Part 6

Mehetett volna már haza Kecskemétre, ha az utitársa előkerült volna. De az, a mióta a szállásáról eltávozott, hírt sem hallatott magáról. Várt rá két nap, három nap; akkor aztán megsokalta a dolgot. «Itt csak nem hagyom a szomszéduramat, – mondá magában, – az nem volna becsület. Hátha valami baja történt? Hátha eltévedt ebben a nagy városban? Gyámoltalan ám az ilyen tudós ember. Hátha megölték az egy milliójáért?» Fogta magát, felment a City rendőrhivatalába. Están úr mindig azt hajtotta előtte, hogy az a Society, a ki a háromszínű kandúr kedvéért alakult, ott tartja a székhelyét a Cityben. Kis Jánosné sohasem járt a Cityben. De az angol konstablerek olyan jó emberek, hogy útbaigazítják még azt is, a kinek nem értik a szavát. Addig adták kézről-kézre, míg eljutott abba a nagy palotába, a hol a rendőrsereg referál mindennap, hogy hány ember jött be a City huszonnégy átjáróján s hány ember ment ki rajta.[1] A tudósnak ide kellett jönni, mert itt van az a nagy állattenyésztő társaság, a ki az ő millióját kifizeti a háromszínű kandúrért. Ott előmutatta Kis Jánosné az útlevelét, abból beírták a nevét egy nagy lajstromba. Akkor csak arra kellett várnia, a míg a nevét kiáltja a sheriff vagy ki a tatár?

A nevét már megtanulta. Arra készen volt, hogy mikor azt mondják: «_Lájbekisz Dzsenuszni_», az annyit tesz, hogy Liba Kis Jánosné. A szállásadó gazdája is ezen a néven tisztelte.

Mikor tehát misziz Lájbekisz Dzsenusznira került a felhivás, szépen rendbeszedte magát, bement az alderman elé s azt becsülettel üdvözölte, megadva neki a tituláját:

«Tekintetes Alelőlülő úr!»

– Ah! – mondá a főhivatalnok, – Turkish woman!

Azt hitte, hogy _Allah_ dicséretét zengi az asszony.

Hivatta a török tolmácsot.

Azzal pedig nem értették meg egymást.

Liba Kis Jánosné gyorsan feltalálta magát. A falon volt egy rengeteg nagy térkép. Az umbrélája végével odabökött, a hol a Tisza-Duna köze van.

Erről aztán megtudták, hogy miféle nemzet: «Höngerien wumen». Hozattak neki magyar tolmácsot. Jó becsületes zsidóképű ember volt. Azzal aztán megértették egymást. Elmondta, hogy mi hozta ide. Egy útitársát keresi, a ki már három nap óta elveszett. Leírta a nevét egy táblára krétával: _Pugonyi Están_.

– _Pogány isten_, – olvasá az alderman.

– Nem pogány isten az, kérem alássan, mert az jó, becsületes keresztyén kálvinista ember.

Az alderman komolyan mutatá a felkrétázott nevet a táblán. Ide van írva Pugonyi Están. Arról ő nem tehet, hogy azt angolul úgy olvassák, hogy «pogány isten».

Ismertető jelei: egy zöldre festett kaliczka, a miben egy háromszínű kandúr van.

Mindjárt akadt gazdája! A bizony itt van bezárva, a megfigyelő osztályban. Egy lunatikus, a ki egy macskát hord magával s beszél valami olyan nyelven, a mit semmi nemzetbeli tolmács meg nem ért. Csak annyit vehetni ki a szavából, hogy egy millió kellene neki. Vezessék elő!

Hát bizony a jámbor Pugonyi Están uramra már a kényszerzubbonyt is ráadták, s ha a szomszédasszonya érte nem jön, biz oda kerül a lunatik-azilba: mint a holdból ide esett ember.

– No, itt van. Ez az! Ezt keresem! – kiáltá Lájbekisz Dzsenuszni asszony.

De Están úr most már igazán dühös volt. Restellte, hogy ilyen poziturában kerül Liba Kis Jánosné szeme elé, a két keze összevarrt ujjú kabátba dugva. Szörnyen protestált a letartóztatása ellen, persze azon az angol nyelven, a mit ő tanult.

– Hát miért nem beszél az úr magyarul, ha magyar? – kiálta rá a tolmács.

– Azért, mert tudok angolul.

– De azt itt senki sem érti.

– Mert ostobák vagytok! Nem úgy ejtitek ki az angol szót, a hogy írva van. Én beszélem helyesen.

– Már, édes pogány isten úr, «száj fairisz Rumi, ruménu vájvitu muri». (Si fueris Romæ, Romano vivito more.)

Erre megadta magát s magyarul beszélt.

Ekkor aztán levették róla a kényszerzubbonyt.

– Hát mi jogon fosztottak meg engemet, szabad magyar nemest, a szabadságomtól, a szabad Albionban?

– Azért, mert az úr nem akart érthető nyelven beszélni, nem engedelmeskedett a konstáblernek s engedély nélkül majomtánczoltatással foglalkozott a City utczáin, – magyarázá a tolmács.

– Foglalkozott ám az apátok lelke majomtánczoltatással! Az a híres háromszínű kandúr volt, a mire százezer font sterling díjat tűzött ki a Zoological Paradoxies-társulat. Ez a díj engem illet, jog és törvény szerint.

Az eleven telefon, a magyar tolmács előadá az aldermannak Están úr válaszát.

Az alderman még egy pápaszemet tett fel az orrára. Ezt az embert jobban meg kell nézni.

– Honnan vette miszter Pogány Isten ezt a mesét?

– Ott van kinyomtatva az Irish Advertiserben.

Erre valamennyi anglus, a ki jelen volt, mind elkezdett nevetni, a tolmács maga is alig tudott szóhoz jutni a nagy kaczagástól.

– Miszter Pogány Isten, az a lap a hazugságok gyára, még a neve is hazugság, mert nem irlandi s nem advertiser. Ez ex professo űzi a hamis hír gyártását s bátran kitűzhetne egy millió font sterlinget annak, a ki a hirei közt egy igazat ki bir mutatni. Az a Zoological Paradoxies-társulat nem létezett soha.

Pugonyi Están úr nagyon megvakarta erre a szóra a fejét.

– Hát aztán az én háromszínű kanduromból mi lett?

Erre a kérdésre a jelenlevő rendőrorvos adott választ.

– Az bizony, minthogy víziszony jelei mutatkoztak rajta, rendőrorvosi intézkedés folytán gázzal megfojtatott. Egyébiránt mint természetrajzi ritkaság átadatott a zoological-múzeumnak, mely kitömeti s a bőreért fizet a tulajdonosnak – tizenkét shillinget.

Tizenkét shilling – százezer font sterling helyett! Ez bizony erős devalváció. De a dicsőség mégis megvan! A háromszínű kandúr a londoni múzeumba kerül.

– Kérek én erről czertifikátot kiadatni, hogy a háromszínű kanduromat a londoni zoological-múzeum megvásárolta.

Az megigérték neki, hogy majd helyébe fogják küldeni, – nem megy az olyan hamar.

– Hát már most elmehetek?

– De még addig egyelőre letartóztatva marad, míg az «illetéktelen állatmutogatás által elkövetett kihágás miatti rendőri följelentésből származott ügye» le nem bonyolíttatik. Hanem ha letesz száz font sterling óvadékot…

– Száz font sterlinget? Olyan úr nincs Kecskeméten.

– De bizony csak van! – kiálta a tolmács fülébe Liba Kis Jánosné asszonyom, s azzal felkapva a felső rokolyáját, kihúzta az alsó kantusa zsebéből a kötött erszényét s oda pengetett az alderman elé az asztalra száz nehéz arany szoverényt. – Még nem is csappant meg az erszény.

– Így rendben van.

Most már csak a lakását kellett megtudni az inkattusnak, az is rögtön előkerült a szállásadók bejelentési czéduláiból.

Mikor az alderman a tikettet szemügyre vette, egyszerre négyszegletűre szaladt az ábrázatja a mosolygástól: azt látta meg benne, hogy «husband».

Odább adta a czédulát a sheriffnek, a sheriff a coronernek, a coroner a tolmácsnak; mindegyik nagyot mosolygott és a fejét csóválta.

Az alderman legyőzte az arczán a mosolygást félig-meddig a hivatalos tekintély szigorával.

– Missziz Lájbekisz Dzsenuszni, hiszen ha önnek miszter Pogány Isten husbandja, akkor nincs szükség a száz font óvadékra, seperje vissza az erszényébe. Elég az ön személyes kezessége, a ki tíz év óta bejegyzett firma a poultry-hallban. Viheti a husbandot haza.

Pugonyi Están uram lisztté volt őrölve, sőt új tésztává átgyúrva.

Ő akarta kincshalmazával és dicsőségével eltemetni ezt a tudatlan polgárnőt s most meg kellett érnie, hogy az szórja tele marokkal az aranyat az ő kiváltására s a míg őt, a nagy tudományossága mellett, lunatikusnak fogják el, addig a szomszédasszonynak, a libaárusnőnek egy szava elég, hogy arra őt szabadon bocsássák.

Liba Kis Jánosné asszonyom szépen megköszönte az aldermannak a kegyességét s megigérte, hogy ő nagysága feleségének egy bödön lúdzsírral fog kedveskedni a legközelebbi alkalommal.

– Nos hát, miszter Pogány Isten, – mondá a tolmács (az alderman szavai nyomán), – ő felsége, a legkecsesebb királynő országaiban az a szokás, hogy mikor egy dzsentlment az ő miledije a dutyiból kiszabadít, az akkor annak kezet csókol.

Még annak is meg kellett történni, hogy Pugonyi Están uram kezet csókoljon Liba Kis Jánosné asszonyomnak: Albion szemeláttára.

Mikor aztán hazakerültek a szállásukra (az omnibuszon a száját sem nyitotta fel Están úr), azt mondá a szomszédasszonyának:

– Tudja-e, szomszédasszony, hogy mi az a «husband», a mit ez a fránya boardingos az én nácionálemba beírt?

– Azt gondolom, hogy afféle _hózentráger_.

– Szimbolice igenis, de etimologice azt teszi, hogy «férj». Én mint a maga férje vagyok bejelentve. Már most, ha azt nem akarjuk, hogy mind a kettőnket esmeg becsukjanak hamis bejelentésért, hamarosan szaladnunk kell a gretnagreeni kovácshoz és megesküdni.

– Azt a bolondot csak nem teszszük. Sok volna az már nekünk, hanem ha akar a szomszéduram valami összeköttetésbe lépni velem, hát akkor legyen nászuram, én meg magának nászasszonya. A fiatalok dolga az, hogy szeressék egymást. A várt millió már úgyis leolvadt tizenkét shillingre.

– De megmaradt a dicsőség – aztán meg a nemesi levél.

– Hát tudja mit, szomszéduram, a macskabőreért már kapott tizenkét shillinget, a kutyabőreért adok én huszonnégyet.

Están úr nagyon megorrolt ezért a szóért.

– Asszonyság! Ilyen szent dolgokról nem szabad efféle frivol, profán hangon beszélni. Ez nem tréfa tárgya. A nemesi armális!

– Nem is tréfálok, 1848 óta mindnyájan nemesek lettünk. A mi apáink is vérrel szerezték ezt a nemességet. Nem együtt harczolt-e Pugonyi Están uram édes apja az én apámmal? Ugyanabban a szolnoki ütközetben, a hol a Pugonyi Están uram apja egy golyót kapott a lábába, az én apám meg, mint huszár, levágta a maga svalizsérját.

– No, ez szép szó volt szomszédasszonyomtól: «mindnyájan nemes emberek lettünk». Így értelmezve én is elfogadom az _egyenlőséget_; de nem abban az értelemben, hogy «mindnyájan egyformán parasztok lettünk».

– Hát alkudjunk meg, szomszéduram. Tegyük össze, a mi jó, s oszszuk ketté, a mi rossz. Én is lépek egyet, szomszéduram is egyet. Mondjuk, hogy mindnyájan egyformán _polgárok_ lettünk.

– Tyhű! Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! De már «pógár»-nak nem hagyom magam neveztetni! Inkább paraszt!

– Hát hiszen az is becsület. A paraszt tenyere szorítja össze a kévét s ez a kéve a mi hazánk. Hányszor olvastam én már az ujságban azt a szót, hogy a «munka megnemesít». No, hát akkor a paraszt az igazi nemes ember.

– Addig-addig, hogy rádisputál szomszédasszony, hogy a Palkó fiamból vinczellért csináljak.

– Biz azt akarom én. Mit erőlteti szomszéduram, ha nincs kedve a tudós könyvekhez? Mit ér neki, ha keresztül ötöl-hatol a keserves iskolán, ha nagy kérésre, kunyorálásra, meg a képviselőnk közbenjárására áteresztik a vizsgákon, aztán megkapja a pecsétes levelet, a mibe mindjárt szalonnát takarhatna, ha volna szalonnája? Nem nagyobb nemesség-e annál egy darab puszta földjét az országnak gyümölcstermő paradicsommá átváltoztatni? Bizony, bizony mondom, szomszéduram, hogy akkor lesz ez a Magyarország boldog, ha a czímerében öt veres mező helyébe zöld mezőket fognak festeni valaha.

– De már ilyen vakmerőséget mondani! Még talán az én nemesi czímeremben levő kardos kézbe is kertészfűrészt adna a szomszédasszony?

– Azt biz én. S attul öröm és boldogság szállna szomszéduram házára.

Pugonyi Están uram nem szólt többet. Elővette a tajtékpipáját, megtömte dohánynyal, kicsiholt, rátette az égő taplót, rácsukta az ezüstkupakot, kettőt szítt belőle s akkor a pipát az agyarára szorítva, azt dörmögé félszájszegletből:

– Hun van hát az a huszonnégy shilling?

*

A Palkó ezalatt megjárta a maga legáczióját. Tavasz lévén, a szlavoniai pátriát el-eligálta előle más jobb tanulódiák, neki maradt Bergengóczia: ott összesepert hat forintot csupa négykrajczárosokban. Ez épen elég volt neki arra, hogy a zsibárusnál egy revolvert vegyen.

Azzal aztán elment vizitet tenni a Katiczához.

Jól nevelt leány, mikor az anyja nincs otthon, csak az ablakban szokta fogadni a látogató ifjút.

– Bucsúzni jöttem magához, Katicza.

– Hová készül?

– Nagyon messze. Az apám azt mondta, hogy a mint visszajön Londonból, azzal a százezer font sterlinggel, engemet azonnal elküld Angliába: ott fogom folytatni a tanulmányaimat. Én azonban még messzebb akarok menni. Oda fel ni! A hol a hold tanítja a csillagokat ábéczére. Oda csak nem jön utánam az a sok kutya grammatika!

Meg is mutatta a leánynak a beszerzett forgópisztolyt.

A leányzó, bevett szokás szerint, arra kérte szíve választottját, hogy arra az útra őtet is vigye magával. S a hogy regényolvasott ifjú szerelmesekhez illik, kölcsönösen beleegyeztek, hogy a mint a szülők hazaérkeznek, megszerzik azoknak a drága meglepetést: kettős öngyilkosságukkal! Az iskolás diákok már tizenhét éves korukban megunják az életet. Nem a diákoknak a hibája ám ez; hanem annak az életnek.

Ki volt ez csinálva szépen. A Katicza meg is stikkolta már a szemfödelét.

Mikor aztán hazaérkezett a két szülő: Están úr oda czitálta maga elé a Palkó fiút, s nagy büszkeséggel vonta elő a bundája zsebéből a zoological-múzeum czertifikátját a kitüntetésben részesített háromszínű kandúrról. (Az árát nem írták bele.)

– No látod, ficzkó! A tudomány meg nem csal. Ime, a háromszínű kandúr Anglia legfényesebb múzeumában pompázik. A díját is kifizették s én vettem neked rajta – ide nézz – egy pompás szép _kertészkést fűrészszel_.

Erre a szóra aztán nyakába borult az öregnek Palkó diák, összecsókolta az orczáját, telesírta a gallérját – s aztán nem volt szó többé se Angliába, se a holdba utazásról.

*

Azóta elmult annyi esztendő, a mennyi szükséges, hogy a fiatal embernek benőjön a feje lágya s a homoki szőlő termővé legyen. S most már Liba Kis Jánosné asszonyom együtt jár minden évben a londoni piaczra Pugonyi Pálné asszonynyal, a leányával; az egyik ludakat, a másik muskotály szőlőket szállít az ángliusoknak. Están úr is fehér czipót eszik már csermelyés vakarcs helyett.

Mégis jó volt azt a háromszinű kandúrt _megkölteni!_

MELYIK A FÉRFI?

Mikor a derék, becsületes Handa Péter uram a fiát Andrásnak kereszteltette, nem gondolta meg, hogy azt a teljes életében Handa Bandinak fogják nevezni, a mi egy betű különbséggel valami czivakodást jelent magyarul.

Már az iskolában elkezdték a csufondároskodást a pajtásai, a mire különben a fiú maga adott okot. Az a szokása volt, hogy minden tanulótársának adott valami csúfnevet, a mi azon örökké rajta száradt. A tanítói sem menekültek meg tőle. Született csúfolódó volt. Előre ki volt jelölve az életszekere. Ebből ujságíró lesz, vagy képviselő – akár mind a kettő.

A hazai tanulmányokból kinőve, mint _végzett_ ember, elutazott Angliába, a britt törvénykezést és parlamenti életet alaposan tanulmányozni.

Ez is valami hallatlan.

Hogy egy magyar ember Angliába menjen bölcsességet és szokásokat elsajátítani.

No de hát elsajátította.

Mikor Pestre visszakerült, már tökéletes angol volt. Szép arcza simára borotválva, haja à la Liszt Ferencz.

Viselete épen megkülönböztette minden rendes embertől. Magas inggallérjai csodaszámba mentek, ruháinak szabása daczolt minden divattal, czipői fölött szarvasbőr kamáslit viselt s volt egy felsőkabátja, mely alól kilátszottak a frakkja szárnyai (mindig frakkot hordott) s ezen a kabáton csak négy gomb volt elől gyöngyházból, de azok olyan nagyok voltak, mint egy fagylaltos csésze. Erről mindenki ráismert messziről; mert ilyen a szárazföldön nem termett második.

Sok női tulajdonság volt benne. Maga a hangja magas és csengő volt: hát még a fecsegése! Fecsegni csak nők tudnak, csak nekik van gyors szellemi fölfogásuk, hogy egyszerre tudjanak látni, hallani, beszélni. Ilyen adománynyal birt Bandi. És a mi a legkiválóbb minősítés: értett az emberszóláshoz. Csupa élvezet volt hallgatni az asztaltársaságban. Egy asszony veszett el benne.

A mint az első czikkei megjelentek egy hirlapban, azok nagy feltünést keltettek pikáns, csípős, eddig szokatlan tenoruknál fogva, de még inkább merész irányzatukért. Gúny, szatira villogott soraiból; főfeladatának tartotta a bevett közvéleménynyel szembeszállni, olyan állításokkal lepni meg a közönséget, a miknek a nagy tömeg az ellenkezőjét vallotta. Meg mert támadni olyan ideálokat, a miket eddig a közérzület sérthetetleneknek tartott, s fűszerezve volt a stilusa elmés élczekkel, véleményét támogatták széles ismeretet eláruló idézetek, nagy államférfiak, világhírű czelebritások emlékezetes mondásai. Egy könyvtár volt a fejében. Diplomaták, művészek és művésznők neki mind modellt álltak. A nagy financièrekkel azt csinálta, a mit akart. A szultán palotáján keresztül látott, s a legtitkosabb királyi jelenetekről részletesen értesülve volt. Azt meg épen nagyon jól tudta, hogy hol vannak készülőben szenzácziós válóperek magasabb régiókban.

A kiadója nagyon háládatos volt iránta: lapja terjedt. A három nyilas (ez volt az írói jegye) czikkei általános hatást keltettek. Tele voltak azok szikrázó elmésséggel, erős kifejezései _repülő szavakká_ váltak, harapásától, csipkedésétől félt minden jótétlélek. Azok miatt került a lap radikális hírbe.

A konzervativ sajtó emberei próbáltak vele szembeszállni, de mind kudarczot vallottak. Egy szójáték elég volt az ellenség kivégzésére. Végre aztán egy juste milieu lap vette föl ellene a harczot, egy új irodalmi nagy tehetség támadt egyenesen a három nyilas lehetetlenné tételére, ennek az írói jegye volt a három mérleg. Ez is használta a kiméletlenség fegyverét: fullánk ellen fullánkot, buzogány ellen buzogányt. Ráolvasta Handa Bandira, hogy minden ismerete, tudákossága nyegleség, idézései merő hamisítványok, adatai fikcziók, azok a híres emberek sohasem mondták a csattanós kifejezéseket, az élczei nem eredetiek: föltalálhatók mind Saphir Humoristisches Conversations Lexiconában, az angol Punchban, a Fliegende Blätterben, a Kladderadatschban.

Ebből azután nagy harcz lett: a két ellenfél, a nyilas és a mérleges, keményen egymásba harapott. A közönségnek ez rendkívül tetszett. Mindenki ott kezdte a lapot olvasni, a hol az ő polemiájuk foglalta el a rendes tárcza rovatát. Két egyenrangú szellem ragyogtatta egymást fölülmuló rendkívüli tehetségét.

Csak jó hosszú idő mulva árulta el valaki, hogy ez a két szellemi gladiátor – egy és ugyanazon személy. Az egyik lapba is, a másikba is Handa Bandi írja azokat a gúnytól mérgezett czikkeket és perlekedik magamagával, csinál pártot és ellenpártot, gyakorol kritikát és ellenkritikát, politikai kérdések felett késhegyig menő harczot folytat, támad és visszaver, merész eszméket szül, s ugyanazokat kiméletlenül leöldösi. És mindezt egy és ugyanazon toll írja: csakhogy az egyik lapnak violaszín tintával ír, a másiknak alizarinzölddel.

Ez a leleplezés általános szenzácziót idézett elő.

Lehet rá fogadni, hogy az a _harmadik_ «valaki», a ki e leálarczozást cselekedte, megint csak ő maga volt, a Handa Bandi.

Mi szüksége lehetett erre?

Az, hogy saját lapot akart kiadni. Ismerte jól a maga közönségét. Tetszik az annak, ha valaki bolonddá tudja tenni, de elmésen, új methodussal.

«Darázsfészek» volt a hetilap czíme. Illusztrált lap volt: karrikaturái is egész új methodust teremtettek. Tódult hozzá az előfizető sereg. A czíme elárulta a tartalmát, s a tartalma megfelelt a czímnek. Minden szám hozta egy-egy országos nagyság torzképét, kisérve a nagy ember (és asszony) szarkasztikus életleírásával. Nem volt ez előtt senkise szent és megcsíphetetlen. Jaj volt annak az alaknak, a kit állandó figurájává tett, az százféle változatban mulattatá az olvasó világot.

Aztán mindenről értesülve volt, a mi csak darázscsípésre méltó. Zárt értekezletek, titkos paktumok, tervek, a mik még csak szándékban léteznek, eltussoltnak látszó visszaélések mind prédául estek a szatira közlönyének. Zárt ajtó, függöny, spanyolfal nem biztosította előtte a titkot, és a hol nem adta ki az árulkodás, pótolta a ráfogás. S legtöbbször a koholmány az igaz.

Mert ehhez a mesterséghez nem elég a szellemi tehetség: élni is kell tudni. Együtt élni a világgal, mindenütt megjelenni és vezetni a _bohémet;_ éjszakákat együtt tölteni a világfutókkal. A darázsnak mézet is kell gyűjteni.

Ez élni szerető mindenféle zseniknek voltak híres tanyáik, a hol naponkint, esténkint találkoztak. A _kis pipa_, a _kávéforrás_, a _mezítlábos_, a _politikus szatócs_, a _márványmenyasszony_, a _burgzsandár_, a hol a «fiatal óriások» összegyűltek, poharazás közben eszmeharczot vívtak, s a ki a legjobban győzte (a bort és a vitatkozást), az lett a champion.

Egyszer aztán felszínre vetődött valami új merénylet a gasztronomia világában. Az eszmét Londonból hozta magával Handa Bandi. Itt talált vállalkozóra, a ki azt gyakorlativá tegye. Egy vendéglős éttermet nyitott, a melyben a felszolgáló személyzet mind leány volt; de férfiruhában. Rövid időn kedvencz tanyája lett az élni szeretőknek. A férfinak öltözött leányok természetesen férfinevet is viseltek.

Illem és közerkölcsiség tekintetében semmi kifogásra nem volt helyes ok. Szokatlan volt s ez tetszett.

A leányok elgondolhatóan mind szépek voltak.

Feltünő volt közöttük egy magas karcsú alak, a ki arczban nagyon hasonlított Bandihoz: ha egymás mellé tették a fejüket, alig lehetett felismerni, melyik az egyik, melyik a másik. Annak is gesztenyeszínű haja volt, s à la Liszt Ferencz körülnyírva.

Azt suttogták, hogy jó családból való.

S igen sokszor tették így egymás mellé a fejüket.

No, az még szabad.

Egyszer azt mondta Bandi a leánynak:

– Ide hallgass rám, _te_ Károly. (A leányoknak férfineveik voltak, s e néven tegezték őket.)

– Hallgatok.

– Én _magából_ Karolinát akarok csinálni.

– Hogyan?

– Úgy, hogy elveszem feleségül.

– Ne tréfáljon.

– Komolyan mondom.

– Mit talál rajtam?

– Épen azt, a mit rajta találok. Azt, hogy férfiruhában jár. Ha a leányok férfiruhát viselnének, mind férjhez vennék őket. Becsületemre mondom.

A leány nagyot nevetett rajta.

– Nincs azon mit nevetni, – erősíté állítását Bandi. Higyje el nekem, Karolina, hogy én tudom, mi a férfiúi bátorság. Ismerek férfiakat, a kik szembe mernek szállni kard élével, szurony hegyével; de ha egy _varrótű_ kerül eléjük, attól elszaladnak. Ez a fegyverek legfélelmesebbike. Ez a férjgyilkos. Maga beéri a férfiruhával, hozzászokott már. Annak a divatja nem változik. Van egy kucsmája, meg egy túri süvege darutollal, télre-nyárra. Maga nem fogja tönkretenni a férjét divatárús kontókkal. Én magát szeretem úgy, a hogy most látom. No hát tegye a kezét a kezembe.

A leány gondolkozott egy kicsit: az ajánlat egészen komoly volt, aztán csak lassan bele hagyta csúszni kezét a Bandiéba. A Bandi keze lágy volt, a leányé mint az aczél.

A lakodalomhoz nem kellett nagy előkészület. Két hét szükséges az egyházi kihirdetéshez, ugyanannyi megkivántatik a szolgálat fölmondásához. Azalatt Bandi mindennapos vendége volt a Valhallenak.

Ez volt a hírhedett vendéglőnek a neve: a fölszolgáló leányokat hívták Valküröknek.

Csupán annyit kötött ki Bandi (a vendéglőssel kiegyezve), hogy a _Károly_ ez idő alatt másnak ne töltögessen pezsgőt, mint csupán ő neki.

Ennél a házasságnál nem kellett gondoskodni a kelengyéről.

A hírlapokba nem került a menyegzői szertartás leírása. Ha csak Handa Bandi ki nem fecsegi, hogy az eskető pap, mikor eléje járultak, azt kérdezte tőlük: «már most, édes gyermekeim, csak azt mondjátok meg, hogy melyitek a vőlegény és melyitek a menyasszony?» Mikor ez adoma nyomán egy régi pályatársa kérdőre fogta: «Nem is mondaná, Sir, hogy megházasodott» (senkivel sem volt pertu, s mindenkit Sirnek szólított), egész komolyan válaszolt rá: «Nem kérdezte ön, Sir».

A háztartásban sem történt semmi változás. Bandinak kétszobás garszonlakása volt, előszobával: elegáns bútorzattal: arra sokat adott. Abban párosával elfértek. Kiszolgált az inas, takarított a házmesterné. Étkezni a korcsmába jártak, ki mikor hozzájutott, sohasem együtt. Bandi folytatta a rendes életmódját; Karolina ezt rendes dolognak találta. A ki ujságíróhoz ment feleségül, az szokjék hozzá, hogy annak az éjszaka a nappala.

Hanem télen együtt jártak korcsolyázni. Karolinának is kedvencz sportja volt ez.

Egyszer aztán az történt, hogy Bandi alatt leszakadt a korhadozó jég s Karolina szemeláttára elmerült a víz alá.