Part 14

Elfogadtam a nagy megtiszteltetést, s mindjárt ki is hirdettem az ostromállapotot, statáriumot, kordont huzattam a pacificálandó territorium körül, keményen megparancsolván, hogy a kordonon, se gyalog, se kocsin, semmiféle formátumban, qualificatióban és applicatióban, semmiféle állatnak a bőrit keresztülvinni nem szabad, még zsidó bőrtaplót sem, detto semmiféle fűféle a kordonon át ne csempésztessék. Végtére mindenkinek, személyválogatás nélkül, halál fejére, akár úr, akár paraszt légyen a gazdája, akár czímeres, akár czímertelen ökör, – a mint búnak ereszti a fejét, és malecontentusnak kezd mutatkozni, rögtön Pulver és Blei! azaz ólmos bottal fejbe ütni, aztán port a tetejibe! – hoc secus facturi!

Egynéhány nap mulva: megnézem, mondok, hogyan hajtják végre parancsolatomat. Ad latus magamhoz veszem a járásbeli marhadoktort, a ki igen jeles capacitas, mert külföldről jött s ott tanulta a veterinariát.

Mikor a szekérre felkapaszkodunk, a doktor kinevetett, hogy minek viszek magammal juhászbundát, czipót meg szalonnát. Hiszen meleg van, s talán csak éhen sem halunk Kanahán közepén. De én meg visszanevettem, mert nem hozott egyebet magával, mint a felesége nagykendőjét, a kit nevezett plédnek, meg egy táskát, tele baromnak való medicinával.

Ekképen felfegyverkezve, szépen elérkezünk a kordonhoz. Látom, hogy vasvillás embereim ott strázsálnak pikéten. A mint hozzájuk érünk, a lovak elibe ugranak, megkapják a zablát s kiabálnak, hogy megálljunk erre-arra, mert különben belefordítnak az árokba.

Megdicsértem őket. «Nagyon jól van, édes fiaim; csak őrködjetek ezentúl is ilyen jól, édes fiaim.»

– Semmi édes fiaim, hanem ide azzal a bundával!

– Micsoda! Hát zsiványok vagytok ti? És ha zsiványok vagytok, hát illik-e az: alkotmányos világban békés utazóktól a bundát elvenni?

– Nem ér semmit az a sok beszéd. Itt a kurrens! – Azzal kivette a szeredásból a saját ukázomat, s azt lábbal felfordítva, kiolvassa belőle, hogy a kordonnál minden állat bőre irgalom nélkül letartóztatandó, és mivel a juhászbundában belül bőr vagyon, tehát a juhászbunda itt marad.

– Ostobák vagytok! – kiáltottam rájuk. – Hát ki értett juhászbundát a bőr alatt? Én csak tudom, hogy mit értettem bőr alatt, mert a pronunciamentót én bocsátottam ki. Én vagyok a marhadög-komiszárus.

De a paraszt egyet rántott a szűrin s azt mondta, hogy: azt akármelyik hunczut elmondhatja magáról, hogy ő a marhadög-komiszárus. Csak ide azzal a bundával! Ugyis van már itt egy határ.

Teremtuccse, a bolondok megtették, hogy saját parancsolatomra lehúzták a bundát a nyakamból, és odadobták a többi közé a gyepre.

Egy gaz ficzkó azonban megpillantá a lőcsre függesztett csikóbőrös kulacsomat. – Hohó! itt is van állatbőr! – Lefoglalták a kulacsot is, és eltették a többi zsákmány közé. – Hanem előbb vérit vették.

Ezek az én embereim Angliában tanultak törvényt magyarázni.

Én káromkodtam, a doktor meg nevetett, hanem csak alattomban, tenyerével a száját eltakarva.

No megállj! menjünk csak tovább!

Nemsokára kiértünk a pusztára, hol egy veszedelmes gulya volt megvizsgálandó. Kicsit fújt a szél, s nekem már csak elvben volt bundám. A doktor ironice kinálta a plédje felét.

Leszálltunk a szekérről s egyenesen hozzáfogtunk a vizitáczióhoz. Hogy mit tapasztaltunk, azt nem beszélem el kedves barátom uramnak, mert ebéd után vagyok s nem akarnám, hogy a tábeldóért fizetett 1 frt 70 kr. kárba menjen.

Hanem ad vocem ebéd. Nagyon dél volt már az idő, s minthogy meleg is kezdett lenni, nem annyira bunda kellene már, mint testi táplálék. A marhadoktor kérdezte egy ott álldogáló gulyástól, hogy van itt valami restauratio?

– Az nincs mostanság; hanem itt van a fokosom, azzal restoráltunk valaha.

– Nem az kell, hanem valami vendégmarasztó.

– Az is van, – s előmutatott egy nagy furkósbotot, – ezt hivják nálunk vendégmarasztónak.

– Ajh, nem az; nincs itt valahun csárdás?

– Az is van, amott legel ni. – T. i. a szamarat hívták Csárdásnak.

Nem állhattam tovább, majd kihúzom én a doktort a sárból, beszéljünk magyarul: «Ugyan földi! hol van itt a gugyori?»

– Vagy úgy, a gugyori? – Ott van ni! – Mindjárt el is vezetett bennünket a gugyoriba, a mi annyit jelent, hogy ha van benne vendég, akkor vendégfogadó; ha pedig nincs, akkor sertésól.

– Tessék besétálni.

Az egyetlen vendégólszobában nem volt egyéb czivilizált lakosság, mint legyek, nagy sokaságban. Egy hosszú görbe asztalra fel volt téve egy nagy korsó, mellette egy darab kréta, s a krétával az asztalra különféle figurák pingálva, mint pl. +, ⨯, ⊙, □, mindenik ábra alatt kisebb, nagyobb számu verticális huzás, mint pl.|||| etcetera.

A gulyás cicerone aztán megmagyarázta, hogy a gugyori korcsmáros most nincs idekinn, esett bőrt szállított, meg faggyut a magazinba; hanem még ma kijön. Addig itt a bor a korsóban, gulyások emberségére bizva; kiki iszik belőle, a mennyi kell, és a hányszor iszik, annyi huzást tesz a neve alá; mert azok a figurák megannyi érdemes pásztoremberek subscriptumai. Az urak is ihatnak belőle, hanem fizessenek egy piczulát készpénzben; kaputos vendégeknek nincs kredit.

Nem tesz semmit. Leültem az asztal mellé, kenyeret, szalonnát vettem elő a tarisznyából, ettem, a mennyi kellett, s aztán jót húztam a közös kancsóból. Rossz volt, de rosszabbat is ittam én már annál.

Azalatt a doktor csak járkált, és mérgesen hadakozott a legyekkel, kik őtet akarták megenni. Kináltam szalonnával. Azt mondta, hogy nem eszik eleven zsírt. Majd csak hazajön a gugyori. – De hol is marad az a gugyori? – Nem győzte az ajtóból nézni, hogy jön-e már a gugyori?

Utoljára a gulyák adminisztrátora nem állhatta szó nélkül.

– De mi baja az úrnak a korcsmárossal, hogy úgy lesi, mintha valami szép lány volna?

– Hát ehetném! – Vallott magára a doktor.

– Hiszen ha csak az a baj, – mondá a gulyás, – azon mindjárt segíthetünk; odakinn fő a bográcsban a jó gulyáshús; ha van az úrnak saját bicskája: oda ülhet mellé és ehetik velünk.

Doktorom sem várta, hogy kétszer kinálják. Elővette a peneczilust, nagyot kanyarított a gulyás kenyeréből, neki guggolt a többiekkel együtt a földretett bográcsnak, és mártogatta a jó paprikás levet, és szedegette kifelé a jó húsos konczokat, mintha az egészet az anatomiai cursus alatt tanulta volna.

Én nem ettem a bográcsból; jól voltam már lakva szalonnával.

A pompás bankett után a doktor úr becsukta a peneczilust, elővette a fogpiszkálóját, s elkezdte examinálni a gulyásokat: hogy tartják meg a sanitätspoliczáj-rendeleteket, hogy szokták az elesett marhát desinficiálni, hogy a ragály tovább ne terjedjen.

– Hát kit így, kit amúgy, – felelte a gulyás mester. Ha a marha nagyon megdöglik, akkor agyonütjük és elássuk a földbe, ha pedig csak kicsit döglik meg, akkor kegyelmet kap.

– Micsoda kegyelmet kap?

– Hát megkegyelmeztetik – bográcsban való megfőzettetésre.

A marhadoktor szájából e szóra kiesett a fogpiszkáló.

Tehát a mai ebéd is ilyen «begnadigt» fenevadból volt requirálva, a ki nem halt meg olyan nagyon, hogy halála után húsával hasznot ne tehetett volna még az emberiségnek.

A mint ezt meghallotta az én marhadoktorom, úgy elszaladt a pusztáról gyalog, hogy szekéren sem birtam utólérni. Hamarább hazaért a városba gyalog, mint én kocsin.

De nem is megy az többet marhadög-inspectióra, mióta megtanították nekik a desinficiálás legpraktikusabb módját.

De még magam sem kivánkozom többet marhadögkomiszárosnak.

A PRUTHI CSATA.

Két ifjú indult ki Bagdadból. Mind a kettő nagyravágyó volt és ábrándos. Mind a kettő vagyontalan volt és elhagyatott, és még is mind a kettő nagyravágyó. Az egyik neve volt Mohammed, a másiké Mizzri.

Útközben elesteledtek, lefeküdtek egy fügefa alá és aludtak ott.

És álmában mind a kettőt meglátogatta a Mehdi, az álomlátások titkos szelleme és tele sugdosta füleiket távol jövendő titkokkal, miket a két ifjú, midőn a hajnali szélre fölébredt, elmonda egymásnak.

– Engem hadseregek vezetőjének tett a Mehdi, – szólt Mohammed, – s azt parancsolá, hogy a merre te mégy, én az ellenkező úton indúljak el, és ám lássam, hogy többet ne találkozzam veled, mert az szomorú nap leend.

– Jól mondá Mehdi, a mit neked mondott, – felelt Mizzri, – mert a mit nekem nyilváníta, ez: rövid ideig fogok élni, és mégis halhatatlan lészek; hamar eltemetnek, mégis megmaradok; s mikor elhamvadtam, tégedet ugyanazon sírba fognak eltemetni, melybe engem. Azért úgy váljunk el, hogy engem többé meg ne láss, és meg ne tudd soha, hova temetnek el, és ha megtudod, vigyázz, hogy azon helyet elkerüld.

Ezután összeölelkezék a két ifjú, kezet szorítának, elbúcsúztak szépen, Mizzri délnek indúlt, Mohammed északnak, és soha sem látták egymást többé.

Mizzri elbujdosott, ki tudja merre, ki tudja hová? s csak évek múlva, midőn szájról-szájra kelő népdalok terjedtek szét a mozlim nép között, mondák, hogy ezeket a halhatatlan Mizzri szerzé, a ki lakik cziprusberekben, rózsaligetekben, források fejénél: ki tudja, hogy merre?

A dal mindenütt volt, csak énekesét nem találták sehol. Azután egyszer elhalt valahol Mizzri; szép leányok meglelték holttestét, és eltemették cziprusligetben, rózsaberekben, forrás fejéhez; ki tudja, mely országban? Soha nem is mondhatta senki, hol halt meg, eltűnt, elmúlt, és halála után is azt hitték róla, hogy él, s midőn szép dalait énekelték mindenütt az országban, senki sem hitte, hogy ő már maga mélyen alszik a bezöldűlt moha alatt, hanem fenn lebegett még sokáig az emlékezetben, mint a lement nap után az esthajnal…

… Mohammed pedig Stambulba ért, meglátta ott azon fényes nagy palotát, melyet szeráljnak neveznek, és annak kapuja alá menvén, megkérdé az ott őgyelgő czifra izoglánoktól, ha nem tudnának-e valami dolgot adni?

Azok kezébe adtak egy baltát s oda állították egy rakás fához, hogy vágja fel.

Mohamed jól vágott a baltával, később karddal is tanult vágni s addig vágott fát és ellenséget, míg egyszer nagyvezér lett belőle. És akkor is baltadzsinak nevezte magát, a mi törökül annyit tesz, mint favágó.

Baltadzsi Mohammed volt az összes hadseregek vezére Törökországban, midőn a két harczoló hős, Ak-Bik és Demir-Bash a hideg észak hegyei között viaskodva dulakodva jöttek le az ozmán határig, s itt a tönkrevert Demir-Bash átmenekült az ozmán nép közé, utána a diadalmas Ak-Bik.

Mert «Ak-Bik»-nek nevezte a török nép Nagy Péter czárt, s e név jelent «Fehér bajuszt»; – «Demir-Bash» (vasfej) névvel pedig XII. Károly királyt tisztelé meg.

Azon hírre, hogy a hatalmas északi úr karddal kezében átlépte az ozmán határt, a török kardok is kirepültek hüvelyeikből, s gróf Tolstoi, ki akkor követ volt Sztambulban, ősi szokás szerint azonnal a _héttoronyba_ vettetett, mely héttornyú várnak egyik tornya volt arra rendeltetve, hogy a háborút viselő országok követeit belé zárják; a hol gróf Tolstoinak rövid napok alatt igen érdekes személylyel lőn alkalma megismerkedni, egy oly magas személylyel, a ki kétezer éves nemességének csalhatatlan bizonyítványát hordja magán, lévén az egy egyiptomi mumia, melyet a franczia követ küldött ajándékba a svéd királynak, de az úton elfogták, s a bölcs kajmakám, nem tudván mit csináljon vele? azt is az _idegen követek_ tornyába csukatta, gróf Tolstoinak valószínűleg igen nagy meglepetésére.

A svéd király segélyt kért és tudta, hol kereskedjék? Nem fordúlt a hadvezérekhez, azok nem szerették a háborús világot, hanem elküldé vezérét, Ponyatovszkyt Sztambulba, hogy az asszonyok mindenhatóságához folyamodjék.

A követ egy ismerősre talált a szeráljban, egy érdemes zsidó orvosra, ennek ismét egy ismerős hölgye volt az anya-szultánnő körében, egy még érdemesebb zsidónő. Pénz, szép szó és szerelem lőn segítségűl híva, s e három illatos virágnak lett az a keserű gyümölcse, melyet háborúnak neveznek.

– Menj, – mondá a szultána valide fiának, – segíts _az én oroszlánomnak_, – így nevezte a svéd királyt, – segíts az én oroszlánomnak elnyelni az ellenségét.

És a holdujság kezdetén kitűzték a lófarkakat a fővezéri sátor elé; háromszáz álgyú és husz mozsár, mik márványgolyókat hánytak, indult meg bivalyfogataival a táborba, a flotta kiindult a Fekete-tengerre; huszonhárom gálya, huszonhét gallion, harmincz galliot, hatvan firkát és százhúsz dereglye, miken harminczötezer fegyveres férfi volt, állt Ibrahim kapudánbasa vezénylete alatt; midőn e vitorlaerdő megindúlt, még a tenger is meghunyászkodni látszott s haragos tombolásából elcsendesült rögtön.

A szultán saját kezével tűzte fel a viharbokrétát Mohammed Baltadzsi turbánjába s maga elé térdepeltetve őt és a jancsáragát, cserkesz Jusszufot, mindkettőnek átadta a csaták kardját, hogy megemlékezzenek rá és becsületére váljanak.

Azzal megindult a sereg, elől a szipahik és szilihdárok ezredei, négyezer pattantyús, hatezer tábor-kovács és a betegek szekerei, utánok a pékek, tömlőhordók, markotányosok, sátorverők tömegei, ezek után a jancsárok és az ujoncz szegbánok hosszú öblös puskáikkal, hegyes taréjos kukával fejükön, amazok komoly, csatához szokott, vagdalt pofájú had, ezek víg, csatára vágyó, ifjú arczú népek; itt következett a nagyvezér testőrsége, fényes kócsagtollas leventék, drágakövekkel kirakott fegyverzettel, nemes, tüzes paripákon, aranytól, ezüsttől ragyogó gömbölyű pajzsokkal; maga Mohammed fekete berber paripán ült, melynek csótárján a szultáni hárem odaliszkjai remekeltek; körüle a kupolyterem választott vezérei, és előtte a próféta zöld zászlója, mely körűl csodakürtökkel trombitált négy tábori zenekar. Legvégűl jöttek a Karamán, Sivász, Adána, Angóra és Bozók tartományok helytartói, csapatjaik élén, s a fősereggel egyenközű vonalban húzódott a tatár fejedelem, Devlet Giráj, lovas hadaival.

Így haladt előre a Pruth felé Kartál síkjain keresztűl egész Falcsi közeléig, itt érte őket a hír, hogy nagy Péter czár átment a Pruthon Czekova mellett, s Falcsi közelében áll; s a portyázó tatárok nemsokára rábukkantak Seremetoff kozákjaira, ki az utócsapatot vezette; s egy lövés a túlparton elrejtett ágyúkból, melynek golyója az őgyelgő csapatok közé vágott, tudósítá őket, hogy itt az ellen.

A folyamról minden hajó, minden malom, a legutolsó tutaj is el volt takarítva, part mentiben az erdők levágva, felégetve, s túl minden halom megrakva Seremetoff ágyúival.

A törökök itt megpihentek; leütötték sátraikat, elkezdtek sánczokat hányni s ágyúikat odavontatták. Oly közel állt a két tábor egymáshoz, hogy az esthajnal után áthallatszott, mint éneklik itt a dervisek a namazátot, s amott a pópák a «kyrie eleizont», s a szent énekek után elcsöndesülő éjben mint hallatszik az előörsök kiáltozása.

Péter czár kardja még nem csorbult el a győzelmes csatáktól, mikkel a svéd királyt leverte, azt hivé, lágy ellenségre fog találni, ki félni fog annak élétől, s előre sánczolja magát, mint a ki helyébe várja a megtámadást.

A mint azonban a hajnalcsillag leszállt, a tatár khán Derlet Giráj megindult csendesen lovas csapatjaival a part alatt s az orosz tábortól távol átúsztatott egész hadával a folyamon. Nem kellett híd, sem hajó a tatárnak, neki a harczi mén mindene, rajta harczol, rajta alszik, erdőn, pusztán, folyóvízen repűl, úszik lova hátán. Egy óra alatt a túlparton álltak a tatárok, itt az oroszok által összehordott malmokat és dereglyéket összekötözve, négy hidat vertek a folyamon, s még éjfél sem volt, midőn a többi seregek, ágyúikkal, lovasaikkal elkezdtek a hidakon átvonulni, s midőn a nap feljött, Péter czár csatarendben látta maga előtt az egész török sereget, túlnan csak a toparahadzsik maradtak a nehéz mozsarakkal és a rendezetlen segédcsapatok. A tatár khán azonban sem itt, sem ott nem volt látható hadseregével, ő még az éjjel eltűnt valamerre minden nesz nélkül.

A Pruth partja mellett terül el egy hosszú mocsár, mely néhány ezer lépésnyi szabad tért enged a két víz között; Péter czár e térre állítá fel hadait, egyfelől a Pruth, másfelől a náddal benőtt ingovány által fedezve mindkét oldalát: csupán szemközt volt megtámadható.

Az első hajnalsugárra megzendűlt a dervisek éneke, kik a reggeli namazátot elénekelték a sereg előtt, melyet az egész had háromszoros égrendítő «Allah!» ordítással végezett be, s azzal köröskörűl megpördűltek a dobok, a harsonák megszólaltak, s csendes haladással megindúlt a török tábor. Félóra alatt egészen kifejté hadcsapatait. Középen állt a jancsárok két dandára, tömör négyszögökbe szorítva, mögöttük egy emeltebb helyen látszott a nagyvezér, a válogatott hadakkal, két szárnyon a szipahik és szilihdárok, kiknek fejeiket nem látni, de köröskörűl meg lehet számlálni a lobogó zászlókat és lófarkakat; a mi egyébiránt csel is lehet, sok zászlót tűzni ki, hogy többnek lássék a sereg.

Péter czár ezalatt egy hosszú földhányást foglalt el, melyet valaha a mocsár kiszárítására húztak a folyóig, s annak partjait ágyúkkal és lövészekkel rakatta meg, kétfelől állítva gránátosait, s középre a sisakos dragonyosokat. Hátrább egy emelt dombra huszonnégy ágyút vonatott fel félkörben, s csillagsánczot hányatott előtte, a folyampartot hosszú szekérsáncz zárta el, melyet két ezred Porkál és Berabási kozák őrzött.

A czár és hadvezéreinek sátrai távolabb, a füzek ligeteiben voltak felverve, ott várta a harcz kimenetelét a czár neje, a szép és erőslelkű Katalin, Péter jó szelleme, kit ő egyszerű lelkész leányából emelt császárnévá.

Egy kilőtt röppentyű volt a jel a török seregnek a támadásra; melyre négy oldalról a rendezetlen delyrek csoportjai rohantak elő, ékalakú tömegekben, miknek élén a legbátrabb, legmerészebb harczosok álltak.

A szemben álló orosz sorkatonaság irtó fegyvertűzzel fogadta a rohanókat, sok elhullott közülök, az élők nem törődtek velök, rohantak előre, hanyatt-homlok, egész az ágyús árokvonalig. Itt egyszerre szétvált az ék elől az orosz gyalogság s engedte a rohanó tömeget keresztűltörni a sorokon.

Mint a sziklára csapódott hullám zúzta össze magát a roham a kőfalként álló gránátosok fegyverein, kik apró kézbeli gránátokat hajigáltak közéjök, s hosszú kopjáikkal elölték a közeledőket.

A delyrek elsői, az «őrjöngők» nem tágítottak a harczban, ott hullottak el az ellenség közepett, s még a földön fekve is Allaht kiáltoztak, és késeikkel vagdaltak a rajtok keresztűlgázoló dragonyosok lovaihoz. A hátul jövő tömeg azonban hátat adott a kartácstűz előtt s futott vissza a zárt sorban rohanó pánczélos lovasság előtt.

Az orosz lovasság lárma nélkűl nyomúlt a futó delyrek után. A győzelem hite nem tette arczaikat melegebbekké. Korán is lett volna. Azok, a kik megkezdték a csatát, csak az ellenség söpredéke voltak. Azon ingó csőcselék, melyet ágyútölteléknek szokás használni, kiknek ópiumot adnak a harcz előtt s rábocsátják az ellenre, s engedik őket leapríttatni, hogy az ellenfél a harczba melegedjék, s az üldözésben kifáradva, jőjjön ki a csatatérre.

Ekkor emelkedék ki csak egyszerre, mintegy varázsütésre, a földönfekvő hadsereg. A kergetett delyreket el hagyták futni nyitott soraik között, s pihent, próbált erővel álltak ki a dragonyosok elé.

A nehéz dzsirid süvöltve repült ki a harczolók kezéből, s forgó hegyével átfúrta magát a pánczélokon. A második dzsirid-hajításra bomlottan tért vissza az orosz lovasság, s rémülten mutogatá az iszonyú repedéseket, miket ez ismeretlen fegyver okozott vértezetén, a legerősebb pánczélt úgy fúrva át, mint vékony papirlemezt.

A török tábor pedig lassú, csendes léptekkel közeledett egy félhold alakú körben ellenei felé, s újra látszott a delyrek ékalakú csapatjainak összevergődése.

A czár észrevevé a taktikát, hogy a törökök rendezetlen csapatjaikkal akarják őt kifárasztani, s hasonló ellenszert gondolt ki a fogás ellen. Hirtelen kiállíttatá a síkra a Parkál és Berebasi kozákokat. Seremetoff odavezeté a kozák hetmant a hátuk mögé felvont ágyúkhoz s megmutogatá neki azokat, tudatva vele, hogy ha megfutamodnak, e kartácsok torkába rohannak.

A kozák ezredek zúgolódás nélkül fogadták e parancsot, midőn azonban a csatatér közepéig jutottak, kiválék a török nagyvezér kísérői közül Mazeppa, a ki egykor Péter czár ellen vezette őket, s eléjök nyargalva, rájok kiált:

– Hová jöttök, kozák hősök? Nem előttetek, hanem hátatok mögött az ellenség!

A szóra megálltak a kozák ezredek. Seremetoff buzdításul néhány ágyút süttetett el hátuk mögött, melyek golyói fejeik fölött zúgtak el, s midőn ez sem indította meg őket, rájok hajtá a dragonyosokat, hogy hajtsák őket előre.

Most egyszerre felzúgott a török tábor, s minden oldalról Allah ordítással nyomúlt az orosz ellen.

A kozákság még egy pillanatig tétovázott, akkor egyszerre csatarendben visszafordúlt, s hosszú dárdáit előre szegezve, egyenesen neki rohant a reá jövő dragonyos csapatokra.

– Mindennek vége! – kiálta ezt látva kétségbeesetten az orosz vezér, azonban a fehér bajuszú hős, Ak-Bik feltevé sisakját, s kardját kirántva, maga a harczolók közé nyargalt; egy golyó elvitte sisakjáról a forgót, nem törődött vele; a hol legnagyobb volt a veszély, oda veté magát, s ott kell elvesznie a csata hevében, ha kapitányai erővel meg nem ragadják lovának zabláját, s úgy nem hurczolják el a csatatérről, melyen egy óra alatt nem volt más, mint a török had és az oroszok halottjai.

A törökök ádáz rohanása néhány pillanat alatt megtöré az orosz csatarendet, elfoglalták az árkot, s azontúl ember-ember ellen harczolva nyomúltak előre. A csillagsáncz ágyúinak semmi hasznát sem lehete venni, mert annyira össze voltak keveredve dragonyosok és gránátosok, jancsárokkal, delyrekkel, szipahikkal és kozákokkal, hogy csaknem egyszerre ért jóbarát és ellenség az ágyúk torka elé.

Csak egy mód volt még az ellenség dühét feltartani, hirtelen szekérsánczokat vonni a két víz között; az ágyúk magukra hagyattak, s néhány pillanat alatt egy lánczolat lőn keresztbe vonva szekerekből és spanyol sorompókból, melynek ótalma alatt újra rendbeszedheté magát az űzött hadsereg. A csillagsánczon a félholdas lófarkak lobogtak.

A fehér bajuszú bajnok szemeiben harag villogott könnyeken keresztűl.

– E lósörények helyett inkább a mi fejeinket mutogassák e sánczon, kopjára tűzve, – mondá s még egyszer megújítá a harczot végelkeseredéssel, a sáncz ellen bocsátva egyenkint felváltott ezredeit.

Mindkét fél úgy küzdött, mint egy oroszlán. Hatszor foglalták el az oroszok az ágyús sánczolatot, hatszor verettek ki belőle ismét elleneik által.

De különös volt, hogy a török hadak túl a sánczon sohasem üldözték őket, s a szekérsorompó ellen egy támadást sem intéztek.

A csata el volt vesztve, de a győztes tán nem látta magát elég erősnek legyőzött ellenfelét üldözhetni. Csak a késő est választá el a harczolókat; a törököknek takarodót fuvattak, s Péter czár elhatárzá, hogy az éj ótalma alatt vissza fog vonulni, a mit a két víz közötti téren, szekérsánczainak hátrahagyásával, háborítatlanul kivihetett, s azután a két fejedelemségbe küldött tábornokai, Rhenne és Jonas dandáraival egyesülhet.

A fogyó hold csak éjfél után kelt fel s midőn halavány éjjeli világát széthinté az avar, kietlen pusztaságon, a csillogó mocsáros vizek között, mint egy sötét kígyó, látszott végighúzódni az orosz sereg nesztelenül, dobszó nélkűl.

Egyszerre, mintha a pokol hányta volna ki őket torkából, ordító lovasság miriádjaival népesül meg a tér. A tatár khán, Devlet Giráj áll a menekülők előtt. Egész nap és a mult egész éjjel utazott a tatár sereg, megkerülte az orosz tábort fedező mocsarat s most ott áll negyvenezer emberrel a visszavonulók útjában. Ak-Bik kelepczébe jutott, mind a két kezére jutott egy ellenség, s míg jobb keze Mohammeddel küzd, balkezének a khán szerez dolgot, ellenség elől és hátul, menedéke közepébe be van zárva, mindkét oldalán elrekesztve; mindaz, a mi előbb ótalmára szolgált, most veszedelmére vált, a hidatlan folyó, az úttalan mocsár, a szűk róna… nincs merre meneküljön! semmi, semmi tanács, csak a kétségbeesés!

Hirtelen visszafordul, hogy elébbeni táborhelyét elfoglalhassa; a tüzeknél ott hagyta sátorait, hogy a törökök azt higyjék, miszerint még most is ott van. E sátrak sem voltak elfoglalva, s a gyönge tartalékcsapat, mit a szekérsánczoknál hátrahagyott, semmi támadásnak sem volt kitéve azalatt. A törökök megvoltak csendesen táborhelyükön; oly bizonyosak voltak már ellenfelök romlása felől.