Part 11

– Nem tudom. Nagyon ki volt festve. Széles kalapja alól fekete haj omlott alá, a mi nem volt a sajátja, a szemöldökei is festve voltak, elől trompeuset viselt, czipőin bouffantokat, a mi nagyon testesnek tüntette fel. Azzal vonta magára a figyelmet, hogy hangos vitába keveredett egy fiatal dandyvel, a kinek nem akarta megengedni, hogy a mezitelen vállát megcsókolja.

– Pedig az arra való úgy-e? – szólt közbe a Bashaw.

– Természetesen. A leány azt kiáltotta: «Eredj! selyemruhás ember ne érjen hozzám: gyűlölöm a selymet, meg a bársonyt.» Én ezen elcsodálkoztam. Hiszen a selyem-, a bársonyruha zsebében terem az arany. Odamentem a czivódókhoz. A dandynek adtam egy bordalökést, a mitől az asztal alá kalimpázott. A leánynak szóltam: – Hát az én barchent jaklimnak szabad-e hozzád dörzsölődni?

A leány elnevette magát: «Te már tetszel nekem, mert paraszt vagy és öreg vagy». – «No hát gyere az én asztalomhoz s dalolj én nekem.» – Kapott rajta, egy szökéssel lenn termett a magas pódiumról, pedig a nehéz hárfáját is emelnie kellett.

– Ön nem segített neki?

– De igen. A könyökét fogtam.

– Pedig nem ott van a hypomoklion.

Azután leült mellém az asztalomhoz s elkezdett hárfázni és dalolni. Csintalan románczokat énekelt, a minőket a többi hárfásnők szoktak: «Te madaram», mondám neki, «el tudnád-e dalolni ezeket a nótákat, ha nem volnál így kifestve?»

– Nem tudnám.

– Lehet téged kendőzetlen arczczal is látni?

– Lehet.

– Hol?

– Otthon a szobámban.

– Elvezetnél engemet a te otthonodba?

– Szivesen. Itt van a lakásom mingyárt a vendéglő padlásán. Van jó lábad?

– Hegymászó vagyok.

– No, mert öt lépcsősoron kell fölkapaszkodni. Velem jöhetsz.

Azzal fölkerekedett hárfástul s vezetett föl a lakására. Biz az a legmagasabb emeleten volt, a hol már a padlásgerendák képezik a plafondot, s az alacsony ablakból a háztetőre látni; de az az előnye volt a szobájának, hogy a vendéglő főkéménye nyult fel a szögletében s annál fogva nem kellett benne fűteni, mert a kémény elég meleget adott. Egy asztal, egy zárható szekrény, két szalmaszék, egy olajlámpás képezték a butorzatát; az ágyfülkében volt a nyoszolya, tarka kattun-függönyökkel. Egy kis szűk pitvara is volt a szobájának, a minek szögletében vörös világosság derengett. Az egy kis bádogkatlanból jött, melyben kőszén parázslott, forrón tartva a groghoz szükséges vizet, a mit eshetőleges vendége számára készen kellett tartani a szép Melusinénak.

– «Melusine»? Ez bizonyosan komédiásnév, – szólt közbe lord Bel…

– Természetesen. A hölgy arra kért, hogy maradjak a pitvarban, a míg ő a szobájába megy toilettet csinálni. Valami polczról kénes fonalat vett elő, azt meggyujtotta a parázsnál s bement a szobájába a lámpást meggyujtani. Azután még egy perczre visszatért, az üstöt a forró vízzel leemelni és bevinni. A bezárt ajtón keresztül nemsokára nagy lubiczkolást hallottam, mely elárulta, hogy a forró vizet nem annyira grogcsinálásra, mint alapos mosakodásra használja.

– Nem leskelődött ön a kulcslyukon át? – kérdé a Bashaw.

– Dehogynem. Volt azon az ajtón több judáslyuk is fúrva, de mindannyit hasznavehetetlenné tette a komédiásné azáltal, hogy a levetett szoknyáit az ajtó fölé akasztotta. Félre kellett tennem a kiváncsiságomat. Nem soká várakoztatott. Ismét nyilt az ajtó, s ő kitekintett a nyiláson. Én visszahőköltem a láttára. Ez nem az a hölgy, a kit én ide kisértem. Az egy magas, testes amazon volt, ez pedig egy szilfid. Fehér, lenge pongyola volt rajta, mely szoborszerű idomaihoz tapadt, a fekete haj eltünt, a helyett csaknem fehér ezüstszőke fürtök omlottak a vállaira.

– Micsoda? Ezüstszőke haj? – szólt közbe lord Bel.

– No igen! ezüstszőke. Ez nem olyan ritkaság az angol nőknél. Sohasem látott ön még ezüstszőke hajú nőt?

– De igen. Láttam.

– Én meglepetve rebegém: «Ön az, Melusine»? Erre ő szelíd mosolylyal suttogá: Most már nem vagyok Melusine. Híjon az igazi nevemen: «Milagrida.»

– Micsoda, Milagrida? – kiálta fel hangosan lord Bel. – Hisz az spanyol név!

– Hát mért jön, mylord, ezért haragba? Lehetett a hárfásnő spanyol leány. Csak nincs olyan bolond angol családapa, a ki a leányát Milagridának kereszteltesse.

– Kérem ezt a thémát nem fejtegetni tovább.

– Az egész megjelenése a leánynak meglepett. Oly karcsú volt, oly lengeteg; minden mozdulata csupa kellem, csupa báj, de különösen az arczának az átváltozása volt feltünő, a mióta azt a czudar festéket lemosta róla, szemei kékek voltak, miket a festett pillák feketéknek hazudtak, a fekete szemöldök helyén finom vékony vonalak húzódtak, arcza fehér volt, mint a porczellán, de bezománczozva a legtündöklőbb rózsaszínnel, mintha a hajnal sugározná be. Csak a jobb arczán volt látható egy háromszegletű fehér folt; de az is jól illett neki. Kis leány korában egy papagály megharapta: annak a forradása maradt ott.

Erre a szóra lord Bel… izgatottan ugrott föl a helyéről.

– Egy papagály harapása? – hebegé.

– No igen; ezek a komisz beszélő madarak olyan gonoszindulatuak: a kire irigyek, azt megharapják.

– Az lehetetlen! Az lehetetlen!

– Csak nem akarja a papagályokat védelmébe venni?

Lord Bel… a selyem zsebkendőjével törülgette izzadó homlokát.

– De egy hárfajátszóné!

– No hát miért nem kaphatott volna egy hárfajátszóné egy papagálytól harapást az arczára?

– De hát honnan tudja ön, hogy az a fehér folt a leány arczán papagályharapásnak a helye?

– Ő maga mondta el nekem.

Lord Bel…-nek a szemei vérben forogtak. Oldalzsebébe nyult, kihúzta a bowieknifeot s annak a hosszú pengéjét kiugratta.

– Ugyebár, – hörgé tompán, rekedten, – mikor az ember egy ilyen szép, piros női arczon egy olyan fehér foltot talál, egyszerre kedve támad azt megcsókolni.

Eközben úgy fogta marokra a nagy kést, mintha a kedves barátjának szánna vele egy oldaldöfést.

– No, azt én nem tenném; nem szokásom. Hanem az ujjam hegyével érintettem azt a fehér foltocskát, megtudandó, hogy nem a letörült fehér festék maradványa-e az ott? Erre adta a leány azt a fölvilágosítást.

Lord Bel… abbahagyta azt a szurkálási mozdulatot a zsebkéssel, a helyett levágott egy darabot a rágódohány tekercséből s azt a szája szegletébe dugta, s aztán hanyatt dűlt a kereveten.

Lord Alb… sietett még tisztábbra mosni a hárfás leányt, mint a milyen tisztára az maga mosakodott.

– A lámpavilágnál szétnéztem a kis manzard szobában. Semmit sem találtam benne, a mi hasonló természetű osztályhoz tartozó némberek lakhelyeit diszíti. Falain nem voltak az Aretin-féle érzék-ingerlő képek, még az ismeretes Männeken Piss gipsz-szobra sem volt látható a szekrénykéjén.

– Te kis Milagrida, úgy látszik, – mondám neki, – hogy valamikor a jobb társaságokban voltál otthon. Olyan finomak a kezeid.

– Pedig a hárfapengetéstől megkérgesednek az ujjak hegyei. Igaz, hogy fiatal koromban előkelő család tagja voltam. Családi nevemet nem mondom meg. Az apám valamikor spanyol követ volt.

– Lárifári! – rikácsolt közbe lord Bel… – Hogy lett volna spanyol követ?

– Ezer bocsánat. Én tévedtem. Portugált mondott. De nekem a spanyol, meg a portugál mindegy.

Lord Bel… a szóra egészen elvörösödött.

– Ezt ön csak az én boszantásomra mondja most! – S azzal kiköpte a szájából a rágott dohányt.

Lord Alb… nem értette, hogy mi boszankodni való lehet ezen? Azzal folytatá a mesélést:

– Egyszerű a történet; egy fiatal leány és egy ifjú szerették egymást. Előkelő családok tagjai voltak mind a ketten. Boldogságuknak semmi sem állt az útjában, a szülők beleegyezésével jegyesek lettek. A menyegző napja ki volna tűzve, a jegyesek a szószékről kihirdetve, csak egy hét volt még hátra. Ez utolsó hét alatt történt, hogy a menyasszony atyjának egy majorházába beleütött a villám, s az porig leégett. Az apa és anya együtt kirándultak a kár megtekintésére, leányukat otthon hagyták. E távollét alatt érkezett meg a kastélyba a vőlegény. Volt, a ki fogadja: a menyasszony. Őrjöngve szerették egymást, igazán őrjöngve. A páros együttlét rossz tanácsadó. Az ifjú azt susogta a leány fülébe, hogy hiszen úgy tekintsék már egymást, mint férj és feleség. Egy szikra volt csak, s ettől a szikrától fel hagyta gyújtani a leány a szivét. Odaadta azt a kincsét, a mit vissza nem lehet venni többé. Feláldozta jövendőjét a pillanatért. Hát aztán mi lett velük? Az, a mi Hamlettel és Oféliával: «Míg hozzád nem menék, nászszal kecsegtetél.» «El is vevélek, ha hozzám nem jövél.» A vőlegény a pillanat gyönyöre után megutálta a menyasszonyát; leszidta, gyalázó szavakkal tetézte s magára hagyta; többé felé sem jött, s azon a napon, a melyen menyegzőjüket kellett volna megtartaniok, megszökött az apai háztól.

– A futó bolond, – dörmögé a Bashaw, kifújva a csibukjából a szikrázó hamut.

Lord Alb… folytatá az elbeszélést:

– Ha ezzel vége lett volna a szomorú történetnek, hát ez olyan mindennapi eset volna, a mit nem érdemes följegyezni. Egy megszökött vőlegény. Gyöngyház, ha leszakad, lesz más! De az önfeledt szerelmi odaadásnak következései voltak a leányra nézve, a miket a termete elárult. Az anyai szem észrevette e változást: a leány mindent megvallott. Kétségbeesés jött be a házba. Az apa előtt sem lehetett titkolni a szerencsétlenséget. A becsületére féltékeny lord, kinek melle királyok érdemrendeivel volt diszítve, határtalan haragra gerjedt s elűzte a leányát a háztól, ki fejére ily gyalázatot hozott: egy shilling nélkül. Látni sem akarta többé. Az anyja irgalmasabb volt hozzá. Minden pénzét és az ékszereit átadta a leányának, a ki aztán Londonba menekült. Az apja oly kegyetlen volt, hogy londoni ismerőseinek, rokonainak tiltakozó leveleket írt: nehogy elűzött leányának menedéket vagy bármi segítséget adjanak. A leány elveszett a fővárosi nyomorultak számlálatlan tömegében.

Lord Bel…-nak valami eshetett a szemébe, mert nagyon törülgette.

– A szerencsétlen leány nemsokára megszabadult – az istenáldásától. Finom társaságban úgy hivják ezt, hogy istenáldása. A fölösleges emberek számát szaporító új gentlemannek volt annyi becsületérzete, hogy a mi hibát világrajöttével elkövetett, azt nagyhamar a világtól megváltával helyrehozza. Miss Milagrida felvehette a Melusina nevet. Utolsó pénzéből vett magának egy hárfát s a csapszékbe járt énekelni.

– És most már abból élek, a mit a hárfámmal keresek. Szegény keresetforrás, de tiszta, – mondá, nagy szempilláit lesütve. – Czintányéromba rézpénzt dobálnak: arany, ezüst nem kerül abba soha. De nekem az elég. És már most azt is érteni fogja ön, miért mondtam annak a tolakodó dandynek, hogy hagyjon békében: utálom a bársonyt és selymet. Ő is mindig bársony ruhában jött hozzám, a ki boldogtalanná tett. Azóta irtózom a bársony érintésétől.

Én kissé valószinűtlennek találtam a leány állítását.

– De hát, szép Milagrida, mit csinál maga, hogyha valamely úrnak kedve támad magát a szállására felkisérni, a hogy ime én is felkisértem? Nem minden látogató engedi magát szomorú történetekkel kielégíteni. S maga is csak húsból és vérből van.

– Oh, az ellen van énnekem egy talizmánom, a minek az igézete csalhatatlan. Akarja ön, hogy megmutassam?

– Kérem szépen.

Erre a szép Milagrida a szekrényéhez lépett, felnyitotta s kivett belőle egy üveg ládikát, mely selyemmel volt befedve: azt letette az ágyára.

– Nézzen ön ide, – szólt, a selyemtakarót lerántva a ládikáról.

Visszariadtam a látványtól.

Az üvegfödél alatt egy csecsemő bebalzsamozott mumiája volt látható.

– Ez az én talizmánom, – suttogá a leány; – akar ön az ágyamra feküdni, sire? Kettőnk között nem lesz más, csak ez a kis koporsó.

Nekem a köny kicsordult a szememből.

Egy utczai énekesnő, a kinek mindennapi hálótársa első, egyetlen szerelmének szülötte üvegkoporsóban!

Odadobtam az erszényemet az asztalra.

– Fogadja el tőlem, miss, e segítséget s őrizze meg továbbra is a tisztaságát. Gondom lesz önre. Én leszek önnek az apja.

– Nem, nem! – hörgé lord Bel… – Én, én vagyok az apja! Ez az én leányom!

Azzal fölugrott a kerevetről, arcza sötétvörös lett, szemeit aláfutotta a vér, kezével a torkához kapott, mintha a fojtogató lidérczet akarná eltávolítani. S egyszerre csak arczczal előre bukott, eszméletét vesztve.

A két mylord fölemelte s lefekteté a pamlagra. Rögtön sebészért küldtek, az eret vágott rajta, a mire a beteg föleszmélt, de már csak megbénult nyelvvel tudott hebegni, lord Alb… kezét keresve jobb kezével, mely hideg volt, mint a jég.

– Hozza ön – ide – a leányomat. – Keresse föl. – Megbocsátok neki. – Visszafogadom. – Örökösömmé teszem. – Egyetlen leányom. – Szegény Milagridám!

– Sietek! Rá fogok találni!

– Akkor én is sietek a fiamat idehozni a lunatic asylból; – szólt lord O’Don… – Tegye jóvá a bűnét, tegye boldoggá a kedvesét, s maga is gyógyuljon meg általa.

Azzal lekapta a fogasrul a tengerikutyacsont-fogantyús bambusznád pálczáját s elrohant a kioszkból.

Nem olyan könnyen ment lord Alb…-nak az eltávozása. Annak a kezét vasszorítással fogta a gutaütött ember ökle, a ki egyre rebegte e két szót: «Leányom! Clerc!» Az utóbbira azért volt sürgetős szüksége, hogy végrendeletét élőszóval tollba mondhassa neki. Másfelől meg a kioszk kávésa ült a lord Alb… nyakán azzal a követeléssel, hogy vitesse el innen azt a gentlemant, a kit a gutával megüttetett, az ő kioszkjában nem szabad senkinek meghalni. A felcser meg a díját követelte rajta.

Lord Alb… praktikus ember volt, föl tudta osztani a föladatát. Első a nyavalyás lord elszállítása a lakására, ápolás alá vétele: egy óranegyed. Azután a clerc meghivása a testamentomtevőhöz: másik óranegyed. Akkor lóhalálában a Kakaslovaghoz, a leányt fölkeresni: ez jó félóra. De időközben egy zsibárusnál flanell janklit kell venni, mert bársony ruhás urat a leány magához közel nem ereszt. Onnan vissza. Minden kitelik másfél órából. Addig várjon a halál. Hiszen mi is elég soká várunk a kegyelmes úrra, várhat ő is.

Így szépen fölosztva az időt, kifizette a kávést, meg a chirurgust s levitette a beteg mylordot a kívül várakozó sellyéjébe. Azután a lovát kereste, a min idejött. Azt biz’ elvitte a Bashaw a maga sietős útjára. Egy goddamot sem mondott rá. Ott ácsorgott egy boxcab a kocsija mellett. Megmondta neki, hogy hova hajtson. Míg az a hátulsó ülésbe felczihelődött, lord Alb… előhúzta a zsebéből a butykosát, a mi whiskyvel volt tele s megitatta belőle – nem a kocsist, hanem a lovat. Ennek azután volt sikere. A boxcab röpült, feldöntött egynéhány kofaállványt; de minden állomásra megérkezett jó idején. Öt perczczel a kiszabott idő előtt a mylord már rátalált a hárfásleányra a «Kakaslovag» ivótermében. Még az ajtóból kiáltott rá. A családi nevén szólította.

– Miss Bel… Milagrida! Önt az édes atyja hivatja magához.

– Kicsoda?

– Lord Bel… Algernon, az én legkedvesebb barátom.

– Mi dolga van velem a mylordnak?

– Önt akarja tenni örökösévé.

– Így csak nem mehetek hozzá, ebben a maskarában. Engedjen átöltöznöm. Hisz nem ismer rám az apám

– Nincs idő rá, miss; önnek az atyja haldoklik, órái meg vannak számlálva.

Erre a leány fölsikoltott s elkezdte a haját tépni. Már tudniillik azt a fekete parókát, a mit viselt. Zokogott.

S ez igen czélszerű volt. A fekete paróka lehulltával előtünt az ezüstszőke hajzat, s a sűrű könyek lemosták az arczáról a festéket. Rá lehetett ismerni a Milagridára. Így aztán vihette őt magával lord Alb…, útközben elmondva neki a kioszkban történteket.

A boxcab lova feleúton összerogyott a nyargalástól, gyalog kellett tovább sietniök. Felhasználták a melléksikátorokat. Elég jókor érkeztek meg lord Bel… szállására. A mylord utolsó óráját élte; de még eszméleténél volt. Hárman is voltak mellette, a kiknek feladata az volt, hogy utolsó óráját megnehezítsék: a clerc, a ki motyogásából a végrendelkezését igyekezett kiértelmezni; a káplán, a ki gyóntatta, s a csodadoktor, a ki hólyaghúzókat rakott a talpára, meg a mellére s szalmiákszeszt szagoltatott vele, a mitől a beteg nagyokat tüsszentett, a két különböző examinátor nagy boszuságára.

Mindennek röviden véget vetett miss Milagrida megjelenése.

A hárfásnő, a mint ágyban fekvő atyját megpillantotta, nagy zokogással rohant oda hozzá s keblére borult.

Lord Bel… csak a balkezét tudta még fölemelni, a jobbja megbénult, azzal ölelé keblére visszatért leányát, utolsó erejével világosan ejtve ki e szavakat:

«Leányomat nevezem ki általános örökösömmé.»

Ez volt az utolsó szava, utolsó lélekzetvétele. E szavakat protokollumba vette a törvény embere. Tökéletes végrendelkezés volt.

Szeretett leányának nem volt már más feladata, mint halálra vált atyjának szemeit az örök álomra lefogni.

A közjegyzősegéd felszólítá a másik két urat, a káplánt és a kuruzslót, hogy menjenek át vele a mellékszobába, a hivatalos okiratot mint tanuk aláírni. Lord Alb…-ra nem reflektált, azt daróczruhájában valami szénhordónak nézte.

Ezalatt megérkezett a Bashaw a fiával. Az őrültek gunyáját még a «Kis házban» fölcseréltették vele a hajdani bársony köntösével. Az orvos kiadta a bizonyítványt, hogy a fiatal mylord, mint teljesen felgyógyult, elbocsáttatik.

– – Már most, ha a regényíró szabad kézből írhatná meg ennek a történetnek a végét, a maga szentimentális hajlamával, optimista felfogásával, milyen szép jelenetet festhetne ebbe a rámába! Egy apa halálos ágyánál térdelő leány, kit a megtért vőlegény vigasztal; halavány ifjú, homlokára hulló szőke hajfürtökkel; az érzékeny pár fölött az élő családapa, ki áldó mozdulattal teszi két kezét az ágy mellett térdeplők fejére; a halott apának még egyszer fölnyilnak az ajkai, mintha a túlvilágról sóhajtaná el az «áment».

Hanem a kegyetlen krónika kötve tartja a regényíró kezét.

Nem az lett a vége.

A bolondokházából előhozott fiú nem volt szép. Feje simára borotválva, homlokán áruló diadém: egy sor fehér pont, a mit pióczacsípések hagytak hátra letörülhetetlen emlékül; kiülő szemei széjjel kancsalítanak; orrczimpái lüktetnek, arcza vigyori ránczokkal keresztülbarázdálva; mikor állatias kifejezésü felső ajkát fölhúzza az inyéről, két kitörött fog helye tünik elő. Azokat erőszakkal távolították el az orvosok, mikor a tébolyultat megszállta a sitophobia (ételiszony), hogy az ételt tömlőn keresztül vezethessék a gyomrába.

Az ifjú ember egy ólálkodó dúvad sunyiságával tekintett szét a szobában.

A mellékszobában látott három embert, a kik valami írással voltak elfoglalva.

Egy ember ott állt az ablakban jó távol.

Az ágyon feküdt egy halott, annak a keblére borulva sírt egy nőalak.

Az ifjú apja, O’Don… lord költögeté a halottat.

– Mylord! barátom! Ébredj föl! Elhoztam a leányod vőlegényét.

Tehát ez az ő menyasszonya!

No de régen óhajtott vele találkozni! Annak a bolondja volt.

Most hát itt van! Nagyon jól van.

Lassan odacsúszott az asztalhoz. Azon hevert az apjának a tengerikutyafogas pálczája. Ismerte jól. Abban volt egy pálczatőr, egy két élű dákos.

Hirtelen kirántotta a tőrt s egy szökéssel ott termett a halottas ágynál s a tőrt markolatig döfte menyasszonya hátába, a szívén keresztül, hogy annak még sikoltani sem maradt ideje.

Azzal visszarántotta a gyilkot s két marokra fogva a saját szívén verte azt keresztül, úgy vágta magát hanyatt az apja lábainál.

Erre a rémlátványra az apa, a Bashaw, elkezdett elébb őrülten vigyorogni, majd hangos kaczagásba tört ki. Megtébolyodott.

… Ez volt lord Alb…-nak az eleven regénye, a mi meg van örökítve a napi krónikákban.

A KENGYELFUTÓ.

Abban az időben Bécs volt a világ központja.

Már tudniillik, a mit mi világnak tartunk: a meddig a mi takarónk nyúlik.

Oda sereglett mindenki, a kinek valami elnyerni, vagy elkölteni valója volt.

Egy ideig (hosszú ideig) ugyan czentrifugál központja is volt Bécs ennek a világnak. Tíz esztendeig dühöngött benne a keleti pestis. Bécs volt a gócza ennek az egész Európát fenyegető vésznek. Menekült belőle mindenki, a kinek a halál félelmes volt. Borzasztó halál, a mi ellen nem volt gyógyítás, szabadulás.

Aztán jöttek az elemi csapások. A folyók özönvizekké áradtak. A császárváros palotáinak az erkélyéről csónakkal szedték le a menekülő uri népet.

Majd meg a tűzláng pusztította végig a nagy várost. Egész negyedek égtek hamuvá. Menteni nem lehetett. A tüzes forgószél végtül-végig pusztította a várost.

Ez mind Isten csapása volt. El kellett viselni.

De most következett az emberek csapása.

Az új királynőt, Mária Teréziát, fegyverrel támadták meg a szomszéd hatalmak.

Bajorok, burkusok, francziák szövetkeztek ellene. Osztozni akartak a tartományain. Már Bécs város kapuit döngették.

A királynő újszülött fiával Pozsonyba menekült.

Mindenki elhagyta, csak a magyarok nem.

Az az égretörő kiáltás: «Életünket és vérünket a mi királyunkért», megállítá az ellenségeit, kicsikarta kezeikből a diadalt. A többit elmondja a történetírás.

A magyar főurak aztán otthont találtak a császárvárosban. Palotákat építtettek és úri pompával tüntették ki magukat; a főutczákon kengyelfutóktól előzött aranyos hintóikat, prémdolmányos huszárjaikkal, bámulta a nép, s rájuk ismert a családi színeikről a libériáikon.

A királyi gárdisták épen mesemondás tárgyai voltak.

A gárdista mint közvitéz is tiszti rangot viselt.

A magyar nemesi családok büszkeségüket találták benne, hogy legdélczegebb fiaikat a bécsi gárdába bevezethették. De mustrája is volt az a magyar fiatalságnak.

De valamennyi magyar gárdista között legfeltünőbb alak volt Zarándi Károly. A családi neve más volt: ez csak a prædicatuma.

Fia volt a Rákóczi-szabadságharcz egyik vezérének, a ki a kuruczok fegyverlerakásánál nagy szerepet játszott, s ezért jutalmul donáczióba kapta az Alföld egyik nagy latifundiumát, a rajta épült nagy kiterjedésü mezővárossal együtt. Hozzá kapott még feleségül egy német herczegnőt. Fiát a császár nevére kereszteltette, ez is volt a keresztapja. Károly grófot Bécsben nevelték. Kitünő tehetségű ifjú volt már növendék korában.

A mint árvaságra jutott, a tutora installáltatta a nagy dominiumba, a hol megismerkedett roppant gazdagságával s azzal a meggyőződéssel térhetett vissza Bécsbe, hogy ő az a hatalmas ember, a kinek csak akarni kell valamit, az rögtön beteljesül.

Akart a gárdához bejutni: befogadták.

A bájos királynő kisérőjének választotta.

Az udvarhölgyek rajongtak érte.

Azok között a legragyogóbb szépségül volt elismerve egy nagy befolyásu külhatalmasság nagykövetének, Lüderitz grófnak a felesége: Leontine herczegnő.

Alakját a herczegnőnek a halhéj pánczél, vertugadin és a bouffantok miatt nem lehet leírni; haját a puder, arczát a fehérítő és pirosító s a szépségflastromok tartják előkelő ismeretlenségben; de a hagyomány azt örökíté meg, hogy ő volt az udvarhölgyek legimádatraméltóbbja, a kinek már azért is nagyon szépnek kellett lennie, mert otkolonban fürdött.

Zarándi Károly egészen belebolondult a herczegnőbe.

Azonban szenvedélyének erős akadályai voltak.

Nem a herczegnő férje. A kitünő diplomata, a mily tiszteletreméltó volt a magasabb politika terén, oly kevéssé volt eszményképe a férfinak. Alacsony termetét ferdére tolta el egy elrejthetetlen kinövés, féllábára bicczentett, s a szemeit ideges rángatózás kényszeríté pislogni.

Hanem gazdag volt.

A herczegnő pedig erényes és büszke.

Az erénynek a legerősebb védbástyája a női büszkeség.

De az erényessége mellett a raffinált kaczérságot gyakorolta Leontine imádói ellenében.

Szabad volt Károly grófnak a herczegnőt ajándékokkal meglepni. Hozhatott neki drága schmuckot, beszélő papagályt, kapuczinus-majmot, nyerges lovat; az mind elfogadtatott. Írhatott hozzá verseket (volt költői tehetsége). Rendezhetett a nevenapjára tüzijátékot, karusszelt. Lefestethette hírneves művészszel az arczképét. Ezzel mind elnyerte a jogot – egy kézcsókra. No még többre is. Egy findzsa kávéra, a mibe Leontine herczegnő saját rózsás ujjaival rakta bele a czukrot. Károly gróf nagyon édesen szerette a mokkát. Még édesebbet kért. Nem! Nem! Azt a kávéédesítőt nem adták meg neki.