asszony. Nem történt semmi följegyzésre méltó a világban.

Pedig dehogy nem történt. Nagyon is érdekes eset volt, a mit suttogva adtak odább. De csak suttogva. Egy nagy tekintélynek örvendő politikai czelebritás esete volt az, a ki képviselői állásával szertelenül visszaélt s megvesztegetés, zsarolás vétségével vádoltatott. De senki sem mert hozzányúlni. Kitünő vivó és hírhedett pisztolylövő volt. A mellett népszerű vezérszónok, a kinél kész a párbaj, vagy a mi még rosszabb, a dementi.

Karolina féltette a férjét, nem avatta bele e titokba.

De a mellett a férje lapját sem foszthatta meg egy ilyen nagy izgalmat keltő témától, melytől visszhangozni fog az egész ország.

Azt tette, hogy maga írta meg a szenzácziót keltő czikket s a kisérő torzképet is ő rendelte meg a karrikatura-rajzolónál. Bandi nem tudott róla semmit. A lapja összeállítását, áttekintését munkatársára bízta. Ez volt Karolina.

Az a czikk úgy hatott a közönségre, mint a bomba.

Maga Handa Bandi is meg volt lepve általa, mikor a saját lapját kezébe kapta.

– Ezt te írtad? Ezt a képet te rajzoltattad? – kiálta Karolinának. – Én sem tudnám jobban! Magamévá teszem.

És talpraugrott kerekes karszékéből. De csak visszahanyatlott: még mindig bénák voltak a lábai.

A következményekre nem sokáig kellett várni.

Karolina ott ült az íróasztal előtt a dolgozószobában. A Bandi világoskék smokingját viselte, a milyen szintén nem volt a világon második. Virított.

Kopogtak az ajtón: belépett két úr, állig begombolkozva, kalap és pálcza a kézben. Átadták a névjegyeiket.

– Szerkesztő urat keressük.

Karolina kitalálta, hogy mi járatban vannak.

Ezek párbajsegédek.

Könnyű lett volna nekik azt mondani: «Tessék a másik szobába átsétálni, ott találják».

Azok aztán találtak volna ott egy nyomorékot, a ki a két lábára állni nem bir: ettől fegyveres elégtételt kérni nem lehet. Hanem ezzel aztán a lapja is elvesztette volna egész hatását a közönségre. Egy szerkesztő, a ki csak tollal harczol, szúr, vág, de sértéseiért férfimódon helyt nem áll, a magyar közönség előtt halott ember.

Karolina összefonta a karjait a mellén, fejével daczosan hátravetette a hosszú haját s azt felelé:

– Rendelkezésükre állok.

Az urak látták, hogy emberükre akadtak.

– Ön írta ezt a czikket? – kérdé a magasabbik.

– Én írtam. (Nem is hazudott vele.)

– Megbizónk, a ki ebben sértve van, ezért lovagias elégtételt követel.

– Szolgálok vele.

– Lesz szives megnevezni a segédeit.

Karolina a lap két munkatársának a nevét írta föl Handa András névjegyére. Átadta nekik. Átvették és távoztak.

Karolina értesítette a segédeit.

Megállapították a föltételeket. Pisztolyra megy a dolog.

Kardra nem vívhatnak, mert ahhoz le kell vetni az öltönyöket.

Bandi nem tudott meg a dologról semmit.

Másnap korán reggel ment végbe a párbaj a lovassági kaszárnyában.

Karolina férje ismeretes kabátját viselte, azzal a négy csigaházgombbal.

Az első golyóváltás befejezte a párbajt.

Karolina golyója keresztülfúrta ellenfele karját, míg annak a lövege Karolinát mellben találta, de olyan szerencsésen, hogy egyikébe a nagy gyöngyházgomboknak ütődve, arról lepattant. Különben halálos lövés lett volna. A fenomenális gomb kicsorbult a szélén. Karolina meg sem tántorodott a golyó ütésétől.

A hirlapok természetesen közölték a párbaj körülményeit, a segédek jegyzőkönyvét, a hogy ez nálunk bevett szokás. Így aztán Bandi is megtudta ez eseményt. A kabátja gombján esett csorba tanúja volt annak. Nem kell helyette másikat venni: viselheti azt diadaljelül.

Ekkor tudta meg, hogy micsoda kincset bir az élettársában.

De még nem tudta meg egészen.

Ennek az esetnek messzeható következményei lettek.

A leleplezett képviselőre sok hiba derült ki, egész bűnlajstromot olvastak a fejére. Karaktertelenség, hamisság, vesztegetés, simoniai árulás!

A bukott nagyságot mindenki üldözőbe veszi. A képviselőnek a kapott golyó után a társadalom minden nyilai repültek a pellengérre kötött alakjába: nem volt maradása, le kellett mondania a mandátumáról, s elbujdokolnia bérczes otthonába, a hol senki sem olvas hirlapot.

Handa Bandi pedig egyszerre egy nemzeti hőssé emelkedett. Ő volt a sárkányölő lovag, ki a korrupczió hidrájának a fejére mert taposni. Lapjának a közönsége mesésen fölszaporodott, s a kiadók versenyeztek ajánlataikkal, melyik bocsáthassa közönség elé összegyüjtött humoros kedvcsapongásait.

Egyszerre herczeggé lett téve. Nagy szállást fogadott, konyhát tartott, inas, szobaleány szolgálta ki. Hanem azért a Karolina csak maradt a férfiruha-viselésnél. A cselédek őt tartották az «úrnak».

Az _asszony_ folytatta a titkos föladatát. Féléjeken át kóborolt és gyüjtötte a becses anyagot Bandi számára s mikor küldetéséből hazakerült, akkor bedörzsölte a férje lábszárait gyógyító balzsamokkal s rakta a jeges borítékot a fejére. Kora hajnalban már felköltötte a férje s diktálta neki az álmatlan fejében kifőzött czikkét.

Bandi nagy népszerűségre vergődött. S a népszerűségnek nemcsak ragyogása, hanem haszna is van.

A porrá zúzott képviselő üresen maradt helyére őt kiáltották ki képviselőjelöltnek.

– De furcsa lenne, ha megválasztanának képviselőnek, – mondá Karolinnak.

– Én azt igen természetesnek találnám.

Vannak rá esetek, hogy azt ingyen kapja meg az ember.

Egyszer csak hire futamodott, hogy a választókerületből száztagú küldöttség jött föl a fővárosba, szeretett jelöltjük üdvözlésére.

Az üdvözlésnek legalkalmasabb formája ily alkalommal a fáklyás-zene. Ez is bekövetkezett.

No most állt elő aztán a kritikus helyzet.

A csodahős két mankóval menjen tisztelői elé? Egyszerre vége lesz minden illuziónak.

Pedig már hangzik a Rákóczi-induló, fénylik az utcza a fáklyáktól.

S a mi elkerülhetetlen veszedelem, azok szónokolni fognak s viszonszónoklatot várnak.

– Te csak maradj a karszékedben, – mondá Karolina. – Majd elvégzem én velük a dolgot.

– Ne tégy bolondot!

– Okosat fogok tenni.

Azzal felölté a négygombos kabátot, fölcsapta a fejére a begyűrt angol kalapot s kilépett merészen az erkélyre.

És aztán tartott egy olyan programmbeszédet rögtönözve, hogy azt egetverő tetszésvihar követte s másnap a lapok tele voltak a magasztalásával. Milyen zseniális ötletek! Mily merész fordulatok! Mennyi eredeti eszme! És különösen az a csengő _hang_, a miről Bandi, az asztaltársaságok szóvivője annyira ismeretes volt. A kézmozdulatai is mind rá vallottak. És az a négygombos kabát.

Tökéletes volt a siker.

S meghozta rá a diadal pálmaágát a kivívott képviselői mandátum. Bandi megválasztatott. Helyébe küldték a jegyzőkönyvet, a megbizást.

De már most aztán be kellett vallani az igazat.

A képviselőházban csak az igazi Handa András foglalhatott helyet. Karolina csak mint kisérője mehetett vele az országház folyosójáig. Ott ki kellett szállnia Bandinak kerekes zsöllyeszékéből s mankóira támaszkodva tipegni a törvényhozói helyére a leghátulsó padban. Ott leülhetett. Olyan párthoz tartozott, mely sohasem szavaz _fölállással_.

Karolina pedig ment a hirlapírói karzatra, jegyzeteit csinálni.

Minden szem nézte őket s minden száj azt kérdezte:

«Melyik a férfi?»

A DRÁGA KARÁCSONYI KALÁCS.

(Szájhagyomány.)

A ...y Barnabás az utolsó kardszakadtáig ott szolgált a fejedelem táborában; jelen volt a trencséni ütközetben is, a hol Rákóczinak a lova elbukott a kuruczsánczban, védelmezte Árva várát s egyike volt a kevés híveknek, a kik a fejedelmet szomorú számüzetésébe Rodostóba követték, innen mindenféle csalóka remények délibábjai után repdesve bevándorolta Francziaországot meg a Németalföldet, élvezte e közben a török barátságot, sorbethtel és fekete kávéval, a franczia sympathiákat, csinált borral és czitromvízzel s a hollandi vendégszeretetet, dupla sörrel és almaborral s miután mind valamennyivel elrontotta a gyomrát, a mint az utolsó reménység gyökere is elszakadt Rákóczi Ferencz fiának elhalálozásával, akkor vette észre, hogy a szakálla kezd őszülni. Egész addig, a míg volt mit reményleni, mindig fiatalnak képzelte magát.

Ekkor aztán elővette a honvágy, azt gondolta, hogy visszatér a hazájába.

Hiszen volt neki még itthon mit felkeresni. Valaha módos, vagyonos ember volt Magyarországon s mikor átlépte az ország határát a fejedelemmel együtt, akkor még fiatal feleséget hagyott itthon, meg egy kis fiút, a ki fapálczán lovagolt s egy még kisebb leányt, a ki a kis macskáját öltöztette fel kisasszonynak: annak bizony már jó tizennyolcz esztendeje.

Meglehet, hogy azok még most is élnek.

Az új király régen kegyelmet adott már a hazatérni kívánó bujdosóknak, soknak az elkobzott birtokát is visszaadta s lettek belőlük nyugodalmas hazafiak.

Barnabásnak is szép birtoka volt ott a Dunántúl – hajdanában.

Mikor a nemzeti ügy, a miért harczolt, hanyatlani kezdett, ő ugyan nem tett le a reményről, hogy az még valaha újra fel fog támadni s «lesz még szőlő, lágy kenyér!», hanem addig is azt a birtokot szerette volna valahogy a gyermekei számára megtartani. E végett valami furfangot gondolt ki. – Volt neki egy kedves jó czimborája, tőszomszédja a dunántúli birtokán, a neve helyett csak egy ✝-et teszünk ide, mivelhogy keresztes lovag is volt valósággal, ahhoz egy este lóháton beállított. Mikor magukra maradtak, azt mondta neki:

– Csehül vagyunk, komám. A török megrágta a szíjat. A lengyelbe meg belenyertünk, mint Bertók a csíkba. «Szalad a kutya Szeged felé, csóválja a farkát Buda felé.»

– Ez bizony baj, – mondá a jó barát, megértve belőle mindent.

– Hanem hát «késő bánat, ebgondolat», – «oláh is okosabb vásár után» s aztán «jobb egy lámpás elől, mint kettő hátul».

A jó barát ezzel mind tökéletesen egyetértett.

– Annál fogva, minthogy a «nánási szentnek is maga felé hajlik a keze», én pedig semmiképpen nem tudom kitagadni magamat, ha egyszer azt kérdik, hogy «hol voltál, mikor az ég zörgött» s utoljára is «jobb az élő kutya a döglött oroszlánnál…»

– Igaz a’!

– No hát. Én magam csak tudom, hogy mit teszek. De megint azt nem szeretném, hogy ha be talál ütni az idő, a mikor mindennap nagypéntek, a szegény feleségem meg a gyermekeim úgy maradjanak ki a birtokból, mint a káposztatorzsa a hóbul.

– Hát mit gondolsz?

– Azt gondoltam, édes czimborám, hogy ezt az én szomszéd birtokomat eladom teneked pro forma. Tudod, csak úgy látszatból. Zálogba adom neked az egészet – egy aranyért s te azt birtokodba veszed és használod kedved szerint, a míg én oda leszek. Így majd a fiskus nem kobozhatja azt el. Ha pedig egyszer elvonul a zivatar s akár így, akár amúgy visszakerülök erre a földre; vagy pedig ha én elpusztulok odakinn s a gyermekeim előállnak a nevemben, akkor az egy arany zálog visszatérítése mellett, te kedves czimborám, megint kiadod a birtokot. Ráállasz-e?

– Hogyne állnék?

– Erről azonban nem csinálhatunk formális contractust, mert ha megtudják, észreveszik a jámbor cselt s még magad is bajba kerülhetsz, hanem csak úgy rövid kézből adunk egymásnak levelet s azt mind a ketten jól elteszszük, hogy rá ne találjon más.

Ebben szépen megmaradtak, Barnabás úr átadta a birtokát a jó barátnak, azt bele is statuálta nagy csendesen, a tőle kapott záloglevelet meg odaadta a velejárt legkedvesebb emberének, vén sáfárjának, rábízva erősen, hogy azzal nagy okosan igyekezzék felmenni abba a görbe országba, a hol most a felesége lakik kicsiny családjával, saját birtokocskájának falusi gerendás kastélyában s ott ezt a levelet jól eldugja, hogy minden bolond ember rá ne bukkanjon. Azzal ezer üdvözletet küldve feleségének, apró gyermekeinek, felkapott a lovára s ment bújdosni a világba.

Szöghajú, délczeg férfi volt, mikor elment, őszbecsavarodott, törődött alak lett, mire visszakerült.

Nem bántotta már senki itthon, azt sem kérdezték, merre járt?

Annyi keserves viszontagság között soha ki nem adat a tarsolyából azt az egy aranyat, a mit zálogbecsképen vett át a czimborájától, vissza is hozta azon módon.

Első dolga is az volt, hogy annak a portáját felkeresse.

Kérdi a legelső hajdutól, a kit a kastély udvarán megkap: itthon van-e a nemzetes úr?

– Tyhű, vitézlő uram! Deszkát árul az már Földváron, de milyen régen!

(Deszka – a koporsó, Földvár – a sír.)

– Hát ki lakja most ezt a kastélyt?

Mondott aztán neki a hajdú két olyatén nevet, hogy majd kitörött bele a nyelve. Az egyik német volt, a másik még sokkal inkább burkus. Katonatiszt urak vették nőül a jó czimbora két kisasszonyát.

Hát hiszen azok is szívesen látták a bujdosó vendéget; tudott az már minden nemzet nyelvén, eldiskurálhatott velük.

Hanem azt sehogy sem akarták megérteni, hogy az a szomszéd birtok, a melyiken most ők gazdálkodnak, ezé a kopott uraságé legyen.

– Nem szólt erről a megboldogult?

– I vász nid, – volt a válasz.

– Nem hagyta meg a testamentomában, hogy ezt nekem, vagy a gyermekeimnek vissza kell adni valaha?

– I vász nid.

– No Szent Ivásznid! Most vagyunk hát már ott, a hol a tót a kárászszal! Az pedig az én birtokom, mind, egész a körtefáig, száz ember megesküszik rá.

Azok csak azt tudták, hogy a megboldogúlt azt úgy akvirálta.

– Akvirálta ám, de csak zálogba, ideig-óráig, a mikor a zálogba adott aranyat visszahozom érte. Azon mód itt van most is a táskámban.

Az új földesurak, nagy okosan, azt mondták erre, hogy ők bizony vissza is bocsátják a birtokot, csak egy akkora írást hozzon arról az egyezségről, mint a tenyere.

– Hozok is; egybe itt leszek azonnal; megvan az az írás, jó helyt pedig, karsamadiner az uraknak.

Azzal nem időzött tovább, hanem csörtetett fel oda Tótországba, a hol a feleségét a fenyveserdős völgyi lakban elhagyta; meg sem pihent, míg haza nem ért.

Volt nagy öröm, mikor ismét egymásra találtak. A derék, hű asszony megvolt ugyanis jó egészségben. Termete igenis gömbölyűre talált megtelni.

– Hej, galambom, – mondá Barnabás úr az első összeölelkezés után, – emlékezel-e még rá, mikor legutoljára láttalak, ölemben vittelek át a Vág-szigetbe. Ha akkor ott felejtettelek volna, most nem tudom, hogy hoználak vissza?

Az asszony arcza csak még gömbölyűbb lett ettől a tréfától.

– Hát a Pista gyerek hol szaladgál?

– Hjaj, lelkem, a Pista gyerek már szolgabiró s a markálison jár.

– Nézze az ember! Hát az Erzsi leány, az én kis aranyos leányom?

– A te kis aranyos leányodnak tegnap keresztelték a második szülöttét, rég menyecske az már: Tury Boldinénak hívják.

– No nézd! Én pedig még most is hordom a tarsolyomban azt a kis piros czipellőt, a mit Stambulban vettem a lábára, hogy majd jó lesz neki, ha visszakerülök.

– Az most jó lesz a nagyobbik unokádnak!

– Hát ilyen nagy volna az idő?

– Bizony sok víz lefolyt azóta a Vágon.

– De a vén sáfár csak megvan?

– Ugyan, hova gondolsz, édes kincsem? hiszen az most már száz esztendős volna.

– Hát az is meghalt? De csak odaadta neked elébb halála előtt azt az írást, a mit rábíztam, hogy őrizze meg?

– Adott biz az nekem, édes lelkem, egy egész határ írást, de már akkor magyarázni nem tudott, a nyelvét ütötte meg a szél. Én meg diákul nem tudok. Ott van valamennyi a padláson: egy tele ládával. Mind ott találod, a mit még meg nem ettek belőle az egerek, vagy el nem hordták a szolgálók.

– Egerek! Szolgálók! – ordítá fel rémülten Barnabás úr s egy szót sem vesztegetett többet a hitvesi enyelgésre, hanem rohant fel a padláslépcsőn, megtalálta a nagy ládát, telehányva a családi levéltárral: azt egyszerre kifordította a földre; a sok archæolog egér futott belőle szerteszéjjel: ő maga meg neki feküdt s elkezdte levélről-levélre sorba szedegetni a papirospetrenczét.

Ebéd ideje lett, mire elkészült vele. A keresett levél nem volt az iratok között.

Hítták ebédelni azalatt; dehogy ment! Neki állt a padlás minden zege-zugát felkutatni: hátha oda dugta el az iratot a sáfár? Az asszony maga is feljött utána a padlásra hívogatni:

– Mind elhűl a leves!

– Kell is nekem most a leves! Hagyjatok békében!

S addig le sem került a padlásról, a míg be nem sötétedett. Nem találta azt az írást.

– Sohse törd magadat miatta, – biztatá a jó feleség. – Más embernek a birtoka is elveszett már; majd csak megélünk az én szegény kis jószágomból, ha eddig megéltünk; a gyerekek a maguk szárnyára vannak már eresztve, nekünk meg nem sok kell már. Azért legyen jó kedved. Egyél, igyál. Nézd, mindent felhordtam, a mit hajdanában tudtam, hogy szerettél.

Már az igaz. Úgy csak nem traktálja a császárt a maga Leibkochja, mint a hogy a jó magyar háziasszony meg tudja vendégelni az ő szeretett urát mindenféle jókkal.

Az ő keze csinálta azt mind.

Azt a fain, jó fonott kalácsot is, a minek még az illata is csupa életre gerjesztő. Éppen következett a szent karácsony ünnep, arra készült az a kalács.

Barnabás úr kapta-félretette a gondját s hozzálátott a régóta nem ízlelt süteményekhez. Azt a jó, puha, fehér kalácsot csak úgy gyűrte befelé frissében.

Az a jó asszony gyönyörködött a hazatért bújdosó derék étvágyában.

– De legalább vakard le a kalácsról azt a papirost.

Szokása a papirosnak, a mit a tepsibe tesznek, hozzásülni a kalács fenekéhez.

– De gutát vakarom! Együtt jó az!

A mint azonban egy új darabot akar megint törni Barnabás úr a kalácsból, rátekint arra a félig elmállott, barnára pörkölt papirdarabra, a mi a kalácshoz volt ragadva s arra csak leesik az álla ijedtében. Az volt a keresett zálogos levél. Ráismert a névről meg a dátumról; de a többi már hiányzott. A szolgáló azt találta éppen a papirládából előrántani. S ezzel a karácsonyi kalácscsal egyike a legszebb birtokoknak lett a régi család helyett két újnak átbocsátva.

– No feleség, – mondá Barnabás úr, megtörölve a száját ettől a falattól, – drága ebédet eszik a török császár, még drágábbat a chinai császár, de olyan drágát, mint én ma, soha az öreg apjuk sem evett, mert én megettem a dunántúli dominiumomat.

Ez pedig igaz történet!

A TUDTÁNKÍVÜL BÉKEANGYAL.

Ő exczellencziája özvegy Szentjóby grófné előkelő állást foglalt el a fővárosi magas világban.

Rangfokozatát megboldogult férjétől örökölte, a ki valóságos belső titkos tanácsos volt, a ki bizonyosan a boldog túlvilágban is megtartotta a rangját; mert ott is megbecsülik az olyan embert, a ki titokban tudja tartani azt, a mit nem tud.

Az özvegy grófné minden közhasznú, jótékony és közművelődési egyletnek választmányi tagja volt: adakozásgyűjtésben kifáradhatatlan. Respektálta is minden ember. A kapusnak ki volt adva rendeletben, hogy ha azt a czinóberpiros hintót meg látja állni a bejárat előtt, mondja, hogy az uraság elutazott kormányozhatatlan léghajóval a mennyországba.

Hanem a jour fixeire distingvált társaság szokott egybegyűlni s termeiben a szép szellemek találkoztak.

Egyszer aztán nevezetes családi események történtek a Szentjóby-palotában.

Az első volt egy házasság. A család egyetlen sarja, egy grófkisasszony, férjhez ment egy ismert nevű grófhoz. A menyasszonyról azt beszélték a rossz nyelvek, hogy nagy rokonszenvvel viseltetik a drámai művészethez, férfiképviseletben, a vőlegényről pedig, hogy ugyanazt a szenvedélyt táplálja keblében, de nőnemű megszemélyesítésben. És így egészen egymáshoz illenek.

A második esemény pedig volt egy gyászeset a családban, a mely rövid időn követte az örvendetest. A grófnőnek egy öreg nagynénje halálozott meg, a ki rengeteg birtokot hagyott rá örökségül. Eddigi vagyona egy millióval szaporodott.

És ez nagyon helyes intézkedés volt a rendező sorstól, hogy a gyászeset követte a menyegzőt, mert ha megfordított sorrendben következnek az események, akkor a haláleset miatt elhalasztódik a menyegző, a hathetes gyász miatt, s ezalatt az ismerősök és tisztelők könnyen megtévedhettek volna, hogy melyik névjegyre írják a P. F.-et, melyikre a P. C.-t.

A kik a hieroglifokkal ismerősök, tudni fogják, hogy a P. F. annyit jelent: «pour féliciter», a P. C. pedig: «pour condoler» (üdvkívánatul, részvétül).

Nem kell hozzá nagy rosszalkodás, hogy az ember az adott esetben ezt a kettőt összetéveszsze.

Természetesen özönlött a társaság minden rétegéből az üdvözletet és részvétet tanúsító névjegy a grófnéhoz; egy herendi porczellánveder egészen megtelt vele.

A teljes gyászév leteltével aztán Szentjóby grófné illem- és szokásszerűnek tartá az udvariasságot viszonozni.

A kik a látogató-jegyeket behajtott szegélylyel küldték föl, azok személyesen adták át azt a portásnak, tehát azoknak a viszonozás is személyesen elviendő. A ki póstán küldte, annak ugyanazon úton felelnek, nyomtatott válaszszal.

A grófné örökség fejében még a nagynénjének régi hű cselédjét, az inasát is fölfogadta; a saját inasát komornyikká léptette elő, azontúl a János dolga volt a bakon ülni s a futószolgálatot végezni.

A János jelenté, hogy a hintó előjárt.

– Jól van, János. Most látogatóba megyünk. Majd én füttyentek, a hol meg kell állni. Vegyen magához hét vagy nyolcz darab látogató-jegyet, tegye a livréeje ujjhajtókájába. Én sehol sem szállok ki a hintóból, hanem maga ugrik le a bakról s egyet a látogatójegyekből kézbesít az illető portásnak vagy esetleg házmesternének, az általam megnevezett úr vagy asszonyság számára. Mindenik névjegynek a szélét behajtja balfelől. Megértette? Tudja, hol állnak a névjegyek?

Hogyne értette volna? Hogyne tudná?

A János aztán kikeresett nyolcz darabot azokból a névjegyekből, a melyek a porczellánvázában föl voltak halmozva, a legtetszetősebbeket: azok már be is voltak hajtva szélről, azokat a kabát ujjhajtókájába dugta s aztán szépen kiosztotta, a hol füttyentettek neki, megmondva a portásnak vagy házmesternek, hogy miféle úrnak vagy asszonyságnak szolgáltassa azt át.