Part 6

A templom is ott van a parthoz közel, ámde az zárva van ilyenkor, de hisz a templom küszöbe is jó hely, oda is le lehet térdepelni két asszonynak, s a templomajtóhoz is jó megtámasztani az égő homlokot s ha az ember a templomajtó kilincsét megfogja, azt hiszi, a gondviselést magát tartja fogva. Nemsokára beszédes zaj hangzik a tó felől. Különös, érthetetlen zsibaj, mintha öröm és jajszó volna egyszerre. A csoportban, mely a templom felé közelít, az egyik nő megismeri férje alakját. Lucskosan, a nádtól összevérzett arczczal, a halálküzdelemtől kimerülten, de élve közelít az. A kocsis és a kertész önerejükből kivergődtek a nádasból.

– Hát a fiam? Hol a fiam? – kiált a nő.

Mondják neki, hogy a két legény odaveszett.

– Eredj vissza! – kiált a nő, férjét eltaszítva magától. – Hozd vissza a fiamat! Hozd vissza a fiamat! Hozd vissza a fiamat!

Megtartotta azt magának a Balaton! Úgy tesz az: ha egy vén meg egy fiatal között van a választása, a vénet elereszti, az ifjat ott marasztja. A kétségbeesett nő a szegény özvegy ellen fordul fájdalmában.

– Átkozott légy te! Minek erőltettél az imádkozásra? Minek parancsolgatja az ember az Istennek, hogy mit csináljon? most odavan a fiam!

– Hisz az enyém is oda van! – menti magát a szegény özvegy zokogva.

– Mi a te fiad! Mi volt ő az enyémhez? Nem volt ilyen szép fiú, ilyen jó fiú sehol a világon. Nekem ő volt az én királyom, az én szentem!

– Nekem is az volt az enyém!

– Neked még maradt kettő, nekem senkim.

A szegény özvegy azután odább osont a maga bánatával a zajgó csoport közül. Mit használt már neki minden panasz, siralom? A gyermekét mind nem adja vissza. Otthon még van kettő. Igaz. Egy fiú, még csak két éves, és egy leány, az már négy esztendős. Mikor hazamegy hozzájuk a szegény özvegy asszony, megcsókolja őket s azt mondja nekik:

– Kedves gyermekeim. Már ezután ne egyetek olyan sok kenyeret: odavan a jó kenyérkereső bátyátok, a ki eddig mindenét nekünk adta.

A kis négy éves leány nagy okos észszel azt felelte erre az anyjának, letörülgetve kezével annak arczáról a könyeket:

– Ne búsulj, jó anyám. Inkább nem is eszünk már mi több kenyeret. Beérjük mi ezután egy kis burgonyával.

S a két kis gyermek nem is kért az anyjától többé kenyeret; a kenyér drága volt akkor. Igaz történet ez. A másik anya gyermekének, a délczeg ácslegénynek szép menyasszonya volt. Füred helységben gazdag telkes polgár leánya. A vőlegény szegény kézműves volt, mégis hozzáadták, mert a leány nagyon szerette, s a fiú nagyon érdemes volt reá. Már készültek a lakodalomhoz. A boltosnál meg volt rendelve a fehér atlacz a menyasszonyi köntöshöz, csinált virág a nászkoszorúhoz, a vőfély-bokrétához, az asztalosnál készen a diófa a menyegzői ágyhoz, a rektor tanította már a dalárdát a víg lakodalmas nótákra, maga a menyasszony saját kezével hímezte az arafátyolt arany fonállal, fehér selyemmel. Mikor aztán hozták a hírt, hogy nem vőlegény már a «szívem Józsi», elvette a Balaton (nyugszik is azóta a tó – ni milyen síma a tükre!), akkor a szép Juczi elment a boltoshoz és azt mondá neki:

«Most már ne fehér atlaczot hozzon, hanem violaszinű gyászt egy végből, nekem gyászruhára s a kedvésemnek halotti köntösre, koszorút se menyasszonyit, hanem olyat, mely sírkeresztre való.» Aztán elment az asztaloshoz: «ne legyen már abból a szép diófából se ágy, se szekrény, hanem legyen belőle szép koporsó és fejfa majd az én szívem számára, ha visszaadja a Balaton.» A rektort is megkérte szépen: «ne lakodalmas nótát tanuljanak már be, hanem szebbnél-szebb gyászéneket, mikor ki kell kisérni a temetőbe majd az én szívemet.» Aztán ő maga sem tette le a hímzőtűt kezéből, hanem folytatta a hímzést arany fonállal, fehér selyemmel: «menyasszonyi fátyol helyett jó lesz szemfödélnek a szívem számára, majd ha megjön…»

A Balaton pedig nem adta vissza a vőlegényt sokáig. Már a fürdőidény is eljött. A fürdőhely megtelt idegen úri néppel. A hosszú parti sétány jegenyesorai között tarka divatvilág ődöng. S a czifra népcsoport között mindennap reggel, este ott látni két pór asszonyt, a mint nagy sietve járnak végig a parton s valamit látszanak keresni, várni. Néha összetalálkoznak s olyankor a haragosabb nő a szelidebbnek heves szemrehányásokat tesz. S ez így megy mindennap. Már három hónapja, hogy a két ifjú elveszett s még nem találták meg hulláikat sehol, pedig mindenütt keresik.

Az a mély és messzetartó gyász, a mi a szegénysorsú embereket a mindennapiságon felül emelé, meghatá az úri nép kedélyét is. Érdeklődtek a szerencsétlenekért, kik úgy tudják érezni szenvedéseiket. Egy derék, jómódú iparos-család, melynek nem volt gyermeke, örökbe fogadta a szegény özvegy kis leányát, s az egész közönség kedvencze lett az: a jó kis gyermeket, ki nem akart többé kenyeret kérni az anyjától, hogy meghalt a kenyérkereső bátyja, most már úri hölgyek, kisasszonyok dédelgették, kényeztették, mikor fogadott szülőivel lejött a sétányra, piros ruhában, szalagos kalappal, s úgy hordták neki a czukorkákat, játékszereket, hogy csak öröme legyen. Fogadott szülei is nagyon szerették, s mindent kigondoltak, hogy kedvét találják.

De nem találták azt.

A leányka a czukorkákból nem evett, a játékszerrel nem játszott. Odaadta azt az igazi anyjának, a ki ott gyomlált, kapált a kertben: vigye haza a szegény kis öcscsének.

A hű menyasszonynak is akadt méltó új kérője. Jó birtokú nemes ember. Még szebb, még derekabb ifjú az elveszettnél.

Szülői unszolták, hogy menjen hozzá. Igazi szerencse. Szép Juczi beleegyezett, de addig nem akarta az eljegyzést, míg a Józsi meg nem kerül s el nem lesz temetve szépen: a mi úgy is lett. Egy reggel nagy sivalkodásra ébredtünk. Ablakaink épen a balatonparti úsztatóra nyílnak. Az egész jelenet ott ment végbe szemeink előtt. A halászok egy hullát vontak ki a partra. Csak egyet. A kettő közül egyik már hazajött. De melyik?

A hírre rohanva jött a partra a két anya. Melyiknek a fia érkezett meg? A Balaton mélyében a holtak sokáig elvannak változatlanul, még hónapok mulva is épek vonásaik. Hát csak nem érkezett meg, a kire oly nagy pompával vártak, a kinek már készen volt aranyos szemfedője, halotti ruhája, diófa-koporsója: hanem megérkezett az özvegy asszony fia, a kire nem várt senki, egyedül az anya.

Hogy rohant ölelni, csókolni hazatért gyermekét szegény özvegyasszony! hogy vette ölébe! hogy szólítá nevén! Egy szóval sem tett neki szemrehányást azért a nagy szivfájdalomért, a mit neki okozott: csakhogy már hazajött. Csakhogy már eltemetheti. Most már meg fog nyugodni majd egészen. Hajh, de annál nagyobb volt a másik anyának a keserűsége. Haraggal, dühvel szólt a néma halotthoz:

– Hogy jöttél, egyedül? Hol hagytad a fiamat? Együtt mentetek el. Együtt vesztetek el. Hová rejtőztetek, mondd meg, hol a fiam? Mondd meg nekem; mert a míg nem mondod, nem hagylak aludni, odajárok a sírodra mindennap s onnan költelek föl. Hol van az én arany fiam? A te jó pajtásod? Ha vele voltál, te tudod, te mondd meg!

A nő így beszélt hozzá; mintha hinné, hogy föl tudja kelteni a halottat. Ezalatt megérkezett a másik fiú menyasszonya is, a szép Juczi, őt is ide sietteté az a hír, hogy az egyik legény megérkezett. Ő is odatérdelt a halott mellé s ő is beszélt hozzá, de szépen, hízelkedő szóval:

– Óh, kedves Bandi, jó Bandi, mondd meg, hol hagytad a szívemet? S neked adom az ő koporsóját, szemfödőjét, szép selyem halotti ruháját, ha nekem azt megmondod.

A halottaknak pedig az a szokásuk, hogy nappal mind hallgatnak: csak éjjel beszélnek. Az özvegy asszony elvitte a maga halottját haza Arácsra. És éjjel álmában fölkereste a megtalált ifjú a másik anyát s feleletet adott neki.

– Ne járj az én síromra átkozódni… Megmondom, hol a fiad… Ott fekszik a pajtásom a tihanyi hegy alatt, a legmélyebb örvényben… ott kerestesd.

És ugyanakkor a menyasszonyt is meglátogatta álmában s beszélt vele nagy nyájasan:

– Köszönöm, hogy nekem igérted jó pajtásom diófakoporsóját, aranyos szemfedőjét, szép atlacz halotti ruháját. Csak tartsd meg az ő számára. Nekem jó lesz négy szál fekete deszka, meg egy pár kapa föld rá: azalatt is alszom. Te kerestesd a hajdani mátkádat a tihanyi hegy alatt, a hol legmélyebb az örvény – ott fekszik – a nehéz baltája az övébe van dugva, az tartja odalenn. Köszöntet általam.

Mi fölvilágosult emberek, nem adunk az álmokra semmit. Két egyező álom csak azt tanusítja, hogy azonos tárgyról egyenlő kedélylyel töprengett két ember egész nap, s képzelme folytatta álmában a nappal kigondolt képtelenségeket. Mert hisz az képtelenség, hogy a ki a balatonfüredi nádasban elmerült, az álló tó vize alatt az átelleni tihanyi fokig eltévedhessen. Fogadásból úszónak is nagy út volna az. Hanem az együgyű emberek nem szégyelték az álomlátásuk után megindulni s a tihanyi örvény fenekén, tíz öles víz alatt megtalálták a másik habvőlegény testét, fehér csigahéjakkal félig eltemetve. Nehéz baltája övébe volt dugva.

Puszta véletlen ez. A két ifjú temetése egy napon ment végbe, az egyik Füreden, a másik Arácson. Ámde az özvegy asszony fiánák a temetése sem maradt pompában a gazdag menyasszony vőlegényeé mögött. Az arácsi leányok nem engedték, hogy négy szál fekete deszka legyen a Balaton vőlegényének örök ágya; fölszabtak számára selymet, patyolatot köntösnek, szemfödélnek, s köröskörül beaggatták koporsóját élő virágkoszorúkkal, úgy vitték ki vállaikon s tele ültették sírját virággal.

Sokáig volt e kettős temetés a fürdőidény közbeszédének tárgya. Az idény végén aztán a fürdővendégek azzal a megnyugtató tudattal hagyták oda a helyet, hogy az érzékeny történet jó befejezést talál. A kis Mariska elmegy fogadott szüleivel s lesz belőle majd úri kisasszony, szép Juczi pedig férjhez megy nemes úrhoz s lesz belőle nemzetes asszony. Megérdemlik.

A másik évben, mikor újra meglátogattuk a füredi fürdőt, a csodaszép Balatont, kérdezősködtünk, hogy mi történt azóta. A kis árva leánynak csak nem jött meg a kedve fogadott szüleinél. Egyszer azt mondta nekik:

– Nem maradok én itt maguknál, jó gazdag uraknál, megyek én haza az én szegény anyámhoz.

Szép Juczi is egyre hervadt, beteges lett; mikor a fájától való falevéllel együtt neki is válni kellett volna szülötte földétől s menni új urával annak hazájába, azt mondá:

– Nem megyek én veled, jó vőlegényemmel, megyek én haza a régi kedvesemhez…

Már otthon is vannak.

A KÁROMKODÓ ASSZONY.

A káromkodás művészete egyátaljában a magyar speczialitások közé tartozik. A keleti népek nem káromkodnak; a nyugatiak nem tudnak hozzá. Micsoda gyatraság az angol «god dam»-je, a franczia «sacre bleu»-je, az olasz «corpo di bacco»-ja, a német «kruczifiksz szakkerment»-je a magyar duhajlegény körmönfont káromkodásához?

Úgy összeválogatni minden rútat és rosszat, a mi nyelvben és fogalomban létezik, azt egy fenyegető, megbántó kacskaringós mondattá összefűzni; Istent, ördögöt, szenteket, apát, anyát, lelket, Krisztust, Pontius Pilátust összekeverni: ehhez csak mi értünk igazán.

S ez a virtusunk nem is régen fejlődhetett ki ilyen tökéletességre. Még ezelőtt pár száz esztendővel egy erdélyi potentát kemény rendeletet adott ki a káromkodás ellen, birságokkal sújtva az elkövetőket; de még abban csak az jelöltetik káromkodásnak, ha valaki azt mondja másnak, hogy «lélek!» (Már t. i. «beste lélek kurafia!») Hol vagyunk már azóta!

Pedig milyen csunya az ember, mikor káromkodik.

Hát még a káromkodó asszony!

Az én gyermekkoromban volt a szülővárosunkban egy ilyen hires asszonyi állat.

Decsinének hívták. Paprikás kofa volt a városházpiaczon. Azonkívül kereskedett prófunttal és susinkával. A prófuntot a bakáktól vásárolta fel. Mivelhogy minden baka naponkint kapott egy egész prófuntot; de pálinkát nem kapott. Egy prófunt azonban untig elég két napig megfeküdni egy bakának a gyomrát, s így minden másodnap eladhatta a másik komiszkenyeret két garasért, azon vehet magának papramorgót. A susinka pedig egyesült neve a napon aszalt körtének és almának: ezt a Decsiné a saját szigeti kertjéből szerzé be nyaratszaka. Mindkét áruczikknek biztos vevői a talpas tótok: a kiknek ez még delikatesz.

A hol Decsiné ül a talyigája mellett, annak a szomszédságában kásás kofa, brinzás kofa meg nem marad. Pedig azoknak is fel van vágva a nyelvük. De nem bírják vele a versenyt. Lepocskondiáz az mindenkit, a ki a nyelvtávolába kerül. Az arczvonásai is olyanok voltak, mint egy férfiéi, a hangja is olyan durva volt, s hogy még krudélisabbá tegye magát, folyvást a foga között tartotta a kurtaszáru makrapipát. Egy asszony, a ki pipázik! Hallatlan ily eset Magyarországon. Így, a pipán keresztül még szebben lehet káromkodni.

Mi, iskolásfiúk, közelébe sem mertünk menni: mert mindjárt az apját, anyját szidta az embernek: az pedig rosszul esik egy jó érzésü fiúnak; csak úgy messziről mutogattuk egymásnak: «az ott a Decsiné, ni!»

Templomba természetesen soha sem járt. A szenteket ugyan sűrűn emlegette; de nem imádkozásképen.

Volt egy kis háza a czigánymező-soron.

Ott lakott egyesegyedül. Semmi teremtett lélek ki nem állta a vele együttlakást: még koldus sem keresett nála menedéket.

Egyszer véletlenül megláttam a szigeti kertjében. Kis diák voltam, botanizálni jártam. A Decsiné kertje odafenn volt a sziget orránál, a hol már csak a töltés választotta el a Dunától. Az árokban víz volt, s abban szép nadálytők, elecsek, bércsék, gyökönkék virágzottak javában. A mint a virágokat szedegettem, véletlenül megláttam a Decsiné alakját a kerítésen keresztül; kapa volt a kezében, pipa a szájában.

Hej, hogy összeszidott, a miért ránéztem. Rögtön megtudtam tőle, hogy istenborja vagyok, hogy nagy a fülem, tülök az orrom, és hogy annak is hol a helye; ugyan el is eblábaltam, mielőtt az öregapámra, meg az atya Úr Istenemre került volna a sor.

Még abban az esztendőben megszünt a Decsiné káromkodni: meghalt. Sok szilvája termett a kertjében, annak az árából kitelt a temetési költsége. Voltak rokonai, a kik eltakarították. Ekkor tudódott ki, hogy kálvinista volt.

Mink, kis diákok, kisértük ki énekszóval a temetőbe, s ott a sírnál tisztelendő Tüdős uram tartott fölötte prédikácziót.

Soha én annál emlékezetesebb halotti beszédet nem hallottam.

A tudós hitszónok e szavakkal kezdé:

«Boldog az olyan ember, a ki…»

S itt aztán elsorolta mindazokat a keresztyéni és emberiségi erényeket, melyeknek emlékén egy halottnak a feje nyugton megpihenhet.

Mindezekből az erényekből egy sem volt a megboldogult tulajdona.

Végzé a lelkész e szavakkal:

«A bűnbocsájtó Isten adjon neki örök nyugodalmat.»

Másnap felbontották a testamentumát: volt házacskája, kertecskéje, a mit elhagyhatott.

Nagy volt a megrőkönyödés! A Decsiné minden világi vagyonát az ördögnek hagyományozta.

Ez volt az utolsó káromkodása.

A hivatalosan működő szenátor azt tanácsolta a rokonoknak, hogy indítsanak proczesszust a testamentum invalidálása végett. Hallani sem akartak róla. «Az ördöggel pöröljünk?» Senki sem akart felperes lenni e pokolbeli nagy úr ellenében.

Otthagyták a kertet, a házat.

A kertet aztán elszakgatta a Duna árja, a ház a nagy tűzvészben porig égett: nyoma sincs már.

Mégis csak az vitte el, a kit általános örökösévé nevezett meg.

MIT HOZZON A JÉZUSKA?

A szép Kamilla nyolcz esztendős volt, mikor legelőször egy jótékonysági hangversenyen fellépett.

Csodagyerek volt. Hegedült. Picziny keze alig tudta még átfogni a hegedű nyakát. Mindenkit bámulatba ejtett a játékával. Chopin, Paganini és Sarasate-tanulmányokat játszott, finoman, érzéssel és erővel, mely korát megczáfolta. A közönség elhalmozta virágokkal. De a bámulatraméltó művészetnél még megigézőbb volt a megjelenése. Arcza hosszúkás, olyan színnel, mintha porczellánra volna festve, haja gesztenyeszín, csigákban vállára omló, alakja kifejlődött, ideges. Egész viselkedése gyermeteg, vidám, minden affektálás nélkül. Mikor elvégezte a játékát, odaszaladt a mamájához, s annak az ölébe borult, a ki alig birta rábeszélni, hogy most vissza kell menni az emelvényre, s meghajtani magát a tapsoló közönség előtt. A mestere vezette ki kézen fogva, egy simaképű, hosszúhajú öreg úr. Annak kezet csókolt. Zavarában tette. Arra elszégyelte magát, s elfutott a spanyolfal mögé. Onnan aztán nem lehetett ujabban kituszkolni. Pedig de sok virágot hánytak a színpadra, a taps nem akart megszünni.

Azontúl aztán alig tudott eleget tenni a sok meghivásnak. Minden műkedvelői hangversenyen ő volt a vonzóerő. Most már virágokon kívül bonbonnièreket is kapott, művészi becsű dobozkákat, czukorfalatokkal megtöltve.

Tízéves korában mar zeneszerző volt. Népdalokat, chansonokat komponált, a mit a műárusok kiadtak, a czímlapon a szerző arczképével. Mikor azokat saját maga előadta, remekelt azoknak a változataiban.

Tizenkétéves korában egy imprezárió rávette a mamáját, hogy kisérje el a leányát egy művészi körútra a külföldön. A tisztes özvegy asszony rászánta magát, s legelőször is a német közönséget látogatták meg. A hatás fölülmulta a hozzá fűzött reményeket. A közönség el volt ragadtatva a kis Kamilla játékától. A német kritika becsületes. Valamennyi zenebiráló mind magasztalta a kis művésznőt. Milazzolóhoz, Teresina Tuahoz hasonlították. Az anyagi eredmény is kielégítő volt. A művészi tiszteletdíj felülhaladta a mama nyugdíjának az összegét. Érdemes volt a fáradozás. Azután következett a francziaországi, olaszországi körút. Mindenütt nagy volt a tetszés, a rokonszenv. De túlszárnyalta mindezt az angoloknál kivívott siker, s a lehetetlenségig fokozódott az orosz közönségnél. Tizenhétéves korában a bájos Kamilla mint világhírű művésznő került haza Budapestre s itt már csak jótékony czélra tündököltette mesés művészetét. Verseket írtak hozzá. Ezekben bővelkedik Magyarország, mint Transzvál a gyémántokban. (Magyar gyémántok.)

A merész imprezárió most még egy nagy tervet készített elő: művészi körutat az Ujvilágban. Hanem ennek a tervnek egy még nagyobb dolog útját vágta. Egy előkelő úr, egy bankigazgató, a kit érdemrendjénél fogva a «méltóságos» czím illetett meg, halálosan belészeretett a művésznőbe s megkérte a kezét ünnepélyesen.

A szép, tizenhétéves Kamillának – még bimbókorában volt a szíve. Folytonos körutazásaiban alkalma sem volt rá, hogy valakibe belészeressen. S a művésznők kevélyek, válogatósak. Talán az anyja is biztatta, hogy fogadja el a tehetős kérőt. A bankigazgatónak ugyan már kopaszodott a homloka; de azért szívesen látott alak volt a hölgyeknél. A szép Kamilla kezet adott neki, s Amerika hiába várt reá. De bizony Európa sem kapott belőle többet. Az esküvő napján a művésznő jegyajándékul átadta a férjének azt a koporsóforma kis fatokot, melybe Stradivariója volt bezárva (a feltámadás reménye nélkül). Az előkelő asszonyság belátta, hogy az ő rangjával, állásával nem fér össze a művészet, mely a közönség mulattatására szolgál. A férj elzárta a drága kincset pánczélos szekrényébe. Azontúl a színpadot csak páholyból nézték s ők tapsoltak a művészeknek.

A házas élet napjai peregtek szépen, egymás után; voltak derűs, voltak borús napok. A férj minden kedvét teljesítette asszonyának, a mire csak állása és vagyona képesíté. Bevezette őt az előkelő társaságokba, a hol a nő szépsége és ékszerei által kitünt. De az arczán volt valami méla komorság, a mi nem oszlott el soha. A homlokán előgető felhőt nem oszlatta el a gyémántos diadém ragyogása. Hajh, a művészi nimbusz aureolája alatt máskép ragyogott az! Ezt a brilliánsok nem pótolják.

Karácsony ünnep estéjén ő náluk is megjelent az angyal s hozott a karácsonyfa lombja alatt mindenféle kincset, a miben csak asszonyszem gyönyörködik: ékszerek, remek festmények, drága szőnyegek, bundák képezték a meglepetést. Kamilla arcza egy perczre felderült, de aztán megint csak elborult.

Egyszer a férje elvitte magával a Rivierára, Monte-Carloba. Ott karácsony havában minden virág nyilik: csak az asszony szivében nem nyilt semmi virág. Férje elhalmozta minden gyöngédségével: nem nyert vele semmit. Olyan ez a viszonzatlan érzés, mint az északfény; hasztalan ragyog sugárküllőivel, a jeget fel nem olvasztja.

Azt mondta magában a férj egy szomorú együttlét után: «Most próbáljunk szerencsét, hátha igaz a közmondás?» S bevált a babona. Mesés szerencsével dolgozott a rulett-asztalnál: egy vagyont nyert azon az estén. Épen következett a karácsonyest. A férj elmondá a feleségének, minő szerencsével játszott. Ezt az egész összeget az ő rendelkezésére bocsátja; válaszszon magának az ékszerészboltokban, a mit legjobban szeret; mit hozzon karácsonyestén a Jézuska: itt lesz!

Az asszony nem gondolkozott sokáig, nagyot villant a két szeme:

– _Hozza el nekem az én hegedűmet!_

A NAGYMAMA IMAKÖNYVE.

Volt nekünk egy kedves öregünk, a kit fiatal korában is úgy hittunk, hogy «öregünk», s a ki öreg korában is fiatal maradt. Minden ember szerette; még a barátai is; és senki sem haragudott rá: még az ellenségei sem. Pedig mind a kettőből volt neki elég a világ minden keresztyén és nemkeresztyén nemzetei között.

Úr volt, nagybirtokos; de a gazdagságának maga vette legkevesebb hasznát; magas rangban született; de mindig a koldusok, földönfutók társaságát kereste; keresztül-kasul kalandozta az egész világot; részt vett minden nemzet szabadságharczában, nehányszor a diadalmasoknak, legtöbbször a számüzötteknek volt pályatársa, a mi hir, dicsőség és nyomorúság van a világon, abból mind kivette a maga részét, még a más részét is.

A magyar szabadságharczban is, az utolsó fegyverropogásig, részt vett; akkor aztán menekült ő is a külföldre.

De mielőtt elhagyta volna a hazája földjét, elébb felkereste egyetlen élő rokonát, a jó nagyanyját, a mindenki által tisztelt derék matrónát, kit valamennyi asszonya között a világnak legjobban szeretett.

Az érzékeny búcsúvétel után átadta a kegyes úrnő menekülő unokájának legbecsesebb ereklyéjét, imádságos könyvét.

Az mint műdarab is nagyértékű volt, sarkai, kapcsai s a feszület a tábla közepén a régi magyar zománczötvös-művészet remeke mind; de a hozzákötött emlék még becsesebbé tette: Brandenburgi Katalin ajándéka volt az, a főúri család dédanyja kezében, tőle szállt leányról-leányra, mindig menyasszonyi kelengye ékességeül.

Hogy ezt az imakönyvet talán örökre távozó egyetlen unokájának ajándékozá az öreg urasszony, az maga egy tragédia. Miért imádkozzék eztán, ha elveszett a haza, elveszett egyetlen unokája?

– Hasznát fogod venni az utadban. Ha inségbe jutsz, nyisd fel az imakönyvet áhitattal; a szentek megsegítenek.

Szép mondás egy kegyes nagyanyától! Csakhogy az unokának a szive szikla, melyen az ilyen vetőmag nem kel ki.

Aztán hosszú-hosszú évsora következett a rossz időknek, a mikben a legrosszabb szenvedés volt – maga a reménység.

Ugyan megértettük a hajdan betanult latin vers értelmét: «una salus victis; nullam sperare salutem,» «üdv a legyőzöttnek, hogy többé jót ne reméljen.»

A mi szeretett öregünk végigizlelte mindezeket a keserű reménységeket: sokat szenvedett, sok nyomorúságot kiállt; megismerkedett a kóbor szabadságharczos életének minden viszontagságával; de a kedélyét el nem veszté soha.

Néha betevő falatja sem volt, egész úti butyora egy karjára öltött zsebkendőbe volt összesítve. De azok közt is ott volt a jó nagymama imakönyve.

Pedig de sokszor túladhatott volna rajta jó áron. Régiséggyűjtők, szakértők, a kik azt nála meglátták, nagy összegeket kináltak érte. Még csak kezükbe sem engedte azt venni. Annyi kincs nincs a világon, a mi ezt a klenodiumot felérje.

Jó társaságban is volt ez abban a keszkenőbe kötött batyuban. Annak a tartalmát képezték nevezetes nagy emberek kéziratai, híres festők rajzai, szénvázlatai, zászlórongyok, érdemrendek, egy rejtélyes kavics (talán a Dunapartról.)

… Egyszer aztán csak kiderült az idő.

Magyarországon feljött a korona az égre: kihajnalodott. Az ország alkotmányt, a politikai menekültek közbocsánatot kaptak, birtokaikat visszaadták: a mi öreg barátunk is hazajött. Első gondja volt jó öreganyját meglátogatni. Nagy volt az öröm, nagy volt a sírás.

Él hát még a magyarok Istene! visszahozta, a mi elveszett: a hazát is, az unokát is.

Hát biz az idő megviselte mind a kettőt! De csakhogy élnek!

Az unoka visszaadta nagyanyjának a drága ereklyét, az imakönyvet.