Part 11

Aztán mesélt neki rémeseteket a tengerek csodájáról, a nyolczkarú hidráról, mely egész dereglyéket átkarol, elmerít; a tréfás delfinekről, a kik a kecskékbe szerelmesek, kiúsznak a partra, a hol a kecskék kolomphangját hallják s együtt ficzánkolnak velük a fűben; no meg a sajgató halról, mely a kezével hozzányuló embert úgy megüti, hogy zsibbadtan esik hanyatt. Mindezeket nagy áhítattal hallgatta Carouge lovag, sőt el is hitte. Hanem mikor a tengeri egyszarvúról beszélt neki a czetvadász, már abban Carouge lovag tamáskodott. Hogy létezzen a tengerek sötét mélyében egy szörnyeteg, melynek két, sőt három öles szarva van, a mivel megtámadja a hajókat s az oldalaikat keresztül fúrja: – ez mesebeszéd.

Egyszer aztán valósággal találkozott a hajójuk ezzel a tengeri csodával, a kit a természettudósok «narvál» – nak neveznek. A narválnak az orrán levő agyara megnő szertelen nagyságú, egyenes csavarformán tekert egyszarvvá, mely rettenetes fegyverül szolgál neki: megöli vele a czethalat és a hatalmas fizetert. Úszó szárnyai kicsinyek, hanem a farkában van az ereje, mely teste nagyobb részét képezi; ha azzal lefelé csap, mint a villám rohan előre, s ha fölfelé csap, gyorsan visszafelé; ily módon keresztülüti a gálya oldalát s megint kirántja belőle a szarvát. A Carouge lovagot vivő gályának kellett ezt kipróbálni. A rettenetes tengeri szörny olyan erős lökéssel fúrta keresztül a szarvát a hajónak a palánkján, mely a gályát féloldalra dönté. Azonban a bátor czethalász jó előre észrevette a félelmes ellenség közeledtét s csónakjába szállva várta azt be: mikor aztán a narvál beléfúrta a szarvát a hajóba, mielőtt azt visszahúzhatta volna, gyakorlott kézzel belehajítá háromágú szigonyát a szörnyeteg nyakcsigolyájába, a mi annak legkényesebb része. A halálra sebzett narvál nem birta többé visszahúzni a szarvát a hajó oldalából: a tengerészek agyonverték fejszéikkel. A szarvát lefűrészelték: a koponyájából kiszedték a velőt, a mi jó a pestis ellen, a húsát hagyták úszni, az nem használható.

Harmadfél öles volt a narvál szarva.

Carouge lovag pénzt ajánlott érte a kapitánynak, megveszi a ritka zsákmányt.

– Aztán minek neked ez a szarv, monsieur?

– Zászlórudat csinálok belőle, felhúzatom rá a czímeremet, úgy tűzetem ki a váram kaputornyára.

– Hallod-e, Carouge lovag, azt mondom én neked, hogy a kinek szép fiatal felesége van otthon, a kit rég nem látott, ne vigyen az magának haza semmiféle szarvat.

Carouge lovag megnyugtatá a kapitányt: az ő feleségének a hűsége jól meg van védve a csodaerejű amulet által.

– No hát legyen a narvál szarva a tied; de legalább azt a tanácsot vedd be, hogy ha haza viszed a váradba a szarvat, ne tűzd ki a kapu tornyára s ne húzasd föl rá a czímeres lobogódat.

A mi egy tapasztalt tengerésztől elég okos beszéd volt.

VII.

Jean Carouge lovag, a mint franczia földre tehette a lábát, azonnal sietett, a hová az esze és a szíve tanácsolta.

Az esze arra oktatta, hogy ne nagyon siessen ő most a király elé, a skócziai kirándulás kudarczáról beszámolni. Azt már bizonyosan megtudta VI-ik Károly Viviennetől és Coucytól, s ha azok ennek következtében elszaladtak a fejüktől, az ő feje még ráér utánuk szaladni.

A szíve, ezzel egyérzőleg, azt tanácsolta neki, hogy siessen a legrövidebb úton argenteuili várába, a szerető hitvestárs megvigasztalására. Lóháton kellett utaznia; a magával hozott narválszarvat ökrös szekéren szállították utána.

Előre elképzelte magában, hogy majd mikor ő a fölvonó hid elé megérkezve, kürtjét megfújja, hogy fog abból a kirúgó donjonból, mely mindig virágokkal volt rakva, a bájos asszony kihajolni s kendőjével üdvözletet lobogtatni. – Csalatkozott. A donjon ablakaiban nem volt se szép asszony, se nyíló virág, odabenn sem jött eléje az asszony. Minden cseléd, várnagy, csatlós úgy megrettent az ura láttára, hogy nem is tudott a kérdésére felelni.

– Mi történt itt? mi baj van a várban? Hol a feleségem?

Az asszonyféle csak sírt és a kezeit tördelte, a férficseléd meg a vállát vonogatta.

Carouge lovag rohant föl a lépcsőkön, végig a tornáczokon, folyvást Sylvandire nevét kiabálva; végre rátalált a donjon hatszögletű termében. – Alig ismert rá. – A szép fehér-piros arcz fakó volt, a ragyogó szemek beesve, vörösre kisírva; az öltöny összetépve, bemocskolva.

A mint Carouge lovag neje felé közelített, az asszony eltiltó mozdulattal feszíté eléje karjait.

Carouge lovag legelőször is azt vette észre, hogy az amulet nincs a felesége nyakában. Megrezzent, majd dühbe jött.

– Hová lett az amuleted? – kérdezé Sylvandiretől.

– Elrabolták. Erőszakkal vették el tőlem, – rebegé a nő.

Ebből megérthette a férj, hogy akkor még egyebet is elraboltak: annál drágább klenodiumot.

– Ki tette azt?

– Jacques de Gris lovag, az alençoni herczeg főlovászmestere.

– Hogy került az ide?

– A te leveledet hozta hozzám a király megbízásából, melyet te a póstagalamb által küldtél. Egyedül talált itt e helyen, a donjonban. Látod, mivé tett? Az amuletemet is elrabolta.

Sylvandire összetépett ruhájára mutatott, a mit e gyalázatos merénylet óta mással föl nem váltott.

Jean Carouge lovag boszúért ordítva rohant el a donjonból, egy vigasztaló szóra sem méltatva a meggyalázott feleségét. Rögtön nyergeltetett s vágtatott a királyhoz Párisba.

VIII.

De csak legalább azt a tanácsát fogadta volna meg Carouge lovag a czetvadásznak, hogy ha már hazaviszi a szarvat az otthonába, ne tűzze ki azt a várkapuja tornyába s ne húzassa fel rá a czímeres zászlóját; – de annak is az ellenkezőjét cselekedte.

Elébb a király elé vitte sérelmét, aztán meg a parlament elé terjesztette. Ország-világ hírül vette a gyalázatát.

A perbe idézett Jacques de Gris lovag tagadott mindent. Ő soha sem volt Argenteuil várában, nem vitt izenetet Sylvandire asszonyságnak, még kevésbbé rabolt el tőle amuleteket s más egyéb drágaságokat.

A parlament e tagadással szemben nem tehetett mást, mint hogy az ország törvényei szerint elrendelte a vitatkozó felek között a perdöntő párbajt, a nyilvános ordáliát, melyben Istené az itélet.

A király maga is jelen volt nejével és egész udvarával e nyilvános párbajon, mely Párisban ment végbe, a Place de Sainte Catherineon, a Temple mögött. A király és udvara számára biboros emelvény volt felállítva. VI-ik Károly mennyezetes trónon ült, mellette jobbfelől bajorországi Izabella, balfelől a párisi bibornok-érsek teljes ornátusában, kezében az ezüst pásztorbottal s mutatóujján a halászgyűrűvel. Szemben az udvari tribünnel volt felállítva egy vörös posztóval bevont échafaud, azon volt egy kar nélküli tőke a szép Sylvandire ülőhelyéül rendeltetve, a vérpad mellett állt a hóhérmester a legényeivel.

Az istenitélet döntése szerint azon esetben, ha a vádlott Jacques de Gris lovag esik el, akkor annak a hullája lóbőrbe csavarva a városból kihurczoltatik s a montfauconi bitófa alá elásatik; ellenben ha Jean Carouge lovag hal meg a párviadalban, akkor az asszony, mint hamisan vádoló, nyilvánosan pellengérre kötve, bakó által megseprűztetik.

A két bajnoknak előbb levett sisakkal kellett az érsek elé járulni s ott a feszületre megesküdni, hogy semmi ördögi praktikát nem hozott magával, a mi testét sérthetetlenné teszi s ellenfelét varázslatával megrontja.

Mielőtt az ordáliáknál használt moriont (nyitott elejű sisakot) föltették volna, Jean Carouge lovag így szólt a feleségéhez:

– Asszonyom! Én most az ön panaszára koczkára teszem az életemet s megvívok Jacques de Gris lovaggal életre-halálra. Isten fog itélni közöttünk, hogy ügyünk igazságos-e? Még egyszer nézze meg ön jól Jacques de Gris lovag arczát s mondja meg, az volt-e, a ki önt meggyalázta?

Sylvandire határozott hangon válaszolt:

– Bizony, ő volt az. Szembe szállhat ön vele. Ügyünk igazságos.

Azzal Jean Carouge lovag megcsókolta a feleségét s kézen fogva fölvezette a ráváró échafaudra. Aztán keresztet vetett magára, föltette a fejére a sisakját s leszállt a küzdő-porondra, szembe állva ellenfelével.

A király heroldja jelt adott az összecsapásra.

Szép látvány volt az. A franczia lovagok két legderekabbika vívott meg egymással, a párbaj szabályai szerint teljes pánczélzatban, három teknőjű paizszsal ellátva.

A kardok csattogása, a paizsok döngése közben VI-ik Károly király nagy kedvteléssel dalolta a népszerű chansont: «Jamais Anglais ne regnerait en France!» (Soha az angol nem fog uralkodni Francziaországban.) Nagy oka volt e nótát dalolni.

Mind a két viador egymáshoz méltó dalia volt, fegyverforgatásban jártas, testi erőben egyenlő. A porondon nagy kör volt számukra kertelve, melyen belül kedvük szerint tülekedhettek. Jean Carougenak sötét, zománczozott aczélkék volt a vértezete, Jacques de Grisnek fényes fehér, aranyozott kacskaringókkal; amannak a sisaktolla vörös, emezé azurkék, arczukból csak az ajk volt látható.

A viadal, egyenlő erejű vitézek között, hosszan elhúzódott, össze-vissza csaptak a paizsaikkal, fejüket a vért alá lehúzva s nehéz egyenes pallosaikkal a vértek fölött, egymás fejét keresve s a toporzékolás közben, egymást eltolni igyekezve, megfordultak egymás körül, a kék lovag jutott a fehér helyére. Az eltalált sisak nagyot kondult, a leszabadult tollbokréta messze röpűlt róla; de sebet egyik sem bírt még a másiknak adni.

A vörös posztóval bevont échafaudon Sylvandire térdelt, összetett kezekkel imádkozva szent Genovévához, hogy férjét segélje diadalra; míg az átelleni királysátorban bajorországi Izabella engedett szabad folyást rokonszenve nyilatkozatainak, hangosan biztatva választott lovagját: «Ne hagyd magad, de Gris lovag! Ez derék csapás volt!» – A király nem bánta.

Egyszer aztán de Gris lovag eldobta a balkarjára csatolt paizst; s hirtelen két kézre kapva a nehéz kétélű pallost, olyat sújtott vele az ellenfelére, hogy annak a paizsa ketté repedt, a kardcsapás Carouge lovag sisakját is érte, úgy, hogy annak az arczát elborította a vér, s ő maga a csapás súlyától féltérdre bukott.

Ámde Carouge lovag a térdrebukás pillanatában egy veszedelmes csapást mért ellenfele térdére, a hol a pánczél lemezei egymástól elválnak. Ezt úgy hívják, hogy «coup de Jarnac». De Gris lovag e megsántító csapástól hanyattbukott s a kardját is kiejté kezéből. Carouge lovag odaugrott hozzá s aczélsarkát ellenfele mellére téve, kardja hegyét torkának szegezte.

– Most valld meg, hogy bűnös vagy! De Gris lovag! Te raboltad el a becsületemet és a feleségem amuletjét!

– Nem vagyok bűnös, – hörgé a lovag. – Nem raboltam el sem a te becsületedet, sem a nőd amuletjét.

Erre aztán Carouge lovag a torkába ütötte ellenfelének a kardját, jog és igazság szerint, s azt ott a király és ország szemeláttára kivégezte.

Az elesett De Gris lovag hullája átadatott a hóhérnak és az ő peczéreinek, hogy bánjanak el vele.

A szép Sylvandiret pedig levezette az échafaudról Carouge lovag, s kiderült ártatlansága jeléül homlokát megcsókolta az asszonynak.

IX.

A míg a hóhérlegények a párbajban megölt De Gris lovagot levetkőztették, a bibornok-érsek fölállt a karosszékéből s ünnepélyesen kimondá a legfelsőbb itéletet, ezüst pásztorbotja görbéjét kinyújtva az elitélt halott felé.

– Deus judicavit! Ego te condamno aeternas ignes inferorum.[2]

E kenetteljes szózat közben az őrült király felugrott helyéről s elkezdett hangosan kaczagni:

– Hahaha! Hahaha! Ez derék tréfa volt! A ki a szép asszony csókját és amuletjét elrabolta, az nem Jacques De Gris lovag volt, hanem én magam! Itt van az amulet!

Azzal a király a csodatevő óraművel ellátott kristálykeresztet kebléből előrántva, odadobta Jean Carouge lovag lábaihoz.

Általános volt az elszörnyedés.

Csak a király maga kaczagott őrjöngő diadallal, éles hangon rikácsolva: «No hát hol van az, a ki itéletet hozott?!»

Ez istenkáromlásra a biboros-érsek két kézre kapta és ütésre emelte a súlyos ezüst pásztorbotját.

Izabella királyné rémülten veté magát királyi férje ölébe, eltakarva őt saját testével; – különben megtörténik az a hallatlan eset, hogy egy főpap agyoncsap egy királyt a pásztorbotjával.

*

Jean Carouge lovag az eset után kivándorolt Afrikába, a honnan soha sem tért vissza; a szép Sylvandire kolostorba temette életét. VI. Károly király további bolondságait elfelejtette már a világ, hanem a kártyáit még most is forgatjuk.

A HÓMENYASSZONY ÉS A REMETE.

(Legenda.)

Alcantarai Ferencznek hítták; dúsgazdag főúr volt, vitéz lovag, szerencsés szerelmes. Egyszer aztán megutálta a tobzódást, a vérontást és a szerelmet. Vagyonát szétosztá a szegények között, pánczélját levetette, menyasszonyától bucsut vett; szőrköntöst öltött, mezitláb elzarándokolt a havasok közé, ott keresett egy barlangot, abban meghuzódott s a legszigorúbb vezeklésben tölté el ifjú életét.

Mindent el lehet feledni: a borral telt poharat, a vérrel festett kardot; de a szerető asszonyt nem lehet elfelejteni soha.

Alcantarai Ferencz remete korában sem tudott megválni egykori bálványától, a ki miatt ott hagyta a világot. Azt a jégkeblű hölgyet kiformálta hóból a barlangja közepén, hogy éjjel-nappal maga előtt lássa.

Ezt a hómenyasszonyt ölelte, csókolta a nap minden szakában, s a mi a hóalak csókjából ajkaihoz tapadt, az volt egyedül testi szomjának csillapítója. Tán a lelkének még inkább.

A hómenyasszony hívebb az elhagyottnál; mert az viszonozza a szerelmet; ez nem csalfa, nem csapodár, ez nem kínozza gyilkos szeszélyeivel az imádóját.

De azért a hűség még a hómenyasszonynál sem tart örökké. Megérkezik a hatalmas csábító: a nyári forró szellő.

Alcantarai Ferencz napról-napra észleli, hogy bálványképe fogy. Nemcsak az ő csókjai fogyasztják az alakját, más is hizeleg neki. Az imádott kép összeroskad; lassan-lassan semmivé lesz; végképen elenyészik. A remete egyedül marad. Nem birja a nagy magányosságot elviselni. Elindul zarándokútra. Bejárja a hitetlenek tartományait. Mindenütt tanítványokat szerez, hirdetve, hogy édesebb az ölelgetése a hóbálványnak, mint az élőnek. Sokan vannak, a kik ezt elhiszik; bevallják, így tanulták. Egész szekta támad körülötte. A hóbálvány szerzete.

Aztán mikor az első hó leesik, beköszönt a tél, akkor a remete visszavándorol a barlangjához.

És ime nagy örömére ott látja a barlang közepén a hómenyasszonyt _ifjú_ szépségében.

Hű tanítványai távollétében elkészítették hóból a kedves alakot.

Hogy rohant oda hozzá!

– Visszajöttél hozzám! Óh de nagyon vártalak.

S ölelte, csókolta a visszatért kedvest, a hűséges szerető menyasszonyt.

… Az Alcantaristák szektája még most is fennáll és terjed.

A MISKOLCZYAK.

(Történelmi elbeszélés.)

Mi a szerelem? Virágméz.

Mi a szerelemféltés? Virágméreg.

A liliom is virág, a maszlag is virág, szépségben, külső formában vetekednek egymással.

Ez a két virág képviseli a Miskolczy-család nehéz végzetét.

Hőse e történetnek vitézlő Miskolczy Simon Deák, ki ezt a névpótlékot (Literatus) a wittenbergai univerzitáson szerzett klasszikus míveltségével érdemelte ki. Professzornak készült, a mi akkor Magyarországon ritka nehéz állás volt.

E szándékát félbeszakította édes anyjának, Ományi Katalinnak véletlen halála. Ezáltal egyszerre apai örökségéhez jutott, melyet az ideig édes anyja birtokolt, özvegyi jog czímén. A régi magyar törvényes szokás szerint a nemesi özvegy örököse maradt az elhunyt férje vagyonának, sőt még a szavazati jogának is, és a fiát csak rangjához illő módon neveltetni köteleztetett.

Simon Deák tehát egyszerre úr lett: földbirtoka kiterjedt Miskolcz-, Csaba-, Szolgagyőr-, Ziliz-, Ladmócz-, Sárospatakra s még néhány bükkvidéki falura; Miskolczon, Patakon ősi lakóházai is voltak.

Édes anyja első férje korán bekövetkezett halála után nagyhamar férjhez ment újból Árky István sárospataki földesúrhoz, a kitől fia született: András.

Miskolczy Simon ez időben lehetett két esztendős.

Az elsőszülöttnek aztán éreznie lehetett a különbséget a mostoha gyerek s az édes gyerek között. A csecsemőt beczézik, ringatják, altatják, annak a neve «te édes», a bátyjának a neve már «te kamasz!» Amazt aranykanállal etetik, neki fakanalat nyomnak a markába s a padlón van a helye, mikor az ételmaradékot eléje lökik.

S ez a körülmény a két testvér között örökké fenmarad. Az öt esztendős Simon lovon ül s üti a fejét a fakarddal, ha nem nyargal tetszése szerint. Később a Bandinak minden ákombákját agyonmagasztalják, ha a krétával a pallóra firkál, míg a Simonnál van dolga a nyirfavesszőnek, ha hibát ejt az egzerczicziumban, a mit a doktor diák feladott eléje.

Az Árky fiú, mint elkényeztetett gyerek, zsarnoka volt a bátyjának: folyton árulkodott rá, bevádolta a szülői, a tanítói előtt s nagy öröme telt benne, ha azt valami büntetés érte. Szüntelen verekedett vele: ő kezdte, s aztán ha az erősebb bátyja visszaverte, ő szaladt panaszra nagy jajveszékelve. S ha azt megbüntették, még ki is csúfolta.

Így nőttek fel egész legénykorig, folytonos testvéri czivakodás között. Együtt jártak a sárospataki kollégiumba: a Simon volt tizenkilencz éves, az öcscse tizenhét.

Ebben a korban már szívesen látják az ifjakat a leányos házaknál.

S ilyenkor már a szívben megmozdul az a titkos vágy, a minek neve még ismeretlen.

Könyvből nem tanítják ezt. Versírók még nem voltak akkor (1600), a kik megénekelték volna az édes fájdalmat.

Mind a két fiú szerelmes lett ugyanazon szép leányba, a kivel együtt tanulták a «lengyel»-t tánczolni. Az még csak tizenöt éves volt.

S a Simonnak és Bandinak már sok ökölcsapás emléke kéklett az orczáján, a mit egymástól kaptak.

A szülők rájöttek e nefelejts foltok okára.

Az a szép, gyönge Girincsy Anikó, a viczispán serdülő leánya.

Gondoskodtak róla, hogy a bajnak idején elejét vegyék.

A nagyobbik fiút elküldték jó messze ez országból, Wittenbergába; ő volt a talentumos, a ki mindenben eminens volt. A Bandi rest volt és feledékeny; ő rá ki volt mondva, hogy nem lesz belőle prédikácziós halott.

Nem is volt rászorulva; rá, mint egyetlen fiúra, nagy ősi birtok nézett, s az rövid időn kezére is jutott. Az atyja meghalt, s azzal az úrfi rögtön abbahagyta a tudományok keserves mívelését, válét mondott a kollégium falainak, elfoglalta őseinek Sárospatak mellett épült kerített kastélyát, özvegy anyjának hagyva a pataki úrilakot, a ki nem tudta volna eltűrni kisebbik fiának durva kihágását, dorbézoló tivornyáit vele egy födél alatt.

De még jobban szomorította az özvegyet elsőszülött fiának a dolga.

Simon kitűnő bizonyítványokat küldött haza az univerzitásról s anyjához írott leveleiben kinyilatkoztatá, hogy erősen föltett szándéka esze és munkája után életpályát törni magának: professzornak készül, a sárospataki kollégiumban a theologiai kathedrát szándékozik elfoglalni s míveltséget, tudományt terjeszteni hazájában.

Rettenetes gondolat! Hogy egy magyar főnemesi család ivadéka ily alacsony sorsot választott magának. Diákokat tanítani! Papbért, lukmát beszedni! Prédikácziókat tartani zsíros parasztok gyülekezetében! A büszke párduczkaczagány helyett felölteni a tógát, felkötni a stólát! Lemondani nemesi bandériumok vezetéséről, bizonyosra vehető alispáni hivatalról. Sőt főispáni méltóságról, országbiróságról s elcsúfitani az ősrégi családfát egy «tiszteletes tudós» titulusával!

Ományi Katalin az aggodalmai miatt sűrün tanácskozott nagybátyjával, Lorántfy Mihálylyal, ki ez idő szerint a pataki vár kormányzó kapitánya volt, s ketten együtt azt eszelték ki, hogy Simon Deáknak elküldik a Miskolczy-család levéltárából azokat az okiratokat, melyek ezen ősrégi nemzetség múltjáról bizonyságot tesznek.

E régiségtől megfakult pergamenekből, melyek mind a család czímerével vannak feldiszítve, az égbe néző sassal, majd megtudja az eltántorodott fiú, hogy mivel tartozik dicsőséges familiája nevének.

Dédőse e nemzetségnek Bors vezér volt, egyike azoknak, kik Árpád fejedelmet kísérték honfoglaló diadalútjában. Ő hódította meg Borsod és Bars vármegyét, s azok az ő nevét tartották meg. Ennek ivadéka szerezte Miskolcz város hírre emelésével a Bors-Miskolczy nevet s a borsodi főispáni méltóságot. Egy későbbi unokája még magasabbra vitte. II-ik István királylyal szemben a felvidéki nemesség őt kiáltá ki ellenkirálynak; – további ősei nádorispánok voltak: Miklós nádor, Gyula nádor, Fülöp nádor az Árpádházbeli királyok uralkodása alatt. Domokos bán pedig sógora lett III-ik Béla királynak.

És ennyi dicső ősnek a hírnevét most egy elkorcsosult utód el akarja homályosítani azzal, hogy kard helyett pennával keresse a kenyerét: hogy a míg azok a Miskolczy név elé kevélyen illesztették a Bors nevet, ez a lenézett, kigúnyolt «Deák» nevet ragasztja utána!

Nagy gyalázat volt ez az egész messze elágazó atyafiságra!

Azonban Simon Deákra még az őseinek a kinevezési okiratai sem voltak hatással. Ő többre becsülte azoknál a baccalaureátusi diplomát, a mit esze, szorgalma, tudománya által kiérdemelt.

Messze időkre kiható tervei voltak: a hitreformálás apostola szándékozott lenni s nem álmodozott egyébről, mint arról a csendes boldogságról, melyet tanulmánya befejeztével édes otthona nyújtani fog a pataki házban, hűséges szerelme oldalán: hisz az elváláskor a bájos Girincsy Anikó esküvel fogadta neki, hogy hű marad hozzá, várni fog rá s máshoz nőül nem megy. S a leányok meg szokták tartani az adott szavukat.

Aztán bizott is magában. Hisz oly délczeg, daliás alak volt: iskolatársai között arczra, alakra is első. Nemcsak a concertatiókon győzte le valamennyit, de a censurán is. Kardcsapás helye nem bélyegezte még síma arczát és homlokát, pedig e nélkül diák nem kerül ki az egyetemből.

A kétszeresen özvegy Ományi Katalint a fölötti bánata vitte a sírba.

Hasztalan volt az anyának az a gondos fáradozása is, hogy Simon fiának hozzá méltó életpárt keressen, a kit meg is talált Szirmay Orsolya személyében. Ez ugyan nem volt valami világhódító szépség, de szintén magas familiából származott, s nagy hozomány járt vele készpénzben. Ámde Simon Deák hallani sem akart az anyja által neki szánt jegyesről: a szívét egészen betöltötte első szerelme, a szépséges Girincsy Anikó. Simon Deák anyja halála után sietett haza Magyarországra.

Végignézte magát a nagy velenczei állótükörből: puderezett haj lefüggő vuklikkal, símára borotvált arcz, himzett gallér, zászlós nyakravalóval, puffos ujjú selyemkámzsa, átszorítva bőrövvel, melyről kard helyett szíjon lóg le a bőrtáska, abban a kalamáris, az írószerszám; aztán sokránczú pulader, végül térden felül érő stiblik, a mikre szijjal van felkötve a sarkantyú. (Ez szükséges volt a lovagláshoz: Simon Deák Miskolczról Patakig lóháton utazott.)

Wittenbergában nagyon szerethették ilyen alakban, de Patakon maskara volt.

– Senki sincs a háznál? – kérdé Simon Deák a kulcsártól.

– Bizony üres ez, a mióta a nagyasszonyt eltemették belőle. Se konyha, se pincze, se edény, a nemzetes úr, az András, mindent elvitetett a maga várába.

(A vén cseléd az öcsöt nemzetes úrnak czímezte, a bátya csak «úrfi» volt neki.)

Simon Deák egyet gondolt: otthagyta az üres szülői házat, lóra vetette magát s felkereste Árky András kastélyát, mely a város közelében feküdt, erős, emeletes épület, szögletein kiugró tornyocskákkal, erősen körülpalánkolva. Ismerte jól ezt az épületet mostohája idejéből, ki a nyári törvényszüneteket itt szokta tölteni.

Otthon találta a mostoha öcscsét. Ő is, az is alig akartak egymásra ismerni. András egészen a megholt apja képmására alakult át. Bozontos bajúsza, szakálla, borpiros arcza és orra, üstökbe csavarintott haja a homlokán, kétoldalt lecsüngő csimbókjai mintha örökségül szálltak volna rá. Vidrabőr dókát viselt, ezüst kapcsokkal, hozzá piros nadrágot, sárga sarukat, széles öve mellett ezüst tokba dugott kést és fokosbaltát.

Nagy hahotával fogadta a belépő bátyját, a kit őrtálló csatlósa bejelentett.

– Te vagy az, Simi bátya? De megifjúhodtál! Hová lett a hajdani bajúszod?

A testvérek azért csak összeölelkeztek s magyar szokás szerint összecsókolóztak.

– Mi hord a tájunkon? – kérdezé András. – Úgy, igaz! Hiszen te professzor kathedrába készülsz: azért ez a nyírott pofa. No hát, tudsz még magyarul? Vagy veled már csak diákul vagy sobákul lehet konversálni?

Simon aztán megnyugtatá: «Tudok diákul is, németül is, de azért jó magyar maradtam.»