Part 10

– Azután a görög lázadás előrehaladása…

– Ah, ez már valami, – szóltak egyszerre mind a ketten, – mondja csak, mi van róla?

Az olvasta az események elejét.

«… a török rendetlen csapatok bevették a falut ostrommal, miután a házakat röppentyűkkel felgyujtották.»

– Huh, a pogány! – mond az egyik hallgató.

«… A ki ellentállt, mindenkit kardra hánytak, az összes férfi lakosságot lemészárolták…»

– Huh, a pogány!

Itt azután következett egy másik jelentés, melyben leiratik, hogy a lázadó görögök mint rohantak meg éjszaka egy török falut, hogy gyujtották fel azt az alvók fejei fölött, a férfiakat keresztre feszíték, elevenen égették meg, a nőket, gyermekeket legyilkolták stb. stb.

A két becsületes kalmár csak vonogatja rá a vállait, csak fujja a füstöt a pipából, végre az egyik megszólal:

– De hát mit tehettek volna egyebet?

_Apró Coriolánocskák._

Nemcsak a hajdankornak voltak meg a maga hősei, megvannak a jelenkornak is.

A hajdankor hőseit nevezték hérosoknak, a jelenkor hőseit nevezik énekeseknek.

Amazok tökéletességéhez nem kellett egyéb, mint egy pár jó izmos kar, emezekéhez már nemesebb organumok kivántatnak: mell és torok.

Egy hős énekes nagyobb ritkaság és keresettebb czikk, mint egy hős tábornok. Szebasztopol körül és belül elesett már vagy egy tuczat; ki érezte meg? Tettek helyettük más tábornokokat; de egy hős tenorista helyett avagy ki tud másik tenoristát állítani?

Egy híres tábornok közönsége minden konczert után fogy, egy híres énekesé pedig szaporodik.

Minélfogva méltán ezek a hősei a jelenkornak, nem amazok; a mit még az is bizonyít, hogy azok elől fut a közönség, ezekhez pedig tódul.

A hősök és az énekesek mindig büszkék voltak. Volnának-e igazságosak maguk iránt, ha nem lennének azok?

Mikor az énekhős pályáját elkezdi, mikor még nem énekhős, hanem csak énekujoncz, akkor azt mondja, hogy ő a hazájáé. Ez a mondás igen ékes, és van is benne valami igaz, mert ha csak az ember nem a tengeren született, valami országot kell hogy szülőföldének nevezzen. A haza azután elmegy a szinházba, a haza tapsol, a haza elnézi a hamis intonatiót, a haza fizetést javít, a haza magasztaló kritikát ír, a haza betrombitálja a félvilágot kedvencze nevével; mikor azután az énekhős világhírűvé lett, akkor azt mondja, hogy köszöni alássan a szállást, már most ő világpolgár lesz, mert a művész szülője az egész világ.

Nehány esztendő mulva aztán azt a tapasztalást teszi, hogy a világ még sem olyan jó haza, mint a milyen jó világ van odahaza.

Imitt-amott erősen megczibálják odakinn.

Kezdi észrevenni, hogy most mindjárt szerződés nélkül marad.

Ekkor felébred benne a honvágy. A nagyravágyást felváltja a nagylelkűség.

Térjünk vissza az elhagyott anyai kebelre! E sóhajtás tör elő szivéből.

E hírre nagy öröm támad Róma falai közt. A jó gyermek nem felejtheti el édes szülőit soha. Ő jön! Ide hozza ismét messze földön szerzett pálmáit.

Ám a művész sem marad adós ennyi nagylelkűségért.

Ritkán kér többet három-négyannyinál, mint amennyi azelőtti fizetése volt.

A jámbor haza akkor kezd hüledezni. Azt hitte, hogy a hősnek a szive lett nagyobb, hát pedig csak a gyomra tágult. Kénytelen megvallani, hogy kicsiny Nagy Sándor számára Macedonia. Ez meglehet, hogy nagyobb művész lett, a mióta nem láttuk egymást, de mi nem lettünk azóta nagyobb urak. Köszönjük ezt a megbecsülést.

A méltatlanul száműzött hős azután büszkén tekint vissza Róma kapujából s megy a Volskusok szinházába; a mi áron elfogadják; megdöntendő a büszke Rómát.

Ez pedig nem is egyszer, nem is kétszer történik így; nem is egyedül Rómában, hanem az egész világon.

A hol csak szinpadok vannak, mindenütt vannak modern Coriolánocskák, kik a régi Cajus Marciustól csak annyiban különböznek, hogy a mi annál kisszerű és nemtelen dacz volt, az náluk nagy és nemes indulat.

ORDÁLIA.

(Történelmi elbeszélés.)

I.

Valahányszor a kártyát keverjük és kiosztjuk, mindig hálás emlékezettel adózhatunk VI-ik Károly franczia királynak, kinek mellékneve volt a «bien aimé». (Nagyon szeretett.) Igaz: hogy nagyon sokan szerették; de azok mind halcsontból készült pánczélt viseltek s lovaglás közben csak a féllábuk volt a kengyelben: – egyébiránt soha annyi lázadás, tömeges vérboszú, sereges kivégzés, szerencsétlen hadjárat, rablás, fosztogatás, dögvész nem fordult elő a világon, mint az ő uralkodása alatt.

Mikor a sokatszeretett királynak az elméje meghibbant, egy híres franczia miniatür-festő, Jaquemin Gringonneur, festett a számára játékkártyákat, abból a czélból, hogy elborult elméjét földerítse. Sikerült is a gyógykezelés. – A király jobbadán csak magában játszhatott. Vele ellentétben játszani nem volt mindenkinek ajánlatos. Az «ütésre» ő felsége könnyen «agyonütéssel» felelt. Még szép asszonynak is bajos volt vele együtt kártyázni.

S ha elgondolkozunk fölötte, a kártya tudománya rettenetes alapelveket állít föl. Csodáljuk, hogy ezt még a törvényhozásban komoly vita tárgyává nem tették. Hogy engedheti meg a kormány, hogy az egyetemen olyan tanokat hirdessenek, miszerint a két szem fölötte áll a királynak s azt elütheti? A két szem, a kit a Dunántúl úgy hínak, hogy «túz», a Tiszántúl pedig úgy hínak, hogy «disznó».

Hogy mikor VI-ik Károly a connetablejével piquétezik s bemondja a Kunstot: «három király, magam vagyok a negyedik» – az ellenjátszó ezt vághassa vissza: «három disznó, magam a negyedik».

S a Gringonneur festette kártyákon a kétszem művészi kivitelű allegoriai kompozicziókban nyilvánítá filozófiai jelentőségét. A cœur túzon volt festve egy császár, ezüst pánczélban, jogarral és országalmával a két kezében, fején Charles Magne koronájával; de kinek eléje tolakodik egy csuklyás remete s szeme elé tartja a fövényórát, a mulandóság jelvényét. – A carreau kétszemen a római pápa trónol, a hármas tiarával a fején, mellette két bibornok; de mögötte vágtat a csontváz halál szürke paripáján s kaszáját aratásra emeli föléjük. – A trèffle kétszem a szerelmeseké és a szerencsésé, de mögöttük áll pallosemelve a hóhér és a bitófa az akasztott emberrel. – A pique kétszem a hősé, a ki diadalszekerében vonul fel, babérral koszorúzva, de mellette tánczol a csörgősipkás bolond, ki lánczokat csörget feléje, bukását jósolva.

Ilyenek voltak Gringonneur kártyái, miket VI. Károly király bolondságának elűzésére művészi kézzel megfestett. Láthatók a Musée imperialban.

II.

De hát miért kellett VI. Károlynak megbolondulni?

Azért, mert nem tartott mértéket se az italban, se a szerelemben, se a gyűlöletben. Nem lehet megmondani, hogy a borból dobzódott-e többet, vagy a philtrából, vagy a vérből? Az pedig egyenkint is megbolondít. Király volt: tehette mind a hármat.

Egyszer hadjáratba vezette a seregét a bretagnei herczeg ellen.

A háború oka egy orgyilkos kiadatásának a megtagadása volt.

Mikor a mansi nagy erdőn keresztülvonult a sereg, egyszerre valami odúból előugrott egy szörnyalak, félmeztelen vadember, állatbőrben, taplóba túltúl takarva, haja, szakálla bozontos. Egy szökéssel ott termett a király lova előtt, s durva kézzel megragadta a zabláját, dörgő hangon kiáltva: «Király! Vigyázz! Árulókkal vagy körülvéve!»

A rémalak a fenyegető kiáltás után eltűnt.

Hogy a király kisérete nem üldözte, arra nagyon alapos oka volt. VI. Károly lelkén egyszerre úrrá lett az őrültség: kirántotta a kardját, elkezdte a kisérőit vágni, kaszabolni, négy lovagot megölt, a míg le tudták rántani a lováról, kicsavarták a kardot a kezéből s megkötözték. A királyt! Aztán az ágyhoz lánczolták, füstölték, zuhanyolták, köpölyözték.

Ez alkotmányellenes, sőt antidinasztikus gyógykezelés volt.

Nem is nyugodott bele a király felesége, az életvidám Bajorországi Izabella. Elkergette a király mellől a kuruzslókat, az államférfiakat (a mi mindegy) s maga vette ápolás alá. A király elmebetegsége egyik végletből a másikba csapott át. Egyszer siránkozó gyermek volt, a kit úgy kellett etetni, ringatni, máskor meg dühöngött, ruháit letépte magáról, majd meg a satyriasis nyavalyás vágyai szállták meg. A királyné kitalálta a panacéát. Eltávolított a király mellől minden férfit, a kikben a beteg csupa árulókat szimatolt, s odarendelt melléje két szép hajadont. Az egyik volt Visconti Valentina, orléansi herczegnő, a másik Champdivers Odette, egy lókereskedő leánya, ezeknek érzelmes ápolása alatt a beteg király kedélyének egyensúlya, úgy a hogy, helyreállott; azonkívül Gringonneur festett lapjai is hozzájárultak lelki megnyugtatásához.

Egyszer aztán azt gondolta ki a királyné, hogy férje lelki állapotának alapos helyrezökkentésére egy nagyszerű álarczos bált rendezett. Ő maga csinálta meg hozzá a fantasztikus tervet. Össze lettek benne hordva az óvilág minden nemzeteinek népviseletei. A király számára ezüst pánczélt készítettek, a mi nagy megnyugvására szolgált (félt az orgyilkosoktól), azonkívül hűset is tartott az előre várható nagy melegben, a mit annyi ezer viaszgyertya és fáklya fog támasztani. Ő maga emelvényes trónusról nézhette a változatos parádét, mely előtte végigvonult. A trónust oleánderfák vették körül, melyeknek bokrétás ágaira csöngetyűk voltak kötözve, a mik rögtön elárulták volna, ha valaki a királyhoz közel furakodik. Félt a testőreitől is.

A mindenféle nemzetek vademberei között legmulatságosabb volt az eszkimók csoportja. Ez maradt legutóljára. Tizenkét nemes lovag jött, csörgős szánkót húzva maga után, éjsarki lakóknak öltözötten. A fehér medvebőr bunda igen leleményesen gyapotból volt készítve, mely őket tetőtől talpig takarta. A király nagyon jól mulatott ezen a bohóságon. Hogy még tökéletesebb legyen a mulatsága, egy nemes lovagnak az az ötlete támadt, hogy ő egy égő fáklyával megérinti az egyik eszkimó bundáját. Az egész gyapotbunda egyszerre lángralobbant s egy pillanat mulva mind a tizenkét eszkimónak álczázott lovag tűzlángban égett; az égő pokol, az elkárhozottak ordítása váltá föl a tánczot, a zenét; az eszkimók egyen kívül valamennyien mind összeégtek, az az egy belebukott egy vizes kádba, úgy menekült meg. A királyt magát is csak az ezüst pánczélja óvta meg, hogy ott nem égett az eszkimók csoportja között; de a kétségbeesett menekülő tömeg által majd agyonszoríttatott, a míg ezüst keztyűs ökleivel utat tudott magának törni a kijáratig, a lánggal égő lovagok pokoli üvöltésétől üldöztetve. Jó szerencse, hogy alabárdosai vállaikra kapták, úgy czepelték ki a nagy zűrzavarból.

Ez a rémjelenet aztán még jobban elfajzította őrültségi rohamait. Majd annyira félt titkos üldözőitől, hogy elbújt az ágy alá, a honnan alig lehetett előcsalogatni; majd meg dühöngött, ütötte-verte, a ki eléje került, nem tekintve, hogy exczellencziás úr-e, vagy gyóntató pap.

III.

Kétféle gyógymódot kisérlettek meg az őrült királylyal. Az egyiknek az intézője volt bajorországi Izabella királyné, a másiké a király nagybátyja, a Burgundi herczeg, a ki az elmebeteg király nevében kormányozta az országot.

A királyné édes orvossággal próbálta helyreállítani a királyt, a nagybátyja keserűvel.

Az édes orvosság az asszony, a keserű a vér. Ez tudvalevő dolog.

A királyné orgiákat rendezett az őrült férj számára, a nagybátya pedig egy kis parázs polgárháborút az Armagnacok (vetélytársai) ellen. A francziák egymás vérét ontsák.

Csakhogy a király nem találta az édeset eléggé édesnek s a keserűt eléggé keserűnek.

Gyűlölte már az asszonyokat.

– Vigyétek előlem ezt a sok kifestett bábot! Undorodom a látásuktól! Csókjuk émelyít, illatuk undorít, fecsegésük dühbe hoz! Gonoszak, gyalázatosak mind! Nincs bennük semmi szemérmetesség! Bacchansnők, maenadok! Vízbe kell fojtani valamennyit!

Ekkor terjedt el a híre az udvarnál, hogy létezik Francziaországban «egy» erényes asszony, Jean de Carouge felesége, Sylvandire. Szépsége mesés: de egészen ellentéte a divatos fogalmaknak. Arczát nem kendőzi, az a természettől kapta rózsáit és liliomait, szemöldöke nincsen se szénnel festve, se bearanyozva, szemei kékek és ragyogók, haját nem hordja feltornyozva, begyantázva, hanem hosszan leeresztve egész a térdhajlásáig. Nem viseli a rettenetes abroncsos vertügadánt, sem a laposra szorító czethalhéjas corsettet, a czukorsüveg alakú fejkötőt; hanem a régi divatú ruhákat, a mik a női termet plasztikai szépségeit kitüntetik. És a mellett csodálatosan hűséges a férjéhez, Jean Carougehoz, a ki főkapitánya II. Pierrenek, Alençon herczegének. A lovag maga is előkelő birtokos úr, a ki nejével együtt Argenteuil várában tanyázik. – Hisz ez egy csodaasszony!

– Miért nem hozzák ide a királyi udvarhoz ezt az asszonyt? – kérdezte VI. Károly bajorországi Izabellától.

– Mert nem jön el a férje nélkül.

– Hát hívják meg a férjével együtt.

– Azt nem lehet társaságba hívni.

– Miért nem? Van valami erkölcsi hibája?

– Az nincs; hanem a szájának a lélekzete olyan nehéz, hogy nem lehet kiállani. Bizonyosan odvas fogai vannak.

– Hát húzassa ki.

– De azt senki sem meri a szemébe megmondani; mert az ilyen észrevétel halálos sértés számba megy s párbajra ad okot.

– No hát hívják fel azt az embert én elém, majd megmondom neki én.

A királyné teljesítette a férje kivánságát.

Carouge lovagot a király elé vezették.

A király a szája elé tartotta a zsebkendőjét, mikor Carouge lovag közeledett feléje.

– Hallod-e, Carouge lovag: én egy fontos küldetéssel akarlak megbízni; Skócziába küldelek követnek, hanem előbb tégy róla, hogy megszabadulj a szád nehéz lehelletétől, a mi a veled való beszélgetést utálatossá teszi: húzasd ki az odvas fogaidat. Ha az meglesz, gyere vissza elém.

Jean Carouge nagyon vegyes érzésekkel tért vissza argenteuili várába. Büszke volt a király kitüntetésére, de meg volt alázva a testi hibájának szemére lobbantása által. (Ha valakinek nehéz lélekzése van, azt maga rendesen nem szokta tudni.)

Elmondta a feleségének a vele történteket.

– Miért nem figyelmeztettél te engem erre a rossz tulajdonságra?

Az asszony elbámult, mint egy tudatlan gyermek.

– Én azt hittem, hogy ez a férfiszájnak a rendes sajátsága.

Nagyszerű mondás! Egy hitvestárs, a ki a saját férje száján kívül más férfi szájának a lehelletét nem érezte soha!

Ez a mondása a szép Sylvandirenek, mint a futótűz, terjedt szét az előkelő világban; az udvarban is közbeszéd tárgya lett; egy poéta verset is írt róla.

– Ez aztán asszony! – mondá a király. – Szobrot kell neki emelni!

S ez okos beszéd lett volna, ha egy bolond nem mondta volna.

Nyomban hivatta a király a Burgundi herczeget. Ezt a vérrel gyógyító doktort.

– Hallod-e, bátya, – mondá neki, – ez a ti herczehurczátok az Armagnacokkal engem nagyon úntat.

– Nem vágtunk még le elég embert? Nem égettünk föl elég várost?

– Ez mind semmi. Komédia. Nekem igazi háború kell. Én meg akarom támadni Richardot.

– Az angol királyt? Hogy gondolja azt fölséged?

– Csinálok összeesküvést Skócziában az angol király ellen, s mikor azzal el lesz foglalva, akkor rajta ütök.

A Burgundi herczeg ráhagyta a királyi bolondságot. A vérkúra hatásának vette. Hisz ez gyógyulás volt. A király beleszeretett a háborúba. Ez már érzés! Királyhoz méltó érzés! Kártyaasztal helyett harczmező!

A király azonban ezt a bolond ötletet rögeszméjévé tette.

Carouge lovag nemsokára visszatért, odvas fogaitól megszabadítva; a király rábízhatta a nehéz küldetést. – Rögtön hajóra kellett ülnie Jean de Vienne tengernagygyal s elvitorlázni Skócziába, ott fölkeresni az elégedetlenek vezérét s kifőzni velük az országfelforgató tervet II. Richard király ellen, melyben Francziaország fegyveres beavatkozása bizonyosra igértetett.

Jean Carouge nagy kitüntetésnek vette ezt a világtörténetbe vágó megbízatást s elfogadta a király parancsát; maga tengerre szállt s feleségét otthon hagyta argenteuili lovagvárában egyedül.

… Mind a két gyógymód bevált szépen az elmekóros királynál.

IV.

Mielőtt hajóra szállt volna Jean Carouge, kötelességének tartotta a feleségétől búcsút venni. Nem titkolta előtte, hogy hosszú útra vállalkozik, a mi talán egy évig is eltart. A veszélyeket elhallgatta előtte, a mik ez útjában várnak rá: azok államtitkok valának.

A szép Sylvandire könnyek és csókok zápora közt fogadta eskűszóval, hogy férje iránti hűségét, annak távolléte alatt, szentként fogja megőrizni.

Carouge lovag mégis óhajtotta e női hűséget valami csalhatatlan biztosíték alá helyezni.

A hogy ezt mindnyájan tudjuk, a kik igazhivők vagyunk, ez a hűségbiztosító-csodaszer egy amulet. Egy darab hegykristályból van kifaragva egy kereszt, melynek közepén egy kis óra van, a mit két angyal tart a kezében. Az óra remekmű: azt mindennap föl kell húzni.

– Ezt a csodálatos ereklyét viseld a nyakadba kötve mind éjjel, mind nappal. Ennek a varázshatalma megőriz minden csábítástól, minden ördögi incselkedéstől. Aki ezt viseli, tiszta marad; azon a rágalom sem ejthet foltot. Mert ha csak egy gondolattal vétkezne is a hitves hűsége ellen: ez óra abban a perczben megáll és többé el nem indítható.

(Kár, hogy az órásnak a neve nincs följegyezve.)

A szép Sylvandire megcsókolta az amuletet és keblébe rejté.

Azután arról is értesíté Carouge lovag a feleségét, hogy mi módon fog egyszer-másszor izenetet küldeni.

Jean de Vienne tengernagy postagalambokat visz magával a hajóra, egész kalitkával. Azokat eregeti majd tudósításokkal ellátva. A postagalamboknak a farka tollára húzzák rá a vékony hártyára írt levélkét tollszárban. A királyhoz küldött levél mellett elfér még a Sylvandirehez írott izenet is.

Ez a szép bucsúzás nagyon megenyhítette az elválás keserűségeit.

– Imádkozni fogok érted.

V.

Az őrült királyt mintha egyszerre kicserélték volna. Elpihentek a rigolyái, az ébren látott álmai, az üldöztetési mániája. Nem dühöngött; nem szidta az asszonyokat; sőt a saját feleségének udvarolt. Kereste a vidám társaságot s maga körül gyüjté a hadvezéreit s azokkal komolyan értekezett a megindítandó nagy hadjárat felől. Sőt nagy katonai szemléket is tartott s azokat maga kommandirozta lóhátról.

Mindez nagyon megnyugtató lett volna, ha nem egy bolondnak az alattomos ravaszsága lappangott volna alatta.

A király behívta az udvarához az Alençoni herczeget, a ki egész lovagkiséretét elhozta magával. Azok között volt Jacques de Gris, a herczeg főlovászmestere.

Ez a lovag arról volt nevezetes, hogy arczban és termetben nagyon hasonlított VI. Károly királyhoz; csak beszéd dolgában különbözött tőle. A királynak éles, rikító hangja volt, a lovagnak pedig mély és dörgő.

A király maga is tudott erről a hasonlatosságról s nagy mulatságát találta benne, ha némely járatlan vidéki jövevény összetévesztette kettőjüket. A lovag jó czimbora volt. A király elfogadta ivópajtásnak és kártyázófélnek. Tetszett neki az a merész bohóság, hogy a lovag, mikor vele beszélt, épen olyan fisztulahangon iparkodott fuvolázni, mint a király; s hogy maga is belement a tréfába, azt azzal nyilvánítá, hogy ő meg a lovag hangjához hajazó basszus hangon beszélt hozzá, mikor összekerültek.

Ott is marasztotta az udvaránál Jacques de Gris lovagot.

Talált ki a számára rangjához és tehetségéhez méltó hivatalt. Kinevezte a postagalambok felügyelőjének. Ez bizalmi állás, a mi fontosságára nézve megfelel egy miniszterének. A postagalambok hozzák Skócziából és a tengerről a legérdekesebb titkos tudósításokat. Ezeket nem lehet akárkire rábízni. A galambposta miniszterének föladata ott ülni a galambházban, s minden jelentkező szárnyast azonnal megvizsgálni, hogy nem hozott-e a farka tollán egy ráhúzott levélgöngyöleget. Hogy ne únja magát a galambok minisztere, a király oda szegődött mellé és piquétezett vele, közben fogdosván a galambokat.

Azt is megtette a király, hogy mikor valami alkalmatlankodó küldöttség jött hozzá kihallgatásra, odakölcsönözte a hasonmásának a diadémos baretjét s őt küldte maga helyett a pugrisokat audiencziában elfogadni; maga pedig ott maradt a galambházban a szárnyas postákat elfogdosni.

Azok jöttek is nap-nap után s igen érdekes tudósításokat hoztak magukkal.

A franczia segédcsapat, melyet Jean de Vienne szállított a flottáján, szerencsésen kikötött a skót tengerparton, élén Ingelram de Coucy lovaggal és Jean Carouge királyi meghatalmazottal.

Azonban a gonosz anglusok azt tették, hogy az egész tengerparton minden emberi lakást fölégettek, az élelmi szereket elpusztították, még az erdőket is kivágták. A franczia vitézek koplaltak és dideregtek.

Ez volt az első izenet.

A második aztán biztatóbban hangzott; a franczia segédcsapat egyesült a skócziai lovagokkal s közös erővel betört az angol területre.

A harmadik hír változatosság okáért azt tudatta, hogy a franczia lovagok összevesztek a skót lovagokkal. A skótok azt a hypothesist állították föl, hogy «ti, franczia vitézek, csak verekedjetek derekasan az angolokkal; majd mi segítünk nektek; de mikor fosztogatásra kerül a sor, az már a mi dolgunk, abban ti ne segítsetek.»

A negyedik galambposta már azt a hírt hozta, hogy Ingelram de Coucy lovag alaposan összeverekedett a skót szövetségesekkel s ott hagyta őket és hajóra szállt egész csapatostól.

Ez már gonosz hír volt.

De voltak annál még gonoszabbak is, a mik a száraz földről jöttek; de azokat senki sem merte a királynak élő szóval tudtul adni; csak az alteregojának súgták meg a fülébe, mikor parancsszóra helyettesíté a királyt.

Ez érintkezett vele egyedül – piquétezés közben.

A bolondnak csak bolond módra lehetett beadni a keserű pilulát.

– Azok a czudar angolok! – mondá de Gris lovag kártyakeverés közben.

– Ne keverd olyan sokáig azt a kártyát, még meggyullad, – dörmögé a király. – No hát mit vétettek azok az angolok?

– Betörtek erős hadsereggel Francziaországba s Bary herczeget kegyetlenül elverték.

Ez volt a revanche a franczia expediczióért Skócziába.

Más akárkit, a ki ezzel a hírrel eléje mer kerülni, okvetlenül agyonütött volna a király. Ennél beérte azzal, hogy a kártyákat a szeme közé csapta.

VI.

Jean Carougenak is volt nehány izenete a postagalambok farkatollára fölhúzva, a mik a feleségének szóltak.

A legutolsó azt hozta hírül, hogy Jean de Vienne tengernagy a horgonyait fölszedetvén s a franczia csapattal tengerre szállván, Jean Carouget, a skót udvarnál időző követet, ott felejtette, s most ez egy norvégiai brigantinnal utazik haza Francziaországba, semleges lobogó alatt, a mely őt az angol kalózhajóktól menten tartja.

A hajóskapitány maga volt a hajótulajdonos, vén viharedzett tengerész, a kinek rendes foglalkozása volt a czethalvadászat.

Jean Carouge megfizette neki a fuvart, hogy ezúttal a bálnák helyett keresse föl a havrei kikötőt.

Útközben barátságot kötött Carouge lovag a hajóskapitánynyal. Sokat beszélt neki a feleségéről, hogy az milyen szép asszony, derék asszony, mennyire eped a szerető férje után s milyen boldog fog lenni, ha őt ismét ölelheti. A kapitány is elmondta, hogy neki is van felesége, az is derék asszony, súlya két mázsa, nagyon szereti a portert, meg a gint; az ő boldogságuk is tökéletes, miután a férj mindig a tengeren van, az asszony pedig a szárazföldön. Minderre pedig nagyon kevés szót vesztegetett.

Annál beszédesebb lett a kapitány, a mikor a tenger csodáiról emlékezett meg. Beszélt a nagy krákról, a mesés szörnyetegről, mely néha fölemelkedik a tenger fenekéről a hullámok felszínére, széles háta, mint egy sziget, terpeszkedik a habtükör felett, telenőve tengeri kökörcsinekkel, állatnövényekkel, ágbogas korallokkal, a mik között vannak pirosak, fehérek és feketék. Ez a vízből kimeredő gerincz olyan, mint egy sziget; a hajósok kikötnek rajta, tanyát ütnek, összefogdossák a korallok közt mászkáló rákokat, tengeri pókokat, tintahalakat s lakomát csapnak belőlük; e végett gödröt ásnak a talajba, az pedig kemény, mint a kő; mert a krák bőre vastag pánczél; mikor aztán áttörték, kibuggyanik a pánczél alól a halzsír. Ennek örülnek még igazán a hajósok; merítik cseberrel, felitatják kétszersülttel; utóljára belehányják az ásott gödörbe a homardokat, langusztokat, kalamájokat, tengeri gazból petrenczét raknak a verem fölé, azt meggyújtják; mikor aztán javában sülnek a rákok, egyszer csak megúnja a krák a mulatságot, a mit a hátán elkövetnek s visszaszáll a tenger fenekére, ott hagyva a hoppon maradt hajósokat a tenger színén; úszhatnak, a hogy tudnak.