Part 8

Miután pedig én csakugyan nem tudtam bebizonyítani sem azt, hogy apja, anyja, bátyja vagy nénje avagy keresztapja, de még csak háziura is volnék, kénytelen voltam félreállani az útjából s hagyni őt kerékkötő nélkül alákocsizni a házasság völgyébe. Ha szerencséje van, meglehet, hogy féluton beledül az árokba s csak a kezét töri ki; ha pedig szerencsétlennek hivatott, akkor leér a völgybe s kitöri a nyakát.

Csakugyan szerencséje volt, s feldült a fele úton hintajával.

Egy este nagy resolutióval jön hozzám:

– No pajtás, nem veszem el Lehelkét.

– Tán kiadott rajtad?

– Nem. Valamit tapasztaltam nála.

– Ugyan mit?

– Hát ezelőtt egy órával a kertben sétálgattunk, andalogtunk, érzelegtünk, én verseket is mondtam, ha jól emlékezem rá; ő kaczagott fölöttük, s én azt hittem, hogy így csak az angyalok kaczaghatnak; – a midőn véletlenül elénk ténfereg egy kis kölyök pumikutya, valami öthetes kis ebecske, a mi még csak úgy evezik a földön a talpaival, mikor megy, s ez a Lehelke elé érve, furcsa hízelkedéssel kezdi a farkát csóválni, persze még azt is most tanulja, s egyik fülét hegyesen felemeli, a másikat meg alákonyítja. Én nem tudnám úgy. – Erre Lehelke lehajol a kis kutyához s megfogva annak hozzáemelt hegyes fülecskéjét két fehér ujjacskájával, annál fogva felemeli a levegőbe. A kis ebkölyök ordított, viczánkolt, Lehelke pedig nevetve fenyegeté másik fehér keze mutató ujjával; «no no: hallgatni szépen, meg nem mukkanni!» míg aztán szegény kis teremtés csakugyan elhallgatott s úgy maradt fülénél fogva a levegőben függve. Azután Lehelke megint letette a földre; a kis pumi nagy nyöszörögve odább tipegett; Lehelke úgy nevetett rajta. Én pedig alig vártam, hogy a felsőkabátomhoz jussak és jojczakát kivánhassak neki. Úgy hiszem ez elégséges búcsúvétel további nem találkozásra. Nem, tisztelt barátném, az én füleim nem állanak ki ilyen manővereket.

Így mentette meg Tóni barátomat a kis pumikutya egész életére való veszedelemtől.

A CZIGÁNYASSZONY JÓSLATA.

Az én anyai nagyapám nemes Pulay Dávid volt, birtokos Banán. (A név ismeretes Rákóczi emlékirataiból, mint a fejedelem titkáráé.)

A népdal azt mondja: «Bőny, Bana, Bábolna, Szép leányoknak kápolna». Neki is volt két szép leánya: Zsófia és Mária. Zsófia előbb ment nőül Konkoly-Thege Antalhoz, ó-gyallai birtokos nemeshez, kinek unokái most is élnek és munkálkodnak a köztéren Komáromban; Mária azonban még hajadon volt a napoleoni nagy hadjárat idejében. Kérője akadt volna elég; azok között volt egy híres, nevezetes ember: az _Erbia_ szerzője. Híres ember akkor; most már elfeledték; még a neve sincs fölemlítve a magyar irodalom történetében. Pedig de nagyon olvasták hajdan ezt a regényt.

Ki ne tudta volna ezt a röpke mondást: «Jaj neked Abules, megölted Agétást!» Ki ne danolta volna ezt a bús zsolozsmát: «Oh nagy egek, rátok appellálok, Hogyha még nagyobb kínra találok, Összeroncsolt tagjai testemnek Lesznek bizonysági szerelmemnek.»

Ennek a regénynek a szerzője is megkérette Pulay Mária kezét, násznagy által, a hogy illett. A násznagy a szomszéd volt: egyéb ajánlatos okok mellett azt is felhozta, hogy ő neki azt igérte a jeles kérő, hogy ha kedvező választ kap, a háza nádfödelét, mely már ugyan rongyos, ki fogja tataroztatni. De biz ő mégis csak kosarat kapott. Mária már akkor jegyben járt egy fiatal ügyvéddel, nemes Ásvai Jókay Józseffel. Az egybekelés halasztást szenvedett a kitört franczia háború miatt: a vőlegénynek kardot kellett kötni s mint hadnagynak a nemesi fölkelő sereggel táborba szállni. Menyasszonya édesanyjával együtt a _logerben_ is meglátogatta Komárom alatt, bőséges élelmi szereket szállítva szeretett vőlegényének. Bizony csak a véletlenen mult, hogy őt ujra látta. A győri ütközetben került a komáromi zászlóalj a tűzkeresztségbe; állta vitézül a peloton-tüzet. Egyszer a kapitány odalép a hadnagya elé valami utasítással; abban a perczben jön egy golyó, mely a kapitányt találja. Az holtan esik el, Jókay József élve marad. A komáromi század aztán vitézül keresztülvágja magát az ellenségen.

Pulay Mária ezalatt otthon várta a híreket a csatatérről, a miket egyre hordtak a futó menekülők. Járt a kertben, járt az udvaron s közben olvasgatta, aggodalmai csillapítására – az Erbiát.

Egyszer csak bevetődik a portára, szamár-vontatta kordén, egy czigányasszony. «Egy kis _szerencsét_ mondanék, ha meghallgatnák.»

Mária meg akarta tréfálni a jósnőt:

– No, hát gyere ide, nézz a tenyerembe: asszony vagyok, áldást várok: fiam lesz-e vagy leányom?

A czigányasszony vigyorogva nézett Máriára:

– Dehogy vagy te asszony, drága kincsem. Más az asszony szeme; leány vagy te még, vőlegényedre vársz.

– No hát jövendöld meg, ki lesz a vőlegényem? Elvesz-e engem az, a ki ezt a könyvet csinálta?

A czigányasszony belenézett Mária tenyerébe, s nagy suttogva mondá: «A te vőlegényed mostan vitézkedik; de nem hal meg, haza kerül; hanem azért ez a könyv is megszáll téged: akárhová eldugod, kinő a földből, nagy fa lesz belőle, a kinek minden ágán csupa könyv terem majd, annyi, mint vadkörtefán a vaczkor.»

Nagyot nevetett Mária a czigányasszony bolondos jóslatán, adott neki kenyeret, szalonnát s tovaküldte.

… Mikor a legelső regényemet megirtam, akkor mesélte el ezt nekem az édesanyám.

… Hej, te czigányasszony! Minek volt neked ezt a bolond jóslatot mondanod? Az a nagy bolond vadkörtefa még most is minden évben ujra meg ujra virágzik s hullatja az átkozott sok vaczkort…

EGY NEVEZETES CSÓK.

… Jól találja a magyar közmondás: «hetesével jár a rossz». – Nem volt elég a politikai nyomorúság, a nemzeti élet tespedése: még hozzá kellett szegődni a gazdasági tönkrejutásnak is. Az egész magyar Alföldön, Mármarostól Torontálig, inség volt. Januártól kezdve augusztusig nem adott az ég egy könyhullatásnak beváló esőt. Az őszi vetés, buza, rozs, nem ment kalászba, a tavaszi ki sem kelt, a kaszálókon nem zöldült ki a fű. A folyamok kiapadtak, a Körösök, a Berettyó fenékig kiszáradtak: a tikkadt folyammederben ástunk kutakat, azokból merítettük a vizet; a rendes kutakban a kavicsot horzsolta a veder. – Puszta volt az egész tájék, madár sem repült az égen.

Olyan képet mutatott az egész Alföld, a minőn csak hegymászók álomrémlátásai ragadják végig a beteg képzelődést: a sivatagok, homok, televény, szikföld, egyetlen zöld oáz nélkül. Hamu volt minden. A forgószél vihartölcséreket kavart fel a porból s végigborította vele az eget: – az volt a felhő…

Gulyák, ménesek, nyájak nem voltak láthatók a négy víz között, azokat felhajtották a hegyek közé, meg a Dunán tulra: feliben adták kinyaraltatásra; vagy agyonverték. Utczaszerte födélfosztottan álltak a házak; a zsúpot leszedték takarmánynak. Csak a gyermekek meg a nők maradtak otthon, a férfiak elvándoroltak messze földre munkát keresni. A duskálkodó alföldi magyar napszámba szegődött. De olyan házakat is láttunk, a miknek minden ablaka vályoggal volt berakva; ott még egy házőrző lélek sem maradt honn.

– Hát a kormány? – Ez más lapra tartozik.

– És a hirlapok! – No no!

Én versben próbáltam leírni az inséget: még azt is elkobozta a czenzura.

Hanem valami mégis maradt meg: valami organikus működés, a mi a tetszhalottban fenntartja a vérkeringést. Ezt úgy hívják, hogy «társadalom».

A magyar társadalom kimondta a jelszót: «Magyarországon nem szabad senkinek éhen meghalni» – úgy lett. De nem csak ezt, hanem még azt is följegyezte a napok krónikája, hogy az egész inséges év alatt nem fordult elő rablás, lopás, erőszakoskodás. Az éhező sokaság nem rohanta meg a gazdagok kastélyait, a kereskedők telepeit, nem kezdett testvérharczot az utolsó darab kenyérért: várt türelmesen a segítségre. Honnan fog az jönni? azt nem tudta, de hitte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A társadalom a legnagyobb úr a földön. Mikor az tenni akar, az előtt nincsen lehetetlenség.

Azt beszélik, hogy van egy «komité», mely a magyar társadalom nagy villanygépét igazgatja.

Hogy ennek van saját adminisztrácziója, póstarendszere, serege, kincstára.

Ezúttal csak a kincstárról volt szó.

Előkelő úrhölgyek, a polgári osztály hölgyeivel egyesülten, egy nagyszerű bazárt alakítottak az inség enyhítésére.

Tüneményes látvány volt az! Szépség, bűbáj, előkelő rang, művészet, egy közös csarnokban, a hol mindent lehetett kapni jó pénzért, a mire csak az embernek nincs szüksége. (Én is kaptam egy szivarszipkát, meg egy olvasót.)

Minő tündérvilág volt az ott egy hosszú sorban. A vásáros hölgyek minden nemzet képviseletében: csak a vásárló férfiak voltak magyar nemzeti ruhában. Az a kis savojárd leány, a ki a szivarszipkával boldoggá tett, manapság már nagymama.

De legszebb volt a szépek nagy szanhedrinjében az a bretagnei hölgy, a ki a pezsgős sátorban a habzó Cliquot-t osztogatta. Egy forintért egy hajnalka nagyságu pohárral; de lehetett alkudni is: egy aranytól száz forintig fölfelé. S milyen kecscsel tudta kinálni! Nincs az a franczia nő, a ki szeretetreméltóságban túltett volna rajta. Volt is nagy tolongás a kantinja körül: még a szűröm is leszakították a nyakamból, a míg oda birtam furakodni: de én is letiportam egy pár hazafinak a sarkantyúját.

Csak azt az egyet sajnáltuk mi: (a többség) a bájos grófnénál, hogy ő egy ó-konzervativ czelebritásnak a felesége.

Egyszer aztán a vásárló férfi-tömeg önkényt kezdett tért nyitni egy újon érkezett kiváló alak előtt, ki a pezsgős sátor felé tartott. Jelezhetem «kiváló» alaknak: mert róla is elmondhatni, a mit a régi ének dalol Szent Lászlóról: «vállaitól fogva mindeneknél magasb.» Szebb férfit óriási termetben nem láttam soha. S a modora csupa varázs volt. Férfinak, asszonynak bálványa egyaránt. Ilyennek emlegetik a debreczeni képviselőház alelnökét a kortársak. Neveket nem említek; úgy is tudja azt minden ember.

Még azzal is kitünt az egész társaságból, hogy soha sem hódolt meg a magyar divatnak, a melyből mi akkor valódi kultuszt csináltunk. Valamennyi czifra szűrös, pitykés, dolmányos, huszárcsizmás, túri süveges, kócsagos, darutollas, paszomántos eleganczia közepett ő képviselte egyedül az európai divatot; sötétkék kabátjával, hasonszínü pantalónjával, angolos utazósipkájával. Ahhoz is nagy bátorság kellett.

Azt ugyan tudta minden ember, hogy ez csak kivülről angol: belül a legjobb magyar, – de hátha akad valaki mégis, a ki nem tudja.

A pezsgős sátor előtt a bájos vivandière megkinálta az újon érkező vendéget egy pohár pezsgővel.

– Pezsgőt nem kérek, – szólt az mosolyogva.

– No hát bordóit, vagy sherryt. Szabad válogatni.

– Ha szabad a válogatás: akkor kérek a grófnétól egy csókot.

A büszke szépség arcza elébb mélyen elpirult erre a merész szóra; de a másik pillanatban egész istennői nyugalommal felelt rá:

– Azzal is szolgálok – az inségesek javára: – a díja ezer forint.

A daliás alak mosolyogva bontotta ki a tárczáját, kivette belőle az ezerforintos bankjegyet s átadá a bájos grófnőnek.

És aztán kapott érte egy ideális csókot, mely inkább lehellet volt: az álomtündér csókja: melynek villanyszikráját csak az álmodó érezte: de a tündér maga nem.

Nagy híre lett ennek a drága csóknak. A hazai lapok után a külföldiek elhiresztelték országnak-világnak: dicsérő diatribákat zengedezve egyhangulag a csók kérőjére és adójára egyaránt.

Ebbe a szép harmóniába azonban nemsokára egy disszonáló hang is keveredett.

Valaki féltékeny lett e miatt a csók miatt a mi daliánkra. Nem valami szép asszony, ámbár nő neve van: az emigráczió.

A volt alelnököt azzal gyanusították, hogy ez által jelezte áttérését az ó-konzervativ táborba. Egy hirlapi czikkben «judás-csókról» is beszéltek.

S kicsiny hija, hogy igen komoly következése nem lett ennek a gyanunak.

Kortársaim emlékezni fognak bizonyára amaz elfelejthetetlen alakra, a ki a hatvanas években mindenütt látható volt, a hol valami akczió készült. Olasz volt a neve, de a leghevesebb magyar vér lüktetett a szivében. Ő viselte a legfeltünőbb magyar népjelmezt, a legpengőbb sarkantyúkat, a legczifrább szűrt s a leghosszabb csáti ólmos botot: s ebben a kosztümben járta be fél Európát, Berlint, Párist és Olaszországot; beszélt minden európai nyelvet, roppant olvasottsággal bírt, szikrázó elmésség volt a beszédében, füszerezve politikai őrjöngéssel, bejárata volt minden diplomatához és összeköttetése minden titkos társasággal.

Mikor Schmerling az adót közhatalommal hajtatá be Magyarországon, a mi olasz-magyar bárónk, kinek nagyterjedelmű birtoka volt Temesmegyében, az egész sok ezer holdas területét bevetetlen hagyta, kastélyából minden bútort elprédált, marháit, nyájait eladta, otthagyta kopáron az egész birtokát, hogy az adót meg ne vehessék rajta, s mikor a négy lovát lefoglalták a hátralék miatt, rájuk zárta az istállóajtót s ott hagyta őket veszni éhen; maga kiment külföldre s évekig nem került elő.

Ebben az inséges esztendőben aztán ismét megjelent közöttünk. Nagyon tetszett neki, hogy most már az egész Alföld úgy néz ki, mint az ő bánsági dominiuma.

Egy este az én volt alelnök barátom és az olasz-magyar báró barátom összekerültek a nemzeti szinháznak – akkoriban úgynevezett kaszinó-erkélyén.

Ott számozott karszékek voltak, a mikhez a jegyeket a kaszinó komornyikjánál lehetett váltani.

A volt alelnöknek rendesen fentartott széke volt ott: mindennap eljárt a szinházba.

Ezuttal elfoglalva találta a rendes helyét. A tulipántos szűrgallérról ráismerhetett a bitorlóra.

– Kérlek, barátom, – szólítá meg udvariasan, – tévedésből az én helyemre ültél.

A megszólított hetykén felelt vissza:

– Ehj! ülj más helyre! Egyik szék olyan, mint a másik.

Erre aztán a volt alelnök a vállára ütött türelmetlenül.

– Menj innen! Keresd fel te a magad számát: ez az én helyem.

A báró erre fölkelt s ott hagyta a szinházat.

Másnap reggel, valami hirlapi ügyben meg kellett látogatnom az én daliás barátomat.

– Nézd csak, micsoda ügyem keveredett ezzel a szeleburdival.

S kezembe adta az általa hozzá intézett levelet.

Ez volt a tartalma:

«Te, valamint az életben nem tudod megtalálni a helyedet: úgy a szinházban sem tudsz a helyedre találni.»

Itt világos a sértési szándék.

– Már el is küldtem hozzá a segédeimet.

Én, a mint a hirlapi ügyet elvégeztem a volt alelnökkel, egyenesen siettem a báró lakására.

Jó barátom volt mind a kettő, képviselőtársaim a mult országgyülésről.

Egyenesen megmondtam neki, hogy miért jövök hozzá.

– Ennek a párbajnak nem szabad megtörténni.

– Már pedig az meg fog történni közöttünk, – mondá a báró, – s vagy én lövöm őtet oda a földre, vagy ő lő engem oda. Már a segédek kezében van az ügy.

– Te azonban megfordítod ezt az ügyet azzal, hogy odamégy a mi barátunkhoz s visszakéred tőle azt az inzultáló levelet.

Azt hittem, hogy rögtön megesz. Óriási erejű atléta volt, akár széttéphetett. Tajtékzott a szája, mikor hozzám beszélt.

– Én vonjak vissza egy sértést, a mit szándékosan követtem el? – Én! – S már öklében volt a buzogánya, hogy agyonüt.

Én aztán csak egy pár szót súgtam a fülébe s arra a dühbejött oroszlán egyszerre lecsendesült, nagyot hallgatott.

Aztán hirtelen felkapta a fejét s nagyot ütött a vállamra súlyos tenyerével.

– No, pajtás, most láttál valamit, a mit még ember nem látott soha: a tűzokádó sárkányt aportirozni.

Azzal a karom alá ölté vaskarját s vitt magával nagy rohanva egész a volt alelnök szállásáig. Ott elbucsuzott tőlem s felrohant a lépcsőn.

Este találkoztam a kaszinóban az én daliás barátommal.

Megszorította a kezemet és súgva mondá:

– Ott volt a leveléért a mi barátunk; visszakérte, azt mondta, vegyem nemtörténtnek. Megmondta, hogy te voltál nála.

… De hogy mi volt az a pár suttogó szó, mely a dühös oroszlánt kezes báránynyá szelidítette át?

AZ UTOLSÓ VERS ÉS AZ UTOLSÓ GOLYÓ.

Julius 29-ikén Marosvásárhelytt két régi ismerős találkozék össze Bem előszobájában. Az egyik egy fiatal, halvány férfi, komoly, hallgatag ajkáról, lelket hirdető szép magas homlokáról, merész lángszemeiről, ziláltan felfésült hajáról, egész tekintete megkapó kifejezéséről széles e világ ismeri őt s Petőfinek híja. A másik egy athletai alak, izmos, csontos termet, irtóztató kezekkel s hosszú karokkal; arcza sovány, jellemzően hajlott sas-orral. Ez a hadsereg legmerészebb lovagja, Zeyk Domokos; az ősz hadvezér kedvelt galoppinja, a kiről azt mondá, hogy legörömestebb bízza rá izeneteit, _mert ez nem kerülgeti az ágyúgolyókat, hanem azt szokta, hogy keresztülnyargal két egymásra ágyúzó üteg között_. Hogy a szászrégeni csata és visszavonulás hírével Bem apóhoz jöhessen, egy útját álló muzulmán portyázó csapaton kelle keresztülvágnia magát. Mutatta a kardját, melynek az éle egészen hasznavehetetlenné volt csorbulva a cserkesz-dárdák hegyeinek hosszú vasalásain.

Petőfi erre leoldta saját kardját, s megkinálta vele Zeyk Domokost.

– Cseréljük el kardjainkat. Velem úgyis letetette a kardot a belügyminiszter s közkatonának minek a kard! Csak azért, hogy utánam csörömpöljön az utczán, nem viselem.

Petőfi pedig jó katona volt, nem csupán dilettáns, mint eddigi életírói hitték. Tiszttársa, Papp Lajos tanúsága szerint a Szebentől a piskii hidig vívott elkeseredett harczban a költő harczvonalban küzdött s vitézül megállta a tüzet.

Hanem azontúl Bem apó, ki nagyrabecsülte a költőt s fel tudta fogni szellemi értékét, azt a rendeletet adta tiszteinek, hogy ne bocsássák őt többé oly veszélyes pontokra, hová lángszenvedélye viszi.

Tiszti rangjáról leköszönése után ő maga is csak önkénytesnek tekinté már magát.

Tehát a vitéz Zeyk Domokos elfogadta a költőtől a cserébe kinált kardot.

Ez a kard párja volt az enyimnek. Két hasonló kardot kaptunk a márcziusi napokban ajándékba egy buzgó hazafitól. Gyönyörű két damaszczén aczél volt, hegyével markolatáig hajtható széles pengéjű. Én az enyémet ugyanez időben adtam át Földváry ezredesnek, a váczi és isaszegi csata hősének.

– Bízd rám te a kard dolgát, barátom, – mondá Zeyk Domokos Petőfinek, – a te fegyvered hatalmasabb ennél. Majd teszek én még egyszer a te kardoddal valamit, a mit megénekelhetsz!

– Ott leszek hozzád közel, – igérte a költő.

Másnap megindult Bem Marosvásárhelyről Segesvár felé, az orosz hadvezért, Lüderst fölkeresni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Petőfi Bemnél a főhadiszálláson több izben találkozott egy emberrel, a kinek a nevét nem tudta kimondani. Lengyel volt. Sokféle nyelven beszélt, de mindeniken rosszul. Nem volt katona, s úgy látszott, mintha nagy korhely volna, mert mindig rongyos ruhája volt. A rongyokkal aztán valóságos luxust űzött, minden héten más rongyba volt öltözködve. Petőfi szerette azt az embert, mert látta, hogy Bem is szereti; ez a rejtélyes ember pedig viszont Petőfit becsülte nagyra, nem azért, mert költő, azt ő nem értette; hanem azért, mert látta, hogy Bemnek kedvencze – s aztán nem nézi le a szegény embert, a ki rongyos.

Most már tudjuk, hogy az a sajátságos ember ki volt? Bemnek tábori kéme.

Mikor Petőfi a hadvezér szállását elhagyta, ismét találkozott azzal az emberrel. Ez azt súgta neki: «Holnap meleg napunk lesz.»

Akkor jött Lüders táborából.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A meleg nap csak harmadnap következett be, melyet a vörös betűs gyászünnepek közé e névvel jegyzett be a történelem: «segesvári ütközet». (Tévesen, mert fehéregyházi ütközet volt.)

A harcz elején kedvezett a jó szerencse a magyar fegyvereknek. A jobbszárny kiverte az oroszok balszárnyát Fehéregyházából s a falura támaszkodva kezdé meg a harczot az oroszok ellen.

Itt látták Petőfit még sokan, a leégett falak romjai között.

Nem vegyült a lármás csoportok közé: olyan helyeket keresett, a hol nem háborgathatja senki, s a honnan a csata folyamát közelből szemlélheti. Legutóljára látták őt egy elpusztult ház sütőkemenczéjén állva. Minő piedesztál ehhez a szoborhoz! Majd leült a romra s hátát a falhoz támasztotta. Fegyvere már nem volt. Egy tábori távcső volt kezében, melylyel a csata folyamát szemlélte, s térdén kitárt jegyzőkönyve feküdt: abba koronkint jegyzett valamit. Volt, a ki azt megfigyelte.

A harcz balul ütött ki. A túlnyomó orosz erő, megkerülve a magyarok hadállását, zavarba hozta soraikat. Az élő szobor az agyagtalapzaton látta az orosz lovasság rohama alatt szétbomlani a zászlóaljakat, mik sortűzzel fogadták a támadókat, s aztán a segélyül siető huszársággal összekeveredve, tovább hömpölygeni. Egy része a menekülő csapatoknak mellette rohant el. Vágtató lovasság, dübörgő ágyúk tűntek el mellette, mint kisértetes álomkép. Talán kiáltottak is rá, hogy ő is meneküljön; azt nem hallotta.

A ki legutoljára látta őt e helyen, azt mondja, hogy egy orosz ágyúgolyó oly közel hozzá furódott a falba, hogy az agyagot szeme közé szórta. A költő letörölte arczáról a port zubbonya szárnyával és tovább bámulta a látványt, mely lelkét lekötve tartá.

A mit nézett, az egy hősköltemény volt, minőre csak lázálom adhat eszmét. Mese és csoda.

Az ősz hadvezér, ki arról volt nevezetes, hogy mindig utolsó volt a vesztett harcztérről menekülésben, a vérengző viadalban lovastól együtt belebukott egy mocsárba s ott maradt eszméletlenül, sebesülten.

Hős kisérői, a mint észrevették, hogy eltűnt, visszafordultak keresésére: megtalálták, lóra ültették ismét és siettek őt megmenteni.

De a csatatér már egészen az ellenségé volt: s arról csak egy mocsáron keresztül lehetett menekülni.

Az ingoványon végighúzódott egy keskeny malomárok, annak mind a két oldalán sűrű nádbozót. E szűk töltésen csak egy lovas számára van tér.

A dzsidások, kiknek rohama a csatát eldönté, sarkában voltak az üldözött magyar vezérnek, kit kisérői a keskeny gáton át igyekeztek megszabadítani. S itt kezdődik a hősköltemény.

Tizenkét vitéz lovag, azok között nyolcz előkelő tiszt, összebeszélt, hogy a keskeny gáton egyenkint fognak szembeszállni az üldöző orosz lovassággal, s harczolni fognak, férfi-férfi ellen, hogy a menekülő vezér számára időt nyerjenek.

Az oroszok sem támadhatták meg őket másként, mint egyesével. A mocsár nem engedte a tömeges megrohanást; azon a keskeny gáton kellett karddal kard ellen harczolni.

A védőnek vesznie kellett. Ha egy oroszt legyőzött, jött utána a másik, míg a kifáradt hős végre sebeitől aléltan bukott le lováról.

Tízen elhullottak már az egyenkinti harczban. A tizenegyedik volt Papp Lajos. (Most országos képviselő.) Ezt a küzdelemben egy dzsidadöfés letaszítá lováról; de még volt annyi lélekjelenléte, hogy lovát kantárjánál fogva maga után rántsa s azzal az ingoványban elmenekült. Az oroszok nem gondoltak vele: – nekik Bem kellett.

Most már egyesegyedül állt egy egész üldöző lovascsapat ellenében Zeyk Domokos. És elfogadta a hősregei harczot. Egy új Bayard volt, «a félelem és megrovás nélküli lovag», ki egyedül harczol a hidnál jó kardjával, a Dürandállal egy egész tábor ellen. S neki is volt olyan jó kardja, s neki is volt olyan költője, ki őt megénekelje. Ott állt az a romház falán és egész lelkét betölté a látvány. Ő nézte ezt, és lelkében lánggondolatok gyujtogattak fel egy egész világot.

Mit hallotta ő most, hogy kiáltozzák föl hozzá a mellette elfutók: «Menekülj!» Mit hallotta ő a szaladók robogását; mit hallotta ő most saját nevét? Lelke ott volt, a hol az a hős ül tomboló paripáján s oszt az ő kardjával halálcsapásokat. Ha e kard villámlik, ember válik meg lelkétől, s a kit közelébe visz balsorsa, az vérével fizet meg a megtiprott földnek.

Csákóját már leverték fejéről, haja úgy lobog a szélben, arcza úgy ég az alkony napsugarában; de még ellenség vérén kívül más nem fénylik rajta. Vasból van e férfi, nem fog rajta a kard. Már egész bűvkör van körüle építve holttetemekből s még nincs szándéka pihenni; ha jobb karja elfásult, baljába kapja át a kardot; az is csak oly veszedelmesen tud vágni, mint a jobb. Harczol felváltva jobb és bal kézzel.

Őt bámulta a költő oly elbűvölten! Csoda-e, hogy nem tudott a látványtól menekülni? Ah, minő lángköltemény volt az, mely e tekintet alatt szívében fogamzott! Ha az meg volna írva, a hogy érezve volt!