Part 5

1853-ban volt. Amerikából jött a divat. Az asztaltánczoltatás (table-moving.) Több is volt, mint divat: vallás volt; magam is a hivői, sőt a prófétái közé tartoztam. Huszonnyolczesztendős voltam: gyerekember. Aztán meg 1853 volt az idő! Értitek, mi az? Nem volt haza. Nem volt menyország. Nem volt Európa. Nem volt magyarok istene. Hit, remény, szeretet? Mind holt szavak! Kaptunk rajta, hogy valamiben hihetünk. Hiszen a planétánknak a megkövült kérgén túl még van egy másik alkatrésze, az athmosphaera; minden embernek tizennyolczezer köbméter fekszik belőle a mellén; ebben csak kell lakni valaminek! Aztán a többi planéták is olyan közel vannak. Azokbul az átjárás nem lehetetlen. A kik a földet elhagyták, bizonyosan odarepültek. Ha oda repülhettek, akkor vissza is repülhetnek. Így okoskodtunk.

Általános lett az asztaltánczoltatás. Minden kávé-, thea-ozsonna azzal végződött. A békés butordarabok keringéltek, ágaskodtak; hol az első, hol a hátulsó lábaikra ágaskodtak. Ezt én mind láttam, meg is tettem. – Hogy talán mechanikai erő nyomta le az asztalt? Ugyan próbálja meg valaki az asztal egyik párkányára tett ujjai hegyével az asztalt úgy lenyomni, hogy annak az egész tömege a tulsó oldalon fölemelkedjék, az innenső két asztalláb képezvén a hypomochliont!

Hanem ez hát a nagy közönség mulatsága volt.

Voltunk azonban kiválasztottak. _Vezérlő_ mesterek (férfiak) és _médiumok_ (nők), a kiknek már az asztalirás mysteriuma az ujjaink hegyébe adatott.

Volt egy tányérnagyságú asztalka, annak pedig három, hüvelyk nagyságú lábacskája; az egyikben egy rézsutt furt lyuk, melybe a plajbászt haránt lehetett bedugni.

Az asztalra kiterítettünk egy ív tiszta papirost, annak a balszögletébe letettük a háromlábú asztalkát, jól tudva azt, hogy a mi szellemeink balrul jobbra írnak, még pedig azon a nyelven, a melyen őket megkérdezzük.

A mester és a médium rátette mind a tíz ujjahegyét az asztalkára, úgy hogy kettőjüknek a kis ujja egymást érintse.

Akkor a mester egész áhítattal odahajolt az asztalka fölé és susogva hívta a saját szellemét.

Minden embernek volt _saját_ szelleme.

Arra az astral-szellem rögtön elkezdett írni plajbászhegyével a papirlapra s leírta sajátszerű kisértetes nyöszörgés közben a hozzáintézett kérdésre a feleletet; ha az asztalláb a papirról lekerült, akkor megállt, míg vissza nem tették a papirt, hogy új sort kezdjen és írt olvasható kalligraphiával, minden hiba nélkül.

Micsoda tökéletes munka volt ez a manapság divatozó ezüstforintos vándoroltatáshoz képest! Igazán szánalmas lenézéssel tekintek erre a tökéletlenségre. Épen olyan, mintha az ismétlő puskák után valaki a parittyázást találná föl vadászati czélokra. Hát már a szellemek is visszafejlődnek?

Az astral-szellemek a tripósz-asztalkával a kész írást tették elénk.

Mikor a legelső kisérletet tettük a szellemirató asztallal: én voltam a mester, a médium pedig volt a feleségemnek fiatal nővére, Benke Pepi, akkor tizennégy éves leányka (most dr. Huray István b.-füredi főorvos felesége), a kit az atyja akkoriban hozott föl hozzánk Miskolczról.

Én legelőbb is a védőszellemnek a _nevét_ kérdeztem a varázsló asztaltól.

Azzal az asztalka elkezdett mozogni, a plajbász csikorgott a papirlapon.

A mai szellemidéző-divat vándorló ezüst forintjánál minden ember láthatja a betüket, a miket az ezüst pénz megérint; de az irkáló asztalnál a táblájától nem léhetett látni, hogy mit ír? Nem lehetett _találgatni_.

Mogyorónagyságú betűk lehettek. Az asztalkának egy nagy határozott kanyarodása jelenté, hogy a név le van írva.

Fölvettük az asztalkát, s bámulva olvastuk szép, határozott betűkkel odaírva e nevet: «Batthyány».

A név én felém fordítva volt leírva.

Én lelkemre mondom, hogy sejtelemmel sem birtam arról, hogy mit ír az asztal.

A médium pedig, a miskolczi gyermekleány, hogy tudott volna _visszafelé fordítva_ leírni egy nevet, még pedig annak a névnek teljesen eltalált helyesirásával?

Még nagyobb bizonyságul, előkerestük a megdicsőült Batthyány arczképét. (A nőm pamlagtámlányába volt eldugva; veszedelem volt azt mutogatni akkor!) És ime az arczkép aláirása tökéletesen összetalált az asztalka által leirottal, egész a manupropriáig. Ezt már csak nem utánozhatta a médium, a ki azt sohasem látta.

Egy ilyen kisérletnél a feleségem több nőbarátnéja jelen volt; azok között Csengery Antalné, Wlassics miniszter anyósa. Élő tanu.

Ezzel aztán én alaposan be voltam ugratva a prófétaságba.

Helyre volt állítva a szellemek és élők közötti közlekedés, úgyszintén a multak és jövendők összekötő egybefolyása.

Elképzelhető, hogy minden kérdezősködésünk a körül forgott, hogy lesz-e valami kedvező politikai fordulat ránk, magyarokra nézve? jön-e valami nagy európai mozgalom, mely nekünk jót hoz? Mit is tudakolhattam volna mást én, egy olyan védszellemtől, mint az enyém.

A válasz mindig az volt, hogy «csak bízzatok, reméljetek, nem lesz ez mindig így!»

S egyszer csak kiütött a nagy európai háború, (alig egy év mulva); Oroszország megtámadta Törökországot, s Anglia és Francziaország a megtámadott segélyére siettek. Nagy volt az öröm idehaza. A mi buzánk virágzik!

Most lett aztán nagy kelete az én háromlábú asztalkám pythiai nyilatkozatainak!

Milyen nagy, okos emberek kérdezősködtek nálam: «mit mond az asztal?»

Azoknak, a kiknek győzelmet kivánánk, csupa jót; a kiknek vereségét óhajtjuk, csupa rosszat.

S a jó ide, a rossz oda, mind beteljesedett. Én _hittem_.

De hát ha még csak én hittem volna az irkáló asztal orákulumaiban, az nem lett volna másnak baj; de az volt a veszedelem, hogy egy orosz tábornok is hitt bennük. A nevére most nem emlékezem; de az 1854–1855-iki napilapokban föl lehet azt keresni. Ez a derék, okos ember szintén orthodox hivője volt az astral-szellemeknek; a háromlábú psychographfal informáltatta magát. Azt kérdezte a szellemtől, hogy hol, merre vannak Silistria vársánczai körül a törökök tűzaknái a föld alatt elrejtve? S az astral-szellem olyan jól informálta, hogy mikor rohamot intézett a silistriai sánczok ellen, éppen egy ilyen tűzaknára állítá fel az ostromló hadoszlopot, melyet diadalreménynyel eltelve saját maga vezetett. A fölrobbant tűzakna aztán eltemette a vezért is, a katonáit is. Silistria alól el kellett vonulni. Ilyen humorisztikus csinyeik vannak az astral-szellemeknek!

A keleti háború aztán elmúlt, a nélkül, hogy nekünk magyaroknak könnyebbülést hozott volna.

Többet nem kérdezősködtünk aztán a háromlábú psychograftól a magas politika felől. Maradt az magánmulatságnak.

Diskuráltattuk egyről-másról, hol az én szellememet, hol a másét.

Annyit azonban a szellemek becsületére meg kell mondanom, hogy mindenkor megmaradtak a szigorú aesthetika szabályai között. Ha valami pajkos egyén csintalan kérdést intézett hozzájuk, az irón ákom-bákomot karczolt a papirra betűk helyett; ha pedig valaki lutri-számokat akart a szellemtől kicsalni, annak az egy nagy zérust pingált az asztalra.

E közben aztán mindenféle testi szenvedések lepték meg a családom nőtagjait: idegbajok, neuralgia, szívverés-rendetlenség, álmatlanság, éttelenség, míg engemet egyszerre a leghevesebb haemorrhagia rohant meg, mely csaknem sírba döntött.

Dr. Kovács Sebestyén Endre volt a háziorvosunk; régi jó barátom és rokonom.

Mikor megtudta, hogy én családostul az asztalirkáltatással foglalkozom, tudós emberhez illő haragba jött, lehordott mindannyiunkat keményen: «Hisz ez a bajotoknak a kútfeje».

Aztán megmagyarázta komolyan és szakértően, hogy az emberi magnetizmus valóban létező erő, s azzal különösen adományozva vannak mindazok, a kiknek hivatásuk az idegeikkel dolgozni: költők, szinészek, festők; de ezzel a magnetizmussal visszaélni, azt másra elpazarolni, mint hivatásunk teljesítésére, éppen olyan természetelleni vétek, mint az éltető ösztönök perverz irányzata. «Dobjátok a tűzre az egész irkáló asztalt, s aztán ki a Svábhegyre, a szabadba! Nem kell más orvosság.»

Április 15-ike volt; a Sváb-hegyen még alig rügyeztek a fák; mi rögtön kiköltöztünk, a háromlábu asztalt a padlásra küldtük, soha többet elő nem vettük.

És én azóta már negyvenkétszer láttam a fákat ujra rügyezni.

Ha folytatom a szellemidézést, talán egyszer sem láttam volna többet.

Az emberi magnetizmussal nem kell játszani, mert ennek a játéknak az idegrendszerünk adja meg az árát.

Ez azonban hát csak anyagias fölfogású észrevétel. Ha az ember minden mulatságnál azt kérdezné, hogy egészségére válik-e? De hogy vagyunk ennek a szellemidéző játéknak az _ethikai_ oldalával?

Ahhoz a tisztelt barátomhoz szólok, a ki ennek a szellemidézésnek (állitólag) a nagymestere, s a kit én mint egyházi szónokot és imádságírót nagyon tisztelek.

«Ugyan, tisztelendő barátom, összeférhetőnek tartod-e te a keresztény hit alaptételeivel a modern szellemidézést?»

«A keresztény hitvallás szerint egyedül az Isten mindenttudó, mindenütt jelenvaló: a szellemidézés konfessziója szerint az emberi szellem is mindenttudó, mindenütt jelenvaló.»

«A keresztény hitvallás szerint a megboldogultak számára örök idvesség vár a menyországban: a szellemidézők szerint nincs ott megpihenés; a ki leteszi az asztalra az ezüst forintot, azt híhatja alá Jehova trónja elől, a kit neki tetszik.»

«Hisz az rettenetes gondolat, hogy engemet holtom után minden unatkozó vigécz, minden kiváncsi backfisch maga elé czitálhasson, hogy számláljam meg, hány piczula van a zsebében, s diktáljak mondatokat az albumába. Miért vágyódjam én akkor a menyországba?»

Tudom, hogy erre te azt fogod felelni: «Sohase legyen neked gondod a menyország miatt; oda te, nagy vétektarisznya eretnek, be nem jutsz, hanem bemégy a pokolba.»

De hát oda meg éppen nem _mehetek_. Mert van én nekem ezen a földglóbuson már annyi ismerősöm, hogy engemet a napnak minden órájára elő fognak szellemidézni; nem kap én belőlem Sátán úr soha még kóstolót sem.

A te szellemidéző elméleted képtelenséggé teszi a menyországot és a poklot. Kell ez neked?

Hagyjuk mi ezt a mesterséget a bonczoknak, shamánoknak, fakiroknak és egyéb keleti szemfényvesztőknek, a kik jobban értenek hozzá.

SZEGET – SZEGGEL.

Eredeti volt az a testvéri viszony, a mi a két Katrinczai gróf között létezett.

Ikrek volták, az egyik neve volt Pál, a másiké Péter; mind a kettő öcscsének nevezte a másikat, s e miatt már gyerekkorukban sokszor beverték egymásnak a fejét.

Mindig, minden időben, minden alkalommal, akár pörfolyam volt, akár juristitium; farsang avagy sátoros ünnep: ők szüntelen czivakodtak egymással.

Össze tudtak veszni akármin; a legcsekélyebb haszontalanságon, azon elperlekedtek esztendőkig; fizették a prókátort, gyötrötték a birót; leszidták, lepiszkolták egymást, élőszóval és írásban, – és a mellett elválhatatlanok voltak.

Nem volt egy-egy családnak annyi pere folyamatban egyszerre, mint Katrinczai Péter Pálnak egymás ellen, hanem azért, mikor informálni kellett menni a városba, egy kocsin mentek be, s miután tanúk előtt, birák előtt, ügyvédi segítség mellett ott egy pár óra hosszat leszedték egymásról a keresztvizet, megint szépen felültek egymás mellé a hintóba s hajtattak haza. Odáig is összevesztek ugyan egynehányszor egy ütet taplón, egy pipa dohányon, meg azon, hogy melyiknek áll furcsábban a kalapja? S a melyiknek épen a kezében volt a gyeplő, az rendesen belefordította a kocsit az árokba, hanem azért a jövő sédriára megint csak együtt kocsikáztak be, s akkor már a másik fordította fel a hintót.

Ha valamelyik szépen bevettetett egy táblát buzával, a másik éjszaka kiküldte a béresét, s zabot vettetett föléje; ez meg aztán nekiállt az öcscse repczéjének s zöldjében lekaszáltatta.

Kutyát, macskát egyik sem tarthatott, mert az bizonyos volt, hogy nem él három napig az udvarban. És e mellett szüntelenül együtt laktak s minden este összeültek tarokkozni. A kit a sors odarendelt melléjük harmadiknak, az boldog ember volt; mikor kiosztották a kártyát, Pál azt mondta: «veszem háromra», Péter azt mondta: «kettőre»; Pál azt mondta: «tartom»; Péter folytatta: «egyre»; Pál ismételte: «tartom»; Péter rámondta: «kézből»; Pál nem engedte: «magam!» Ilyenformán, a melyik első volt, sohasem engedte a hátulsót játszani s rendesen busásakat bukott: a két czivakodó közt a harmadik rakta el a nyereséget.

Minthogy Péter és Pál egy napra esik, ők is együtt szokták feltartani a nevük napjait, mely alkalommal természetesen oda ment ki a fő tervezet, hogy ki tudja a másiknak a mulatságát mentül jobban elrontani? A leleményességet ebben a tekintetben igen sokra vitték.

Egy kastélyban laktak mind a ketten, azt a kastélyt még az öreg gróf építtette s halála után nem volt az a birói hatalom, mely meg tudta volna őket rajta osztoztatni.

Egyik sem akart belőle kimenni; egyik sem akarta belőle a másikat kifizetni.

A biró próbálta keresztben, hosszában elosztani közöttük a házat: Péternek adta a jobb szárnyat, Pálnak a balt, azon egy év alatt százszor összevesztek, akkor megcserélte őket s másik évben kétszázszor vesztek össze.

Akkor aztán úgy osztoztatta meg őket a biró, hogy Péternek adta az egész emeletet, Pálnak az egész földszint. Egy hónap mulva Péter is, Pál is ott volt a nyakán, bebizonyították kölcsönösen, hogy ők meg vannak csalatva az osztály által; ekkor aztán a biró Pétert tette át a földszintre, Pált helyette az emeletbe. Egyúttal megmondta nekik, hogy de ő neki ezután tájékára se jőjjenek többet, mert ő, a mint meglátja őket a vármegyeház egyik kapuján bejönni, a másikon rögtön kiszökik.

Megmaradtak tehát a kastélyban változatlanul s azontúl csupán abban fáradoztak, hogyan keseríthessék meg a másik félre nézve az ottlakás élvezeteit.

Egyszer többek között Péter-Pál-nap közeledtével mintha mind a kettő egy és ugyanazon gondolatot álmodta volna meg, következő meglepetést rendezének egymás számára.

Pál gróf ebédlő terme az emelet balszárnyán volt; Péter gróf tehát a névnap előtti éjszakán kőművest, lakatost hozatott s a testvére ebédlője alatti szobából konyhát rögtönöztetvén, átüttette a fölötte levő padozatot s oda vezetteté a tűzhely kéményét annak az ebédlőjébe.

Míg ő ezen mesterkedett, azalatt meg Pál gróf a kastély tulsó szárnyán keresztülfúratta a padimentumot s ő meg konyhai mosléktölcsért rendezett a testvére látogató termébe le.

Egyszer aztán Pál azt vette észre, hogy a mint a vendégei előtt kinyitja az ebédlőjét, a füst úgy dül eléjük, mint a pokol torkából, Pétert pedig ugyanakkor egész társaságával együtt úgy öntik nyakon valami mosogató lével onnan felülről, hogy jobban sem kell.

Ezekből azt gondolhatná valaki, hogy a két gróf halálosan gyűlölte egymást: – világért sem. Valahányszor el kellett válniok, mindig belebetegedtek, s mikor egyszer Pál gróf a vadászaton leesett a lováról s nyakát szegte, testvére félesztendő alatt bánatában és unalmában utána halt. – Vajjon békében élhetnek-e a másvilágon?

A BALATON VŐLEGÉNYEI.

A Balaton kegyetlen tündér. Minden évben új vőlegényre vár. Gyakran szélcsendes időben elkezd háborogni, forró, rekkenő nappal; azt mondják olyankor, azért háborog, mert még ez évben nem kapta meg az áldozatját, még nem halt bele senki. Ha megkapta, aztán elcsendesül. S hogy tudja vőlegényeit csábítani! Mosolygó arczot mutat, az eget tükrözi vissza, rezgő délibábban tánczoltatja zöldülő partjait, habjainak moraja csupa csók-csattogás. Mind beljebb csalogatja a gondatlan csónakost. Egyszer aztán rázendíti neki a nászzenét. Hej, hogy süvölt a szél! hej, hogy harsog a hab! Nincs öleléséből menekülés többé! Az áldozat küzd, vergődik, elmerül. Ott van a nászágy megvetve számára, fehér csigahéjakból, kecskeköröm-kagylóból, puha zöld hinárból.

Télen, mikor sík tükörré van fagyva, odacsalogatja ragyogó kristály lapjára a halászlegényeket, igér nekik gazdag nászhozományt, csupa ezüst, a mi benne úszik, élő ezüst. Egyszer aztán rázendíti a nászzenét; hej, hogy pattog a jég, hej, hogy fütyül a szél! A sík jégtükör darabokra szakad; a kristálymozaik szétbomlik; egy fehér szigeten úszik befelé az elrabolt ifjú legény. Ember meg nem szabadítja őt. A Balaton viszi egyre tovább; az áldozat fölött összecsap a hullám, és a menyegzői nyoszolya kárpitja összeborul: a jégtorlasz. Odalenn vetve számára az ágy; szép, fehér homokból, tarka kavicsokból. Aztán a melyik vőlegényét nem szereti a szeszélyes tündér, kidobja nagyhamar a partra: «Vigyétek! Temessétek el!» De a melyiket megszereti, azt eltartogatja, keblére szorongatja hetekig, hónapokig, félesztendeig; elviszi magával csoda messziségre; állóvíz a hulláma, mégis mérföldeket tevő távolba elbujdosik alatta a megszeretett vőlegény s mély örvények fenekén, hová napfény be nem hat, alszik menyasszonya keblén. A Balaton csak a férfiakat válogatja, azok közül is az ifjakat s az ifjaknak is javát, szépét. Ez a történet, a mit elbeszélek, ott folyt le a szemünk előtt: egyszerű emberek szavai szőtték össze, el-elpihent, meg-megújult, most már be van fejezve.

*

Több éve, a tavaszi nagy viharok alatt, a balatonfüredi fürdő hídját elszakította a hullám. A hosszú faépítményen egész nap keresztülcsapkodott a hab; estére leemelte czölöpjeiről s a szél vitte azt a habok hátán. Két cselédje a fürdőintézetnek, két régi, hű cseléd, látva a kárt, csónakra kapott, kötelet, horgonyt vitt magával, s utána evezett az elszakított hídnak. Az egyik kocsis volt, a másik kertész. Mikor már rajta voltak a vízen, akkor tudták meg, hogy nem mesterségük a hajósság. A hullám keresztül-kasul csapkodott a csónakokon, s egy erős torlat rohamában eltörött a kormánytámasz. Ekkor aztán nem tudtak magukon segíteni többé. A szél meg a hab ragadta őket a nádas felé. Onnan lehetetlen kivergődniök. Nemsokára eltűntek a sűrű nádberekben, s onnan csak segélykiáltásaik hangzottak át szélzúgáson, hullámcsattogáson. A nádas gonosz világ a hajósnak. Rosszabb a tengerek szikláinál. Vékony, hajló, lengedező szálai az ellenségei: egyenként törékeny fű; együtt legyőzhetetlen pokol. A hajós, kit a szél a nád közé vert, nem tudja hasznát venni evezőinek, és a hullám szabadon forgatja a csónakját, a nád nem védi ellene. Mikor a csónak fölfordul, az elmerülő érzi lábai alatt a földet, melybe a nád gyökerét verte, de nem léphet rajta; homlokát érintik a nád levelei, a folyondár virágai, de nem kapaszkodhatik beléjük; nem adnak támaszt, hiába tud úszni, nem veheti hasznát, a nád nem engedi; alig néhány ölnyire a part, ki is vergődhetne talán, de nem talál ki: a nád elveszi eszméletét. A parton jajveszékelve futkosnak az emberek, férfiak, asszonyok, gyermekek.

Egy fiatal legény siet az úsztató felé a vállán két evezővel. Ott tánczolnak a hab hátán a tutajhoz kötve a halász-csónakok. Egy darab fából vájt járművek; a nevök lélekvesztő. A legény izmos, derék szál ifjú, kipirult, életerős arczczal, kalapja mellett virágbokréta sárga violákból. Félretolt bőrköténye, a mellé dugott baltája bizonyítja, hogy ácslegény.

– Hová sietsz, Józsi bátyám? – kérdi a kertészlegény, hozzácsatlakozva a sietőhöz.

– Beleugrom egy lélekvesztőbe és megyek az apámat kimenteni. A szél beverte őket a nádasba. Ott fölfordulnak. A kertész tud úszni, az apám nem tud. Hallod, hogy jajgat szegény anyám?

– Ha te is oda találsz veszni, majd még jobban jajgat.

– Akkor még más is fog sírni értem. De hát megyek. Cseréljünk kalapot, pajtás. A tied ócska, az enyém új. Bokréta is van mellette: a szeretőm adta. Ha odaveszek, neked hagyom a kalapot is, a bokrétát is, az adóját is, nem bánom, ha tied lesz, pajtás.

– Csak tartsd meg te a kalapodat, – szólt erre a kertészlegény, – ha te mégy, én is megyek veled.

– Hová jönnél, Bandi pajtás? Neked nem apád az, a ki ott a nádasban halódik. Szegény özvegy anyád van, két kis testvéred. Te keresed nekik a kenyeret. Ereszsz magamban!

– Tudod, Józsi, mikor Szadovánál ott hevertem véremben a földön, én is azt mondtam neked: hagyj itt magamban, neked mátkád van otthon; fuss el innen. Nem fogadtad meg, válladra vettél, úgy vittél el. Én sem hagylak. Megyünk együtt. Ketten együtt többet érünk.

A két parasztlegény nem szólt többet, megszorították egymás kezét, s megosztoztak az evezőkön. A parton kevesen voltak, a helység negyedórai távolban fekszik a fürdőhelytől. A kik a veszedelmet látták, többnyire gyámoltalan asszonynép, s a ki férfi is, drága az élete, mind azt hiszi, hogy elég fiatal még meghalni s a Balaton haragján nem óhajt Istent kisérteni.

Az ég egészen elsötétült már; lomha, ólomszínű fellegek csaknem a habokat érték, a mint a szél végigkorbácsolta őket a tó fölött, melynek lapja azt az undor tó színt vette föl, a mi a kigyók kékje, még a pikkelyek sem hiányzottak róla, a hosszú, fehér habtorlaszok, mik egymást kergetik, nagy harsogva, néhol a felleg a vízbe merőn alászakadt, mint egy fal; ott fekete volt az ég és víz, s a sötét víz és a sötét ég között látszott repülni egy hófehér felhőrongy: mint egy új holt lelke. Kinek volna bátorsága a sötétségbe behatolni? Pedig szívrepesztő azt a sikoltozást hallani, a melylyel a parton végtől-végig futkos egy nő: egy feleség, ki férje jajgatására felel s összekulcsolt kezekkel fordul emberekhez, fákhoz, fellegekhez, hullámokhoz, könyörüljenek rajta! Térdre, arczra veti magát, a földön fetreng. Két kezével köveket kap föl a földről s meghajigálja vele a Balatont és megátkozza annak minden cseppjét. Hogy száradjon ki és lássa meg a fenekén a fövenyt a nap. Aztán megint könyörögve fut az emberekhez és rimánkodik nekik, mint a szenteknek s káromolja őket, mint az ördögöket, hogy nem akarnak segíteni. Egy másik asszony jár nyomában. Egy másik napszámosnő. Jó, kegyes lélek. Az emelgeti fel a földről, az tartja vissza erőszakkal, hogy a víznek ne rohanjon, az biztatja, ne essék kétségbe, ne átkozódjék, inkább imádkozzék.

– Nem tudok imádkozni!

A napszámosnő engesztelően mondja, hogy majd ő mondja előtte az imádságot.

– Már imádkoztam. Nem hallja azt meg senki. Oh, az uram odavesz! Úgy kiált! Úgy sikolt! És én nem segíthetek rajta! Ereszsz engem! Megyek érte magam. Keresek egy csónakot.

A napszámosnő erőszakkal tartja vissza az asszonyt.

– Mondja kend utánam: Miatyánk Isten!

A nő két fülére szorítja tenyerét, a szemeit behunyja, hogy ne halljon, ne lásson, a míg imádkozik.

– Amen, amen.

Az imádkozás után széttekint égen és vízen.

– Hát küld-e már valakit segítségül az Isten?

– Már küld.

Az alkonyégen egy pillanatra megszakadt a felhőkárpit s a leáldozó napnak visszsugárzata, mint egy óriási tűzvész fénye, mint egy vulkánkitörés ragyogta át a tájat: szemsértő rémvilágítást vetve a szörnyalakú felhőkre, a kigyóhátú tóra, a tajtékzó hullámhegyekre, s az égő partokra odaát. A tűzszínben ragyogó hullámhegyek hátán tánczol egy lélekvesztő, melyet két ifjú legény hajt a nádas felé.

– Irgalom Istene, ne hagyj el!

A két evező legényben a két asszony saját fiaira ismer. Most azután a szegény özvegy asszonyon a sor, hogy arczczal vesse magát az istenadta földre. Legkedvesebb fia megy ott a halálba. És az a másik asszony most már nem sikoltoz, nem dühöng, nem átkozódik, elhallgat.

A míg csupán a férje volt halálveszélyben, addig jajgatott, kövekkel hajigálta a Balatont s zaklatta a mennybéli Istent hívogatásával; most, hogy a fiát is ott látja a vészben, megnémul: egy marok demutka virágot, mit öntudatlan kínjában tépett föl a földről, a magas kőpartról a hullám színére hint, mintha engesztelné s most ő mondja annak a másik asszonynak:

– Menjünk a templomba, ott imádkozzunk: hallod, szól a harang!

Pedig nem misére hív az, csak az erős vihar kondítja meg néha a kupola tornyában a csengetyűket. Mégis oda kell menni. Nem lehet azt anyának elnézni, hogy hánykódik az a csónak ott a háztető-magasságú hullámok közt, el-eltűnik a vizek völgyeiben; majd megint fölemelkedik egy meredek hullám-lépcsőn, hogy a csónak belső feneke látszik: egy-egy freccsenő habgerincz keresztülcsap rajta, a fehér sirályok ott csapongnak körülötte sikongva.

– Menjünk a templomba.