Part 5

(Ébredj fel csendes természet, ébredj alvó mező.)

A Katicza alig birt gyomlálni a vetésében, mikor ezeket hallotta a palánkon keresztül. De bolondokat kell tanulni ezeknek a fiúknak!

Aztán meg a latinra került a sor; a Palkó azzal ijesztgette el a verebeket a cseresznyefáról:

Szik drópáksz, ánthráksz, limáksz, kum smilace klimáksz Hisz atacem, panacem, koracem filacemkve facemkve.

(Ezek mind hiábavaló diákszavak, nem érdemesek a magyarázatra.)

De már erre nem állotta meg a Katicza, hogy át ne kiáltson a palánkon:

– Ugyan, édes Palkó, miért szidja maga olyan nagyon a mi Filaksz kutyánkat?

A mire a diák is odament a palánkhoz. Az bizony ócska alkotmány volt már, egy deszka félre volt dülve a sorból; ezen a résen keresztül át lehetett látni, beszélgetni, sőt kezet is szorítani egyik kertből a másikba.

– Nem a Filáksz kutyával vesződöm én, édes Katicza, hanem ezzel a kutya prozodiával. Tudja maga, mi az a próza?

– Hogyne tudnám? Ma is sütöttem egy tepsivel. Adjak belőle? Ebéd előtt van maga, vagy ebéd után?

– Minálunk mindig ebéd előtt van.

A Katicza aztán beszaladt a kamrába, kihozott a markában két darabot abból a négyszögletű izéből, a mit a magyarok prózának neveznek. Nagyon jó az, csak gyomor kell hozzá. Átnyujtotta a deszkarésen Palkónak.

– Ugyan, az Isten áldja meg, harapjon le belőle egy darabkát, hogy ott folytathassam, a hol maga elkezdte.

Hát azt a szivességet is megtette neki Katicza.

Palkó aztán mohón tömte magába a zsíros körömfaladékot.

Azalatt persze hallgatott.

A házikó pitvarából élesen hangzott alá Están úr orrhangja:

– Paule! Cur non discis? (Palkó, mért nem tanulsz?)

Pál diák aztán tele pofával gajdolá: «szik drópáksz, anthráksz, smiláksz…»

Katicza a földre ült le, úgy nevetett.

– Hát aztán mi hasznát veszi maga ennek a sok _sálemálénak_, a mit bemagol?

– Soha sem én, sem a hetedik unokám sem veszi ennek semmi hasznát e világi életben; de hát be kell vágnom; mert e nélkül nem tehetem le az érettségi vizsgát: visszavetnek.

– Hát azt az érettségi vizsgát miért kell magának letenni?

– Azért, hogy a jogakadémiába átmehessek.

– Hát ott mit fog csinálni? Meddig tart az?

– Ott bizony az lesz, hogy utamba áll negyvenezer paragrafus s azt mondja: «No most vagy te eszel meg minket, vagy mi eszünk meg téged». Négy esztendőm van rá.

– Szent atyám! Négy esztendő! Hisz akkor már a füle mögé fogja csavarni a bajuszát. Hát azután?

– Azután háromszor rigorozálok: leteszem a doktorátust.

– És azután?

– Azután beállok ügyvédbojtárnak s ha három esztendeig kiállom a koplalást, azalatt addig kopogtatok sorba valamennyi hivatal-ajtón, míg valahol ott ragadok diurnistának.

– S ez a vége?

– Nem! A vége az, hogy onnan is kidobnak.

– Hát nem nagy bolondság az magától, így rontani a termetét ezzel a sok förtelmes tatárnyelvvel, a min semmi jótétlélek nem beszél, mikor van magának annyi helyes esze, hogy úri módon megélhetne utána?

– Hát honnan veszi azt maga, hogy én nekem van helyes eszem, mikor az apám is, a tanárom is, meg a tanfelügyelő is mind azt mondja, hogy válogatott nagy szamár vagyok.

– Hát elnézem én azt sokszor a kerítésen keresztül, mikor maga nem veszi észre, hogyan ojtogatja be maga itt ebben a bozótos kertben azokat a vadszilvafákat s esztendőre milyen pompás őszibaraczkok, meg kajszin baraczkok teremnek rajta. A csipkékből gyönyörű rózsák támadnak.

– Lassan beszéljen! Meg ne hallja az apám! Kitöri a nyakam, ha megtudja, hogy kertészhajlamaim vannak.

– Bizony pedig az az első tudomány a világon. A kecskeméti gyümölcsöt milliókért hordják ki a külföldre, még a hulladék czefrének is akad vevője; de még olyan pálinkafőzőt nem láttam, a ki a fiskálisok czefréjét vásárolná össze. Aztán nézze csak meg azt a gyönyörű szőlőiskolát ott kinn a homokpusztán, a mi egy valóságos paradicsom; pedig még nem rég csupa homokbuczka volt. Tavaly szüretkor vitt ki magával az édes anyám. Ott is vannak ám diákok; de azok nem gajdolnak ilyen furcsa verseket, hanem olyan okosan tudnak beszélni az emberrel, hogy csupa gyönyörűség. Hát a maga édes apjának is van ilyen nagy darab homokföldje; ha maga a vinczellér-iskolában kitanulná azt a tudományt, a mihez hajlandósága van, olyan uraságot teremthetne rajta, hogy nem cserélne még a vicispánynyal sem.

– Paule! Jam iterum non discis! (Palkó, már megint nem tanulsz!)

– Hisz atacem, panacem…

Egyszer aztán csak rájött Están úr, hogy «kutya van a kertben!»

Azért emeltette azt a nagy bolond kinai falat a két szomszéd kert közé.

Ér is az valamit!

A Palkó felmászott a kertben a nagy körtefára: ezentúl onnan társalgott a szép Katiczával. Están úr arra is rájött.

– Kvid fáczisz, nebulo, in arbore szedensz? (Mit csinálsz, gézengúz, a fán ülve?)

– Tanulom a leczkémet, mint a peripatetikusok.

– Azine! Azok épen sétálva tanultak.

– Hát ’sz én is sétálok.

Máskor meg azon kapta a Palkót, hogy a vén körtefának minden egyes idei hajtását beojtogatta.

– Kvid fáczisz iterum kum isztó arbore? (Mit csinálsz megint azzal a fával?)

– _Fajfát_ csinálok ebből a komisz körtéből.

Az igaz, hogy komisz egy gyümölcs termett rajta, a mit úgy hínak, hogy «totya»-körte. Olyan az, mint a vaczkor. Őszszel úgy verik le a póznával a fáról: akkor feltöltik a padlásra, mikor aztán jól megfagyott, fekete lett, akkor ehetővé lesz. Megveszik a gyerekek, meg a napszámosok.

Ezért még dühösebb lett Están úr. Hogy a lurkó el akarja rontani az ő szent fáját, melynek első csemetéjét Uszubu ősapánk hozta magával a «Körtvély»-tó mellől. Az igaz szittya totya-körtébe franczia és belga erkölcstelen fajokat akar beojtani. No megállj, te elfajzott korcs ivadék!

Hát még mikor a nemesi családfának beojtásáról lett szó!

A karácsonyi szent ünnep közeledett. Liba Kis Jánosné asszonyom udvarán rettenetes lármát csaptak a ludak, a kik Albion kedveért feláldoztattak.

Ekkor történt meg Pugonyi Están uramon, hogy ő saját becses személyében átlátogatott Liba Kis Jánosné asszonyom házához.

A polgártársnő épen nagy dologban volt.

Az _ambitust_ végigülték a koppasztáshoz értő asszonyságok; ő maga osztályozta a tollakat, külön a begyepelyhét, meg a goromba tollat. A toll is nagy rubrikát képezett a gazdaságban. Csupa pehely volt minden ruhája tőle. Nem is eresztette be a nemes urat még a folyosóra sem, csak ott az utczaajtóban állt meg vele diskurálni. Divat az Kecskeméten: az utczaajtóban fogadás.

– Jaj, kedves édes szomszéd uram, de rossz időben kegyeskedett becses látogatásával megtisztelni. Csupa toll az egész házam. Ezt egy nap alatt el kell végezni. Hajnalban indulok Londonba a ludakkal.

– Nem is azért jöttem én át, – mondá Están úr, – hogy a szomszédasszonyt dicső műveletében feltartóztassam, hanem épen azért, mert tudom, hogy holnap útra fog kelni. Hát csak arra akartam barátságosan figyelmeztetni, hogy ha elutazik Londonba, ezúttal vigye magával a Katicza leányát is: az is hadd lássa meg Albion fővárosát.

– Jajh, nem lehet annak itt hagyni a házat, édes szomszéduram. Most kelnek javában a kis zsibák. Ha nincs, a ki rájuk ügyeljen, fele a tojáshéjba fullad. Ezt nem lehet cselédre hagyni: ezt csak a Katicza érti. Aztán folyvást vigyázni rá, hogy a macska el ne kapja a kis libát.

Erre a szóra méregbe jött Pugonyi Están uram.

– De most nem arról van szó, hogy az én macskám kapja el a szomszédasszony libáját, hanem, hogy a szomszédasszony libája ragadja el az én macskámat.

– Nem értem, nem értem. Ez nekem görögül van.

– Hát hogy a karácsonyi ünnepek következvén, az én fiam áperte deklarálta, hogy ő nem megy légáczióba. Pedig Szlavoniába mehetne; mert az olyan messze van, hogy egy diák se eligálja magának.

– Hát papnak neveli a fiát, szomszéduram?

– Neveli ám az ördög papnak a fiát! Az enyim juriszperitusz lesz.

– Hát akkor minek menne legáczióba prédikálni?

– Azért, hogy ott a _dáciából_ összekereshet annyit, a mennyiből itthon kifizetheti a _didaktrumot_.

– Hát én nem tudom, mi az a diktrum-daktrum, hanem mondok én egy igaz magyar szót a nemzetes úrnak, ha meg nem haragítanám vele.

– Hallgatom.

– Hát azt mondom én, hogy «nem eszünk annak a kutyának a fogtából, a kit bottal kell hajtani a nyúl után». Mit kínozza a nemzetes úr azt a szegény Palkó diákot azzal a sok veszekedett Hübnerrel, ha neki magának nincs kedve a prókátorsághoz? Miért nem adja be a vinczellér-képezdébe, a mihez esze is van, kedve is van, jó keze is van. Hiszen prókátor annyi van már a világon, hogy minden perre kettő is jut; de a jó vinczellért úgy keresik, mint a hogyan a három királyok a Messiást. Aztán magának a nemzetes uramnak is van a Falfáján egy nagy darab homokbuczkása; ha azt a Pál úrfi megregáloztatná, beültetné jófajta szőlővel, négy esztendő mulva, mikor a vinczellér-iskolát elvégezte s az önkéntes esztendőt leszolgálta, egy olyan kapitális birtokot venne át benne, hogy nem cserélne jövedelmet senki fiskálisával.

Están úr csak a fejét bólongatta folyvást ez ékesszólás alatt.

– Tökéletesen az én fiamnak a programmja, a mit most szomszédasszony elukubrált. Ő is épen ezt a kurrikulum vitaet proponálta nekem, míg jó el nem tángáltam. Látszik, hogy innen ered a szuggesztió.

– Én ugyan soha egy szót sem váltottam az úrfival.

– Maga nem, hanem a leánya.

– A’ bizony meglehet.

– De hát az a hiba, hogy az ilyesmi meglehet.

– Nem értem, hogy mi hiba volna benne? Hogy a fiatalok egymással beszélgetnek, nyájaskodnak? Mink is úgy tettünk, mikor ifjak voltunk. Nekem is volt egy diákom leánykoromban, a ki nekem könyveket hordott olvasni; én meg pogácsával, túrós lepénynyel, gomolyával traktáltam; de biz abból semmi hiba nem lett. Engem sem strázsált az anyám: mégis becsületes maradtam. Jaj már annak a leánynak, a kit az anyjának kell őrizni! A kecskeméti leánynak hétköznap is annyi esze van, mint vasárnap, sátoros ünnepen meg még egy kukuriczával több. Én bizony szintén nem hajduskodom a leányom mögött.

– Úgy volt az régen, szomszédasszony, de most más világ van. Bolond idők járnak. Nem nyithatok fel egy vasárnapi ujságot, hogy azt ne olvassam belőle, hogy egy diákgyerek, egy gimnazista összegabalyodott egy gyerekleánynyal s minthogy czéljukat el nem érhették: vettek egy revolvert, piff-paff, agyonlőtték magukat.

– No, már én csak nem hagynám, hogy a leányom ilyen gyerekség miatt agyonlője magát.

– Hát mit csinálna a szomszédasszony?

– Azt mondanám neki: azért bizony meg ne gyilkoljátok egymást. Ha te is ilyen korán be akarod kötni a fejedet, a legény is alig várja, hogy a torkán akadjon az Ádám csutája, hát Isten neki: menjetek a paphoz, aztán húzzátok az igát!

Están úr felfújta a pofáját s nagyot sodort a bajuszán.

– De kettőn áll ám a vásár. Nem adják azt olyan szimpliciter, mint a hízott libát. Az én fiam nemes ember.

– Már, édes Pugonyi Están uram, én nem tudom, hogy mi a különbség a nemes ember, meg a pógár ember között: mert mind a kettőnek keresztbe áll a szája az orra alatt; hanem azt tudom, hogy mi különbség van a kenyér és kenyér között?

A szolgálók épen akkor hozták haza a péktől a kisült kenyereket. A Liba Kis Jánosné asszonyom kenyere majd kiugrott a szakajtó-kosárból, csak úgy ragyogott a barnapiros háta; a szép sárga gyürkéje kétfelé dudorodva, valósággal nevetett az emberre; a Pugonyí Están uramé meg fekete volt, mint az utcza-sár, lapos, keletlen; s a hol egy oldalán kicsorbult a záklyás tészta, annak a szederjes színe elárulta, hogy csupa csermelyés lisztből van sütve ez a pikhercs.

– No hát tessék, nemzetes uram, mondja meg, hogy a kettőnké közül melyik a nemes kenyér, melyik a pugris kenyér.

Están úr boszúsan kergette a _pilákat_ dolgukra.

– Nem a kenyér teszi azt meg.

– No hát egyéb is akad még. Én a leányommal egész fixumfertig stafirozást adok; s veszek neki, mikor férjhez adom, egy tanyát tízezer forinton. Becsülettel kerestem, takarítottam meg: gondoskodom róla. Hát a nemzetes úr hogy gondoskodott a fiáról? Mit ád neki?

– Tudományt.

– Az jó neki sóra. Hát még?

– Aztán meg egy milliót.

Már erre csak azzal felelt Liba Kis Jánosné, hogy nagyot kaczagott rajta.

– Rajtam pedig ne kaczagjon, Liba Kis Jánosné asszonyom. Mert közöttünk van egy kis különbség. Az én predikátumom nem a ludak szerezték. A maga leányán holtig rajta szárad a Liba Kis Katicza. Az én fiamat pedig…

De már erre Kis Jánosné asszonyomat is elfutotta a méreg.

– A maga fiát pedig úgy híjják az iskolában, hogy «macskaherczeg».

– Macskaherczeg?

– Igenis; mert a nemzetes uramnak az a titulája városszerte, hogy «macskakirály».

Azzal hirtelen befordult a menyecske az utczaajtón s csattanósan becsapta azt a jól kifizetett szomszéd előtt.

Están úr alaposan le volt tromfolva.

– Macskakirály! Macskakirály! – dünnyögé hazáig; még otthon sem tudta elfelejteni. A szobájában alig volt hová leülni; székek, kanapé, ágy, mind teli volt macskával. A míg ő távol volt, addig aludtak. A mint nyitotta az ajtót, egyszerre fölneszelt valamennyi; nyujtózkodtak, görbe hátat csináltak, leugráltak, oda törlészkedtek a lábához, s a mint végigvetette magát a pamlagon, felmásztak rá, körülülték; az egyik mosdott, körülkenegetve a tenyerével a pofáját, a másik dorombolt. Egy fekete-veres kandúrnak, ki a sötétben ült, úgy világítottak a szemei. A kedvencz cziczája odadusolta a fejét az ő borostás arczához.

– Macskakirály! Még miattatok esem csúfságba. Az ostoba _gányó-had! Kukkó-nép! Tahó-fajzat!_ Mit értenek hozzá? Nekik persze a macska csak macska. Azt gondolják, Ful-Deákon túl nincsen világ. Majd le lesznek pipálva egyszerre, úgy-e cziczuskám? Azért is palotát építtetek a számotokra, mihelyt azt a milliót megkapom. Macskavárost alapítok. Az lesz a neve, hogy «Gattopolis».

Két kis fia-czicza a nagy játszás közben úgy összekapaszkodott az ágy alatt, hogy az egyik nyervákolni kezdett. Nem restelt bebújni utánuk az ágy alá, igazságot tenni közöttük. A vétkest kegyes oktató szavakkal megfeddé: «Nem szabad a testvéreknek egymást megsérteni».

A szolgáló bejött, hozta a tejet a fazékban. Azt Están úr maga szétosztá cseréptányérokba, az ujja hegyével megvizsgálva, hogy nem forró-e? Aztán a frissen sült kenyérből aprított belé, kicsiny darabkákra széttépve. Azt szétosztá családonkint a szoba külön plágáiba.

A szolgáló még azzal az impertinens kérdéssel alkalmatlankodik, hogy «mit főzzünk ma ebédre?»

– Hát nézz szét a kamrában, a mit találsz.

A pila a kamrakulcs után tudakozódik.

– Csitt! Ne lármázz!

Están úr figyelmét egészen lefoglalja az a gyanús morgás, a mi a kályhasutban keletkezik.

A kis tarka egeret fogott.

De milyen egeret?

Están úrnak egész czélszerűen berendezett egértenyészdéje volt. Künn a tanyán összefogdostatta a poczikokat, aztán idebenn befestette őket három színűre: a feje lett fekete, a két oldala fehér és piros. Aztán eleresztette a szobában. Volt ott egérlyuk elég, a hol letelepedhettek.

Csakugyan egy tarka egeret fogott el a czicza.

Megvan a varázslat!

Még játszik is az egérrel. Biztos a siker.

– Édes apám! – szólal meg a háta mögött egy hang.

– Ki a’?

Persze, hogy a Palkó.

– No, mit akarsz?

– Ha kegyeskednék édesapám kibújni onnan a padka alól.

– Szamár vagy, nem tudod megérteni, hogy miben működök.

– Hát csak azt akarom mondani, hogy már eligáltam: megyek, még pedig tüstént indulok a legáczióba; mert Szlavonia messze van.

– Hm, hm. De megtértél egyszerre. Tegnap még semmi áron: ma meg már egyszerre tüstént.

– Hát megtudtam, hogy a Katicza édes anyja elutazik karácsonyra Londonba, s nem akarom, hogy a Katicza becsületét behomályosítsák a rossz nyelvek.

– No nézd az istentelent! Eddig csak szerelmes volt a pógárleányba, most meg már becsüli is. Hiszen te országos gonosztevő vagy!

– Azért is megyek el vezekleni Szlavoniába.

– No hát eredj: áldásom rád.

Az ilyen ünnepi legátusnak igazán egyszerű az útikészülete. Kap egy mendikást úti kisérőnek, a ki viszi utána a vászonkuffert. Ebben egy váltani való fehérneműje van, a selyemstóla, a mit kölcsön kapott a kontraskribától, két rendbeli prédikáczió, meg a kredenciális. Ez jön a mendikás hátára. Az oldalán meg a tarisznya lóg az elemozsinával. A legátusnak magának csak a hosszúszárú pipára van gondja. Így aztán ballagnak egymás nyomában, nagy gyönyörűséggel; a hol kutat találnak, ott megitatnak, éjszakára betérnek a parókhiára; a legátus a pap vendége, a mendikás a rektoré. Fizetnek vidám adomákkal, meg új nótákkal. Kettejüknek sincs egy garasa. Hanem becsület: az van. Hazatérett aztán már nagyobb a terhük az összegyüjtött siklussal és kevesebb a prédikáczióval.

Egy hét oda, két hét vissza: Kecskeméttől Szlavoniáig. De hát az a tíz falu népe, a ki egyedül képviseli a magyar vallást a horvát-szlavon királyságban, csak megérdemli, hogy évenkint háromszor részeltessék az Isten igéjében; s bizony dicséretére válik Kecskemétnek, hogy ő szolgáltatja a határon túl esett atyafiaknak azt a drága malasztot.

A szlavoniai legátus hoz vissza magával kegyes adományokból összegyült kerek tizenöt forintot. Szép pénz!

Új esztendő után néhány nappal került vissza a diák a szent küldetésből.

Hát bizony egy karácsony és vízkereszt között végrehajtott távgyaloglás után az ember nem lehet valami elegáns alak. Több ruha, csizma elvásott, mint a mennyi siklus megmaradt.

Palkót még az a baleset is érte, hogy a dárdásának feltörte a csizma a sarkát, az ott maradt Halason: magának kellett a hátán hazaczipelni a vászonkuffert.

Az a vászon-kuffer olyanforma alkotmány, mint a mit a vándorló legények hordanak a hátukon: csakhogy egyszerű fehérítetlen vászonból készült.

– No, hát megkerültél, lurkó! – üdvözlé Están úr egyetlen örökösét, a mint az betolta az ajtót a térdével. (Kulcsra nem nyilt az: rugni kellett rajta.) Tudtam, hogy nem esz meg a farkas. Rossz pénz nem vész el. Hát hoztál-e jó akkreditivát?

– Hoztam bizony egy olyan portentumot, hogy mikor azt meglátja édes apám, a mestergerendáig fog ugrani örömében.

Azzal elkezdte a vászon-kuffer felső leffentyűjét kioldozni.

Azután belenyúlt s kihúzott belőle egy – kis, négyhetes macskát.

Az még egész buta volt a bepakkolástól s csak úgy hunyorgatta az összehúzott szemeit, fonálvékony hangon nyivákolva.

A kis állat háromszínű volt: fekete, veres, fehér.

– Itt van a háromszínű kandúr! Én találtam Szlavoniában: onnan hoztam el.

De a helyett, hogy a gerendáig ugrott volna örömében Están úr, kétségbeesetten kapott a taplósipkájához a két kezével:

– Mit cselekedtél? Szerencsétlen! Te apagyilkos! Te hazaáruló! Hiszen ezáltal megfosztottad az apádat, megfosztottad Magyarországot attól a dicsőségtől, hogy mi teremtettük meg a háromszínű kandúrt. Átadtad a világhírt a horvátoknak. Mikor azt megtudják, Starcsevics nemzetiségi kérdést csinál belőle, Stroszmayer elkeresztelési pört indít miatta, s a horvát bán felülteti a hadakat ellenünk.

– No de nem tudják meg. Én ezt a macskát úgy loptam.

– Loptad-e?

– Hát persze, hogy loptam. Macskát lopni szabad, sőt kötelesség. Ezt a büntető kodex is megengedi. Nem tud erről senki semmit.

Están úr mégis elszomorodott.

Sok éven át kedvencz rögeszméje volt már a háromszínű kandúr előállítása; az idén már bizonyos volt a siker felől (azokkal a tarka egerekkel) s ime most egy simplex parasztasszony megelőzi vele. No de mindegy, Amerikát sem Columbus után nevezték el, a ki felfedezte. A haszon oroszlánrésze mégis ide esik.

– De nem fogod-e te ezt kifecsegni?

– Nemesi szavamra mondom, hogy nem.

– Ejh, húsz esztendős korodig nincs nemesi szavad. Esküdjél meg nekem, hogy nem mondod el senkinek.

S azzal előkereste Verbőczyt s elmondatta Palkóval a zsidók számára előírt eskü-mintát végtül-végig. Ebben aztán megnyugodott.

Arra azután bekövetkezett a macska-princz inaugurácziója.

Az anyamacskák közül kiválasztatott egy, a ki még a dajka szerepére alkalmatos. A többi macskanép kikergettetett a szobából. Ennek a drága kincsnek Están úr ágyában csináltak helyet.

– No, fiú! Arany betükkel jegyezd fel ezt a napot a kalendáriumodban. Mától fogva egy milliónak vagy az örököse!

– Nem anticzipálna édes apám ebből a millióból egy fejelés-csizmára valót?

– Te! Te! Epikuréus! Mindig ilyen sybaritai ábrándok körül csapong a te fantáziád. Tanulj már egyszer stoikus lenni. Diogenes mezitláb járt.

Ez a váratlanul kedvező sorsfordulat azonban korántsem hatott szelidítőleg Están úr kedélyére. Sőt inkább egy démoni ötletet erősített meg benne. Teljes diadalának tudatában elhatározta, hogy ezt a gőgös ellenfelét, ezt a fehér czipójával dicsekedő, leányára nagyot tartó Liba Kis Jánosnét a fekete földig fogja legázolni. Majd megmutatja neki, hogy mit tehet egy macskakirály.

Karácsonytól husvétig tizenhat hét. Odáig a háromszínű kandúr nevelése teljesen be van fejezve. Készítettek a számára egy rangjához illő fakalitkát: abban fogják Londonba elszállítani. Maga Están úr viszi a kincset magával, ugyanekkor fog a Liba Kis Jánosné is egy újabb szállítmány árúval útrakelni. Azt társul veszi maga mellé. Majd bámulni fog ez a tudatlan asszony-személy, mikor tapasztalni fogja, hogy az ő szomszédura milyen hatalmas szónoklatokat tart az angoloknak! Milyen becsületben részesül közöttük. S aztán, mikor egyszer kezében lesz az a százezer font sterling, nyakában a Society aranylánczon függő medaillonja: akkor érezze a maga teljes semmiségét ez a felfuvalkodott asszony! Lássa meg egyszerre, hogy micsoda nagy tenger választja el kettőjüket egymástól!

Húsvét közeledtével úgy tett, mintha ő keresné a barátságát Kis Jánosnénak. Összebeszéltek, hogy együtt utazzanak. Az asszonyságnak is tetszett ez. «Majd csinálok én szomszéduramnak is helyet az én szállásomon. Rég ismer a gazda. Elférünk ám egy szobában is. Nem szól meg érte bennünket senki.»

(Pedig bizony még az özvegy egészen java menyecske volt; csak a leánya miatt nem ment újra férjhez.)

A nagy hét szépen elkövetkezett: a Palkó megint elment legáczióba, hogy a Katicza meg ne sértődjék; a két szülő nyugodtan pályázhatott London felé, az egyik a világhírű kandúrjával, a másik a lúdjaival. Megérkeztek nagy baj nélkül. Az özvegy rátalált a régi szállására, a szokott szobájába, a hol volt két ágy is: egyik a másik fölött, a hogy a hajók kajütjeiben szokás. – Korán reggel érkezvén meg, nem is vesztegették a fényes napot pihenéssel, hanem láttak a sürgős dolgaik után. Están úrnak nem volt maradása, sietett a macskát rejtő kaliczkával az adresszált helyre. Nem is volt szüksége kalauzra, hisz a zsebében volt London mappája: abból ő majd eligazodik.

A boarding-house tulajdonosa azonban obligát kiváncsisággal tudakozódék a már jól ismert régi vendégénél az ujonérkezett szálló kilétéről, mivelhogy azt neki a rendőrhivatalnál be kell jelenteni.

Az angol miszter és a magyar misziz között olyanformán folyott az értekezés, hogy volt egy angol-magyar s magyar-angol zsebszótáruk: a mi szót aztán egymással meg akartak értetni, azt leírta a kérdező egy palatáblára: a másik kikereste a szótárból betürendben s meg volt az egyetértés.

A nevét maga beírta a vendégkönyvbe Están úr; a gazda azt szerette volna tudni, hogy mi ő? – Kis Jánosné mondá meg neki: «Ő az én szomszéduram». Az anglus csak az utolsó szót kereste meg a szótárban. Az «uram»-nak van ott tízféle értelem is adva. Kikereste a legalkalmasabbat: «husband», azt írva be a bejelentési czédulába.

Liba Kis Jánosné asszonyomnak aztán volt elég dolga, hogy a máséval ne törődjék. A tavaszi szállítmánynyal ugyan vigyázni kell, hogy az ember szégyent ne valljon vele. De hát csekély kárvallással mindenen átesett: mégis szép haszna maradt az utazásból.