Part 9

De nemcsak a költőt igézte meg e dicső jelenet a hős regevilágból; maga az ellenséges hadvezér, Lüders is meg volt általa hatva. Lüders egy dombtetőről, a Haller-sírbolt mellől nézte a hősi harczot. Egész tömeg nem bir letörni egyetlen férfit!

Az orosz vezér nem dühöngött haragjában. Oda nyargaltatá a harczolókhoz hadsegédét azzal a parancscsal, hogy ezt a nemes hőst nem szabad megölni: ennek élve kell maradnia.

Az orosz tiszt fehér zsebkendőjét kardja hegyére tűzve vágtatott a küzdő csapat közé. Parancsszavára félbehagyták a dzsidások a támadást. _Tizenegy_ halott hevert már a hős előtt. De ki volt fáradva ő is.

Az orosz hadsegéd odakiáltott hozzá, hogy adja meg magát, kegyelmet fog kapni, a vezér becsüli őt hősi bátorságáért, ne áldozza fel nemes vérét.

Még akkor egy csepp vére sem hullott el a hősnek.

Zeyk Domokos erre a szóra fölemelkedett kengyelében, hátra tekintett. Látta, hogy Bem már oly messze elmenekült az ő harcza alatt, hogy többé utól nem érhetik.

Akkor hirtelen kirántotta nyeregkápájából pisztolyát. Még egy utolsó golyó volt hátra.

Ezt a golyót úgy hitta Zeyk Domokos, hogy «az utolsó szó». Mikor testvére (a mostani államtitkár) aggodalmát fejezé ki előtte, hogy őt, kit oroszláni vitézsége mellett megölni oly nehéz, elvégre mégis elfoghatják majd, azt mondá neki pisztolyára mutatva: «Azt nem tehetik; enyém az utolsó szó!»

– Soha! – kiálta Zeyk Domokos az orosznak.

S azzal főbe lőtte magát.

A költőnek kihullott kezéből a távcső, mikor hősét lebukni látta. Most tért eszméletéhez. Köröskörül temetői csend volt már. Saját tábora rég elfutott. Ő egyedül maradt. Védtelenül. Csak jegyzőkönyvét rejtette el keblébe. Abban voltak utolsó költeményei. Az tán megvédi őt a haláladó vas hegyétől?

Vagy talán nem?

Azt mondja az ég: ha elveszett a nemzet, veszszen el a költő is, ki nagyságáról, honszerelméről énekelt!

Azóta mindig keresik őt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Legközelebb Kolozsvárott létemben hallottam, hogy a Petőfi végperczeiről fűzött kutatás mondaköre még nehány pillanatnyival odább vezet.

Ama lengyel, ki vele oly sokszor találkozott, mindig másforma álöltözetben, Bem hajdani hadikéme, most előjött.[1] (Eddig nem is tudott róla, hogy Petőfit keresi valaki s hogy az, a kiről ő tud, olyan drága ember volt: a magyarok költője; ő csak mint Bem kedvenczét ismeré.) Ez azt állítja, hogy ő megtalálta Petőfit a segesvári úton sebesülten; ő elvitte őt Segesvárra s megnevezi a házat is, a hol ápolás végett elhagyta. Mi történt vele tovább? Hogy meghalt, az bizonyos. S a hős és dalnoka egy sírban nyugosznak.

TISZTELENDŐ ÉS TISZTELETES.

(Nyelvtudományi értekezés).

Tisztelendőnek hívják a pápista papot, tiszteletesnek a kálvinistát.

Hogy miért van ez a megkülönböztetés? – Ezt meg kell előzni egy ethnographiai értekezésnek.

Ha a magyar alföldi és dunántúli falusi vendéglőkbe és csárdákba, húshagyó keddtől elkezdve husvét vasárnapig, átutazó vendégek érkeznek s a nagy ivóteremben a keresztlábú asztal mellé letelepednek, a népszokásokban járatos korcsmáros legelőször is ezzel a kérdéssel interpellálja meg őket: «Pista-e, vagy Miska?»

S erre a kérdésre a szóvivő vendég azonnal megfelel:

– Én Pista vagyok, de az utitársam Miska.

Ebből aztán megtudja a korcsmáros, hogy az egyiknek vajjal kell csinálni a túrós csuszát, a másiknak pedig töpörtyűvel.

Mivelhogy Pista annyit jelent, hogy «pápista», a Miska pedig, hogy «kálvinista».

Az egyik bőjtöst eszik, a másik pedig zsírost.

Azért egy szekéren utaznak és igen jó barátok; csakhogy mindenik a maga hite szerint idvezül és vacsorál.

Még az idén nem is kerültek e miatt petitiók az országgyűlés elé.

Hanem hát a magyar papok nem is olyanok, mint más papok.

A ki egy olaszországi abbét, aztán egy capucinust, meg egy magyarországi plébánost meglát egymás mellett, el nem hiszi, hogy azok mind egyforma tisztelendő urak. Az abbé félrecsapott, nagy karimájú kalabriájával, vállán átvetett, kokettül redőzött carbonari köpenyével, fényes, csattos lakkczipőivel menuette-lépésekben himbálja magát végig az utczán; a capucinus szürke, hosszúfülű paripáján lovagolva, szemérmesen pislog a csuklyája alól a signorákra, a magyar plébános pedig csak úgy néz ki, mint más Isten-embere.

Mikor a nagy egyházi küldöttség innen Magyarországból Rómába utazott: a quiritesek azt hitték, hogy no most látnak majd a scythiai pusztákról származott zarándokokat, állatbőrökbe burkolva, mezitláb, bozontos hajjal, övig érő szakállal, s nagy volt a csalódásuk, mikor kaptak helyettük egy sereg európai divatba öltözött úri embert, a ki fiakkeren hajtat be az örök városba, minden zsolozsma-éneklés nélkül. A helyett azonban másnap a Vatikánban az ünnepélyes allocutio után hatalmas dörgő «éljent» kiáltottak őszentségének, a pápának, a magyar zarándokok. – A biboros olasz főpapok elszörnyedtek. – «Hoc non licet!» Aztán végigjárták a szent város utczáit és piaczait a mi jeles egyházi méltóságaink, s megesett rajtuk, hogy szivarra gyújtának az utczán. Erre _totus orbis conclamavit_ – «hoc licet, sed non decet!» – Estére aztán elmentek az operába s hatalmas tapsolással adtak kifejezést tetszésüknek. Melyre ismét _Roma locuta est:_ «hoc nec licet, nec decet!» Papnak nem szabad színházba menni! – No, ha színházba nem szabad menni, – hát akkor másnap elmentek a circusba. Ekkor aztán rájöttek a rómaiak, hogy nem jó ezeket a scytha papokat regulázni; mert még ki tudja, hova lyukadnak ki.

Hátha még azt tudták volna róluk, hogy a szabadságharcz alatt a magyar szerzetesek ott harczoltak a tricolor zászlók alatt, a népszabadságért!

Hanem hát térjünk arra, hogy miért czímezik a pápista papot tisztelendőnek, a kálvinistát pedig tiszteletesnek.

Ha az etymologiát hívjuk megoldásul; «tisztelendő» az, a kinek _meg kell adni_ a tiszteletet; «tiszteletes» az, a kinek már _megadatott_ a tisztelet. Vegyük, hogy a tisztelet egy öltönydarab: például reverenda. Már most azé, a ki a «tisztelendő», napról-napra mindig új; azé pedig, a ki «tiszteletes», napról-napra mindig viseltebb. Ez a különbség.

Ismertem egyszer (sőt nagyon tiszteltem) egy tisztelendő és egy tiszteletes urat, a kik nagyon jó barátságban éltek.

Az egyik volt a tihanyi benedictinusok perjele, a másik a tihanyi kálvinista lelkész.

A tihanyi székesegyház egyike a legrégibb történelmi emlékeknek; az alsó építménye még II. Endre király korából való. Egész uradalom tartozik hozzá, mely a tihanyi félszigeten kívül kiterjed a Balatonon túl Somogy vármegyére; Füred is hozzá tartozik, híres fürdőjével, gyógyintézetével és palotáival. A tihanyi kálvinista ekklézsia pedig egyike a legifjabb filiáknak, melynek hívei csak az utóbbi évtizedekben építettek templomot az Úr tiszteletére. Hát bizony «maga harangoz a pap»: azaz hogy harangozna, ha volna harangja. Afféle kálvinista purgatorium, a hová a legfiatalabb káplánból felszentelt papot promoveálják, hogy ott az aszketai erényekben: koplalásban, szomjuhozásban gyakorolja magát, míg «érte jönnek».

Volt pedig az ottani benczéseknek egy öreg perjelük, a ki sokszor elsétált a kálvinista papnak a lakháza előtt. Látta, hogy annak a kéménye nagyon ritkán füstöl. Hát valahányszor azt látta, hogy nem füstöl a kéménye, bekoczogtatott hozzá s meghítta magához ebédre. Ebéd után meg ott marasztotta tartlizni. Egy-két hatos mindig maradt nyereségül a kollegának. Mert hát biz a stóla nagyon soványul fizetett. Nagyon egészséges hely ez! Tihanyban az egészség-epidemia grasszál. Senki sem akar itt meghalni.

Egyszer mégis csak megesett ez a rendkívüliség. Maga a kurátor halt meg. Derék ember volt: az egész falu szerette. A tiszteletes felvette a stólát s igen szép beszédet mondott a temetésnél. A perjel is kiment a gyászszertartásra; pedig nem az ő nyájához tartozott a néhai.

Hazatérést aztán azt mondá a tisztelendő a tiszteletesnek:

– Édes atyámfia az Úrban. A kegyed prédikácziója új volt, hanem a reverendája ugyan kopott.

– Hát biz ez kiszolgálta a káplánságot, s új palástra nem telik; mert a híveimnek ott van bár a «Krisztus» a szivükben _nagy betűvel;_ de nincsen a zsebökben _kis betűvel_.

– Hát tudja mit. Van én nekem egy szép reverendám; a mit hajdan a primitiámra csináltattam; most már nem fér bele a termetem. Fogadja el tőlem olyan szeretettel, mint a milyennel én felajánlom. Nálam úgyis csak a moly eszi meg.

(Pia fraus volt! A selymet nem bántja a moly.)

Olyan kegyesen volt kinálva, hogy lehetetlen volt szivesen nem fogadni. A bekövetkező karácsony ünnepen a fiatal tiszteletes már a tisztelendő szép selyem reverendájában hirdette az igét.

… Olyan ez, mint szent Márton lovag története; de még olyanabb; mert a kivel szent Márton megosztotta a palástját: az nem volt a szentnek – antagonistája.

Hát ilyen csodák történtek az én időmben! Hajdan, nagy régen, – ezelőtt tíz esztendővel.

De ki is nyilatkoztatá a Jehova Isten az ő csodatevő hatalmát az ilyen emberek fölött: s ilyesmi is csak az «atyák» történetében lehet felírva.

Hát a jó öreg perjelnek mindennapi megszokott sétája volt azon a keskeny gyalog ösvényen, mely a tihanyi hegyoldal meredélyét szegélyezi. Ismerik ez ösvényt Tihany minden látogatói, mert innen szokták előhívni a tihanyi «visszhangot», ki egy teljes hexametert visszakiált a látogatónak.

A gyalog ösvény oldaláról száz méternyi csapinós meredek hanyatlik alá a zúgó Balatonig; megszakgatva birkajárás keskeny csapásaitól; a kiálló sziklákat kökénybokor, földi bodza takargatja.

Egy séta alkalmával a jó öreg perjelt hirtelen gutaütés érte, s a mint összeroskadt, legurult a háromszáz lábnyi meredek lejtőn, egész a Balatonpartig.

Közönséges embernek az egyik is elég e kettős halálból, hogy az árnyékvilágtól megváljon: és íme, a mi szent emberünknél egyik halál kiegyenlítette a másikat. Az Úr angyalai megóvták, hogy össze nem zúzta magát. Csak az orrát törte be. S ez a vérvesztés megszabadította a szélhűdéstől. Szépen felocsudott és meggyógyult. S még azután sok esztendeig sétálta végig ezt az ösvényt.

Hát ezek a csodák akkor történtek még, a mikor ha a «Pista» meg a «Miska» egy asztalnál külön tálból vacsorált is, de a poharát egy áldomásra kocczintotta össze: egy istenért, egy hazáért, egy szabadságért!…

… _Szülessél újra_ édes Jézus mi nékünk!

A «MILIEU DU SIÈCLE» MEG A «FIN DU SIÈCLE».

Biz ez nem elbeszélés, hanem megtörtént dolog: – épen azért a legképtelenebb fantasztikus agyszülemény mindazok között, a miket én valaha papirosra vetettem.

Azt akarom leírni, hogy hogyan jött létre a svábhegyi templom.

A század közepén jártunk; az ötvenes éveket irtuk.

Akkor minden ember romantikus volt Magyarországon: nemcsak a magyarok, hanem a tótok, az oláhok is; mindnyájan azt hitték, hogy lesz még valaha szabad Magyarország, s azon dolgoztak, hogy legyen: – ez a romanticizmus; – most, hogy megvan, most már senki sem hiszi, hogy van, s mindenki azon dolgozik, hogy ne legyen: – ez a realizmus.

Nyaranta kinn laktunk a Svábhegyen: báró Eötvös József meg én. Akkor volt ám igazán _sváb_ hegy a Svábhegy.

No, hogy mi ketten romantikusok voltunk, az már csak természetes: hiszen az volt a mesterségünk.

Csaknem mindennap találkoztunk. Hol? Hát az úton.

Tessék elhinni, hogy nincs olyan jó közlekedési eszköz, mint az embernek a saját lába. Gyalog mentünk be a városba, gyalog is jöttünk ki. – Volt ugyan mind a kettőnknek szamara, arra felülhettünk volna; de hova kötöttük volna Pesten? A tudós társaságnak nincs sövénye.

Útközben aztán beszélgettünk ideális dolgokról.

Többek között, hogy – hátha ezt a Svábhegyet meg lehetne magyarosítani? (Eötvösnek a gondolatja volt: – én nem mertem volna.)

– Pedig csak az első alapkő kellene hozzá! – mondá Eötvös.

– Mi lenne az az alapkő? – kérdeztem én.

– Egy templomnak az alapköve. Ha a Svábhegy lakosai minden vasárnap hallanának magyar prédikácziót, a milyen jóindulatú, hazafias nép ez a mi svábunk, bizony magyarrá lenne.

– Azt bizony meg lehetne próbálni. Kövünk van elég.

– De hogy lesz ebből fal?

– Összeénekeljük. A hogy ősapánk, Orpheus tette.

A míg a Svábhegyről leértünk (a lejtőn sebesen halad az ember), készen voltunk a programmal. Hangversenyt rendezünk egy svábhegyi templom építési költségeire.

– Kik lesznek a közreműködők?

– Hát természetesen a Nemzeti Színház tagjai. Hollósy-Lonovics Kornélia fog énekelni, az én feleségem fog szavalni, Benza tréfás dalokat fog közrebocsátani: lesz muzsika is.

– Hol?

– Hát a «Fáczán»-nál. Ez az egyedüli vendéglő, melynek étterme átalakítható hangverseny-teremmé.

– Hát a publikum? A belépti jegyek?

– A jegyeket a kaszinóban majd emberére találtatja Ürményi József; az ujságok is rádisputálják a publikumra.

A Zugligetbe ugyan még akkor nem járt se lóvonatú, se omnibusz; de hát kijön a jó publikum gyalog egy ilyen hangversenyért.

A jó időért majd imádkozni fog a krisztinavárosi plébános. Az derék magyar hazafi. – A szent ügy érdekében.

Ezalatt eljutottunk a várhegyig. Az alagutat még akkor fúratta Ürményi (ez az ő műve volt; bizony megörökíthetnék egy emléktáblán a nevét), e szerint még a várba is fel kellett ballagnunk, hogy a lánczhídhoz jussunk. Itt már nehezebb a haladás – a kaptatón.

Itt jött a nehezebb része a feladatnak. Ki legyen az, a ki a svábhegyi templom felépítésére rendezett hangversenynél a gazda szerepét elvállalja? Mert hatósági engedély kell ahhoz. Ki megy Protman úrhoz? Sorba vettük a svábhegyi komposszesszorátust, kinek a neve hangzanék jól a policáj fülében?

Rájöttünk, hogy mind, valamennyi kompromittált név. Eljutottunk egész a szomszédomig, Sauer korcsmárosig.

Ezt Eötvös proponálta. Jó ember: van jó _neve_.

– Hisz az félesztendőre el volt zárva tiltott fegyverrejtegetésért, – mondám.

– Heuréka! A Nemzeti Színház igazgatója! Hisz az ő tagjai működnek!

Kolumbus-tojás! Ez jó firma.

Mindent rendbe hoztunk. Művésznők és művészek meg lettek nyerve a szent ügynek. A szavalandó költemények s az eléneklendő dalok be lettek nyujtva a rendőrségnek. Csechall úr azokat kegyesen megczenzurázta, zsinórral keresztülhúzta, ráütötte a sast: Protman úrral aláiratta s visszaszolgáltatta.

Kitűzetett a hangverseny napja. A hirlapok megtették kötelességüket. A kaszinó is megtette a magáét.

De bezzeg nem tette meg a plébános, a kinek a jó időért kellett volna imádkoznia. A konczert napján éppen a délutáni órákban olyan zápor keletkezett, hogy patakban ömlött alá az utakon a víz.

De nem! Ne legyünk igazságtalanok! Megtette az a szent atya, a mire hivatva volt: hogy a hangverseny napjára jó időért imádkozott, hanem erre azt mondta a magyarok istene: «No megálljatok! Majd adok én nektek jobbat annál, a mit kivántatok: adok nektek olyan publikumot, a ki záporeső daczára is kimegy a Zugligetbe a ti hangversenyetekért.»

Mi pedig odafenn a Svábhegyen már azt hittük, hogy a konczertet elmosta a víz; az asszonyok fel voltak öltözve parádéba.

Hollósy Kornélia ott lakott a szomszédunkban, a Benza-házban. Trióban lamentáltunk.

Fiakernek persze híre sem volt a Svábhegyen.

Egyszer csak szekérzörgés hangzik az udvaron. A művésznőkért küldtek föl kocsit a Zúgligetből. Egylovas födetlen szekér volt, Karczag Béni derék kalapgyáros tulajdona: az egyetlen jármű, mely a Svábhegyről a Zugligetbe levezető utat veszedelem nélkül megtehette. Maga a tulajdonos jött a szekérrel.

– Jőjjenek már az asszonyságok. Ott vár a közönség. Zsúfolva a «Fáczán» nagyterme. Már kifogytunk a muzsikából: önök vannak hátra.

A zápor egyre szakadt, a kocsinak födele nem volt, de volt Karczag barátunknak egy derék nagy vászon esernyője, s két olyan nagy művésznő, mint Hollósy Lonovics Kornélia és Jókai Laborfalvy Róza tarthatta szerencséjének, hogy egy esernyő alatt mehetett a szent ügyet, a nemzetet és a művészetet szolgálni. Bajuk nem történhetett az úton, mert mi ketten Karczag szomszéddal gyalog mentünk a szekér mellett s fogtuk a lőcsöt kétfelől, hogy fel ne düljön.

A hangverseny a «Fáczán»-ban a legfényesebben sikerült. Közönség annyi volt, a mennyi csak befért, tetszészaj, koszorúk, bukéták exorbitáns mennyiségben, s a mi fő-dolog: tiszta jövedelemnek maradt a szent czélra kilenczszáz pengő forint. Abszurdum!

– No, már most kezdjünk hozzá a templomépítéshez, – mondám én Eötvösnek.

– Ezzel a kilenczszáz forinttal?

– Ne féljünk semmit. Csak egyszer a fundamentum le legyen rakva: majd jön a többi magától. Ha egyszer a négy fal meglesz, csak nem hagyja a közönség betetőzetlen a templomot.

– Ez aztán a fantázia!

– Ez, kérem, bibliai hivatkozás az özvegy asszony olajos korsójára.

Denique, mi belementünk abba a romantikus képtelenségbe, hogy kilenczszáz forinttal egy díszes, tágas templomot építtessünk.

– De már most kellene egy templom-építtető bizottságról gondoskodni, – mondám én, – mert tetszik tudni, az nem egészen jó ajánlat ennél a vállalatnál, hogy egy kálvinista legyen az építtető bizottságban, a milyen én vagyok.

– Jól van, majd összehozunk egy ilyen bizottságot.

Néhány nap mulva aztán meglátogatott báró Eötvös József a svábhegyi villámban s tudatta velem az eredményt.

– Van már építtető bizottság svábhegyi nyaraló birtokosokból. Az egyik doktor Kovács Sebestyén Endre.

– Hisz az is kálvinista.

– Azután Várady Károly ügyvéd.

– Az meg pláne presbiterünk.

– A főfelügyelő pedig lesz Karczag Benjámin.

– Hisz az meg épenséggel a pesti kálvinista ekklézsia főkurátora!

Nem tett különbséget.

Az volt a legelső kérdés, hogy «hova» építsük a templomot?

A hely megválasztása nem volt olyan könnyű feladat.

A negyvenes években a Svábhegy hivatalosan megkeresztelteték. Minden egyes domb és völgy megfelelő nevet kapott. Azt a nevet klasszikus zamatú versekben örökíték meg a kiváló pontokon elhelyezett kőpadok, melyek még manapság is élvezhetők, a versekkel együtt, a kiknek apaságát Döbrentey Gábor vállalta el annak idejében. Az egész hegytömeg «Istenhegy» nevet nyert, a mit e mondat igazol: «_Istenhegy volt hajdan e táj nevezete: Ujra így hivása Isten tisztelete._»

Tehát az útmutatás megvolt: az Istenhegyre kell építeni a templomot.

Azután feljebb pedig volt ott egy fensík, melynek monumentális kőpadja e szavakkal hirdeté nevezetességét: «_Száznyolczvan év látott téged, Vezér-halom: Rólad szállt Budára mentő diadalom._»

Világos, hogy ide kell építeni a templomot. Ez annyival inkább ajánlatos volt, mert az egész terület városi birtok volt, s ezideig tehénlegelőnek használtatott. Lehető volt a budai magistratusnál kieszközölni, hogy az a terület a templomépítésre ingyen átengedtessék: «salvo jure vaccarum».

Jól emlékezem arra a jelenetre, a midőn e téren a templom helye kiméretett. Az volt a vitás kérdés, hogy merre legyen fordítva a templom homlokzata? Az egyik nézet az volt, hogy annak a Svábhegy úri része felé kell fordulni, a hol az Aigner, Frivaldszky és Berger-villák vannak: ott nyaral Albrecht főherczeg is, ő fensége. Mások ellenben a svábok által lakott «hét házra» akarták a templom tekintetét vonni. Én és laikus társaim azt vitattuk, hogy a svábhegyi templomnak Budapest városára kell nézni. Míg végre eldöntötte a vitás kérdést az a theologiko-archæologikus auktoritás, a ki előadta, hogy minden katholikus templom oltárának kelet felé kell fordulni. (Én ugyan úgy látom, hogy Budapest valamennyi templomának a homlokzata mind nyugat felé tekint.) El lett határozva. Ezért áll most a többi házak között diagonális vonalban a svábhegyi templom. No dehát fennáll az és betölti misszióját.

Ennyi kálvinista egy szabadszellemű katholikus lángész vezetése alatt csak felépítteté a svábhegyi templomot, a keresztet is feltetette rá, oltárképet is festetett bele: Szent Lászlót, ki vizet teremt a sziklából, dárdája ütésével. – Úgy lett, a hogy én mondtam. A mint a közönség meglátta, hogy kezd épülni a svábhegyi templom, nőtt az magától felfelé; ki mit adhatott, adta ingyen: Isten nevében, haza nevében; mint az özvegy asszony olajos korsója, úgy adta a templomépíttető kurátor kasszája kifogyhatatlanul, a mire szükség volt! A kilenczszáz forintból lett kilenczezer az adakozásokból. Még az oltárképet is ingyen festette egy derék honfi festő: a mi Than Mórunk.

S mikor 1860-ban Szczitovszky püspök feljött a Svábhegyre felszentelni ünnepélyesen az új templomot: ott voltam én is és a többi hitsorsosaim, a svábhegyiek, díszmagyarban, s részt vettünk abban a megható ünnepélyben, a mi egy templom felszentelése. Az a templom nem a mi felekezetünk háza, de mi csak azt néztük benne, hogy Isten háza, nemzet háza, s örültünk az örülőkkel.

Ilyenek voltak az emberek a század közepén.

Azóta, ime, lám mennyire tökéletesült az emberiség.

Most már az emberek teljesen elfogadták az igazi, őszintén bevallott reális hitelvet: «_Gyűlöld a felebarátodat, úgy, ahogy az gyűlöl téged._»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hanem azért a svábhegyi templom áll és óraütésével hirdeti az idők haladását, harangszavával élesztgeti a buzgóságot.

S a Svábhegyen magyar szó hangzik, a svábok magyarul beszélnek: Szent László dárdája nyomán ömlik a sziklából a víz. A korszellem megmarad idealistának: csodákat művel. Akármit mond a _fin du siècle:_ a század nem fordul visszafelé.

KÉPEK A MULTBÓL.

_Rendes dolog._

Ápril 11-én a szebasztopoli tranchéek előtt találkozik három angol tiszt, a legdühödtebb bombázás alatt, az egyik utászkapitány, a másik mérnök-ezredes, a harmadik épen most érkezett a lovas gárdától s egészen ujdonság rá nézve a háború, s igen olyanformán érzi magát, mint a ki az egész felvonást nem látta a darabból, s most szeretné tudni, hogy mi történt ez ideig? míg a másik kettő már meg is únta az előadást.

Az ujon érkezett gárdatiszt jó barátja a mérnökezredesnek, ez utóbbi nyilvánított jegyese az ő nővérének, házasságát csak ez a kis közbejött eset függesztvén fel, úgymint a krimi expeditió.

– Ah, jó napot! – mond az ezredes, midőn leendő sógorát megpillantja.

– Jó napot.

Kölcsönösen megszorítják egymás kezét.

– Angliából jön ön?

– Angliából.

– Egészségesek szülői?

– Köszönöm, egészségesek.

– És a milady, ön tiszteletre méltó nővére?

– Üdvözli önt és egészséges.

– Annak nagyon örülök.

– Mi már régen nem láttuk egymást.

– Nagyon régen.

Azzal ismét megszorítják egymás kezét. Az orosz védművekről szórt bombák ott pattognak a fejeik felett; az ember alig hallja egymás szavát, csak a szája járásáról tudja, hogy mit mondott a másik.

E hosszú párbeszédben kialudt a mérnöktiszt szivartüze; a másik két tiszté égett.

Minthogy régi jó barátok voltak, a gárdatisztet szólítá fel: – Legyen ön szives nekem tüzet kölcsönözni. (Az angol a tüzet is kölcsön adja, kivéve azt, a mit Szebasztopolra hány, mert az ajándékba megy.) A mint a felszólított odatartja hozzá égő szivarát, hogy szája ügyébe essék, egyszerre jő egy harminczhat fontos ágyúgolyó az orosz tűztelepből, s úgy elsodorja őt onnan, hogy nyoma sem marad a közelben.

A mérnöktiszt csendes vérrel fordul a tulnan álló utászkapitányhoz.

– Úgy kénytelen vagyok önt szólítani fel e szivességre. És midőn szivara egész biztossággal égett, szépen megköszönte a szivességet társának, s csak azután fordult félre, hogy ismerőse szétzúzott teteme után nézzen.

– Szegény fiú.

_Részrehajlatlan nézetek._

Két becsületes szerb kereskedő ül a kávéházban, hosszú csibukjával fűtve maga körül a világot. Előttük hever az asztalon az ujság, de azt egyik sem bántja, mert azért is kellene a kezét nyujtani. Aztán nem is érdemli a fáradságot, meg hogy az ember a szemeit rontsa vele. Okos ember, ha ránézett is az ujságra, már tudja, hogy mi van benne? Csak egy érdekes változatosság van: a gabonaár; hanem azt is rosszul csinálják az ujságírók, mert mind csak azt közlik, hogy milyen ár volt tegnapelőtt; azt kellene megirniok, hogy milyen lesz holnapután? akkor mondanának érdemeset.

Odavetődik azonban valami ismerős bécsi bizományos, felveszi az ujságot s kezd benne lapozni, tanult ember szokása szerint, hátul kezdve az olvasást.

– No, hát mi van benne? – kérdi az egyik kereskedő, nagy indolens hangon.

– Aldunai csaták; Omer basa; Kalafát…

– Hagyja el! – kiált rá a másik. – Nagyon unalmas az. Angolok, francziák hajóra szállása…

– Jaj be régi dolog, talán nem is igaz.