Part 12
Zarándi Károly gróf dúsgazdag főnemes hirében állott. Alföldi birtokait nem is holdakban, hanem négyszög mérföldekben taksálták. Egyszerre ezer tulkot hajtatott fel a pusztáiról, melyeket az akkori nagytekintélyü főélelmezési biztos, báró H. vett át tőle a hadsereg számára. Volt hitele a fiatal grófnak. A királynő rábízta a magyar nemesi gárda pénztárának kezelését. Bármit kívánhatott tőle az imádott hölgy, ha csak pénzbe került, teljesíthette.
Ha lovagias vitéztettről volt szó, attól sem riadt vissza.
Egyszer, egy nagyon követelt csók díjában, Leontine herczegnő azt kivánta, hogy a délczeg vitéz ugrasson le a paripájával az ő szeme láttára a bástyáról a sánczárokba. Megcselekedte. A lova tönkre ment, ő maga zúzódást kapott. De elnyerte a díját: a csókot.
A csóktul lesz aztán az ember igazán őrült.
Bölcs szokás a chinaiaknál, hogy a csókot eltiltják; minek az alvó démont fölébreszteni?
A herczegnő szobájában volt a képek között egy porczellánra festett tableau, (talán Correggio remekműve), mely a hadisten Áresz találkozását ábrázolja a szépség istennője Cytherével. Csókolódási jelenet: Áresz, a fegyverzetéről itélve, afféle küraszir volt. Hátha még magyar gárdista lett volna! Symbolice magyarázza a képen az isteni gonosztett végét a két égi fiu, Hymen (a hűség jelképe), a ki fáklyáját – a föld felé fordítva – kioltja, és Érosz (a szerelem istenkéje), ki a maga szövétnekét a csókolódó pár fölé emeli magasra. Hiszen ott is kész volt az indok: a kiállhatatlan férj, a kis sánta és púpos vállú Hefaisztosz.
Károly gróf mindig megállt az előtt a kép előtt, mikor Leontine herczegnőtől búcsút vett; s forró sóhajtozásai kifejezték, hogy mire gondol. Hát nem maguk az istenek adnak példát a halandóknak?
A herczegnő mindig kinevette.
Egyszer aztán komolyan vette a dolgot.
A társalgó teremből nyilik a boudoir. Egy szőnyegajtó vezet hozzá, a melynek nincs látható zára. Egy titkos rugó nyomására nyílik fel. Ennek a rugónak a gépezetét meg lehet tudni azon az áron, a mit a herczegnő imádójának föltételül szab. Megsúgta neki ezt az árt.
És megállhatta, hogy nem nevetett hozzá.
Pedig az a lehetetlenség volt.
– Megteszem! – mondá Zarándi Károly, s hogy eskünek vegyék az igéretét, térdet hajtott a tündérnő előtt. – Fogadom igaz magyar vitézi szavamra, hogy meglesz, a mit kivánt a herczegnő. Az a nap az «én» ünnepnapom lesz.
Azzal elhagyta a herczegnőt, a ki azután sokáig eltöprengett fölötte, hogy vajjon csakugyan sikerülhet-e egy őrült szerelmesnek egy lehetetlen föltételt valóvá varázsolni?
Hogy mi volt az a lehetetlen föltétel, azt majd csak ha a megvalósulásához közelít, fogjuk elárulni.
A fiatal gárdista másnap rögtön szabadságolást kért a főudvarmestertől nehány hétre, magyarországi birtokai rendezése végett. Azt megkapta s azzal a saját fogatán lehajtatott a magyar fővárosba.
Ugyan mit kereshetett ottan?
*
Magyar főváros! Hisz ez nem létezett.
Volt egy Pest. Vályogból épült házak girbe-gurba utczáival, a mik igen kellemes tanyául szolgáltak a hízó sertéseknek. A hatvani kapu zárta be a védőbástyát, mely a Dunáig lekanyarult s ott befejezést nyert a rondellával, a mi még száz év mulva is ott díszlett, mint a magyar színművészet aziluma. A mostani Deák Ferencz-utczát határolta egy czölöpgát, sárral tapasztott sövénynyel, a mi nem a török hadak feltartóztatására volt kifundálva, mint inkább arra a czélra, hogy a zsidók be ne szökhessenek a belső városba, portékáikat házalva elárusítani. Az csak a palánkon kívül volt nekik megengedve. Reájuk lehetett ismerni a parancsolt vörös köpönyegről, a minek a baloldali szárnyán arasznyi sárga folt tett tanuságot.
A mostani paloták helyén terjengett egy nádas, melyben jó sikerrel lehetett vadkacsákra vadászni; a városliget helyén farkasok, rókák bozótja, azon túl a futóhomok sivatag pusztája. A Dunapartot ékesítette levert czölöpeivel a vizafogó.
Sehol egy urasági kastély.
Az összeköttetést Pest és Buda között egy repülőhid tartotta fenn: a hajdankor remek találmánya.
Budának ellenben a török háborúról tanuskodó romjai voltak.
De volt azután egy újabbkori nevezetessége: a hétkerekű malom. Ez a hírneves hadseregélelmező biztos leleményes alkotása volt. Ő volt az alapvetője a manapság oly nevezetes budapesti malomiparnak.
Tulajdonképen gőzmalomnak is lehetett volna már nevezni.
Budának megvoltak már akkor is a forró vízforrásai. Azokat még akkor nem hitták fürdőknek. Ezeknek a forró vizet bugyogó forrásait használta fel a korszak legnagyobb nemzetgazdásza, s egy nagyszerű malmot állíttatott föléjük. Ez a malom aztán télen is tudott dolgozni, a mikor a dunai malmok be voltak fagyva a jégbe. Azért nagy híre, kelete volt széles ez országban. Télen minden vidékről idejöttek őröltetni.
Zarándi Károly azért jött le Bécsből Budára, hogy a hétkerekű malmot megszerezze magának. Nagy árt adott érte cserébe: az egész nagy terjedelmü apai örökét, pusztáit, gulyáit, méneseit, mezővárosát.
Kellett neki az a malom minden áron.
A bájos Cythere istennő azt a föltételt szabta imádó Áresze elé, hogy az neki a nevenapjára egy szánkaversenyt rendezzen a Burg kapujától a Szent-István templomáig.
Leontine napját pedig julius 18-ikára szabta meg a kalendárium. S a kánikula égi jegyében nem esik hó; a mi az alpeseken volt is, az is mind elolvadt már régen.
De azért szánkázni mégis fogunk.
Zarándi Károly neki állította a hétkerekü malmát a czukor-őrlésnek. Annak nem volt egyéb dolga, mint czukrot lisztté törni. Azt zsákokban csomagolva felszállíttatta hiencz társzekerekkel Bécsbe s elhelyeztette egy roppant tárházba. Mikor aztán a Leontine nevenapját megelőző éj bekövetkezett, akkor neki állította Bécs város valamennyi zsákhordóit a munkának, s mire a nap megvirradt, ott állt a széles utcza egész hosszában mélyen betakarva hóval. Czukorból készült hóval. A csörgős szán a herczegnő kapuja előtt állt. Mögötte Zarándi gróf szánkója.
Az udvar és az egész előkelő világ részt vett ebben a lehetetlen mulatságban. Szánkózás nyár derekán.
Nemcsak egész Bécs, de egész Európa viszhangozta azt a diadalt, melyben egy magyar gavallér vívta ki a lehetetlenség legyőzését ezzel a hallatlan sikerű partie de traine-nal.
Derék gondolat volt! Egy vagyont áldozott fel érte. De kivívta vele a magyar név dicsőségét örök időkre. Ezt csinálja utánunk valaki!
A fogadás meg volt nyerve.
Leontine névnapja győzelemnap volt Zarándi Károly számára.
Az a Correggio-kép újra föltámadt.
Ámde a klasszikus istenmonda folytatását is adja e szerelmi kalandnak. A sánta Vulkánus nem tűrte a tréfát. Elkészítette az aczélhálót, a melylyel a szerelmes csábítót az egész Olymp előtt csúffá tette.
És a Vulkánok még most is boszúállók.
Zarándi Károlynak ez a szerelmi diadal egész vagyonába került. Nem maradt egyebe a budai hétkerekű malomnál. Hát hiszen ha abba beleült volna molnárnak s maga vámolta volna meg az őrletők zsákjait, abból is szépen megélhetett volna; de hát nem azt tette, hanem ott maradt Bécsben, és folytatta a pazarlásait, őrült szerelmeskedését, repkedett a fényes lámpa körül, nem gondolva rá, hogy elperzseli a szárnyait.
Úgy tett, mint sokan tesznek, a kik egykor dúsgazdag urak voltak, s aztán mikor a vagyonukat elprédálták, a régi hitelüket használják fel. Magas állása volt, föltétlen bíztak benne. Ki merte volna őt gyanusítani, a ki oly kitünő lövő és vívó. És a kinek a kalpagján levő forgója ezreket ér.
Egyszer aztán akadt mégis valaki, a ki ezt megtette.
Nem egy hőslovag, nem egy Sámson, hanem a kis ferdevállu Lüderitz herczeg. Készen volt Vulkán aczélhálója.
Meglátogatta Zarándi Károly grófot pompásan berendezett vöslaui villájában. Nagyon örültek, hogy egymást láthatják. Hisz olyan benső viszony volt közöttük. A tolvaj tudta, hogy mit lopott el az ellenfelétől, s az áldozat tudta, hogy az mibe fog kerülni a tolvajnak!
Mosolyogva szorítottak kezet. Hisz a mosoly a harag számára lett feltalálva.
De a szép asszonyon kívül egyéb okuk is volt mosolylyal álczázni az arczukat.
A politika egén fellegek tornyosultak.
Valami készült a zárt ajtók mögött.
Ezt a valamit aztán a későbbi történetírás ezzel a czímmel jegyezte föl: «hét esztendős háború».
Még most csak várandós volt a balsors.
De mindenki sejtett belőle valamit.
Erre volt jó az a kölcsönös mosolygás, kézszorítás.
– Kedves barátom, mondá a herczeg: te felőled rossz szél fúj. Te eladtál gulyákat, méneseket az intendaturának, a mik már nem a te tulajdonaid.
– Ez egy félreértés, a mit én majd el fogok igazítani.
– Hát ez a kisebbik alkalmatlanság. De nagyobb baj is van annál. Te a királynétól rád bízott gárdapénztárból tetemes összeget elsinkófáltál.
Zarándi elsápadt.
– Ki meri azt állítani?
– Nem kisebb ember, mint az új miniszter, Kaunitz, a ki most azt vette a fejébe, hogy a közpénztárakat sorba vizsgáltatja. A tiedből roppant összegek hiányzanak.
– Fedezi azokat a vagyonom. Ott van a budai malmom.
– Az is volna valami, ha czukrot nem őröltettél volna rajta; de most a miatt újra kell az egészet berendeztetni, az semmi jövedelmet nem hoz. El sem adhatod, mert mostani állapotában nincs rá vásárló.
– Ő felsége nem fogja engedni, hogy engemet ilyen bagatelle ügy miatt üldözőbe vegyenek.
– Tudom jól, hogy ő felségének kegyében állasz. Legtitkosabb rendelkezéseit te rád bízza. Be vagy avatva a kormányzás előmunkálataiba. Ismered a közeljövő terveit. A csapatok elhelyezéseit. A várak ellátásáról is értesülve vagy. Ha te ezeket az adatokat én nekem kiszolgáltatnád, én viszontszívesség fejében helyrepótolnám azt az összeget, a mi a rád bízott pénztárból hiányzik.
Ez érthető beszéd volt.
Zarándi Károlynak felforrt a vére.
Azt az ajánlatot teszi neki az az ember, a kinek legnagyobb oka van őt halálba gyűlölni, hogy legyen árulóvá a saját királya, hazája ellen: szolgáltassa ki a haditervek részleteit az ellenséges hatalomnak, a miket a legfelsőbb bizalom közölt vele.
S a kés a torkára volt téve.
A rábízott pénztárban elkövetett sikkasztása fel van fedezve. Azt csak az eltékozolt pénz helyretevésével lehet elsimítani.
Nem sokba kerül a megmenekülés. Egy fiók kinyitása. Egy iratcsomag átadása. Senki sem tudja azt meg, kettőjükön kívül.
A meggyalázott férj így áll boszút a csábíton. Csinál belőle árulót.
Zarándi Károly egy perczig sem tétovázott. Felállt a helyéről s kiutasító mozdulatra nyújtá ki karját.
– Távozzék előlem az úr! Semmi szavunk egymáshoz többet.
A diplomata még mindig nevetett és bizalmaskodott.
– Gondold meg, hogy ha ajánlatomat elutasítod, a Fleischmarktra kerülsz.
– Ott is büszkébben emelem fel az arczomat, mintha hazaárulóvá lennék. Nem ismerjük egymást.
– No hát viszontlátásra – a Fleischmarkton.
Ott állt a pellengér.
Szép kis intézmény volt az akkori Bécs városában ez az igazságszolgáltató jelvény. Egy karcsu kőoszlop, melynek oldalairól vasbilincsek lógtak alá. Ide kötötték ki a czégéres bűnösöket.
Zarándi Károly grófot törvény elé állították. Nem volt mentsége. Kiderült, hogy elsikkasztotta a rábízott nagy összeget. A miniszter példát akart adni. A délczeg lovagot elitélték pellengérre. A királynő nem adott neki kegyelmet.
Végre kellett hajtatni Zarándin az itéletet. Megfosztották rangjától, grófi czímétől, kibilincselték a pellengérre, s ott a hóhér tépte le a dolmányáról az érdemrendeket, gombokat és zsinórokat, letördelte a sarkantyúit s nyakába akasztotta a szegény bűnösök tábláját, a nagybetűs szóval: «defraudator» (sikkasztó). A törvényszék heroldja felolvasta az összegyült sokaság előtt az ítéletet, s ketté törte a pálczáját fölötte. Ez alatt egyre kongott a kápolna repedt harangja: a lélekcsengetyű. Bizony temetés volt ez!
Azután ott hagyták: alkonyatig kikötve kellett neki maradni.
A köznép rokonszenvezett az elitélttel.
Az uri társaság is eljött a – halottnézésre. A jó czimborák, fegyvertársak. Hiszen érdekes látvány volt. Egy délczeg dalia a pellengéren. Az előkelő világ megjelent gyaloghintóiban e ritka előadásra. Az a négy hordár által emelt kárpitos zsöllyeszék bizonyosan Vulkánt és Cytherét rejté függönyei mögött. Vulkán boszút állt Marson a szerelmi győzelemért. Itt van a szerencsés csábító az aczélháló alatt megfogva.
Leontine órák hosszat ott maradt és leste a dráma változatait. Mert a jelenet egyre új meg új fordulatot vett.
A népbeli asszonyok szánták az áldozatot, odamentek a pellengéroszlophoz, felálltak a talapzatára, s kinálták mindenféle italokkal az elitélt ifjút, narancscsal, süteménynyel: ez csak fejének ingatásával mutatta, hogy nem kell neki semmi.
A nap forrón sütött az arczába, a feje le volt nyírva kopaszra, ki volt téve a piaczi legyeknek.
Egy fiatal pástétomos leány azt gondolta ki, hogy lekapta egy kengyelfutó fejéről a tollas sipakot, a ki ott egy gyaloghintó rúdjára támaszkodva ácsorgott s odaszaladt vele az elitélthez, ezt a hegyes süveget nyomta annak a fejébe, a mivel nem csak az lett elérve, hogy a legyek nem csiphették; de a bámuló népség azt hihette, hogy ott a pellengéren egy kengyelfutó van kikötve.
Rögtön akadtak többen, a kik a sipka strucztoll bokrétájának a színéről kitalálták, hogy azok a Lüderitz herczeg családi jelvényei. Ebből a gyors bécsi ész aztán arra is rájött, hogy abban a gyaloghintóban ők rejtőznek a függöny mögött: Leontine a férjével.
Ez több volt, mint a mennyit a bécsi népkedély eltűr.
Nosza a kofák elkezdték rohadt almával hajigálni minden oldalról a herczegi hordószéket, csúfnevekkel árasztva el a benne ülőket. A hordárok loholtak észnélkül a Fleischmarktról a gyaloghintóval.
*
Itt vége lehetne ennek a szomorú történetnek. Rendes megszokott vége. A testben, lélekben, vagyonban semmivé tett ifjúnak megmaradt még az aranyvitézkötése. Az épen elég arra, hogy valahol a Práter egyik bükkfájára felakaszsza vele magát. Mit választhat mást az olyan ember, a kit a nemességétől megfosztottak: mint ezt a paraszthalált?
*
Az urasági kengyelfutók azon korszakban egész czéhet képeztek.
A hogy manapság a lóversenyek képezik Bécsben a legizgalmasabb közlátványokat, akként volt az időben a népünnepek fénypontja a kengyelfutó verseny.
A kengyelfutóknak az volt a rendes hivataluk, hogy uraságaik hintójának lovai előtt szaladjanak s kereplőiket hangoztatva utat nyissanak előttük az utczákon tolongó sokaság között.
A kengyelfutók igen jó fizetésben részesültek; de ezért gondjuknak kellett lenni arra, hogy testi könnyűségüket megtartsák. Nekik nem volt részük az urasági asztalmaradékban.
Nem volt emberséges szokás ez az emberfuttatás; ámbár azt hozták föl mellette, hogy ez is olympi verseny.
Több száz kengyelfutó nyargalt egyszerre a versenytéren. Hegyes sipkáik tollbokrétája szineiről lehetett látni, kinek a cselédei. Sok ezer lépés volt a versenypálya. Halálra fáradtan, zihálva, izzadtan érkeztek meg a bírói emelvényhez. Az összegyűlt sokaság biztatta őket zajos kiabálással: «Előre Nádasdy! Ne hagyd magad Schwarzenberg! Szorítsd Kaunitz! Colloredo!»
A tribünön ültek a magas uraságok, hölgyeikkel, a kiknek a kengyelfutóik versenyeztek, s lornyónjaikkal lesték az eredményt.
Valamennyi futó között elől járt a fehér-sárga tollbokrétás a Lüderitz herczeg színeivel. Nem is látszott kifáradtnak. Ő érkezett be legelsőnek. Ő nyerte el az ötszáz darab lázsiás tallért. Becsületesen megszolgálta.
S a csengő tallérokon kívül még egyéb jutalom is várt rá. A kifáradt, felhevült futókat rögtön pokróczokba takarták, hogy meg ne hüljenek, s italul forró fekete kávét kaptak.
A három elsőnek beérkezettet az a tisztesség érte, hogy herczegi és grófi úrasszonyaik maguk nyujták át nekik a kávés findzsát és czukros szelenczét.
Leontine herczegnőé volt az elsőség joga.
Ekkor szemben találta az isteni Leontine a győztes kengyelfutóját, eddig rendesen csak a feje hátulját láthatta a hintójából, mikor az a lovak előtt szaladt.
Meglepte az a nagy hasonlatosság. Régi ismerős ábrázat! Ezek a tüzes szemek! Ez a csókotkövetelő száj! Csak a bajusza hiányzik.
Megkinálta a kávés csészével. Azután a czukros szelenczével.
– Köszönöm. Nem kérek czukrot.
S nevetett hozzá.
Ez a hang. Ez a nevetés egészen ismeretes volt már.
Leontine odafordult a két másik herczegnőhöz s csodálkozva mondá:
– Különös egy ember. Ő a legjobb futó, s czukor nélkül iszsza a kávét.
A ZÁLOG.
I.
Mikor a gravelotte-i nagy ütközet után a francziák minden vonalon takarodót fúvattak: a fővezér utasítást adott a lovas-dandár parancsnokának, hogy a balsikert és a kényszerű visszavonulást tudassa Mac-Mahonnal – minden áron!
Könnyű azt mondani: «minden áron»; de mikor csak egy ár van. Postagalamb, léghajó nem áll rendelkezésre. Az egyetlen ár: az embervér.
A tábornok összehivatta az ezredek fiatal tisztjeit, a hadnagyokat, sous-offokat s ezt a kérdést intézte hozzájuk:
– Van-e önök között valaki, a ki az _édesanyja_ arczképét viseli a medalyonjában?
Azok nagyot néztek. – Most van-e a legjobb idő a tréfálkozásra? Medalyon, arckép volt mindenütt; de azokból nem került elő «maman».
Végre egy huszár-alhadnagy nagy vállvonogatva előállt vele.
– Nálam van olyan.
Fiatal, húsz éves volt a gyerek, kicsiny kunkora bajusz volt a felső ajkán.
– Miért nem mondta ön ezt rögtön?
– Nem szükség ezt kitrombitálni.
(Igaz: az anyja arczképével nem dicsekedhetik az ember, más a szeretőé! Azzal szokás).
A medalyon nem is volt drága fémből; egyszerű teknőczhéj volt a borítéka. Azért, hogy ha el talál esni a vitéz, az értéktelen czölönköt hagyják a nyakában: ne rabolják el a csatatér hiénái.
– Hát ön nagyon szereti az anyját, úgy-e, főhadnagy úr?
– Alhadnagy vagyok; az anyámat nagyon szeretem.
– De a hazáját még jobban szereti?
– Még jobban.
– Ilyen emberre van szükségem. Válaszszon ön ki maga mellé harmincz lovast, s azoknak az élén törje magát keresztül az ellenséges harczvonalon, aztán vigye el ezt a levelet Mac-Mahon tábornagynak. Értette – kapitány úr?
– Értettem.
Azzal átvette a levelet a fiatal tiszt, megfordította a lovát s elindult a maga harmincz emberéhez.
A fiatal tisztek «Rolánd» néven hítták egymás között a fiatal tisztet.
Mindjárt kalambúrt is csináltak belőle.
«Mi mindnyájan Rolánd halálával fogunk meghalni.»
(Mourir de la morte de Roland: annyit jelent francziául, mint «szomjan elpusztulni»).
II.
«Törje ön keresztül magát az ellenséges harczvonalon – harmincz lovas kisérőjével!»
A fiatal tiszt megkisérté a lehetetlent.
Felhasznált minden furfangot, hadicselt, ravaszkodást, hogy az ellenség figyelmét kikerülje: feneketlen útakon, görgeteges vízmosásokon keresztül vezette a csapatját; járhatatlan bozótokon tört keresztül, ingoványt gázolt át; majd meg ismét őrült vakmerőséggel vágtatott keresztül olyan területen, melyet a két harczoló fél ágyútekéi tartottak kereszttűz alatt: egy helyütt az ellenség hasonfekvő csatárlánczain gázolt keresztül, nekirohanva a plotontűznek: néhány huszárja ott is maradt. Vaktában belebukkant egy pionércsapatba, mitraljőzzel lőttek utána. Szájába ragadta a kardját, két kezébe a pisztolyait, sarkantyúba kapva a lovát: lőtt, vágott, a míg embert látott maga előtt. Egyszer aztán egy erdő széléhez ért. Egy perczre megállt és visszanézett: hányan jönnek még utána?
Egy sem volt már a nyomában a kiséretéből.
Füstként felkavargó porfelleg jelzé a mezőn, hogy a vitézeket oldalba támadta valami ellenséges lovasság.
A fiatal tiszt sietett menekülni az erdőbe.
Azonban az ellenség már észrevette s üldözőbe fogta. Bajor dzsidások voltak. Egész svadrony.
Huszárjait levágták vagy elfogták. Rolánd egyedül vágtatott tovább. Lőttek utána sokat: a golyók ott dongtak el a füle mellett. – Nevetett rajtuk. – Bízott a jó telivér paripájában. Nagy egérútat nyert az üldözői elől.
Egyszer aztán rémülve látta, hogy a hol az erdő véget ér, ott egy hosszan lenyuló meredélyen végződik a fensík. A szakadékos, záporvájta agyagfal nem mutatott semmi lejárót. Itt elfogják.
A dzsidások már hurráztak diadalukban s egyre közelebb értek.
Rolánd kapitány nem sokat tétovázott, vérig sarkantyuzta a lovát, s egy hatalmas szökéssel leugrott a meredélyről.
Hát ezt a halálugrást senki sem csinálta utána.
Az üldöző dzsidások rémülten rántották meg a lovaik zablyáját, mikor a szakadékhoz értek, s egynek sem volt kedve ily áron érni utól a menekülőt.
Rolánd kapitány nem törte ki a nyakát, hanem a derék paripa, az ott maradt lábatörötten.
Gyalog kellett odább futnia a kapitánynak.
Az üldöző dzsidásoknak le kellett kerülni messze félmérföldnyire, a hol az agyagpart elsimul, hogy utána eredhessenek. Az alatt elrejtőzhetik valahova.
A sík róna hepehupás tőzegtalaj volt, tele mocsaras tömpölyökkel, kedvezőtlen terep lovassági futamnak. Hanem egy emelkedettebb dombon, a hol bizonyosan homoktalaj volt, látszottak fák, s azok között egy veres cserépfedelü tanya. – Arra felé vette az útját.
A tanyának eleven sövény volt a kerítése. Elől bab- és borsóföld, közte sárguló dinnyékkel, egy vékony szalag rózsaszín virágú baltaczim-föld, szárító ágasokkal, hátul káposztáskert.
A kis tanya tanór-kapujában állt egy kis leány.
Valami kilencz-tíz éves. Gömbölyű, mosolygó piros arcza, gödröcskékben végződő szája, szivalakú álla; fekete villogó szemei, a miket bozontos haja egészen beárnyékolt. Csak egyféle öltöny volt rajta: egy kék és piros csikos kalikó-ing, az is fel volt húzva elől, valami gömbölyűt tartott benne, talán dinnyét.
– Héj, hugám! – szólt hozzá lihegve a menekülő. – Ki van itthon a háznál?
– Hát én, ki lenne még más?
– Hát a férfiak?
– Mind elszaladtak a bolondok, mikor azok a gömbölyű likas golyók kezdtek el hullani a tanya körül. Úgy megijedtek azoktól a furcsa gömböktől.
– Hát te nem féltél tőlük?
– Nem ám. Egyet fel is vettem belőlük, a mi a dinnyeföldbe esett. Jó lesz póznára tűzve madárijesztőnek.
Azzal kivette az inge szélébe rejtett gömbölyű tárgyat. Rolánd felismerte benne egyikét azoknak a régi divatú gömbölyű gránátoknak, a mikkel csupa udvariasság volt az ellenségre lövöldözni.
– Hát te csak magad vagy a háznál?
– Az ám. Még a bátyám is elszaladt, a nagy málészájú Monmon, pedig épen kitálaltam neki az ebédet: gombóczot fekete megygyel, azt is itt hagyta, sipkát, zubbonyt, faczipőt, mindent levetett, úgy futott el a nádasba. Mintha ott rá nem találnának, ha ide jönnének.
– Pedig idejönnek. Engem üldöznek a dzsidások. Nem tudnál valahová elrejteni?
– Jaj, lelkecském, az nem ér semmit. Akárhová rejtenélek el, csak rád találnának. Hanem mást mondok én neked. Itt van Monmonnak a gúnyája. Vesd le az aranyos ruhádat, vedd fel ezt a czondrát: aztán, ha jönnek a dzsidások, te ülj le a kőasztalhoz gombóczot enni s tégy úgy, mintha olyan hülye volnál, mint a bátyám.
Rolánd tétovázott.
A kis leány odahozta neki a paraszt gúnyákat.
– No csak frissen. Vetkőzzél le! Ne félj, nem nézek oda.
S félrefordítá az arczát, hogy ne zsenirozza az úrfit a toalettcserénél.
– No! Megvan már?
– Meg.
A leány odafordult s összecsapta kezeit, nevetve.
– No ez derék maskara volna! Hát ez a bajusz mit vétett? Hisz erről mindjárt rád ismernek a dzsidások, hogy úrfi vagy; parasztlegénynek nincs bajusza.
Azzal beszaladt a szobába, hihozta az ollót.
Rolándnak rá kellett magát szánnia az áldozatra. A két drága kedvencz lehullott az olló csikkentései alatt.
– De már most ezt kár volna eldobni: tegyük bele abba a medalyonba, a mi a nyakadon függ, az úgy sem való a parasztgúnyához, majd én addig a nyakamba akasztom: ott nem látják.
Rolánd átadta a leánynak a medalyont.
– Ah! Ez a boldogságos Szűz anya, úgy-e? – mondá a leány, meglátva a benne levő arczképet.
– Nem. Ez az én anyám.
– Én azt hittem, hogy a «Vierge». Azzal megcsókolta a képet, beletömte a kunkora férfidiszt a tobozba s elrejté azt az inge alá.
Hanem most már mit csináljanak a levetett katonaruhákkal, a karddal, a csákóval, a sarkantyús csizmával? Ha azokból valamit megtalálnak az üldözők, mégis csak rájönnek, hogy itt kell lenni a menekültnek.
– Tudod mit? Fogd azt az ásót: eltemetjük a kertbe.
– De ott rátalálnak a friss ásásra.
– Ne légy te okosabb nálamnál.