Part 7

– Imádkoztál-e belőle, édes fiam, mikor nagy inségben voltál?

– Inségben ugyan sokszor voltam. Azt is hiszem, hogy a szentek megsegítik az ájtatos imádkozót. De éppen azért soha sem nyitottam fel ezt a szentséges könyvet, hogy az én bűnös fejemre ne vonjam a szentek méltó haragját.

– Látod pedig, édes fiam, ha csak egyszer is felnyitottad volna ezt az imakönyvet, megtudtad volna belőle, hogy a mennybéli szentek még azt is megsegítik, a ki kételkedik bennük.

Azzal felnyitotta a jó öreg mama az imakönyv kapcsait, kitárta a könyvet, s a mi kedves barátunk akkor látta, hogy annak minden két lapja közé egy-egy százforintos bankjegy van fektetve.

A FÁTYOL.

Azt már megírtam, hogyan jutottak a török asszonyok a feredzséhez, ahhoz a bő, idomtalan köpönyeghez, mely termetüket egészen eltakarja, mikor az utczán járnak; most meg azt mondom el, minő esemény adott arra okot, hogy azt a sürű fátyolt is felvegyék, mely arczukat úgy eltakarja, hogy csupán egy szűk nyiláson át láthatják a külvilágot: úgy hogy még az utczán is magukkal hordják a börtönüket.

Első Moavia uralkodása alatt történt ez, a ki Syria kormányzójából kalifává tette magát. Hatalmas ember volt, tudott uralkodni a vad muzulmán férfiakon, sőt többet mondok: a muzulmán asszonyokon is, és hogy még többet mondjak: még saját magán is.

Egy fiatal arab kereskedő, Abdullah, nőül vett egy csodaszép syriai leányt, Zubeidát; a kit őrjöngve szeretett. Nem volt neki elég, hogy Zubeidát már a természet felruházta annyi kincscsel, a mennyi egy nőt tündérré tesz; ő még szebbé akarta tenni; kölcsön kérve selyembogártól a selymet, csigától a gyöngyöt, kősziklától az aranyat, madártól a tollat, hogy a legszebb termetet, arczot, hajat belefoglalja. S jó volna, ha selyembogár, csiga, madár és kőszikla kölcsön adná, a mitől a szép nő szebb lesz; de azt mind meg kell fizetni. A jámbor Abdullah egyszer csak azt vette észre, hogy a szép Zubeida miatt tönkre juttatta magát.

A szép nő észrevette férje busongását; de az világért meg nem vallotta volna neki, hogy miért oly szomorú, se arra a gyávaságra nem vetemedett volna, hogy valamit visszakérjen azokból az ékszerekből, a miket egy szeretett nőnek adott, a maga szorult helyzetének megkönnyebbítésére. Azt tette, a mit a legtöbb rossz adós: foldozta egyik lyukat a másik lyukkal.

Hanem a mit a szép Zubeida semmi gyöngédséggel nem birt férjétől kitudni, azt megtudta nagyhamar a goromba hitelezőktől, a kik szorongatni kezdték a jó Abdullaht s nem igen tették a szájuk elé a kezüket.

A mint Zubeida megtudta, hogy férje milyen szorult helyzetben van, rögtön készen volt az elhatározása. Minden ékszert, drágaságot el fog adni s azzal kisegíti őt a zavarból.

Nem szólt semmit a férjének, titokban hivatott egy alkuszt, s arra rábízta, hogy keressen neki egy vevőt, a ki minden drágaságait együtt egyszerre megvegye.

Az alkusz jött-ment, utánajárt, végre talált egy olyan urat, a ki kész mindent megvenni; csak vigye el hozzá Zubeida maga. Ez a vevő maga a kufai kormányzó, Al-Numán.

A szép asszony nem szólt a férjének semmit, összeszedte minden drágaságát s elvitte a kormányzóhoz.

Al-Numán szemei elkápráztak a kincseken; de nem azokon, a mik holtak, hanem a mik elevenek.

«Hogy adod a gyémántjaidat? hogy adod a gyöngyeidet? rubinodat, selymedet, bársonyodat, elefántcsontodat, tiktakverő kis órádat? Megadom érte, a mit kérsz! De mindent megveszek, a mi a tied.»

Zubeida csak annyit kért, a mennyivel gondolta, hogy Abdullah hitelezőit kifizetheti.

Al-Numán alku nélkül megadott mindent. Siettében nem is számlálta meg, mennyi pénz van a zacskókban, a miket Zubeida elé lerakatott.

Hanem a mint aztán a szép asszony nagy örvendve fel akarta nyalábolni az erszényeket, azt mondá neki Al-Numán:

– Ne fáraszd magad vele, szép húri! A pénzt majd elviszik a szolgák Abdulláhnak, te magad pedig itt maradsz; mert téged megvettelek.

– Engemet? Al-Numán! – szólt elbámulva Zubeida.

– Igenis, tégedet. Eladtad a gyémántjaidat. S mit mond a költő? Nincs a nap alatt olyan gyémánt, mint a te ragyogó szemed. Eladtad a gyöngyeidet. Rejtsék el magukat a tenger fenekére India gyöngyei a te ajkaid fogsorai előtt. S nem mondja-e a költő, hogy ajkaid rubintok? Nem bizonyítja-e, hogy a legdrágább selyem a mi rajtad van: a hajfürtjeid selyme? vállaidat nem mondja-e elefánt-csontnak, kebledet bársonynak; s tiktakverő kis órának nem nevezi-e szivedet, a mi az én életem óráját számlálja? – És én mindezt megvettem tőled!

*

Abdulláhból pusztában futó bolond lett, a mint megtudta, hogy Zubeidát elragadta tőle Al-Numán.

Mit tehetett ellene? Az hatalmas nagy ember. A kalifa városainak kormányzója. Kihez fusson igazságért ha a fő-főbíró maga a rabló?

Visszaküldte Al-Numánnak az erszényeket, miket a feleségeért és ékszereiért küldött. Prédára bocsátá hitelezőinek a raktárait, hajóit, tevéit; maga egy öltönyben futott el, és egy lanttal a kezében: aztán mikor már nem volt semmije, se felesége, se vagyona, se esze, akkor megszállta valami szellem: dalnok lett: énekelt s olyan szép verseket tudott dalolni a népnek, hogy mindenki bámult rajta. Az utczákon, a piaczokon, a kutak mellett, a kertekben csődült körüle a nép, s hire futamodott messze földre a dalnok Abdulláhnak.

Egyszer a dalnok elment a kalifa kapuja elé, s ott kezdett verseket énekelni.

Moavia erkélyéről hallgatá egy ideig, s aztán felhivatta őt magához, hogy udvara előtt énekeljen valami szép románczot.

Abdullah éneklé a kalifa előtt a szép Zubeida történetét. Hogy rablá el csalfán, erőszakkal férjétől Al-Numán kormányzó.

Hej, ha csak amúgy prózában adta volna elő a panaszát, hogy kikergették volna vele! De a versek oly szépek voltak, és a dal olyan érzékeny, hogy a kalifa szemei megteltek könynyel, s mikor a szerencsétlen férj a dal végén odaborult lábaihoz zokogva és könyörögve, azt mondá neki:

– Csak eredj haza, igazságot fogsz kapni!

– Nekem nincs sehol «odahaza», – mondá a koldus költő.

– Tehát maradj itt a palotámban, míg lesz otthonod.

– S otthon csak ott van nekem, a hol Zubeidámmal vagyok.

*

Moavia rögtön maga elé hivatá Al-Numánt s azt mondá neki:

– A fejedtől akarsz-e megválni, vagy Zubeidától?

Al-Numán arczra veté magát a kalifa előtt.

– Felséges kalifa! Ha lehetne úgy élnem Zubeidával, hogy fejem ne legyen: örömestebb válnék meg a fejemtől, mint Zubeidától. Mert ha Zubeidától válok meg, a fejem sem ér nekem többet semmit. De lépjünk alkura, fölséges kalifa! Engedd, hogy csak egy évig bírjam Zubeidát, s akkor aztán, ez év leteltével, üttesd le a fejemet, nem bánom!

A kalifa elbámult. Annak mégis csodaszépségnek kell lenni, a ki miatt az egyik emberből egy fejjel magasabb lett a többinél: dalnok; a másik pedig egy fejjel kurtábbá kész lenni.

– Nem alkuszunk! – rivallt a kormányzóra. – Küldd ide hozzám rögtön azt az asszonyt, vagy hagyd itt a fejedet.

Al-Numán keserveset sóhajtott s csak legalább egy napot kért még, utoljára csak egy órát. Még azt sem engedte neki a kalifa.

Maga is akarta látni Zubeidát.

*

Mikor aztán Moavia színről-színre látta azt a szép asszonyt, magának is lángra gyúladt a szíve.

Ennyi szépséget halmozni össze pazarlás Allahtól!

A nő térdre borult a kalifa előtt s édes könyörgő hangon esdekelt, hogy adja őt férjének vissza.

A kalifa fölemelte őt s a mint belenézett könnyező szemébe, úgy találta, hogy ez a könycsepp egy tenger, a mibe bele lehet fulladni.

Nem csodálta most már, hogy Al-Numán hajótörést tudott szenvedni egy ilyen csepp vízben.

De ő úr akart maradni e tenger fölött s megfogva az asszony kezét, odavezeté őt a trónjához.

– Felejtsd el férjedet, s légy az én nőm, oszd meg trónomat velem.

A nő visszahúzta magát.

– A te fényedre nem vagyok én érdemes, hadd maradjak Abdulláhm árnyékában.

– Abdullah tönkrejutott, mindenét elveszté.

– Miattam jutott tönkre, értem veszté el mindenét: illő, hogy én megmaradjak neki.

– Abdullah koldus.

– Segíteni fogok neki koldulni: ketten együtt majd többet keresünk.

– Abdullah rongyos.

– Mert nincs, a ki foltozzon rá; ha én vele leszek, nem lesz rongyos.

– Abdullah őrült.

– Mert lelkét én nekem adta egészen; mihelyt én visszatérek hozzá: lelke is rögtön visszatér.

A khalifát meglepték Zubeida válaszai.

Az ellenállás fokozta a szép nő becsét.

Moavia parancsot adott, hogy udvara jelenjen meg a trónteremben: kisérői, vezérei, a főpapok és hivatalnokok, teljes pompában, fegyverzetben. Ő maga felvette uralkodói jelmezét, feltűzte turbánjára a gyémántos surgudzsált s akkor arany trónmennyezete alá ülve, ismét maga elé hivatta Zubeidát.

A szép nő nem haloványodott el ennyi pompa láttára; hanem elhaloványodott mind az a pompa a szép nő megjelenésére.

Mind e ragyogás között is ő volt egyedül, a ki minden tekintetet magához varázsolt.

Ekkor a khalifa intésére elővezették Abdulláht.

Ruhája poros volt és szakadozott, turbánjának tekercse kibontakozva csüggött alá a vállára; mezítelen lábszárait összekarczolta a tövis, a mint bolygott a pusztában; tekintete sovár volt, elijesztő és tébolyult.

A khalifa szólt Zubeidának:

– Nézz reám és nézz ő reá. – Én király vagyok; ő koldus. – Én egy férfi; ő egy semmi. – Az én gondolatomat százezer lélek követi; az ő gondolatját egy sem; mert a magáét sem bírja. – Az enyém az egész ország; az övé csak az országút. – Én rajtam felül csak Mahomed következik; ő rajta alul csak a kutya. – Én nekem annyi megrakott hajóm jár a tengeren, annyi megterhelt tevém, öszvérem a sivatagon, mint a hány féreg jár az ő testén. – Válaszsz közülünk, melyikünknek akarsz felesége lenni?

És Zubeida e kérdésre odarohant a koldushoz, s zokogva, nevetve, sikoltva veté magát annak nyakába és összecsókolá annak szétdúlt arczát, rongyos ruháit, le egész a tövistépte lábakig, ott azokat átölelve, megmaradt és rebegé: «én uram, én szerelmesem.»

És Abdullah e csókoktól visszakapta elvesztett lelkét.

*

A khalifa meg volt illetődve e végtelen szerelemtől.

Nem a hóhért hivatta, hanem a kincstárnokot. Parancsot adott neki, hogy Abdullahnak ismét vissza kell vásárolni elvett házát, raktárát megtölteni kelmékkel, a mikkel azelőtt kereskedett; nejének visszaadatni elvett ékszereit, és aztán a legpompásabb paripákra ültetni a férjet és nőt, úgy vitetni őket haza. Legyenek egymáséi és boldogok.

Hanem, a midőn Zubeidát elbocsátá színe elől, így szólt hozzá:

– Nagy szépségeddel nagy veszélyt hoztál magadra, a férjedre és magatoknál nagyobb emberekre. Csak Allah és az ő angyalai őriztek, hogy engem is a legnagyobb igaztalanság elkövetésére nem kényszerítél. Ezentúl fátyolt tégy az arczodra, ha házadból kilépsz, s szépségedet csak férjed előtt tárd ki.

S hogy ez ne legyen Zubeidára nézve megszégyenítő, kiadta a khalifa a parancsot, hogy ezentúl minden nő lefátyolozott arczczal járjon az utczán.

Így támadt a fátyolviselés szokása az izlámhivőknél.

A MEDZSIDIJE.

Egy jó barátomtól, ki hosszabb ideig lakott Sztambulban, hallottam ezt a történetet.

Egy török kereskedőnek szép fiatal neje volt, a kivel igen boldogul élt együtt.

A hiúság erősebb volt, mint a hűség. Egy fiatal török dandy hizelgései eltántorították a szép asszonyt: hűtelen lett.

Egyszer a véletlenül hazatérő férj éppen ott találta neje oldalánál a csábítót. Ő is fel volt fegyverkezve, az is. A meglepett ifjú fegyveréhez kapott, hogy védje magát, a férj azonban se tőrét, se pisztolyát nem vonta elő, hanem nyugodt hangon szólt a csábitóhoz:

«Csak tedd hüvelyébe tőrödet. Én nem verekszem veled. Nem kivánom a véredet. – Hanem adj nekem – egy medzsidijét.»

(A medzsidije török ezüst pénz, mintegy két forintot ér. Abdul Medzsid kézvonásáról nevezik így.)

A bűntudattól reszkető ifjú kivette erszényéből a medzsidijét s odanyujtá azt a megsértett férjnek.

«Köszönöm, monda az hidegvérrel. Te már most elmehetsz Isten hírével.» Azzal fogta az ezüstpénzt, s tenyerére téve, odamutatta azt a hűtlen nőnek. – «_Látod, ennyit érsz te én nekem._»

És azontúl mindennap elővette a medzsidijét; mikor hazulról elment, ez volt a bucsúja, mikor haza jött, ez volt a köszöntése a nőhöz. Ha együtt étkeztek, odatette azt a tányérja mellé; ha inni akart, beletette a poharába. Odatette a medzsidijét kettőjük közé a fekhelyre, ha aludni mentek.

Az asszony hasztalan sirt, könyörgött, hasztalan kérte, hogy inkább korbácsolja meg, büntesse, éheztesse vagy ölje meg egyszerre: a férj nem ismert irgalmat; minden könyörgésére azt felelte neki:

«_Köszönöm neked ezt a medzsidijét._»

… Hat hónap mulva elhervadt a szép hűtelen nő és belehalt ebbe a lelki kínzásba.

A MULATSÁGOS FOGSÁG.

Nagyságos Kondorváry Gábor úr valami nevezetes ember volt a maga idejében!

Rég volt az az ő ideje, csak úgy beszélnek már róla, mint a mythologiáról: – az iskolákban ugyan még nem tanítják rá a gyerekeket; ámbár aligha nem követett el életében annyi istentelenséget, mint Jupiter.

A hány jó paripának kitörte a lábát, a hány jámbor férjnek elszöktette a feleségét, a hány paraszt-lánynak házat építtetett Pesten, a hány vicispánt lecsapott székéről, arról mind históriát lehetne irni, s fogadom, hogy elolvasnák.

Különösen erős oldala volt az asszonyok elleni hadjárat. E tekintetben valóságos Dzsingiszkán volt; elpusztította, a mi akár meghódolt, akár ellene állt.

Hanem egyszer mégis nagy kudarczot vallott. A szomszéd vármegyében lakott egy szép özvegyasszony, az sokáig csalogatta maga után s mikor már azt hitte Gábor úr, hogy egészen meghódította, akkor a szép özvegy ott hagyta őt a faképnél s férjhez ment egy szolgabiróhoz.

Micsoda düh volt ez! Kondorváry úr legelőször bandériummal akart rajta menni a szomszéd vármegyére, hogy a hűtelen házát tőből lerontassa, magát szíjra fűzze, s ló mellett hajtsa rabszolgaságra, a szolgabirót pedig megcsapassa százig; hanem erről lebeszélték. Került egy pár bevert fejébe azoknak, a kik lebeszélték.

Azután fogadott egy jött-ment versfaragót, hogy irjon rájuk valami förtelmes pasquillt. Az meg is irta (a kedves!), s ezen nevettek egy pár hétig a Kondorváron összegyült czimborák bor mellett eleget. Hanem hát ez Katalinnak, a hűtlennek mind nem ártott, mert nem tudott róla semmit. Valami erősebb bosszút kellett kitalálni!

Megvan! Kondorváry úr behozatott a ménesről két hintó elé való lovat s azokat ünnepélyesen elnevezé Katalinnak és Mihálynak, a mik voltak a hűtelen és vőlegénye nevei. Azután addig ácsorgott, míg egyszer valahol a közeli városban kapott egy utazó szerzetest, s azt felszólítá, hogy nem vállalkoznék-e udvarához káplánnak, tisztes fizetés és ellátás mellett? A mit ez természetesen illendő ajánlatnak találva, elfogadott.

Ezt tehát haza szállítá kastélyába s ott oly tisztességgel is bánt vele, hogy annak legkisebb panasza sem lehetett rá.

Azon a napon, a mikor az özvegy és a szolgabiró esküdtek, felszólítja a tisztelendőt, hogy ne sajnáljon feljönni az ebédlőbe, a holott a díszes násznép előtt egy Katalin nevű leányzó és egy Mihály nevű gavallér kivánnak összeeskettetni.

A jámbor férfiú semmi gonoszat nem sejtve felmegyen, s akkor látja, hogy az összeesketendő fél egy pár paripa, menyasszonyi koszorúval s vőlegényi bokrétával a fülei mellett.

A barát nem találta jónak a tréfát: a házasság szent dolog; abból csúfot nem szabad űzni, a nagyságos úr pokolra jut az ilyen ötletekkel. Utoljára azzal fenyegetőzött, hogy ha őt nem eresztik ebből az istentelen házból, hát ő kiugrik az ablakon.

Ott azután Kondorváry úr, meg a czimborák addig huzakodtak a tisztes férfiúval, míg utoljára lehúzták róla a csuklyáját, azt feladták valami bolondos ficzkóra; a ki aztán forma szerint egész ünnepélyességgel összeesketé Katalint és Mihályt, a hogy menyasszonyt és vőlegényt szokás.

No képzelhetni, hogy ez aztán nem maradt abban; a barát panaszt tett az érseknél a hallatlan sacrilegiumért. Az érsek szigorú férfiú volt; Kondorváry urat kriminális perbe fogták érte.

Hej, iszonyú pénzébe került neki ez a lóházasság! Bizony saját menyegzőjére sem költhetett volna el többet; s utoljára minden költség, utánajárás, Bécsbe-Budára szaladgálás sem használt semmit; bizony Kondorváry urat azért csak elitélték két egész esztendei fogságra; tekintetes nemes ** vármegye tömlöczében kiülendőre.

Nesze neked!

No most, gondolja az ember, lesz neki két esztendeje, a mi alatt csendes elvonultságban megbánhatja multja nagy bolondságait s jámborabb életre készülhet.

Soha biz a! Hanem akkor meg azt tette, hogy odavitette magához a tömlöczbe czimboráit, beültette a czigánybandát, felhozatta a borait, s ott mulattak egyik nap mint a másik nap bezárt ajtók mellett. Néha-néha egy-egy halálra itélt lókötő is vetődött oda közéjük; arról aztán gondoskodtak, hogy józanon ne menjen a másvilágra. A porkolábnak jó dolga volt ezalatt s volt esze, hogy el ne rontsa a jó dolgát. Úgy járt az úri vendég oda a tömlöczbe, mint valami casinoba, s néha-néha, ha eszébe jutott Kondorváry úrnak, befogatott a négy lovas hintajába s ő is visszalátogatta a szomszéd faluban lakó ismerőit, a kik ha bámulni találtak rajta, hogy ő most nincs a börtönben, bizton felele nekik: «Se baj, zsebemben a tömlöcz kulcsa, nem csukhatnak ki.»

Ilyen víg volt hajdanában az élet.

A TŰZMADARAK.

Mikor a szegény ember egyszer télen épített magának egy kis házat, jégből építette, aztán kitapasztotta hóval s abba elbujt, mert a szél haragudott rá nagyon.

Odabenn összehívta a tűzben lakó madarakat, s a kezét melengette nálok; azok csak pattogtak, csak kiáltották: «Rip-rop, ennünk adj, mert meghalunk!»

De a szegény embernek nem volt fája; elment hát szomszédjához, a ki gazdag ember volt, volt nagy háza, hogy egész az égig ért, és sok-sok fája. A szegény ember kért tőle, de az nem adott. Azt mondta neki: «Menj az erdőre, vágj magadnak.»

A szegény ember kiment az erdőre fejszével, de a fák mind elmentek előle. A mint meglátták messziről, hogy fejszével megy ellenük, kihúzták a földből azokat a hosszú, hosszú lábaikat, megereszték azokat a nagy suhogó szárnyaikat s elfutottak, elrepültek.

A szegény ember visszament a jégkunyhóba. A tűzmadarak alig beszéltek már hozzája. Nem várták szárnyaikkal melegíteni, egyenkint elrepültek onnan; csak az utolsó hagyott ott egy piczi-piczi tűz-tojást, azt is bele tojta a hamuba, hogy nem látszott.

A hogy azután a tűz elrepült, megjött a szegény ember ellensége, a szél; először a hasadékon süvöltött be: «Sírj! – ríjj! – félj! – ne beszélj!» A szegény ember reszketett. Azután az ablakokra került a szél, a mik jégvirágból voltak csinálva, azokat rázta: «Bújj! – juj! – fúlj! Zuzmara zörög!» A szegény ember bujt előle és reszketett. Végre az ajtón dugta be a fejét a csunya szél; üvöltve, morogva: «Úr – őr – űr! Én vagyok az úr! Én vagyok az őr! Én vagyok az űr!» És azután megfagyott a szegény ember.

Mikor aztán a gazdag szomszéd megtudta, hogy a szegény ember meghalt, odament hozzá, hogy a tűztojást elvigye tőle. Megtalálta azt a hamu között és oda tevé a pipájába s haza vitte.

Otthon lefeküdt vele, a pipa a szájában, a pipában a tűztojás és elaludt. Éjszaka kikelt a tűzmadár a tojásból, talált ennivalót köröskörül, – «ropp-ropp!» jöttek a többiek is egész seregestül, betöltötték az egész szobát, fel a háztetőre, – «ropp! ropp! ropp!» megnőttek nagyra, rettenetesre, s megemészték a rossz embert házastól, kincsestől, míg csak porrá nem lett.

RÉGI REGE IZABELLÁRÓL.

Egy régi svéd regét olvastam egyszer, mely most önkéntelenül eszembe jut.

Egy svéd halász korsóba pecsételt tündért halászott ki a tenger fenekéről, s a felszabadult tündér jutalmul azt fogadta, hogy mindent megad neki, a mit csak kivánni fog.

A halász hazafutott a feleségéhez, azt kérdezte meg, mit kivánjon.

A felesége Ilzebill (Izabella, Jezabel) azt mondta neki: kérjed a tündértől, hogy tegyen meg engem a leggazdagabb majorosnévá a vidéken.

A szellem megadta, a mit Ilzebill kivánt.

De Ilzebillnek ez nem volt elég, nemsokára visszaküldte az urát a tündérhez:

– A feleségem, az Ilzebill, azt akarja, hogy grófné legyen.

A szellem adott neki palotát és uradalmat.

Kis idő mulva megint jön a halász:

– A feleségem, az Ilzebill, most meg azt akarja, hogy királyné legyen.

A tündér adott neki trónt és országot.

Még ez sem volt az asszonynak elég. Idő vártatva ismét sompolyog a tündérhez a volt halász, csak előadja az asszony kivánságát.

– A feleségem, az Ilzebill, már meg azt kivánja, hogy ő legyen a római pápa.

A tündér már haragudott, de megadta a kivánságát.

És még egyszer eléje került Ilzebill férje.

– Mi kellene még? – rivallt rá a tündér menydörögve.

– A feleségem, az Ilzebill most már azt akarja, hogy ő legyen az úristen.

– Eredj haza, – dörgött a tündér szava, – ott ül már Ilzebill a halászkunyhóban és foltozza a rongyos hálókat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És Ilzebill ott ült valóban a halászkunyhóban és halakat sem fogott már rongyos hálókkal, miket összefoltoz.

A GONDVISELÉS EGY REPÜLŐ VIRÁGMAG TÖRTÉNETÉBEN.

Egyszer a Dunán utaztam fölfelé a gőzösön, a hol szörnyen hosszú időm volt a világ mostani szomorú állapotairól gondolkoznom. Semerre kilátás valami jobb után. Az ember azt sem tudja már, hogy miért él? És tulajdonképen mi dolga van odáig, a míg meghal.

A terem egyik gömbölyű ablaka nyitva volt, s azon a meleg nyári szellő szabadon fujdogált be. Egyszer e szellővel egy repülő virágmag lengett be az ablakon át, egyike azon vándoroknak, miknek szárnyakat adott a természet, hogy keressenek maguknak jövőt.

Elnéztem, hogy mi lesz belőle. Ez a virágmag a tulsó partról jött idáig. Missziója lett volna neki átmenni az innenső partra, s ott talán uj ivadékot alapítania. Vajjon mi lesz belőle?

A repülő virágmag a szobai légáradatban lomhán libegett ide s tova s nem talált kijárást ebből az ismeretlen kelepczéből.

Egyszer rászállt egy utazó hölgynek a kalapjára s ott megrekedt a sok strucztoll között; jött azonban egy besétáló utas, az szerencsésen leverte a sétabotjával a hölgy kalapját, s a virágmag ujra repült.

Azután beleesett egy buzakereskedő poharába, csupa bor lett, az kilökte a pohárból, a földre tapadt.

Azután elnéztem ismét, hogy szedi fel magát lassankint, hogy szárítja meg vékony pilléit; egyszer aztán felkerekedett egy krinolin, s a támadt szélvészben a virágmag ismét magasra emelkedett; azután addig kereste sorba az átelleni ablakokat, míg talált egy olyan keskeny nyilást, mint az ujjam; azon hirtelen kisuhant s megmenekült.

Sokáig néztem utána, a míg kivehettem, hogy igyekezett a másik partot elérni.

S ez ekkor nekem nagy vigasztalás volt. Ha ez a virágmag még a tömött gőzhajó belsején is keresztül tudott törni, hogy czéljához eljusson: hát én hogy csüggednék el akkor!

A SZERELEM ÉS A KIS KUTYA.

Vajjon mi köze lehet a szerelemnek és a kis kutyának egymással?

Az én kedves barátom, Tóni, nagyon szerelmes volt egy fiatal szép leánykába; a kibe én épen nem voltam szerelmes.

Nem azért, mintha én a csunya leányokba volnék szerelmes, vagy hogy fölöslegesnek tartanám valakit szeretni, a kit már más is szeret; hanem csak azért, mert az egyik szeme kék volt, a másik meg fekete.

– Totó! vigyázz magadra; ez a kétféle szem nem jelenthet semmi jót; az egyikkel rád kacsint, a másikkal meg másra; a kék szemével hű marad hozzád, a feketével megcsal.

Totó azt felelte rá, hogy az nem igaz; sőt inkább a kétféle szempár a nappalt és az éjszakát egyesíti magában, s tulajdonképen ő mindig a hűtelen, mert egy kékszemű és egy feketeszemű kedvese van.

Hanem hát nekem nem tetszett a dolog, s Antalnak sokat kellett miatta szenvedni.

– Látod, ha elveszed, bajod lesz vele; mert nem nevezheted «feleségnek», hanem csak «2/4-ségnek». Lehetetlen, hogy két különböző férfi oldalbordájából ne volna alkotva; ne vedd el.

Totó aztán dühbe jött, felmondta a barátságot.

– Mit beszélsz te nekem? Apám vagy te nekem? anyám vagy te nekem? bátyám, vagy néném vagy te nekem? Keresztapám vagy te nekem? Semmim sem vagy! Még csak háziuram sem! Mit állsz az én boldogságom lovai elé? Azt mondom, hogy «haó!» s ugorj félre, mert elgázoltatlak. Csak azért is elveszem.