Part 4

Egész tartományuk egy kert, örökké virágzó, örökké gyümölcsöző. Pálma, kókuszdió, szágó erdőszámra díszlik, narancsligetek aranygyümölcse, kávéberkek piros virága tarkítja a halmos rónát, melyben a lég maga is ittas az illattól; erdő, pagony ingyen adja a gyümölcsöt, a televényföld az igname-gyökeret, a kenyérfa a kész czipót. Tavaikban tömérdek a hal, sömlyékeikben a tekenős-béka. A föld nincs felosztva, minden ember akkor arat, szüretel, a mikor az érés ideje eljön, csak az inkának van fenhagyva, hogy mindennek leszedje a zsengéjét: ez az ő királyi fizetése. Meg a barmok szaporulata és különösen az állatbőrök, melyeket világjáró idegen kereskedők felvásárolnak – cserében. Adnak érte csecsebecséket: üveggyöngysorokat, tükröket, aczélkéseket; aranyat is a királynak.

A gyümölcsös pagonyokat élénkíti a tarka madársereg; paradicsommadár, árgusfáczán, kolibrisereg repked ágról-ágra, melyekre az indiánok hosszú bambuszfúvó tülökkel lövöldöznek. Csak a kajdácsokat tartják tilalomban. A papagályról azt hiszi az indián, hogy abban emberi lélek lakik, mert beszélni tud.

A királynak van egy papagálya, a «Lóri» fajtából, a «ki» már egész beszélgetést folytat mindenkivel, a minek értelme van. Ez az indiánoknál a legfelsőbb bíró. Ha valami per támad az indiánok közt, a mi nagy ritkaság (itt nincs tulajdonféltés, becsületsértés, szerelemféltés, adósságkövetelés) – a peres felek a király elé kerülnek a panaszukkal s egymást felváltva elmondják, hogy mi a bajuk. És erre a Lóri papagály, a ki a királyi szék támlányán ül, kimondja az itéletet; az egyik félre azt, hogy «te jó ember vagy», a másikra: «te rossz ember vagy». S ezzel az ügy el van döntve: a felek megnyugosznak a verdictben. Ezt az itélkezési módot az európai népek csak háromszáz év múlva hozták be – az esküdtszéki rendszerben.

Az egész nép a paradicsomi egyszerűségig szelíd, békeszerető; fegyverük rézből van, az is inkább sarló, mint szablya, nyárs, nem dárda: nem való verekedésre, még dúvadak elleni vadászatra sem.

Fra Lazaro megtanulta a nyelvüket s megismerkedett a szokásaikkal. Királyuk van és papjaik, a kik a népnek parancsolnak; azoknak vakon engedelmeskedik mindenki.

A sík rónáikat elzáró hegyeken túl lakik egy harczias törzs, az impizsek, a kik koronkint betörnek a tartományukba. Azokkal nem szoktak harczolni, hanem megváltják magukat busásan fizetett sarczczal.

Csak egy nagy hibájuk van a paraguayiaknak, a csúf bálványimádás, mely a legkárhozatosabb alakban mutatkozik az emberáldozatban. Van egy nagy rézbálványuk, a Huicilopochtli, melynek a feltátott száján egy ember befér: ez alá tüzet raknak s mikor izzóvá lett (a bálvány bömböl), akkor belevetik az áldozatot, egy fiatal szüzet, a kit a papok a legszebb hajadonok közül választanak ki, bárha a király leánya volna is az.

Ezt az emberáldozatot hozzák a bálványuknak mindenkor, ha valami baj van az országban; ha az impizsek dúlnak, ha sáskajárás pusztít, ha patécs, döbröcz kínozza a népet, azért mindig egy szép hajadonnak kell tűzhalálba menni.

Ötödik Károly császár ezt nem tűrhette el. Annyi diadalmas hadjáratot viselt az óvilágban a kereszt védelmére, az újvilágban is le akarta tiporni a bálványimádást.

Egy hajóhadat indított meg Dél-Amerikába négyszáz muskétással és ötven vértes lovassal, ágyúkkal ellátva. A pápától brévét eszközölt ki főpapi áldásával s Fra Lazaro számára püspöki kinevezéssel; a hadicsapat főnökéül Don Pedro de Mendozát választotta, kit kormányzói ranggal ruházott föl az egész paraguayi tartomány területére.

Mikor Mendoza gályái megérkeztek a La Plata torkolatához, hat ágyúlövés dördült el a hajókról. Erre a buenos-ayresi szigetről előjött a főnök, Fra Lazaro káplánjával s átkelt a parancsnok hajójára.

Mendoza azzal üdvözlé a szerzetest: «Salve episcope Lazare.» S átadta neki a pápai brevét s a királyné által hímzett püspöki díszpalástot, röviden tudatva vele küldetése czélját.

– Akkor épen jókor jöttél, – mondá neki a főpap. – Épen ma akarnak az indiánok egy bálványáldozatot végrehajtani. Ha sietsz, még megakadályozhatod.

Elmondta az okait is a szándékolt emberáldozatnak.

Az indiánok czukorültetvényeibe egy óriási szarvorru tört be s azokban iszonyú pusztításokat követ el. Nem tudnak ellene védekezni. Az elűzésére kiküldött csapatokat a hatalmas fenevad mind csúffá teszi, több férfit megölt, összegázolt; nyomorult fegyvereik nem ártanak a pánczéljának. Az indiánok rémületükben a bálványisten kiengeszteléséhez folyamodnak s fel akarják áldozni a király leányát, Yukinnát.

Don Mendoza rögtön lebocsáttatá a dereglyéket s leszállítá az ötven lovasát, egy ágyúval, a hajóról. Két kutyát is hozott magával, a híres andalúziai bikafogó sinkoránokból. A muskétásoknak meghagyta, hogy a mint ágyúlövést hallanak, rögtön szálljanak partra. Azzal maga a püspökkel és a lovasokkal kievezett a partra.

Ott roppant néptömeg várta, sok ezernyi indus; a néptömeg félve nyitott előttük utat. Bámultak a megjelenésükön. Ezek az emberek sohasem láttak még lovat s lovon ülő embert, a kinek a feje aczéllal van burkolva, vértet visel a mellén, kard az oldalán, bajúsz, szakáll az arczán.

A pórázon vezetett sinkoránok idegen fenevadak voltak előttük.

Lazaro főpap, ki aranyos ornátusában Mendoza mellett lovagolt, az útban talált előljáróknak tudtul adta, hogy a spanyol király ő felségének helytartója kiván beszélni a királyukkal.

Elkalauzolták a királyi palotához.

A király eléje jött. Paradicsom-madár tollakból volt a koronája, jaguárbőrből a palástja, jakkfark a jogara. Bőrét a legszebb tulipánok és napraforgók ékesíték.

A püspök tolmácsolta a kormányzó mondanivalóit.

Hogy mától fogva ő felsége Ötödik Károly császár e tartománynak uralkodója és védelmezője, a ki a mostani fejedelmet hűbéresének megtartja s császári kegyelme bebizonyításául küld neki egy felnyergelt paripát, a melyre az indián királyt azonnal felültették.

A császári izenetnek azonban folytatása is következett.

Ő felsége azonnal megtiltja a bálványimádást az egész országban s eltörli az emberáldozatot.

Erre a nagy szóra egyszerre felzúdult a bálványpapok ádáz kiabálása: «Az nem lehet! Az áldozat már megérkezett! A bálvány készen vár reá!»

A királyi palotával átelleni halmon volt a Huicilopochtli bálvány teokallija, melynek nyitott csarnokában tehénkedett az idomtalan rézszörnyeteg, négyszarvú fejével, melynek békaidomú szájából tűzforgatag lobogott elő, pokolbeli üvöltést hallatva.

S a királyi palota kapujából egy ünnepi menet tolakodott elő, dob- és sípzenével: hat leány emelt a vállán egy virágos-ágyat, melyen az áldozatra szánt leány feküdt, zöld füzérekkel tetőtől talpig beborítva. Ez volt a király leánya, Yukinna.

Elragadó szépség. Arcza, termete tökéletes. Szemeiben lélek, ajkain szerelem.

– Megálljatok! – kiálta Mendoza, mikor Yukinnát megpillantá. – Király! Én megkérem tőled a leányod kezét és feleségül veszem őt.

De meg sem várta, a míg leánykérését Lazaro püspök tolmácsolja, sem az arra következő választ, hanem megragadta az áldozat karját s odarántá a leányt a nyergébe, a háta mögé ültetve, mire az indián hajadon mind a két karjával átölelte megszabadítója nyakát, szorosan, hevesen: ez volt a válasza. A király nem szólt semmit, hanem a ballusztrádon ülő Lóri papagály alákiáltott hangosan: «Te jó ember vagy! Ne hagyd bántani Yukinnát!»

A pogány papok erre őrjöngő üvöltésben törtek ki. A bálvány bömbölt és szikrákat okádott. «Áldozatnak kell lenni!» kiáltozák a vakbuzgó bálványimádók.

Erre Mendoza jelt adott a tüzéreinek. Az ágyúlövés eldördült s a bálványisten ezer darabra törve hullott le az oltáráról.

A népség arczra borult az ágyúdördülésre. A király elől-hátul fogózott a nyergébe; a kutyák ordítottak, a városon kívül pedig hangzott a szarvorrú bömbölése.

Ha nincs bálvány, ki szabadít meg e szörnyetegtől?

– Én magam, a férfi! – mutatá Mendoza s inte a peczéreinek, hogy menjenek előre a sinkoránokkal. – Ő lovagolt a nyomukban, gyöngéden suttogva a nyakát ölelő menyasszonynak: «non ha paura», (ne félj).

Az ő szemeláttára akarta megmutatni, hogy mit ér egy igazi férfi.

A város kapuján egyedül lovagolt ki a két kutyájával a rettegett fenevadat felkeresni. Az ott bujkált a czukornádtelepek közt. A kutyák felverték, a szarvorrú előtört a bozótból. Mendoza bevárta, míg kapóra jön s akkor egy lövéssel a kerekes karabinjából homlokon lőtte. Ámde a behemoth még halálra sebesítve is félelmes ellenség, az agyvelejét átfúrt golyó daczára tovább rohant, kéttülkű orrával túrva a földet, hogy megölőjét legázolja. Yukinna reszketett. Mendoza hidegvérrel húzta ki toledói kardját s egész közelre engedve rohanni a vadállatot, úgy szúrta azt a nyakszirtjén keresztül, hogy elterült a földön. Egyedül maga elég volt, hogy megölje a néprettegtető csodaszörnyet.

Yukinna most megtudta, hogy mi a férfi. A többiek, azok csak hímek. A ki ennek a felesége, az asszony, a többieké csak emlős.

A mint Mendoza visszatért a városba vadászzsákmányával (tíz ökörnek dolgot adott azt elczipelni), az egész népség kivonult eléje. Nem akarták hinni, hogy egy ember legyőzhessen akkora szörnyeteget. Ezzel a hőstettel meg lett hódítva az egész nép szíve. Az ágyúlövésre elősereglett spanyol vitézek üdvözléssel lettek fogadva. A király felajánlotta a palotáját Mendozának.

A kormányzónak azonban elébb arra volt gondja, hogy a lezúzott bálvány helyén egy oltárt emeltessen a San Trinidad tiszteletére, a mely előtt a püspök által vallásos szertartás szerint összeköttesse magát eljegyzett menyasszonyával, Yukinnával, megáldatva egyházi malaszttal.

S az áldás foganatos volt.

Mendoza megtalálta az indián királyleányban lelkének igazi kiegészítő felét. Mikor a legelső csókot váltották, még nem értették egymásnak a nyelvét. Yukinna a spanyolt, Mendoza az indust. Csak a csók beszélt.

Melyik lesz az erősebb? Melyik tanítja meg a másikat a maga nyelvére?

Yukinna tanulta meg a spanyolt. A hány csókot, annyi szót. Míg egész szótár lett belőle. Ez a grammatica viva.

Ha a férfiak értenének hozzá, többet érne ez minden törvénynél, minden erőhatalomnál: a grammatica viva.

A mit a parancsszó nem tehet meg, a szerelem megteheti: – hódít.

A castillánok nem voltak restek vezérük példáját követni.

Nem kellett ágyú, puska, kard; a csók meghódította a tündérszép La Platát.

Azonban egy csók nem csók, minden csók két csók: a hogy a szép indián leányok eltanulták a castellana lengvát, úgy eltanulták tőlük a spanyolok az indián nyelvet, s a mennyi spanyol madrigált lehetett hallani holdvilágos éjszakákon Buenos-Ayres ligeteiben, annyi indián románcz hangzott rá válaszul.

És aztán az indián fiatalok ereiben is vér foly.

Az indián bálványpapok ereiben pedig méreg foly.

Az indián legények dühöngtek a miatt, hogy a castillánvitézek legszebb leányaikat elszeretik előlük, a bálványpapok pedig zúgolódtak, hogy a spanyol előljárók szétbontják templomaikat s egy nagy templomot építenek a márványköveiből az új Isten tiszteletére.

Nyilt lázadást nem mertek támasztani a vas-emberek ellen, a kik menykövekkel lövöldöznek.

Titkos összeesküvést koholtak ellenök.

A spanyolok fölépítették már a San Trinidad-templomot, oltárt is emeltek benne. Voltak építészeik, képfaragóik, festőik; a gazdag ország jövedelméből kitelt a külső pompa. Az a templom még most is fennáll.

Az új templom fölszentelése karácsony ünnepére lett kitűzve.

Nagy pompát készítettek elő.

De minden pompánál nagyszerűbbnek igérkezett az az ünnepélyes körmenet, a melyet a spanyolok fognak tartani Buenos-Ayres utczáin, régi keresztény hagyomány szerint. Minden férfi, övig levetkőzve, pánczél és fegyver nélkül, zsolozsmát énekelve lépked a templom felé, korbácsot hordva a kezében, a melylyel a hátát vérig paskolja. Ez a flagellánsok proczessziója. A poenitentia hódolata az ünnepnapon.

Most van ideje rájuk rohanni.

A spanyolok pánczéltalanul, fegyvertelenül egy hosszú menetben; ha az indián férfiak egyszerre minden oldalról rájuk rohannak hasszagájaikkal, tomahawkjaikkal, védtelenül lemészárolhatják valamennyit s azzal felszabadulnak az idegen uralom alól.

A gyilkos cselszövény jól ki volt főzve. A spanyolok hitbuzgósága mellett könnyű volt a végrehajtása.

Nyolczezer indián lett felcsődítve a városba e napra, sőt az impizsek is meghivattak e napra az idegenek lemészárlására.

A spanyol uralom elpusztulása közeledett.

A szerelem szabadította meg egyedül.

A hű nő, Yukinna megtudta az atyja palotájában, hogy minő veszély függ a spanyolok feje fölött. Nem az atyja, nem is az indián főnökök árulták el előtte azt a vészes cselszövényt, hanem a Lóri papagály. Annak Yukinna volt a kedvencze. Ez elfecsegett előtte mindent, a mit az összeesküvőktől hallott.

Yukinna nehéz választás előtt állt. A férje és a népe között. Egyiket el kellett árulnia a másik győzedelmére.

A férjét szabadította meg: a szerelem, a hitvesi hűség győzött.

Néhány nappal a végzetes karácsonyi ünnep előtt odaborult a férje lábai elé s fölfedezte előtte az egész veszedelmes tervet, könyörögve, hogy mentse meg magát.

Mendoza e fölfedezésre méltó haragra lobbant. Egész önérzete föllázadt az összeesküvő nép és annak vezérei ellen. Kegyetlen visszatorlásra gondolt.

Ekkor aztán Yukinna viszont az atyját és népét vette védelembe s bölcs tanácsot adott a férjének, a mit az megfogadott.

Azon ürügy alatt, hogy az impizsek betörtek az országba s azoknak a visszaveréséről kellene értekezni, meghivatta magához az indiánok főnökeit, s mikor azok megjelentek előtte, megkötöztette és elzáratta őket.

Másnap Mendoza fölállíttatott a királyi palota előtt huszonnégy bitófát, mindenik elé oda helyeztetett egy indián főnököt, hátrakötött kézzel és nyakára hurkolt kötéllel. Az útcza két oldalán pedig sorakoztatá a fegyvereseit.

Az összecsődült indián nép előtt aztán kemény szavakat mondott.

– Ti lázadók! Minket, jóltevőiteket, kik az üdvösség útját megnyitottuk előttetek, le akartatok gyilkolni. Én most azt tehetném, hogy a vezéreiteket egytől-egyig bitófára juttassam. De kegyelmet akarok veletek cselekedni. Ha ti a béke megerősítéséül minden vitézemnek egy hű szerető feleséget adtok, a ki a nagy proczesszió alkalmával a bűnbánó férje mellett annak a fegyverzetét fogja hordozni, akkor megkegyelmezek a vezéreiteknek és tinektek; különben halomra lövetlek és agyongázoltatlak a lovasaimmal.

Az indiánok térdre borultak Mendoza előtt, s az indián hölgyek teljes örömmel rohantak a spanyol vitézekhez, kikeresve a maguk szerelmesét, a kit élettársukul választottak.

Így aztán karácsony ünnepén lélekemelő szertartással ment végbe Buenos-Ayres utczáin a nagy proczesszió, az önkorbácsoló spanyol vitézekkel, s a társaikul szegődött hitvesekkel, kik fegyverzetüket vitték a vállaikon férjeik oldalán.

Így fordította el a nagy veszedelmet a szerelmes asszonyi szív egy nemzet felől, mely azóta uralja egész Dél-Amerikát. Kreolok, mestizek, mulattok milliói tanúskodnak a szerelem hatalma felől, s mindannyi egy nemzetnek vallja magát: spanyolul beszélnek.

Ezt vívta ki a grammatica viva, a mit Yukinna és

Mendoza szerelme teremtett.

*

Ez a sok század előtti regényes történet nem minden alkalom nélkül került emlékezetembe, hogy azt megírjam.

Több oldalról vádolnak bennünket magyarokat azzal, hogy mi erős buzgósággal igyekezünk nemzetünk nyelvét terjeszteni; én az ellenkező vádat emelem magunk ellen.

Mi magyarok ezredév óta bírjuk Magyarországot s ez idő alatt nem magyarosítottuk meg se az itt talált, se a beköltözött népfajokat. A spanyolok csak negyedfélszázadig uralkodtak Dél-Amerikában. Császárjuknak több trónja volt az új világban, mint az óban. A trónok ledőltek, az országok elvesztek; de a nyelvük, a nemzetiségük megmaradt és ma is uralkodik mindenütt, a hová a gyökerét leverte. Spanyol nyelv és kultura él és teremt ma is Argentinában, Peruban, Mexikóban, Kubában, a mikor már az Escuriálból nem parancsol nekik senki.

A grammatica viva! Milyen hatalmasság!

A spanyolok meghódították vele egész Dél-Amerikát és még most is uralkodnak benne, mikor már nincs se kormányuk, se hadseregük, se főpapságuk, a ki verhet és áldhat ez országokban.

És mi magyarok nem tudunk vele hódítani.

Hisz olyan édes tudomány ez: – egy csókért egy szó!

Vannak törvényeink, vannak intézményeink s népiskoláink, kisdedóvóink, tanintézeteink, van kormányzatunk, közigazgatásunk, irodalmunk, sajtónk, közlekedésünk, kereskedelmünk, vannak virágzó városaink, gyarapodó falvaink, dús földművelésünk, van parlamentünk és népszerető uralkodónk, kilenczszázéves koronánk, örök alkotmányunk. Ez mind magyar hatalom.

És mégis ott vagyunk a nemzetiségeinkkel szemben, a hol voltunk Szent István király korszakában.

Hiányzik nálunk a grammatica viva!

Hát nem tudnak már a magyar férfiak szeretni?

Ezt a kérdést akartam fölvetni az imént elmondott történelmi regével.

A KUGLÓF.

(Igaz történet.)

Van nekem egy jegyzet-gyüjteményem, a mit majd egyszer «kézirat gyanánt» kinyomatok; de csak közkönyvtárak számára. A mult idők eseményei, adomái, ásatag fogalmak, özönvízelőtti tépelődések. Egy fejezetet képez benne a «hazatértek» rovata. Az ötvenes években ez a szó egy egész genre fogalmát fejezte ki. Azokat a hazafiakat hívták így, a kik vagy a külföldről mint menekültek, vagy az állambörtönökből, mint elitélt foglyok legfelső kegyelem útján, vagy fogságuk éveinek letelése után «haza» kerültek. Ez a szó: «hazatértek», annyira rendőr-iszonyos volt, hogy egy színműírónak a vígjátékát nem akarta a czenzura színpadra bocsátani azért, mert «Hazatértek» volt a czíme.

Azt jegyeztem fel róluk, hogy ki mit talált idehaza, mikor a házához visszakerült. («Uj családdal régi asztal körül ülve.»)

Egyet a kedélyesebbek közül kiadhatok.

A szabadságharcz alatt M. F. magyar kormánybiztos volt. Buzgó szervezője a népseregnek. A muszka betörés után mikor előre látta, hogy minden veszve van: az ellenállás lehetetlen többé, a jövendőre gondolt. Szép nemesi birtoka volt a felföldön, azt biztosítani akarta előrelátható veszedelem ellen. Az elitéltnek vagy kimenekültnek a birtokát a győztes hatalom el szokta kobozni.

Volt egy kedves barátja, a ki a szomszédjában lakott, L. G. Ez nem kompromittálhatta magát, mert csak félkarja volt, a másikat ellőtték a vadászaton. Ezzel csinált egy adás-vevési szerződést, azaz hogy kettőt. Az egyik így szólt:

«Én, M. F. eladom a pálosi uradalmamat a vadászkastélyom kivételével, a mit magamnak tartok, L. G. úrnak ötvenezer forintért örök áron, a mely összeget mai napon a vevőtől felvettem. Kelt **-en, 1849. aug. 6-án.»

Következett a két fél aláirása. Oldalvást a két tanu neve, két lábbadozó honvédé.

A másik szerződés pedig kelt egy nappal későbben, 1849. aug. 7-én; ebben megint L. G. adja el a pálosi uradalmat M. F. úrnak ötvenezer forintért. Két másik honvéd, mint tanú bizonyítá, hogy szemük láttára lett leszámlálva a pénz.

Egy hét mulva már menekült M. F. a külföldre, üldöztetve a kozákok által.

Aztán ő is el lett itélve fej- és jószágvesztésre a katonai törvényszék által – in contumaciam. Ő azonban megmentette mind a kettőt: a fejét a futása által, a birtokát a szerződésével; L. G. rögtön beleült a kastélyába. A hatóság kénytelen volt elismerni a szerződés érvényességét. S az új birtokos lelkiismeretesen megküldte a számkivetett jóbarátnak a _megvett_ birtok tiszta jövedelmét Angliába.

Egyszer azonban az történt, hogy L. G., a kinek nem volt elég, hogy egyszer már a medvevadászaton a balkarját elveszítette; azért a jobb kezével is tudott czélozni, szenvedélyes vadász volt, megint csak elment medvét ölni: most azután megölte őt a medve.

E gyász-eset után elmaradt a pénzküldés Angliába.

L. G.-nek kiskorú fiai maradtak, s azoknak a gondnoka nem akart semmit tudni a kölcsönös szerződésről.

Ekkor M. F. a saját családja iránti tekintetből kegyelemért folyamodott a legmagasabb forum elé, a hol azt meg is kapta. Büntetlen hazatérést nyert, s elkobzott birtokának visszaadását.

Most már jó lett volna, ha a birtok el volna kobozva; de az el volt adva, a pénz leszámlálva érte, a _hazatért_ nem kapott vissza mást, mint a vadászkastélyát a gyümölcsös kertjével. Azt a hatóság lefoglalta zsandár-őrtanyának.

M. F.-nek az ellenszerződése ebben a vadászlakban volt elrejtve egy kéményben. Magával nem hordhatta azt, attól tartva, hogy valahol elfogják s ezt nála találva, egyszerre kiderül a «kegyes csalás». Az a kémény a kandallóra szolgált, s minthogy ezt az uraság távollétében senki sem használja, a legféltettebb irások ott igen jól voltak elrejtve.

Annál nagyobb volt az ijedelme a hazatértnek, mikor a vadászlakot megpillantva, annak a félreeső kéményéből sűrű fekete füstöt látott felgomolyogni.

Hát az történt, hogy a jáger, a kire a menekült földesúr a vadászlak gondozását bízta, időközben meghalt. Az özvegye feleségül ment egy pékhez. A Beczirker úr megengedte a péknek, hogy foglalja el a jáger helyét a vadászlakban, mint felügyelő; a zsandárok átengedték neki pékműhelyül a régi boros pinczét. A péknek azonban a mesterségéhez kemencze is kell, s annak kémény kell: az is meglett egy boltozat áttörésével.

A régi hű cseléd, a Marinka nagy örömmel fogadta hazatért hajdani földesurát. Eldicsekedett előtte, hogy mikor a zsandárok jöttek, ő nagy hirtelen eldugdosta előlük a földesúr szarvasbőr vánkosát, medvebőr teritőjét, vadászkését, kürtjét, vadásztáskáját, kulacsát. Elő is hordta mind innen-onnan a rejtekből, a kulacsban még a tokaji aszú maradéka is megvolt, meg sem eczetesült.

– Ez mind jó volna, Marinka, – mondta a hazatért gazda, – de hát holmi irásokat nem találtatok, mikor a kéményt áttörtétek, ottan befalazva?

– Ó, de bizony találtunk! Az volt csak a nagy veszedelem! Irást, nyomtatást egy rakáson. Én nem tudok olvasni, a pék sem tud. De azt láttuk, hogy az irásokon a magyar czímer volt, olyan is volt, a melyiken a czímer felett korona sem volt. «Te, mondta az uram, ha ezt nálunk megkapják, mind felakasztanak!» «No hát mi csináljunk velük?»

– Hát mit csináltatok velük?

– Hát bizony el nem égettük, annyi eszünk volt, hogy az a nagyságos úré, elégetni nem szabad. Hanem hát elhasználtuk.

– Elhasználtátok? Hogyan?

– Hát kivel beragasztottuk a lisztes ládát, kit meg odaadtunk a gyerekeknek, hogy csináljanak belőlük sárkányt, kit meg lekváros fazekakra felkötöztünk. A zsandárok semmit meg nem órrontottak.

A hazatért rögtön hozzáfogott a régészeti kutatáshoz. Előhozatott sárkányokat, lekváros köcsögöket, felnyittatta a lisztes ládát, – sok érdekes dokumentum került azokbul elő. Kormányzó levelei, hazafias proklamácziók, tábornokok utasításai, nyugták, elismervények, csak az ellenszerződés nem volt található sehol.

– No ti engem koldussá tettetek! – mondá elbúsultan a hazatért.

A jámbor Marinka aztán, hogy kedvét keresse az ő jó földesuroknak, másnap reggel jó frustukot készített a számára: pompás tejszínt makk-kávéval, s hozzá egy egész kuglófot. Derék nagy kuglóf volt, mazsolaszőlővel. Haragos volt a földesúr.

– Kell is nekem a te kuglófod! Jól vagyok én már lakva holtig!

– Az igaz, hogy egy kis baja van a kuglófocskának. Az, hogy a fenekéhez hozzásült a papiros, pedig hogy megkentem tojássárgájával! De azért jó lesz az: tessék csak felvágni.

S oda nyomta a gazdájának a kezébe a kést.

Hát a mint a hazatért meglátja a fatálon a fenekével felfordított kuglófot, egyszerre nagyot ugrik a hárságyáról s odarohan a késsel a kezében az asszonyhoz.

– Jaj! Meg akar ölni a nagyságos úr!

– Dehogy megölni! Megölelni! Te asszonyi állatok legkedvesebbike! Hisz itt van a kuglóf fenekén a szerződésem!

S azzal a megtalált nagybecsű okirat azon módon, kuglófostul vándorolt fel a Kreishauptmannhoz, mint bizonyítéka annak, hogy M. F. az augusztus 6-án eladott birtokát augusztus 7-én visszavásárolta L. G. barátjától. A biróság igazságosan itélt. A pálosi uradalmat visszaadták M. F. úrnak, s az egész hivatalos apparátus becsületére meg kell jegyeznem, hogy még a kuglófbul kikandikáló mazsolaszőlőket sem csípkedték ki belőle. Az egész ereklye most is látható a M. család archivumában.

ASTRAL-SZELLEMEK.