Part 4

És hozzá még egyetlen örököse az elhunyt Don Diego Fernandez y Todos Ladrones e Santa Calamisa mexikói grandnak, a ki összes birtokát a leányára hagyta.

Csakhogy ez az összes birtoka Don Diegonak nem állt egyébből, mint egy óriási nagy bolond szakállból s annak megfelelő bajuszból. Donna Liának akkora bajusza és szakálla volt, mint egy tambur-majornak.

Ez teszi némileg érthetővé, hogy donna Liának még mindekkorig párja nem akadt.

Pedig jó partie volt. Az a birtok, a mi a néhai atyjának alig jövedelmezett, mert már vége felé semmit sem kölcsönöztek a szakállára, ő neki évenkint háromezer dollárt hajtott. Hanem hát úgy látszik, hogy kiveszett a yankeekből az üzleti és vállalkozási szellem: senki sem akart ennek az aranygyapjúnak Jázonává lenni. Megjegyzendő, hogy donna Lia szakálla a legtökéletesebb aranysárga volt; gyönyörű szép szakáll, hullámzó, fényes, övig érő és lendületesen szétterülő, a minőről csak professzor Migargé proselytái álmodnak. De hát ki tudja, miért nem hódított vele?

A harmadik nevezetessége Barnum muzeumának volt miss Palmyra Hastnix: a harmadév előtti philadelphiai szépségkiállítás pályadijazott hölgyeinek tizenegyedik számú nyertese. Ennek a megismertetésére már csakugyan két emberre volna szükség: egy költőre, a ki diktálja, s egy festőre, a ki azt lefesti. Termete – sokkal szebb, mint a milói Venusé; mert karjai is vannak, s a dereka olyan karcsú, hogy araszszal átfoghatni. Idomai (pardon! még egy szobrász is kellene) szobrászmintának valók: akár elülről, akár hátulról, akár oldalról nézze az ember; állva vagy ülve; feje fölé emelt kezekkel, vagy forrásból vizet merítő alakban; akár a fejét hátrafordítva, akár csípőre tett kézzel, akár vízbe ugrani kész poziturában; akár sphynx módon nyugvó alakban: mindenképen remekmű volt. Csupán a fényképeiből naponkint ötven dollár volt a bevétel, s abból 40% miss Palmyra osztaléka, a mi az approximativ budgetszámítás szerint 14.000 dollárt tesz évenkint.

No és a haja! Uraim! Épen olyan színű, mint a numero 2. arany; sűrű, tömött; ha be volt fonva és a fején átkerítve: az olyan volt, mint egy hármas korona; s ha ki volt bontva és leeresztve végig a termetén, az egy zuhatag volt eleven aranyból, selyemszálú finomított aranyból; leért egész a bokájáig. Az valami tündéri volt.

Pedig még nem is szóltunk az arczszínéről. Ilyen koloritot nem is lehet elevenen képzelni: ez csak porczellánfestésben létezik. Ha egy fehér liliomot tűzött a keblére, minden ember azt kérdezte, mi az a _fakó_ virág ottan?

Az ajkait: no azt nem lehet megmagyarázni, hogy azok milyenek voltak? Miért kellett azoknak örökké mosolyogni? Hisz az úgyis konstatálva volt, orvosi parere mellett, hogy a két gyöngysor foga közül egy sem gyárilag készült. Az orr szabályos és kissé fölfelé pisze, mozgékony orrczimpákkal. A fülek kicsinyek, pirosak és fejhez lapulók.

És végre aztán a szemek és azoknak a környezete! Mennyi egymásnak ellenmondó szépség! A veres hajjal disputáló szénfekete szemöldök, s a hosszú pillákkal árnyékolt mandulametszésű szempár.

Dehogy pár! Egy-egy két különböző párból. Az egyik fekete, mint a szén, a minek csak a közepe égő parázs; a másik kékes-zöld, mint egy tó, a minek a fenekére lehat a napsugár. A kinek a tüzes fekete szem tetszik, ott van, eléghet benne; a kinek a kék tetszik, ott van, ujjászülethet benne.

Csodálatos, hogy azért még sem akart senki se megégni, se ujjászületni miss Palmyra csodaszép szemeiben.

Pedig miss Palmyra is épen huszonöt esztendős volt. A legszebb kor egy leány életében. A mikor már a szív megmozdul, s a költők szerint a virágok nyilásnak indulnak.

Itt pedig már a legrosszabb akarattal sem lehetett kifogást találni.

Analysáljuk az esetet.

Hogyan lehet az, hogy miss Palmyrának nem akadt mindekkoráig párja?

Második kombináczió. (Hogy rögtön a «másodikon» kezdjük: ennek az oka az, hogy az «első» eshetőséget, mint a jó erkölcs és tisztesség szabályaival ellenkezőt, még csak tárgyalásra sem akarjuk bocsátani.) Tehát a második kombináczió az, hogy akad egy vagyonilag rendezett, distingvált uraság, a ki kezének felajánlásával rábírja a 11-ik szépségdíj nyertesét a Barnum muzeumában elfoglalt bársony trónjának elhagyására. Hát erre nem akadt vállalkozó. Mert az mégis fatális állapot, hogy a mint valaki meglátja _mistress_ Brown vagy mistress Black kékfekete szemeit, egyszerre azt mondja magában: «Nini! Hisz ez a numero 11-ik szépség! Ismerem a Barnum muzeumából: megvan nálam a fényképe, vadászó Diána, ára volt két shilling».

A harmadik kombináczió, hogy miss Palmyrának felajánlja a kezét és nevét egy jámbor és becsületes könyvvezetője egy en gros üzletnek; a kinek reggel kilencz órától délután ötig ott kell ülni a kontórban; fenntartva más részről a numero 11. szépség jövedelmező állását, a ki viszont este öt órától reggeli kilenczig van elfoglalva a Barnum-muzeumban. Ez ismét lehetetlennek látszik, ugyanazon okok miatt, a melyek tiltják a napnak és az éjnek összeházasodását.

Negyedik kombináczió, a melynek esélye szerint miss Palmyra önként támadó szívhajlamból beleszeressen egy szerény anyagi körülmények között élő ifjúba s lemondjon érte a dúsan jövedelmező állásáról, s választottjával együtt dohánytrafikát nyisson. No hát, az ilyen mesét megengedheti magának egy regényíró a közönségével szemben; de félig-meddig tisztességes reporter ekkora vadkacsával be nem léphet (ajtón kidobatás terhe alatt) egy tisztességes szerkesztőségbe.

«Hiszen lehet még egy kombináczió! – hallom kiáltani minden oldalról. – Menjen férjhez miss Palmyra egy «_rangjabeli_»-hez. Válaszszon élettársul egy olyan hímnemű csodát, a ki szintúgy, mint ő, Barnum muzeumában szerzi a jól megérdemlett dollárokat!»

Nagyon helyes! Ez az igazi megoldás! Hiszen Barnum úrnak is éppen ez volt az eszméje.

De a csodák nagymesterének nem csupán odáig terjedt a figyelme, hogy a numero 11-ik szépségdíj nyertesének hozzá méltó rangbeli élettársat keressen: atyai gondoskodása felölelte a másik két nevezetességet is.

Lady Elvirának leghamarabb akadt párja: ez volt Hikkins Albatros esquire, más néven a kaucsuk-ember, az a csoda-alak, a ki a tagjait úgy ki tudta forgatni a helyeikből, hogy a térde meg a könyöke volt előre; a testének az alsó része előre fordulva kankant tánczolt, míg a felső része hátrafelé fordulva erkölcsi prédikácziót tartott. Meg hagyta magát kötöztetni erős kötelekkel egy karszékhez, kezénél, lábánál, derekánál fogva s öt percz alatt kicsúszott valamennyi kötelékből. Mikor vége volt a produkcziónak, akkor megjelent lady Elvira, utazó hölgynek öltözve, kezében egy úti táskával; fogta a kaucsuk-embert a fejénél, összecsukta mint egy négyágú peniczilust, s belegyűrte a pakktáskába s vitte a vasúti kupéba.

No hát ez mintha csak férjnek lett volna teremtve lady Elvira, a «Colossal-Venus» számára: egy férj a pakktáskában.

Ezenben megkerült donna Lia Fernandez, a szakállas szépség számára is a hozzá alkalmazott nevezetesség, a tetovált férfi képében. Mister Muffi két társával együtt a malabár szigeti vad indusok fogságába esett, a kik mindhármukat arra itélték, hogy az egész testük betetováltassék. Három esztendeig tartott a munka. Két társa mister Muffinak belehalt a kínzó eleventen kihímeztetésbe, ő maga kiállta. Tökéletes példány lett belőle. Nem volt a testének körömnyi foltja, a mi tűszurással rajzolt ábráktól ment maradt volna. Láthatók voltak rajta napok, holdak, csillagok, virágok, négylábú és szárnyas állatok s mindenféle csúszómászó hüllők és pillangók.

Legkínosabb műtét volt az, mikor a szakállát, bajuszát szálankint kitépték, s annak a helyét is, művészi remeklés mellett, bedörzsölték kék és veres porral, úgy, hogy mister Muffinak azon a helyén, a hol más ember bajuszt, szakállt viselt, sárkánykígyók és delfinek voltak láthatók.

Ezt a remekbe készült férjet szánta Barnum donna Liának. S ez nem volt pusztán rangtársak közötti érdekházasság. Donna Lia valóban szíve mélyéből megszerette a nagy nevezetességre jutott férfiut; ki ugyanazon világhírű muzeum kabinet-darabjai közé tartozott; elannyira, hogy tisztán lángoló szerelmében kész volt arra a nagy áldozatra, a melyhez hasonlót csak Berenice királynéról jegyez fel a Dictionnaire d’Amour: kész volt bajuszát, szakállát levágni.

– De ördögöt vágod, – protestált a vőlegény. – Nekem így tetszel épen. Bajuszoddal, szakálladdal együtt. Ez a te hozományod. A nélkül el sem veszlek.

Tehát maradt a statusquo.

Legnehezebb volt olyan hírhedett férfiúra akadni, a ki a pályadíjazott szépség kezére méltó legyen az egyenrangúak között. Hogy még arra a gondolatra senki sem vetemedett rá: miszerint egyszer már rendezni kellene «férfiúi szépségversenyt» is, a melynél hölgyek volnának a pályabírák. Ennek nagy sikere lehetne! De ez különben sem ért volna semmit. Egy szép nő, meg egy szép férfi sehogy sem illenek össze. Itt is, mint a delejességnél, az ellentétek vonzzák egymást. A ki egy hírhedett szépségnek férje akar lenni, annak okvetlenül a csúfságával kell kitünni. Ezt kivánja az aisthesis. Ezért festették a klasszikus világban a legszebb nymphákat társaságban a legcsúfabb satyrokkal.

Végre megtalálta miss Palmyra azt az ideált, a kiért rajongni lehetett. Ez volt a «_csontvázférfiú_». Az arcza egy halálfő. Csak a szemei bizonyítják, hogy él. Méltó tanulmánya az anatomusoknak. Úgy hítták, hogy – sehogy se hítták; az volt a neve, hogy «Skelet».

Ez boldogítá csontkezével Palmyra kisasszonyt.

Mister Barnum mind a három párt egyszerre házasítá ki. Ő viselte a lakodalom költségeit, a menyasszonyok toillettejének kiállítását; a szertartás után fényes vendégség következett, melyre, magas belépti díjak mellett, vendégek és néző publikumok is voltak hivatalosak.

Az esküvők ugyanazon templomban lettek megtartva, fényes czeremónia mellett, semmi fatális akadály nem jött közbe: csupán donna Lia Fernandez és mister Muffi esketésekor mondá a szertartást végző pap: «Szabad önöktől kérdeznem, igen tiszteletreméltó jegyespár, hogy melyik önök közül a vőlegény és melyik a menyasszony?»

A HÁROMSZINŰ KANDUR.

(Kutya-macska história.)

A kutya hatalmas állat a világon.

Különösen Magyarországon.

Kivált mikor már a bőre le van fejtve.

Ez a kutyabőr még holta után is eleven.

Mit mondok: eleven? Halhatatlan!

Ilyen elenyészhetetlen kutyabőr birtokában volt _nemes Pugonyi Están_ uram – Kecskeméten.

Az ilyen kutyabőr másutt is a magyar hazában a különösségek közé tartozik. Először is – a tulajdonosának választói jogot ád (a 48-iki törvények értelmében), másodszor pedig – másodszor? Majd az ördög töri rajta a fejét, hogy mit ád neki még másodszor is!

Hanem hát az ilyen kutyabőrnek a virtusára nem sokat adnak Kecskeméten. Választói joga van ott már minden embernek, a ki kétszobás házzal bir, vagy egy műhelylyel, a melyben egy legénynyel dolgozik; egyszóval, a ki tíz forint adót fizet a hazának. S a ki még tíz forintot sem tud letenni a haza oltárára, az már nem polgár, csak _gányó_, annak a malom alatt az országgyűlése.

Hát bizony a nemes levélre való büszkeségért csak kinevették Pugonyi Están uramat. Régen, Dobzse László meg Lajkó király alatt érhetett az valamit; mikor a «kalandorok» Kecskeméten tartották az üléseiket; ma bizony rá sem hederít senki.

No, az az egy, hogy «nemzetes uramnak» szólítják az embert. De azt a pusztabiró is megkapja.

De még ezenkívül abban a rossz hírben is állt Pugonyi Están uram, hogy «tudós ember». Tudni kell azt, hogy Kecskemét egy olyan rendkívüli város, a hol minden ember otthon tartja az eszét. Senki sem megy a szomszédba kölcsönkérni egy kis «sütnivalót».

Ezért lehetett az, hogy az én ott laktomban (két évig) még csak hírét sem hallottam, hogy egy prókátor volna a városban (negyvenezer lakos mellett). A kinek ott pere volt, végezte maga, vagy amikázott, de prókátorhoz nem ment. A mi pedig az orvosi tudományt illeti, azt akkoriban csak két emlékezetes alak képviselte: az egyik volt egy tősgyökeres magyar nevű, tudós férfiú, a ki a hozzá kerülő paciensek számára zsinórra fűzött recepteket tartott, s a hogy következtek, úgy szakított le egyet a schédákból; volt olyan betege, a ki tintaspeciest kapott, a mitől fekete lett a nyelve, de meggyógyult tőle. A másik doktort pedig a neve és termete összeállításában doktor Pohoska névvel látta el a közvélemény. Ez háromszor bukott meg a pesti egyetemen a rigorozumon; a harmadiknál azt mondta neki a dékán: «_perge asine, hic habes diplomam; occides homines_». Ezért nem is került soha Kecskemétre se cholera, se tiphus, se más czifra nyavalya. Mi az ördögöt keresett volna ottan? Csak egyetlen patika volt a piacz közepén, oda jártak délelőtt a honoratiorok _germinativát_ inni, a mit népnyelven _kárminativának_ hívtak (aztán meg a szép patikárusnénak udvarolni).

És pedig annak, hogy a prókátor ilyen korlátolt hatáskörnek örvendett a nagy alföldi városban, épen nem a czivilizáczió hiánya volt az oka, hanem az az egészséges ethika, a melyen az ottani közélet alapult. Először is politikával senki sem foglalkozott (még akkor nem voltak képviselőválasztások) s egymás vallását mindenki tiszteletben tartá. Azt mondják, nem tudom, igaz-e, hogy egy régi városi statutum elrendelé, miszerint annak, a ki Kecskeméten vallásfelekezeti háborgást idéz elő, rövid úton _feje vétessék_. Szent is volt a béke. Laktak ott feles számmal görögök, zsidók is; de az mindegy volt; nem támadt nemzetiségi kérdés. Aztán mindenki azt tartá, hogy abból, a mit az Isten adott, meg kell élni: senki se költsön el többet, mint a mennyi pénz a zsebében van. Kölcsön nem kért, nem adott senki. A kinek fölöslege volt, marhát vett rajta. Valóságos axiomát képezett az az adoma, a melyben egy öcs pénzt kér kölcsön a bátyjától s ezt a választ kapja tőle: «Ha nem adok neked kölcsön pénzt, akkor, öcsém, csak te haragszol meg én rám; de ha adok, akkor majd én is megharagszom terád, te is én rám». Így aztán nem támadhatott processus.

A mi pedig a medicina közvéleményt illeti, arra nézve a kecskeméti észjárás azt tartja, hogy könnyebb a nyavalyát kikerülni, mint keresztülgázolni rajta; annál fogva minden ember szépen elélt holtig. Párbajban, öngyilkosságban senki sem tette magát nevetségessé.

Már most, ha a legpraktikusabb tudományok képviselőjének is ilyen kevés hatáskör jutott, milyen nagy elszigeteltségben kellett élni az olyan tudósnak, mint nemzetes Pugonyi Están uram, a ki összegyüjté a fejében a klasszikus és orientális nyelvek minden tudományát; értett latinul, görögül, zsidóul, arabusul, még törökül is; a mit a török basák írtak a kecskeméti, nagykőrösi birákhoz, a kegyetlen deftereket mind el tudta olvasni. Ellenben a németet és a francziát megvetette. Azokat nem tartotta érdemesnek megtanulni.

Csak egy európai nyelvet tanult meg: az angolt. Bizony azt sem azért, hogy Shakespearet eredetiben olvashassa. Majd megtudjuk később, hogy miért. De azt is úgy szedte magába, a hogy az a latin helyesírás szerint olvasandó. Kámbridge herczeget bizony nem mondta _Kembridzs_-nek, sem pedig a recapitulation-t _rikepitsulesn_-nek, de azért ha jött a zsidó szeszfőzőnek üzleti levele Liverpoolból, azt mégis csak ő hozzá vitték tolmácsolás végett.

Gazdasága is volt a tudós férfiúnak: szép tagban a Talfáján. Meg lehetett volna belőle élni tisztességesen, ha parasztmódra gazdálkodtak volna rajta. Hanem ő neki ebben is különös ambicziói voltak. Holmi ordináré rozs, kukoricza az ő vágyait ki nem elégítette, úttörő volt! Festő csüllenget, pirosító buzért vetett táblaszámra, a mikből magyar indigónak és magyar karmazsinnak kellett előtámadni. Nem az ő hibája, hogy a siker elmaradt.

A szép szőlejét, gyümölcsösét e mellett egészen elhanyagolta. Egy régi pandektában azt olvasta, hogy _nihil de arbore!_ s ennek az utasítása nyomán mindent, a mi «fáról származik», életrövidítőnek tartott. A szőlőt pedig hagyta futni a földön, mint az uborkát.

Odahaza a nagy-czegléd-utczai házánál ellenben egy egész legió macskát tartott. Azok között voltak fehér-fekete, vörös-fekete és fehér-vörös példányok, azután meg fehér-fekete-vörös egyéniségek. Tiszta fehér, fekete, czirmos és ordas nem tűretett meg közöttük. A két színben szerénykedők mindannyian a fi-nemhez tartoztak, a három színben pompázók ellenben mind a gyengédebb nemhez. Ott is megtartják a divatot. Ezekkel a hizelkedő, alattomos, könnyűerkölcsű lényekkel volt tele a nemzetes úrnál minden szoba, ott törlészkedtek a pamlagon, ott doromboltak a kályha-padkán, ott nyervákoltak a hiúban, ott divatlankodtak a folyosón; a pincze-ablakból macskafej nézett ki, a kert fáin macska koptatta a körmeit, s holdvilágos éjszaka olyan virtuóz éneklést míveltek, hogy azzal az egész utcza minden komondorát ellenmondó csaholásra ingerelték. Hanem ebben is szisztéma volt, tudományos alapon épült szisztéma.

Kezébe akadt egyszer egy angol hirlap, az _Irish Advertiser_, melynek «Miscellany» rovatában ezt a figyelemreméltó közleményt olvasta: «Az angol társadalom legelőkelőbb tagjaiból alakult «Zoological Paradoxies»-társaság százezer font sterling díjat tűzött ki annak a megjutalmazására, a ki egy háromszínű kandurt képes előállítani.»

Egy millió forint!

Egy macskáért! Nem! Egy lehetetlenségért. Egy természetrajzi paradoxonért. Nem nyerheti azt el senki!

Épen így tűzhettek volna ki pályadíjat az égszínkék georgina előállítására. Az is lehetetlen. Az együttnemzők egész családjában teljesen hiányzik az égszínkék (kivéve a «katáng»-ot, de az nem adja kölcsön a szirmait a georginának). A műkertészek mindent megpróbáltak: nem sikerült; a kék georgina díja ma is fölvétetlen.

No, de egészen más a lelkes állatoknál, s a macska már az. Azokra már lehet hatni a képzelődés útján. Tudjuk az ó-testamentumból (s az már szentírás), hogy Jakab patriárka, mikor még juhászbojtár volt Lábán uramnál, milyen furfangosan tudott tarka bárányokat szaporítani az itató vályukba elhelyezett tarka vesszők praktikájával.

Ez volt az alapeszme.

E körül fordult azután meg Pugonyi Están uramnak az egész életrendszere. Mindent a macskákért.

A macska-kulturának aztán az lett a következése, hogy a szomszédok örökös veszekedésben éltek Pugonyi urammal. Az ő macskái miatt nem lehetett galambot, csirkét tartani a háznál, mind elhordták.

Különösen protestált ez úri passzió ellen a szomszédban lakó Liba Kis Jánosné asszonyom.

Minthogy abban a hosszú utczában hét Kis Jánosné lakik, annálfogva a néphatalom mindegyiknek előneveket ajándékozott. Liba Kis Jánosné asszonyom azzal szolgált rá a magáéra, hogy ő visz kora tavaszszal leghamarább a vásárra (még pedig Londonba) fiatal libákat, a mikor azoknak darabjáért három forintot fizetnek. Ezt pedig igen furfangos módon cselekszi. Van egy nagy, hosszú félszere, a mit kívülről kertészi üvegháznak lehet nézni, azt télen istálló-trágyával tartják melegen. A félszer földjét bevetik rozszsal, az szépen kizöldül, mire a a kis libák kikelnek, úgy, hogy azok már januárban kész legelőt találnak maguk előtt; vízmedenczéjük is van, a miben lubiczkolhatnak, úgy, hogy nagybőjt végén, mikor más gazdasszonynak még csak sárga pelyhes libikéi csipognak az udvarán: Liba Kis Jánosné asszonyom «egy» napon leöleti valamennyit: még pedig jól ügyelve rá, hogy a lúdnak a nyaka ne felülről lefelé legyen megvágva, a hogy a magyarok szokták, hanem alulról fölfelé, a hogy az angolok szeretik.

Ez a sok száz hízott lúd mind Angliába megy: Londonba.

Liba Kis Jánosné asszonyom maga saját személyében szállítja el az árúját. Kifogad egy arra a czélra berendezett egész waggont, ott jég közé elrakva, szépen becsomagolja a kopasztott pecsenyének valót, gyorsvonatra adja fel a szállítmányát; maga is vele utazik a La Manche csatornáig, ott átrakják az árút a hajóra jégkamarába, melyet Londonban egyenesen átszállítanak a «Poultry»-ba: a baromfipiaczra, ott aztán a gyönyörűséges szép kecskeméti lúdpecsenye bátran versenyre hívja Ó-Anglia valamennyi lúdjait s becsületet szerez a hazájának. Két nap mulva Liba Kis Jánosné asszonyom száz vagy kétszáz guineával a kötött erszényében tér vissza Kecskemétre. S ezt az utat minden esztendőben megteszi. És mindezt a nélkül, hogy egy áldott szót tudna abból a nyelvből, a melyen Ira Aldridge, a szerecsen Othello magyarázta egykor Budapesten Shakespearet. – De hát megértik ők egymást igen jól: az angolok Kis Jánosné asszonyomat, a ki magyarul árulja a kövér ludait, s Kis Jánosné az anglust, a ki aranynyal fizet. Nem kell ide volapük.

A mellett azonban Liba Kis Jánosné asszonyom nem látott Londonból egyebet, mint a baromfivásár vasszerkezetű bazárját, a hová földalatti vasuton viszik; aztán a lúdvásárló kvártélyát, a kinél egy szobát előre megrendelt.

Ez is egy ok volt arra, hogy Pugonyi uram lenézését éreztesse a szomszédasszonyával.

Ugyanis, mire Liba Kis Jánosné asszonyom Londonból visszaérkezik, akkorra már a kecskeméti gyalogjárókon tükörsima jég van. Ki tehet róla, ha fagy? Egyszer aztán valaki elcsúszik a jégen s eltöri a lábát. Akkor aztán az ujságok megtámadják a magisztrátust, akkor aztán a magisztrátus kiadja a rendeletet, hogy minden háziúr felvágassa a jeget a háza előtt – öt forint birság terhe alatt.

Akkor aztán nosza neki áll minden háztulajdonos a szolgálójával együtt a háza előtti jégburkolatnak: az egyik koczogtatja jégvágó kapacscsal, a másik hirgatja lapáttal – azt az ötforintos angyalát annak a jégnek!

Ebben a munkában aztán összetalálkoznak a szomszédok, különösen ha az egyik keletről, a másik nyugotról kezdte a jégtörést. Ilyenkor aztán csak kegyeskedik megszólítani a szomszédasszonyát Están úr.

– No, hát mit látott Londonban, szomszédasszonyom?

– Nem láttam én ott a sok házaktul semmit.

– Hát a Themzén?

– Ott meg a sok hajótul nem láttam semmit.

Ekkor aztán Están úr előrukkol vele, hogy de ő pedig mi mindent tud Londonról. Olvasta a Conversations-Lexiconból. A térképe is megvan. Hegyiről-tövire ismer benne minden zeget-zugot. A Cityt, a Westendet, a Rotherhithe-t. Beszél neki a Westminster Abbeyról, meg a Hyde-parkról. «No, majd ha egyszer _megtermett_ az a háromszinű kandúr, akkor aztán együtt megyünk fel Londonba szomszédasszonynyal, majd én aztán megmutogatok mindent.»

– Oh, hogy a pokol pusztítsa el azokat a szomszéd uram tarka macskáit! Ha a Filáx kutyám meg nem kergetné őket, mind elragadoznák a kis libáimat.

– No, hát majd gondoskodom róla, hogy az én macskám el ne ragadozza a szomszédasszony libáját!

S a mint az idő megnyilt, olyan másfélöles téglakerítést huzatott Pugonyi Están uram a maga és a szomszédasszonya telke között, hogy azon semmi macska át nem mászhatott. Eddig csak alacsony deszka-palánk választotta el a kertjeiket, kisvárosi szokás szerint, hogy egyik szomszéd a másikhoz átdiskurálhasson.

Hát hiszen épen ez volt a nagyobbik ok, a miért Están úr azt a haszontalan költekezést tette azzal a nagy téglafallal.

Mert, hogy ismét a «kutya» thémára térjünk át, van egy magyar példabeszéd, a mely így szól: «kutya van a kertben». Érti azt, a ki magyarul tud.

Están úrnak volt egy nagy kamasz fia, a kinek már az érettségi vizsgát kellett volna letenni; Kis Jánosné asszonyomnak pedig volt egy leánya, a kinek – nem kellett az érettségi vizsgát letenni.

A fiút hitták Palkónak, a leányt pedig Katiczának.

Egy idő óta a fiú nem szeretett tanulni; az apjának bottal kellett hajtani a könyv után. Bezárta a kertbe: addig ki nem eresztette, a míg meg nem tanulta a leczkéjét. Azt követelte tőle, hogy fenhangon tanuljon: hadd hallja meg ő is odafenn a szobájában.

Csakhogy azt azután Katicza is meghallotta.

Az egyik nap a görögöt magolta a gyerek:

Ménin aide Thea peliádeo Akhilleósz Ulomenén, hé mürin Akhájoisz algen ethéke, Pallasz d’ifthimusz pszükhász aidi proiapszen.

– Kedves egészségére! – kiáltott át a Katicza a szomszéd kertből. (Zengd múzsa a Peleus Achilles veszedelmes haragját, mely több akhájainak okozta halálát és sok előkelő hős lelket küldött korán a pokolba. _Homér Iliása._)

A másik nap meg a zsidót hadarta:

Beresid boró Elohim et hassamájim, Tohu vabohu khüsef.

(Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet.)

A harmadik nap a németre került a sor:

Wakauf, wakauf du stille Natur, Wakauf, wakauf du schlummernde Flur.