Part 13

Azt tette a leány, hogy az ásóval kiemeltetett a földből valami öt darab szép telefejű káposztát; azoknak a helyébe egy hosszú gödröt ásatott Rolánddal; egyenruha, kard, csákó, minden elfért benne, betakarták földdel s a káposztafejeket megint visszaültették a helyeikre. Azok nem hervadnak el.

No már most jöhetnek a dzsidások.

Jöttek is. Lehetett hallani a szitkozódásukat, a mint a tömpölyök közt végigbukdácsoltak.

– Te már most csak ülj le ide a kőasztalhoz, – szólt a leány, kihozva egy nagy cseréptálban egy rakás gombóczot, a mely csak úgy úszott a fekete meggylében. – Itt a kanál: egyél. Jól elkend a szád szélén a meggy levét, hogy szederkék legyen tőle; így lesz igazán paraszt képed. Aztán ha bejönnek, fel ne állj előttük. Akármit szólnak hozzád, te csak pofázz. Tömd a szádba a gombóczot, hogy az arczod féloldalt kidülledjen tőle. Mikor a paraszt eszik, akkor az nem beszél semmi nyelven. Ha szólsz is, csak annyit mondj, hogy «mué, ne szavion pa!»

(A franczia paraszt magáról többesben beszél s «mué»-nek mondja az «én»-t.)

– Aztán tudod: ezt az egész tál gombóczot meg kell ám enned magadnak, mert ha ott hagysz belőle, mindjárt gyanút fognak, hogy úrfi vagy; a parasztlegény nem hagy a tálban a macskák számára valót. De még utoljára kitörüld az ujjaddal a tál fenekét, azt is beszopd.

Az üldözők e közben eljutottak a tanyához és körülfogták minden oldalról. Sokan voltak.

A tisztjük leszállt a lováról. Derék nagybajuszu uraság volt.

Ott találta a kis leányt a tanór-kapuban.

Francziául szólt hozzá:

– Te kis leány, nem jött ide egy huszár a tanyára?

– De igen is jött; – felelt a kis leány, s aztán pergő nyelven elmondta, hogy itt járt biz’ az: kecskebőr duda volt a hátán, két marmotát hozott magával drótkaliczkában, azok úgy megugráltak, mikor dudált nekik, hogy csupa öröm volt nézni. – Kisült, hogy a savoyard-fiút tartja huszárnak.

De az is negyednapja járt itt.

– Te buksi vagy! – mondá a tiszt. – Van-e bátyád?

– Ott ül a Monmon az asztalnál: eszik.

A tiszt úr oda ment s vállára ütött a gombóczpusztítónak.

– Héj, szitojen, nem látott ön egy huszárt idejönni?

Az nagyot nyelt s ujra teletömte a száját.

– Mué? Zsne szavion pa.

A dzsidás tiszt erre parancsot adott a katonáinak, hogy kutassák fel az egész tanyát aljától tetejéig.

Minden ki lett fürkészve, padlás, pincze, kémény, kút, szénás félszer, szalmaboglya, maga a káposztáskert is. Sehol legkisebb nyoma a menekültnek.

Rolánd ezalatt veszteg ült a kőasztalnál és evett gombóczot.

Soha életében ennél keservesebb munkája nem volt.

Ötöt-hatot csak le tudott gyűrni: de az még meg sem látszott a tálon. Úgy tetszett, mintha ez a gombócz szaporodnék.

Végre megszánta a kis leány a keserves állapotját s oda telepedve le mellé a padra, ő is segített neki fogyasztani a gölődényeket s feketére festeni száját a meggy-ízzel.

A dzsidások ungorkodva kerültek elő a kutatásból: nem találtak semmi gyanúnyomot.

– Pedig a szökevény ide menekült, láttuk jól, – mondá a főtiszt. S azzal odament a kis leányhoz: körülfogta hízelkedve.

– Szép leánykám. Nézd csak, mit adok neked, ha kivallod, hogy hová rejtetted el a huszártisztet. Ezt az aranyórát lánczczal.

– Hát még mit adsz? – kérdé a leány.

– Neked adom ezt az erszényt. Nézd: száz arany csillog benne. Jó lesz neked, ha férjhez mégy. Mindjárt tanyát vehetsz belőle.

– Hát ha még a strassburgi toronyórát kinálnád is ide nekem, aztán meg az Arthur király kincses ládáját, akkor sem tudnék neked egy huszárt kiadni, a kit soha sem láttam, – viszonzá a kis leány.

Rolándnak hevesen dobogott a szíve. Micsoda nagy kincs rejtőzik a kalikóing alatt.

A bajor katonák tovább kutattak.

A gombóczos tál kiürült.

Mikor a fenekét is kitörülték, azt mondá a kis leány Rolándnak:

– Az ám a szokás a parasztoknál, hogy mikor az asztaltól fölkelnek, a bátya megcsókolja a hugát.

– De mikor olyan fekete a szád.

A kis leány aztán felkelt, egy vadszeder bokorról leszedett egy marék éretlen piros bogyót, azzal megdörzsölte a száját s attól aztán elmúlt az ajkáról a szederjesség, olyan pirosak lettek azok, mint a cseresznye.

– No már most megcsókolhatlak, – mondá Rolánd.

– De bátya, ha a fekete ajkamat nem csókoltad meg, most már a piros ajkamat nem adom oda.

A dzsidások boszúsan hagyták oda a tanyát. Áldozatuk kisiklott a kezükből. Kénytelenek voltak visszatérni.

Még azon éjjel a kis leány felkereste Rolánd utasítása nyomán azt a helyet, a hol a lovával leugrott a meredélyről, elhozta a holt paripáról a nyeregszerszámot, kantárt. Otthon a tanyán volt a bátyjának egy lova: azt felnyergelte, felkantározta.

– No most már mehetsz az utadra, – mondá a huszártisztnek, a ki azalatt a felásott egyenruháját ismét felvette magára. – Itt van a medalyonod is.

– Azt csak tartsd meg magadnál, – mondá Rolánd. – Ezt itt hagyom nálad _zálogban_. Majd eljövök egyszer érte és kiváltom.

– Mit adsz érte?

– Magamat.

– Majd meglátom.

– Hogy hínak hát, kedveském?

– Ivonette.

III.

Hét esztendő mult el azóta. A dicsőséges csatatéri harczokat felváltották dicstelen szószátyárság hadjáratai.

Az ördög legyen ezeknek a történetírója. Annak is büntetés lesz, a benne szereplőknek is.

Azok közt találjuk a fiatal vicomte de Braquelardot is.

Sokat emlegetett név volt. Férfiakkal, asszonyokkal való összeesküvéséről nevezetes alak.

Mind megcsalták, mind elárulták: a csunya férfiak és a szép asszonyok egyaránt.

Egyszer aztán megcsömörlött tőlük és valamit gondolt.

De hogy mit, azt csak két meghitt czimborájával közölte.

IV.

Szép fiatal hajadon lett már a kis Ivonette.

A mufti bátyja meghalt: ő rá szállt az egész gazdálkodás gondja. Elég nagy teher egy magányos leányra. Lett volna ugyan kérője elég; de ő rátartotta magát: azt mondta, hogy el van már jegyezve valakivel, annak a megjöttére vár.

Egyszer aztán csak bekopogtatott az ajtaján, a kire várt.

Rolánd volt.

De milyen állapotban? Gyalog jött, poros csizmában, kopott, esőtől ázott öltözetben.

– Hát mégis megjöttél? – kiáltá Ivonette örömrepesve.

– Igen, – szólt Rolánd, apró bugyrát ledobva a földre. – Azért, hogy szolgálatot keressek nálad. Minden vagyonomat elvesztettem – könnyelműen, vétkes bolondságból. Nem akarok úgy tenni, mint mások, a kik ilyen esetben az életüket kioltják: én azzal akarok vezekelni, hogy beállok munkásnak: dolgozom és nélkülözök. Fogadj fel béresnek.

– De bizony csak nem fogadlak én fel tégedet béresemnek, hanem itt van a zálogod, azt váltsad be, a hogy igérted: magad-magaddal, saját személyeddel. Férjem fogsz lenni, gazda a házamnál.

Azzal magához ölelte, megcsókolta, s a mint jól tartotta, kipihentette, rögtön vitte magával a faluba a mairehez bejelenteni, hogy ők két hét mulva egybe fognak kelni.

A parasztlegények, leányok nagy csúfsággal kiabáltak utána: «No ugyan bekötötted a fejedet egy sehonnai csavargóval.»

Két hét mulva aztán felmentek ismét a mairehez, természetesen gyalog, törvény parancsa szerint megkötni a házasságot. A vőlegény aláírta a nevét a jegyzőkönyvnek; a menyasszony nem ismerte a betüket, az csak a keze keresztvonását hagyta ott.

Akkor aztán azt mondta Rolánd Ivonettenek:

– Hallod-e? Én megigértem az anyámnak, hogy ha megnősülök, akkor a templomba is felmegyek, az oltár előtt rám adatni a papi áldást.

– Azt én is szeretném, – mondá Ivonette. – Csakhogy az pénzbe kerül s nekünk takarékoskodni kell. Tudod, szegények vagyunk.

– Annyi pénzt tettem félre, a mennyibe ez kerül. Ne félj semmit.

Mikor a templom felé mentek, feltünt Ivonettenek, hogy egész sor hintó foglalja el az utczát.

– Ejh, most bizonyosan valami nagyúri esküvő van odabenn. Várjuk meg, míg annak vége lesz.

– De bizony nem várunk. Az Isten házában míndnyájan egyenlők vagyunk, – szólt Rolánd s bevonszolta magával Ivonettet.

A templom nagy pompával volt feldíszítve; tele divatruhás násznéppel minden pad; az oltáron viaszgyertyák égtek, a szent szobrok koszorúkkal voltak körülfonva.

Rolánd egyenesen odavezette Ivonettet az oltár elé. Ott várt rájuk már a főpap, virágos kantusban, aranyos süveggel.

– Hűh te! – suttogá Ivonette Rolánd fülébe, – ki fizeti meg ennek a sok viaszgyertyának az árát?

– Csak te térdelj le szépen a vánkosra.

A főpap aztán összeeskette őket teljes nagy czeremoniával, s mikor minden fényes szertartásnak vége szakadt, így szólt hozzájuk, kezeit kiterjesztve fejük fölé:

– És most vicomte de Braquelard Rolánd colonel és vicomtesse de Braquelard Ivonette, legyetek örökre összekötve s Isten áldása legyen a ti házasságtokon.

Az a sok fényes úri hintó mind Ivonettere és az ő férjére várt s azoknak a pompás nászkiséretére.

*

Ez a _valóságos történet_ pedig föl van jegyezve az 1877-ik év napi eseményeinek sorában valamennyi európai hirlap hasábjain.

EGY RÉGI ADOMA, MELY MINDIG ÚJ MARAD.

Tizennyolcz esztendeje már, hogy minden évben szerencsés vagyok a «közös ügyek elintézésére hivatott küldöttség» tagja lehetni. (Ne kerülgessük a forró kását, mondjuk ki egy szóval magyarul: «delegátus».)

Egyik esztendőben Budapesten, másik esztendőben a Kaizerstadtban.

Mikor Budapesten ülünk, akkor nem kapunk gázsit, tehát nekünk is ingyenben marad; mikor Bécsben ülünk, akkor kapunk tíz forint napidíjat: annálfogva ráfizetünk két-, három-, négyszáz forintot. Hogy miért fizetünk rá? Azt meg tudjuk mi itthon magyarázni az asszonynak. Másnak mi gondja rá?

No, de hát megéri az, hogy kétszer egy esztendőben alkalmunk akad felöltözni magyar vitézeknek. Először az ünnepélyes megnyitásnál, másodszor az udvari ebédnél. Első alkalommal egészen magunk között, a másodiknál az osztrák kollégákkal tarkázva.

A trónbeszéd meghallgatása után félkörbe áll a magyarság, s ő felsége körüljárva, mindenkihez intéz nyájas, leereszkedő szavakat.

A legtöbbtől megkérdezi, hogy hány esztendeje tagja már a delegácziónak?

– Tizenkét év óta felség!

*

Sokan fognak még ráemlékezni, hogy a mi halhatatlan emlékű Erkel Ferenczünk nemcsak híres zeneszerző, hanem ismeretes sakkjátékos is volt, a kit külföldi championok is felkerestek, hogy vele megmérkőzzenek. Neve a nemes sport viadoraié közé van följegyezve.

Minden délután ott sakkozott a színházzal átellenes Zrinyi-kávéház szögletasztalánál. Szakértő közönség nézte a munkáját. A nézők közt legbuzgóbb volt Petrik, a Nemzeti Színház basszistája. Ő legelébb bevette magát a szögletbe s ott pöfékelte a szűzdohányt hosszú, megyfaszárú selmeczijéből.

Talán nem is tudott volna Erkel olyan korrekt játszani, ha azt nem tudta volna, hogy Petrik nézi.

Egyszer Szigligetivel sakkozott éppen Erkel, a midőn játszótársát, a Nemzeti Szinház titkárát sürgetős dologban szólítá el «Mózsi», azaz hogy «Elemér», a szinház szolgája. Mennie kellett.

A félbenhagyott partie pedig nagyon érdekes volt.

Erkel azt mondá a háta mögött ülő Petriknek:

– Ugyan édes barátom, nem ülne le Szigligeti helyére, folytatni a partiet? A _fehér_ nagyon jól áll.

– Szivesen, – mondá Petrik s azzal kiverte a pipáját, a széknek támasztá s leült Erkellel szemben.

– Önön van a húzás. Fehér mozdul.

Petrik sietett is megmozdulni; megfogta a _tornyot_ s egy hatalmas _lóugrást_ téve vele, oda plántálta azt a fekete király elé, e diadalmas szóval: «sakk matt».

Erkel nagyot nézett rá:

– Hallja Petrik, hiszen magának ideája sincs a sakkjátékról!

– Nincs…

– Hát akkor hogy tudja maga elnézni tíz esztendő óta, hogy mi itt sakkozunk mindennap?

– _Tizenkettő óta._

*

Ez az anekdota mindig eszembe jut, valahányszor a delegáczió megnyittatik.

… Ilyen Petrikek vagyunk mi itt egynéhányan…

«Tizenkettő óta, fölség!»

ÉPÜLETES LEVÉL EGY OLYAN EMBERHEZ, A KI MÁR RÉGEN AKAR HÁZASODNI, CSAK AZT NEM TUDJA, MINT FOGJON HOZZÁ.

Én, édes barátom, tulajdonképen a te ízlésedet nem ismerem, a magamét pedig rád disputálni nem akarom, hanem ha csakugyan oly igen elhatároztad magadat, hogy kiürítsd ezt a keserű pohárt, hát mondok én neked egy nehány fac-similét, válogass belőle.

Azt előre is fölteszem rólad, hogy imádottad, mátkád, szeretőd s más afféléd nincsen, mert ha volna, tudnád, hol kezdjed? Elmennél a primáshoz, kérnél dispensatiót, vagy kihirdettetnéd magadat, vagy ha van valaki, a ki ellenzené házasságodat, s kedvesed szép, gazdag és jámbor, elszöktetnéd, ha pedig nem az, magad szöknél el. Én a példákat elődbe adom. Egyikre se mondom, hogy kövesd, egyikre sem, hogy ne kövesd. A többi a te dolgod.

_I. Házasság követség útján._

Valami nagy híres és hatalmas családnak van egy házasulandó fia, a kinek egy hasonló nagy, híres és hatalmas család férjhez menendő leányát kell nőül elvenni. Annak idejében, mikor tudniillik a kérdéses ifjú ember annyira ment, hogy maga fel tud öltözködni, lefestetik egy darab elefántcsontra, s ezzel az arczképpel valami okos ember elküldetik a kérdéses leányos-házhoz. A leány szülei megnézik az arczképet, megszámlálják a vőlegény törzsökfájának leveleit s ha nem derogál az ajánlat, megkérdik: hogy majoresco-e, vagy kadét? Ha kadét, legyen pap és ne házasodjék, ha pedig majoresco, hány esztendős?

– Legszebb idejében van, három év múlva épen kilencz esztendős lesz.

– Úgy épen összeillenek. A válogatható menyasszonyok egyike öt, a másik négy éves.

S a küldöttet két kedves kis arczképpel ismertetik meg.

Az egyik egy kedves kis szöszke angyalfő, ragyogó szemekkel, a másik egy sápadt, vánnyadt alak, gyermekarcz aggott vonásokkal.

Természetes a szebbiket választja. Azután a neveiket kérdi.

– Az egyik Adalgisa Eleonora Clarissa, – a másik – Uracca.

A követ elsápad: – Ez az első a szebbik, nemde?

– Nem, a szebbik Uracca.

– Mille pardon. Ezzel a névvel haza nem mehetek, mert visszakergetnek vele. A másikat viszem el.

És a másikat jegyzi el a vőlegénynek, mert Uracca nem szép név.

_II. Házasság hirdetés útján._

Valami olyan újságba, a mit igen sokan olvasnak, teszem fel a M. hirlapba, beigtat valaki, a ki a nevét nem mondja meg, egy ilyenforma hirdetményt:

«Egy legjobb korában levő férfi, öt láb két hüvelyk magas, barna, jól termett, kellemes külsejü, állandó biztosított hivatalban levő, 400 pft. fizetéssel, 6 öl fa és 24 p. mérő gabona deputatummal, keres egy magához illő élettársat.

Az ajánlkozó ifjú nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik és guitározni fenségesen tud. Az ételben nem válogatós, csupán a sárgarépát gyűlöli. Haragudni nem szokott és aranyérrel nem vesződik.

A keresett menyasszony multja és életkora nem jön tekintet alá, hanem annál inkább megkivántatik, hogy legalább annyi jövedelme legyen, mint a vőlegénynek. Özvegyasszonyokra nézve az a kivétel áll: hogy három gyermeknél többet ne hozzanak magukkal.

Szőkéknek elsőbbség adatik, a szeplő vagy veres haj nem tesz különbséget.

A menyasszonynak megengedtetik: hogy se francziául, se németül ne beszéljen, sőt ha sehogy sem beszél, még az is jó néven vétetik.

Bővebb tudomást vehetni e lapok szerkesztőségénél. N. M. K. U. czím alatti bérmentes levelekben.

Szenzálok nem fogadtatnak el.»

Egy év mulva aztán ugyanazon lapban ilyenforma hirdetés jelent meg N. M. K. U. úrtól:

«Szeretett hitvesem házasságunk második havában hazulról eltünvén, ezennel a megkeseredett férj által 100 pft. jutalom tüzetik ki azon becsületes emberbarátnak, ki őt megtalálandja – és megtartja magának.»

_III. Házasság asszonyért._

A matyó legény kimegy az erdőre hétfőn, kihajtja a csürhét. Szombaton estére elfogy a kenyere, szalonnája, akkor meg visszahajtja a csürhét.

A falu végén kinn áll a kapuban a keresztanyja s rákiált:

– Te Ferkó! Tán nem tudsz még semmi ujságot?

– Már hogy tudnék?

– Látod, meghalt anyádasszony!

– Hát mér’ nem mondta?

– De nem addig van ám. Apád meg asszonyt hozott a házhoz.

– Bizony bánom is én.

– De neked hozta ám, nem magának.

A legénynek eláll a szeme.

– Hát még azt se tudtad, hogy megházasodtál?

– Most hallom kendtül. Hát már aztán kit vettem el?

– Szilvásról a Ferde Pannit.

– Bárcsak legalább ismertem volna valaha.

Otthon aztán kijön a vőlegény eleibe az apja egy nagy furkósbottal, módot talál valahogy beleköthetni a fiába, azzal végigveri istenesen s akkor magára hagyja látatlan feleségével, ki is menten azzal helyezi be magát férji jogaiba, hogy Panna lelkemet eldöngeti emberül, s ezzel consummálva van a házasság.

Másnap a templomban aztán dicsekedve mondja el Panna a többi menyecskéknek, hogy az ura úgy megszerette: hogy már meg is verte jól. – Ferkó pedig ríva panaszkodik a pajtásainak: hogy míg ő az erdőre járt, itthon megházasodtak neki.

_IV. Házasság szerződésre._

Czivilizált országokban van olyan hivatal, nálunk nincs, de lehetne, a mit házasságszerző hivatalnak neveznek.

Dolgos ember nem ér rá valakinek tizenegy hónapig szépet tenni, hogy a tizenkettedikben kosarat kapjon, hanem egyenesen benyit a házasságszerző boltba, s kéri a lajstromot.

Ez a módja a feleségtalálásnak bizonyosan nem oly embernek való, a ki verseket szokott írni messziről imádott hölgyekhez s a tánczosnéknak tapsolni, hanem becsületes jövő-menő embereknek, kik egész nap a boltban, vagy a mázsaházban állnak, majd ide, majd oda utaznak, csak csizmát váltani és alunni mennek haza s szeretik, ha otthon van valaki, a ki gondot tud viselni a házra.

A lajstrom népei közül végre megakad a szem. Az ember összejön vele. Tisztességes, csinos alak, nem czifra, nem ronda, fogai épek, haját nem festi. Jó lesz. Hanem özvegyasszony, négy gyermeke van. Ez baj. Kettőt boltosinasnak fog adni. Így megint jó lesz. Bizonyos időre nem köti le magát, holtig még kevésbbé, hanem félesztendei felmondásra igen; ha a férj mond fel: fizet ötszáz forintot pengőben; ha az asszony: ugyanannyit váltóban. A születendő ivadék férfitagjai az apánál, leányai az anyánál maradnak.

A szolgabiró aláírja a Contractust s kész a házasság.

Ha valamelyik fél megunta a másikat: nem csalja meg, hanem felmond neki s leteszi a bánatpénzt.

Ha megcsalja: a másik mond fel, – s bánatpénzt sem fizet.

_V. Házasság, a mibe az ember úgy jön bele, hogy maga sem veszi észre._

Első hónap. Egy fiatal ember megismerkedik a háziasszonya leányával s rettenetesen szólja egy barátja előtt.

Második hónap. Találkozik barátjával. Az kötekedve mondja neki: hogy a városban az a hír, mintha ő el akarná venni a háziasszonya leányát.

– Mit gondolsz! Csak van szemem, – kiált fel ez haragosan.

Harmadik hónap. Barátja tréfálni akar e tárgyról. «Kérem, ne szóljunk erről.»

Negyedik hónap. A jó barát hallgat és mosolyog; az ifjú valamit akar mondani, de még sem mond.

Ötödik hónap. A jó barát rágalmazni kezdi a kérdéses leányzót, az ifjú ember fölpattan és pisztolyokról beszél.

Hatodik hónap. A jó barátnak van mit hallgatni az isteni hölgy virtusos tulajdonságairól.

Hetedik hónap. A jó barát felszólíttatik: hogy legyen násznagy. – Okul adatik, miként a kérdéses hölgy oly szerény és engedelmes, a minőt nem találni többet.

Nyolczadik hónap. A jó barát iszonyú pörpatvarra nyit be a házaspárhoz. Csak egy ember beszél, a másik hallgat. Az a másik a férj. «Papucs alatt vagy te pajtás», mond a jó barát. «Mint minden jó férj», felel amaz angyali phlegmával.

_VI. Házasság hajtóvadászatképen._

Egyszer farsang idején egy fakó szán hajtatott be az öregapám udvarába.

Egy pár nemes atyámfia ült a kasban; az egyik lábát mindegyik kilógatta a szekér oldalán. Mert volt az atyafiaknak egy pár ősi sárga csizmája ezüst sarkantyúra, mely klenodium csalhatatlan hatása akként volt biztosítva, hogy annak felét mindkét testvérpár felhúzta a szélső lábra (a másik bagaria volt) s azt kinyújtva a szekér oldalán, ekkép hódíták meg az ablakon kinéző hajadonok szíveit, kiknek tekintetét ilyenformán, bármely oldalról pillanták is meg a fakó szánt, ki nem kerülheté az ellenállhatlan – sárga csizma.

A fakó szán megállt az udvarban a kút előtt. A nemes vendégek rövid tanakodás után helyre cserélték a csizmáikat. A melyiknek egészen a sárga jutott, az ment mindig elől. Azért álltak pedig meg a kútnál, hogy ott a vedernél elébb szépen megmosakodtak, azután a kocsis köténye arra való volt, hogy abban megtörülközzenek. Így állítottak be az öreg apámhoz. Urambátyámnak szólították, elmondták a genealogiájokat, melyből menten kitünt: hogy apáról anyáról atyafiasak nemcsak ő vele, hanem az egész dunántúli kerülettel; azután megismerteték családi körülményeikkel: hogy ők osztatlan testvérek, neveik Péntek Péter, Péntek Pál, az apjuk is azért kereszteltette őket Péter Pálnak, hogy egyszerre tarthassák a névnapjukat. Az öregapjuknak hajdan félfaluja volt, s az a Czinderi, ki fél Somogyot bírja, egyszer beszélt velük – restauratiókor; hanem van Fejérben három sessiójuk – zálogban, csak pénz kell hozzá kiváltani, Komárom vármegye előtt pedig négy perük foly, melyben Magyarország egy tizenketted részét keresik, most pedig házasodni jöttek s kérik az öregemet: hogy legyen násznagyuk.

A két ember annyira hasonlított egymáshoz, hogy az öregem mindig a Pétert szólította Pálnak és a Pált Péternek, s minthogy beszédközben, ha valami nem jutott eszébe, igen sűrűen szokta ismételni ezt a beszédfótot «hogy híjják?», a testvérpár mindannyiszor fölkelt a székről és felelt rá: «Péntek Péter, Péntek Pál.»

– Hát öcsémuramék, mondá az öreg apám, igen szivesen megteszem, csak azt mondják meg: hogy ki lesz az a megtisztelendő hajadon, vagy leányzó, vagy – hogy híjják?

– Péntek Péter, Péntek Pál.

– Igen, de a menyasszony kicsoda?

– Hát ideát a szomszédban, István urambátyánknak hajadon leánya, Zsuzsánna. Azt hallottuk, hogy neki is van valamicskéje.

– Van biz annak. De hát – hogy hivják! – («Péntek Péter, Péntek Pál») melyikük számára kérjem meg?

– Hát a melyikünkhöz inkább hozzá jön.

Az öregapám nagyot fújt a pipájába. – Ejnye – hogy híjják? – («Péntek Péter, Péntek Pál») kentek hát ketten vesznek egy feleséget.

Hanem biz ezek ketten sem kellettek egy emberszámba. István úr a szomszédban azt kérdezte a leánykérőktől, hogy «ma adjak-é kenteken ki, vagy holnap?»

– Már inkább csak holnap. – Felelének azok ártatlanul. Legalább még aznap ott vesztegelhettek.

Másnap ismét nyakukba vették a világot, faluról-falura járva, sicut leo rugiens, és keresve, hogy kit vegyenek el?

Nem tudom, kaptak-e már?

_VII. Házasság szenzálok útján._

– Nincs önnek szüksége pénzre? Szerzek.

– Nem kell.

– Babot, buzát, vagy gubacsot? Szolgálhatok?

– Nincs rá szükségem.

– Kerítek jószágot, vagy eladom, ha van.

– Köszönöm.

– Egy igen szép lányt tudok, fiatal, kellemes, van harminczezer forintja, rekommendálhatom.

– Már az nem volna tréfa.

Ekkor elmegy a szenzál a szép, kellemes leány családjához. Ott is úgy kezdi, mint emitt.

– Igen szép fülönfüggőim vannak, karpereczek, keleti shawlok.

– Nem veszünk.

– Egy szép eladó házat tudok Pesten.

– Nem kell.

– Egy derék fiatalembert ajánlhatnék, jeles, mivelt fiú, hatszáz pengő forintos hivatalban van.

– Majd meggondoljuk.

S a szép leány és a derék fiatal ember összegseftölődik. Kisül ugyan, hogy a szép leány nem igen szép, s a derék fiatal ember nem igen derék ember, hanem a harminczezer forint és a hatszáz forintos hivatal megvan, s ez a realitás.

A szenzált mindkét fél kifizeti, a többi a házaspárok gondja.

Így, öcsém. Többel is szolgálhatnék, de ha te meg nem untad ezeket a házassági formulárékat olvasni, én mindenesetre meguntam írni, azért válaszsz, vagy ne válaszsz e közül a hét közül: hanem nekem hagyj békét.

EGY MARHAVÉSZ-INSPECTIO.

(Elbeszéli, a kivel megtörtént.)

No, soha sem leszek többet marhadög-komiszárus.

Felruháznak engem azzal a magas misszióval, hogy intézkedjem absolute százezrek sorsa fölött, itéljek élet és halál kérdésekben négylábu állatok országában, egyszóval legyek marhahaynau.